Kate R. McCardle

A tizenharmadik múzsa

Tizedik fejezet

Beszámolók, s leszámolók

    Pontosan egy nappal később mindhárman fáradtan, de elégedetten találkoztunk a Baker Street-i lakásban. Egy ideig egyikőnk sem szólt semmit, a hosszú megpróbáltatások mindannyiunk erejét kiszipolyozta.

   Sharna Holmes haja ki volt engedve, s ő érkezett meg utoljára. Kócos hajzuhatagából elégedett fény áradt, ám szörnyű állapotban volt, sérült jobb vállának kötését leszaggatták, s láttam a kulcscsontja közelében egy mély vágást, ami minden bizonnyal egy kardtól származott.

  Holmes érkezett meg elsőnek, ő inkább a fáradtság és az éhség jeleit mutatta, pipadohány nélkül azonban más jele nem volt nyugalmának, mint az elmélyült arckifejezés. Utazósapkája szórakozottságból még mindig a fején ült, kissé félrecsúszva, az aranyórája pedig több helyen is meg volt karcolva.

  Mint mondhatnék, én sem festettem valami csodásan. A papagáj, akit rám bíztak, a terv szerint az arab utazónak esett áldozatul, annak, akit Sharna Holmes oly nagy pontossággal volt szíves leírni. Ennek árulkodó jele volt a lábam mellett álló üres kalitka és az, hogy minden mozdulatomra tollpihék szállingóztak belőle. Éreztem a borostát az államon, és döbbenten vettem észre, hogy az egyik gombomnak nyoma veszett.

- Úgy vélem - szólalt meg Holmes, mikor már lassan reggelre járt, és én már félálomban voltam.-, hogy érdemes volna Sharna Holmesnak kezdenie.

   A lány kitúrta a haját az arcából, felfedve a kulcscsontja közelében még legalább egy tucat kisebb-nagyobb vágást.

- Tehát kíváncsi, hogy hol szereztem a sérüléseimet, Mr. Holmes?

- Igen, ráadásul gyanítom, hogy kell egy kis izgalom mindannyiunknak, hogy felrázódjunk, és gondoskodhassunk az angol ügyfélről.

   Sharna Holmes rám pillantott, majd elmosolyodott, s felült. Elővett valahonnan egy köteg papírt, kiterítette magának az ölében, és miután összeszedte a gondolatait, nyomban hozzálátott a beszámolóhoz.

 

Tehát: a vonat, amit meg kellett találnom, az a doveri reggeli vonat, amely minden bizonnyal Hurstonban, egy kis megállófalucskában állomásozott tegnap reggel. A bérkocsi kivitt az állomásra, felszálltam egy hurstoni gyorsra, és már reggel hatkor ott álltam az állomáson.

   A doveri vonat fél hétkor indult, úgyhogy nem sokáig kellett várnom azt, amíg a kliensem megjelenik. Úgy, ahogy számítottam, a vonatnak volt egy magánvagonja is, amely a De La Fay családi címerrel volt díszítve. Én egy másodosztályú utastérbe fészkelődtem be, s nem engedtem be magamon kívül senkit. Közvetlenül természetesen a De La Fay kocsi előtt. Úgy számítottam, hogy mire Doverbe érünk, mindenen túlleszek, de kissé elszámítottam magam.

  Körülbelül hét órakor De La Fay ezredes oldalazott ez a fülkém mellett, bizonyára a mellékhelyiség felé tartva, amivel, mint megfigyeltem a saját kocsija nem rendelkezett. Mikor visszafelé jött, úgy gondoltam, ideje megkezdeni a hadjáratot, így bevetettem a „tekintetemet”.

  Önök most biztos nevetnek magukban, de az én módszerem kiválóan beválik, ha valakiből ki akarok szedni valamit. Maguk még nem tapasztalhatták ennek a tekintetnek az erejét- igaz, maguk nem afféle nőimádók, akik könnyen ráharapnak erre a horogra.

