Sana Skinnner:
A mázlista

  A fiatal férfi kirohant a bank hátsó ajtaján. Tudta, hogy túl sok időt töltött bent. Pedig alapszabály, hogy néhány perc alatt végeznie kell. Nem most kezdte a szakmát, de így még sohasem járt. Az a nő, a hisztériás rohamával... Huh, jobb nem is gondolni rá! Az alkalmazottakat és az ügyfeleket végül is bezárta egy hátsó helyiségbe, de azt sohasem lehet tudni, melyik alkalmazott nyom meg valahol egy rejtett, néma riasztót. Most is ez történhetett, mert amikor a bankból kilépett, már hallotta a rendőrautók szirénáját az utca vége felől. Nincs sok ideje. A rendőrök percek alatt lezárják a környéket, éppen elég borsot tört már az orruk alá, hogy minden követ megmozgassanak utána. Pedig az volt a terve, hogy egyszerűen elsétál a zsákmánnyal a forgalmas utcán, de ez a hisztérika, aki sikoltozva ne-kiesett, megváltoztatta a terveit. Kénytelen volt a nőt felpofozni és külön zárni a többiektől, amivel rengeteg időt veszített. Így már csak a hátsó ajtón menekülhetett - még jó, hogy tudott a létezéséről, és bizony, már sétálgatni sem volt idő. Először futásnak eredt, de az első sarok után már csak sietősre fogta a lépteit. Fontosnak tartotta, hogy ne keltsen feltűnést. Mielőbb forgalmas helyre kellett érnie, ahol elvegyülhet a tömegben. A bank biztonsági kamerája biztosan rögzítette a rablást, perceken belül a város összes rendőre az ő fényképével a kezében fogja keresni. Nem akarta megkönnyíteni a dolgukat azzal, hogy gyér forgalmú utcán találja magát szemben velük. Pedig még messze volt a biztonságos búvóhelye... Taxiról szó sem lehetett, legfeljebb tömegközlekedési eszközről, de arról is majd csak később, távolabb a helyszíntől. Hiába, aki egyedül dolgozik, annak nagyon körül-tekintőnek kell lennie, nem számíthat a társak segítségére.

Végre egy forgalmasabb utcára ért. Gyors mozdulattal lehúzta fejéről a svájci-sapkát, zsebébe gyűrte, és megpróbált minél természetesebben viselkedni. Pénz-zel teli hátizsákját könnyedén a vállára vetve, ruganyos léptekkel haladt a metró felé. Kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, szívverése is helyreállt, kezdett megnyugodni.

Akkor látta meg a rendőrautókat. Éppen elhelyezkedtek az utca két oldalán, hogy mindkét irányból ellenőrizni tudják az arra haladó járműveket. A nagyobb problémát mégis az a két rendőr jelentette, aki kiszállt az autó hátsó üléséről, és elindult a járdán, éppen szembe a menekülő bankrablóval. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a gyalogosokat ellenőrzik. Természetesen már fényképük is volt.

A bankrabló megtorpant. Mennyi idő telhetett el? Fél óra? Körülbelül. Ennyi pontosan elég volt, hogy minden lehetséges információt megszerezzenek róla... Körülnézett. Sehol egy kapualj, a metró aluljáró is messze van még. A két rendőr pedig a járókelőket figyelgetve közeledett. A férfi agya lázasan dolgozott. Gyor-san, de feltűnés nélkül el kell tűnni valahová. Kapualj szóba sem jöhetett, azt azonnal észrevették volna. Láthatatlanná nem változhatott. Akkor nincs más hátra, mint valami olyan hely, ahol nagyon sokan vannak, ahol teljesen természetesen tartózkodhat bárki... Éppen egy McDonald’s étterem előtt állt. Gyorsan belépett és beállt az egyik pénztár előtt kígyózó sorba. Egykedvű bámészkodást színlelve forgolódott, közben pedig az utcára lesegetett, próbálta a rendőröket fölfedezni...

- Jó napot, Uram! Mivel szolgálhatok?...- a kiszolgáló lány hangjára összerezzent.

- Egy... egy sajtburgert kérek... és egy Coca-Colát... - hebegte.

A lány beütötte az összeget, ebben a pillanatban a gép villogni és csilingelni kez-dett. A férfi megdermedt. De a lány összecsapta a kezét, sikkantott egyet és a pulton átnyúlva megragadta a hátráló férfi karját.

- Jaj, el ne menjen, Uram! Gratulálok! Ön a 10.000-ik vásárlónk! - a kollégái felé fordult - Látjátok, éppen nálam vásárolt a 10.000-ik!

Már a többi pénztáros is tapsolt, a sorokban állók mosolyogtak.

Előjött egy szemüveges, elegáns férfi, aki az étterem vezetőjeként mutatkozott be. Elmondta, hogy nemrég nyílt ez az éttermük, a 10.000-ik vásárlónak jutalom jár, és már nyújtotta is a hatalmas ajándékkosarat. A férfi udvariasan átvette, mo-solyogva fogadta a gratulációkat. Fényképezőgép vakuja villant, - ezek az újság-írók mindenhol ott vannak. Egy középkorú nő irigykedve megjegyezte:

- A mázlista!

Ekkor valaki a férfi vállára tette a kezét. Megfordult. A két rendőr állt előtte. Egyi-kük, a fiatalabbik szótlanul tartotta elé a banki kamera felvételét. A férfi bólintott, a hatalmas ajándékkosarat odanyújtotta az irigykedő nőnek és két csuklóját enge-delmesen a fiatal rendőr felé nyújtotta..

- Na, ennyit a mázliról!... – mondta neki  ironikusan.

A fiatal rendőr elmosolyodott.

- Nekem van! Ezért biztosan előléptetnek... - azzal előhúzta az övéből a bilincset...  

Bp. 1999. 12. 04.