  Mindenesetre De La Fay ezredes minden további nélkül ráharapott. Sőt, annyira, hogy abban a szent pillanatban be akart jönni. Minthogy gyanús lett volna a gyors cselekvés, nem engedtem be, eljátszottam a rémült fiatal kislányt, s mikor a kalauz arra járt, az ezredes is felhagyott a dörömböléssel.

  Délre járt már az idő, mikor elérkezettnek láttam a kimerészkedést. Talpig beöltözve kiléptem az ajtón, ám alighogy néhány lépést megtettem, valaki hátulról lefogott, és egy kés pengéjét szorította a nyakamhoz. Az illető bevonszolt a magán kocsiba, leültetett egy karosszékbe, és dühösen meredt rám.

„- Tudom, hogy ki maga!” - üvöltötte. Egy pillanatra azt hittem, hogy valóban tud rólam, de aztán nagy megkönnyebbülésemre ezzel a fatális tévelygéssel állt elő:” - Maga a nejem megbízottja, mert tesztelni akarja a hűségemet! Mondja meg annak az asszonynak, hogy ne merészeljen többet utánam szaglászni, különben azt is megbánja, hogy megszületett!”

   Mindezt természetesen franciául. Annak ellenére, hogy minden szót értettem, olyan ártatlan képpel bámultam rá, amilyennel csak tudtam:

„- Elnézést, uram, nem értem, mit mondott! -”

    Ekkor végképp kijött a sodrából. Fel s alá járkált a vagonjában, sértéseket vágott a fejemhez meg a nejééhez is, franciául. Természetesen egyre ijedtebb lettem, amilyennek lenni kell, s próbáltam a legjobbat kihozni a helyzetből, amibe olyan váratlanul belecsöppentem. Az értetlenségem azonban csak szította a haragját, végül pedig lekapta a falról az egyik fényes alumíniumkardját, és őrjöngve rám rontott. Döbbenetemben először nem mozdultam, majd próbáltam kitérni a kard útjából, és láthatják, hogy ennek a gyalázatos figyelmetlenségnek jó pár fájdalmas tanulsága lett.

    Egy alkalmat kihasználva hátravettem magam, át a kanapé háttámláján, akitől természetesen az egész szoknyám a fejemre borult. Gyorsan feltápászkodtam, de már nem tudtam elkerülni azt, hogy az ezredes ezt meglássa. A kardot fenyegetően felém tolta, lassan közelített, s közben franciául tovább átkozott engem, majd kijelentette, hogy ő majd megmutatja a feleségének, hogy őt nem lehet átverni, és ismét nekem rontott.

   Félreugrottam a kard elől, amely átvágta a kötésemet, felsértette a sebemet, majd belefúródott a magánvagon falába. Kiáltoztam, ahogyan a torkomon kifért, de egyenlőre nem hallottam lépteket a folyosóról.

   Az ezredes kisded módon körbe-körbe üldözött a szobában, egyszer felsértve a lábamat, a hátamat, ahol csak ért, megkarcolt. Könnyű szerrel elintézhettem volna, szörnyen nehéz volt megállnom, hogy le nem kapjam a falról a másik kardot egy ideig, de aztán „kétségbeesésemben” mégis megtettem, s úgy, ahogy egy finom angol hölgyhöz illik, remegve, próbáltam egyenesben tartani. Az ezredes persze egy pillanat alatt kiverte a kezemből. Sarokba szorított, elkezdett tapogatni, s ekkor már úgy éreztem, ennyi bőven elég ahhoz, hogy minimum tíz évre börtönbe kerüljön.

  De nem volt semmi sem, amivel leüthettem volna! Próbáltam kimászni a karjai alatt, de ő úgy tapadt rám, mint egy pióca, így nagyon nehezen tudtam mozogni. Lelökött az ágyra. Az éjjeliszekrényen egy ritka szép váza állt- fogtam, és széttörtem a fején. Eszméletét vesztette, én pedig nyomban az ajtóhoz rohantam, dörömböltem, s ordítottam, ahogyan a torkomon kifért.

  A kalauzok betörték az ajtót, megkötözték az ezredest, engem pedig biztosítottak arról, hogy ez a gyalázatos gazember életfogytiglant is kaphat. Nem bántam, hogy így történik, ám a jóságos finom angol lány szerepében mutattam némi sajnálatot iránta.

  A vonat nem állhatott meg, így még három órám volt arra, hogy a tücskökkel teli vagont megleljem, és lekapcsoljam a vágányról feltűnés nélkül. Azzal az ürüggyel, hogy ideges vagyok, s le kell nyugodnom, fel-alá járkáltam az egész vonatban, míg végül hatalmas megkönnyebbülésemre megleltem azt, amit kerestem, méghozzá az utolsó vagon, az ezredesé képében. Minden egyes tárgy lába -fotel, szék egyéb más berendezések- dobozokból volt, amikben ott rejtőztek az ezüstösen csillogó tömegpusztító pisztolyocskák.

  Visszafelé menet véletlenül megbotlottam az összekötő csapban, a bokám kifordult a helyéről, de sikerült kirúgnom a helyéről. Mielőtt kijöttem volna, minden súlyos dolgot egy oldalra toltam a vagonban, így, mikor már magára maradt, eldőlt, s belezuhant egy folyócska medrébe, hatalmas lyukat hagyva maga után.

   Megérkeztem Doverbe, ahol elláttak, kikérdeztek, s végül egy rövid kései tárgyalással negyvenöt év börtönbüntetésre ítélték De La Fay ezredest, aki mellesleg egész idő alatt úgy bámult rám, mintha élve fel akarna falni.

   Ezek után kijelentettem, hogy inkább hazautazom, kipihenem a fáradalmakat, s majd néhány héttel később megyek el vakációzni Európába. A rendőrségen mindenki megszívlelt engem, elengedtek, sok szerencsét kívántak. Idefelé az úton nem tudtam aludni, próbáltam kitervelni, mi legyen az angollal. S képzeljék, pont belé ütköztem, mikor egy bérkocsit próbáltam megcsípni. Pontosan olyan cipője volt, olyan magas volt, és pontosan olyan botja volt, mint amilyet megállapítottam. Nagy szerencsém volt! Pontosan tudom, hogy körülbelül milyen ember, és úgy vélem, hogy ha összedugjuk a fejünket, kiváló kis játékot űzhetünk vele a kegyetlen vérszomjáért cserébe!

 

Holmes rezzenéstelen arccal hallgatta a történetet, bár néha a magasba szaladt, míg én elborzadva képzeltem magam elé a borzalmas jelenetet. Úgy éreztem, hogy a saját megpróbáltatásaim eltörpülnek Sharna Holmeséi mellett, aki nem csak számos kardvágást, hanem egy elég súlyos lábsérülést is el kellett szenvednie az ügyünk kedvéért.

- Hát, uraim, azt hiszem, mindössze ennyiről számolhatok be! - fejezte be Sharna Holmes. - Bízvást remélem, hogy ez felébresztette magukat, mert engem aztán…

Elharapta a mondatot, és egy pillanatra undorodó fény villant a szemében.

- Örülök, hogy végül jól jött ki a helyzetből! - mondtam nyomban. - Bár nem mondhatni, hogy épségben megúszta!

- Bizony, Watson! Nem bánja, ha így hívom? - tette hozzá, mire megráztam a fejem. - Egy ilyen kaland után úgy érzem, hogy már mindent láttam…

-Tán még soha nem volt ilyen tapasztalata?

- Bármily meglepő is - nézett a barátomra Sharna Holmes -, mindig csak a kritikus pontig mentem el, s azon soha nem léptem túl. Elméletileg tehát már nem vagyok ártatlan, de gyakorlatilag tökéletesen. Most pedig, ha lehet, hagyjuk ezt a témát! Nem is akarok hallani róla többet- inkább halljuk Watson beszámolóját!

- Nem bánja, Holmes? - kérdeztem Holmes elnyúzott arcára pillantva.

- Nem, egyáltalán nem! - mosolyodott el a barátom. - Kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy alakult az állatgyilkos arab esete!

   Néhány percen át mindannyian megmosolyogtuk a nevetségesen hangzó bűntényt, ami így összeillesztve még abszurdabbnak tűnt, mint amilyen egyébként volt.

 

   Nincs túl sok mondanivalóm, igazából, minden olyan olajozottan ment, mint egy álom. Igaz, nekem is akadtak nehézségeim, de nagyon remélem, hogy ezeket kellő meggondolással hidaltam át.

  Azt mondták nekem reggel, hogy az arab úr dél felé tart, mivel a Földközi tengeren keresztül akar hazahajózni. Ebből következett tehát, hogy az emberem valószínűleg egy kis, déli falucskában állomásozott az éjszaka, méghozzá Blacksiderben, mivel egy fél nap alatt -Holmes számításai szerint- az út feléig eljutottak. A hajnali vonattal mentem ki Blacksiderbe, magammal vonszolva azt a bolond madarat, amit Holmes az egyik barátjától szerzett be.

  Az arab vonatja tízkor indult, így sokáig üldögéltem a váróban, ám aludni nem tudtam, a madár folyton felébresztett. Megláttam nyomban, amint felszáll, s követtem. Egyedül volt, furcsálltam is, hogy követsége nincs, de ez kedvezett, így azon nyomban egy fülkébe kerültem vele.

  Alighogy leültem azonban, a kalauz megjelent, és el akarta vinni a papagájt, mivel az első osztályon állatot nem vihettem az utasfülkébe. Erre begurultam, kijelentettem, hogy a madár valami titokzatos kórban szenved, s az az egyetlen remény a gyógyszer meglelésére, ha folyamatosan szemmel tartom. Meglehetősen ostoba mese volt, és én is úgy éreztem, mintha egy komédiában szerepelnék, de a kalauz hála istennek nem volt annyira okos, egy szempillantás alatt elhitte, ám figyelmeztetett, hogy bánjak kis foglyommal roppant óvatosan.

  Az arab ember, aki mindösszesen csak annyit mondott, hogy a neve Sanquar, nyomban izgatott lett, amint erről a rejtélyes betegségről beszéltem, s miután a kalauz elment, kérdezgetni kezdett róla. Összehordtam pár zagyvaságot, én mondom, de Sanquar elhitte, minden fenntartás nélkül. A papagáj meg csak kiáltozott, dalolt, Shakespearetől idézett, de úgy tanították be, hogy nem moccanjon, így valóban eléggé különös jelenség volt. A szavai egyre inkább kínosabb témákat ütöttek meg, míg végül én elbóbiskoltam, s arra ébredtem, hogy a szerencsétlen madár darabokra vágva hever a kalitkában, arab pedig csendesen olvasgat, ám a zsebéből kikandikált a véres kézikés. Riasztottam a kalauzokat, azok pedig borzalommal bámultak Sanquarra meg az állatka brutális bántalmazást jelző maradványaira. Az egész vonat megbotránkozott rajta, dobálták mindenfélével, én pedig magamból kikelve kiabáltam, hogy ez milyen ritka szép madár volt, hogy gátolta a tudomány előrehaladását, és a többi, és a többi.

   Ezután jöhetett a rakomány felkutatása. Igazság szerint könnyen ráakadtam, egy hatalmas dobozban voltak Sanquar ülése alatt. Nagy nehezen, de kidobtam az ablakon, mikor egy folyóhoz értünk… valószínűleg ekkor szakadhatott el a kabátom.

   Miután letartóztatták az arabot és feljegyezték a tanúvallomásomat, hazaengedtek, s most itt vagyok. Láthatják, hogy én is sikerrel jártam, ám korántsem szenvedtem meg érte annyit, mint Sharna Holmes.

 

- Watson, ne vegye figyelembe a szenvedéseimet-legyintett nyomban a lány erre a megjegyzésre. - Szinte nem is észlelem őket a mámor mellett, amit a sikere táplál.

-Nagyon jól kezelte a helyzetet - mondta Holmes jókedvűen hunyorogva. - Csodálatos, hogy sikerrel járt, egyszerűen nagyszerű!

-Köszönöm a dicséretet! - biccentettem elvörösödve. - Igazán semmiség volt…

-Nem, nem volt semmiség, drága doktor! - kiáltott fel Sharna Holmes. - Ön mindezt úgy tette, hogy közben azt sem tudta, hogyan kerültek oda azok a fegyverek, hogy miért, mióta, milyen módon, csak azt tudta, hogy veszélyesek. Nem ismerte a történetet, ami igazolta volna a helyességét, annak, amit cselekszik, s ez roppant nehéz lehetett a maga számára.

- Bevallom, kissé furdalta az oldalamat a kíváncsiság - mormoltam magam elé, mire a két Holmes egyszerre szusszant fel.

- Kíváncsi? - kérdezte Holmes rám pillantva. - Watson, maga égett a vágytól, hogy megtudhasson mindent! Annyira, hogy maga nem tudta kikövetkeztetni, s inkább egy kevésbé jelentős ügyleten agyalt, na meg azon megjegyzésemen, miszerint Sharna Holmes számomra csak egy eset.

- Nemhiába bámult engem annyit - tette hozzá Sharna Holmes jó kedélyűen. - Roppant igazságtalanok voltunk önnel, pedig maga igazán nem ezt érdemelte.

- Ígérjük azonban - vette át a szót Holmes.-, hogy amint az angol is börtönbe jut, minden elmagyarázunk, az elejétől fogva! Most pedig hallgassák meg az én kalandomat is.

 

   Az orosz barátunk társaságában volt valaki, akit Sharna Holmes felfedezett azon a bizonyos dombon, mégpedig a jövőből érkezett Hilda, a színésznő, aki elhagyta a színészférjét valamiért, és ide bújt el előle, rátalált erre az emberre, aki ott helyben kérte feleségéül.

   Ám mivel már látott engem eredeti nevemen, gondot okozhatott. Felöltöttem hát egy roppant egyszerű, szerény aggastyán alakját, és a könyveimet szorongatva felszálltam az orosz vonatjára. Külön kis kabinban ült a feleségével, ám én addig rostokoltam, bandukoltam erre-arra, míg csak az ő fülkéjükben akadt hely számomra.

   Leültem, s olvasgatni kezdtem az egyik legértékesebb darabomat. A Hilda nevezetű asszony szeme megpillantotta a keltezést, és nyomban érdeklődni kezdett a könyvek iránt. Válaszolgattam neki, ám kissé vonakodva, a jegyesét kellett volna kísértésbe ejtenem, nem őt, de végül úgy határoztam magamban, hogy ha sikerül rávennem, hogy felajánljon érte egy bizonyos összeget, cinkosság vádjával egykettőre megszabadulhatok tőle is.

   Sikerrel jártam, ám az ajánlatokat visszautasítottam, mondván ez családi ereklye. Az orosz úr öltözéke nem volt annyira választékos, mint amilyennek képzeltem, tehát még szüksége is lehet ezekre az antik tárgyakra. Hogy mindenképp biztosra menjek, az udvarias társalgást átléptem egy pillanatra, és a jegyes szeme előtt, flegmán udvaroltam a hölgynek néhány percig, aki ezt könnyedén fogadta. A társalgás aztán elapadt, az ég beborult, s így érkeztünk el a délutánig. Alvást színlelve vártam az alkalmas pillanatra.

   Első pillanatra úgy tűnt, hogy mégsem sikerült elég meggyőzőnek lennem, mivel legalább másfél órán keresztül várakoztam, s a végén már csakugyan majdnem elszenderedtem, mikor éreztem, hogy valaki felállt a fülkében, és óvatosan matatni kezd a felettünk lévő zsákokban. Türelmesen vártam úgy tíz percet, aztán lassan kinyitottam a szemem, és voilá!

  Az orosz úr pontosan felettem állt, kezében egy táskával és néhány könyvemmel, Hilda pedig segített neki betömködni őket a táskába. Egy pillanatra megdöbbentett az, hogy egyeseket milyen könnyedén rá lehet venni erre a lopásra, aztán felordítottam, kiszaladtam a fülkéből, kívülről bereteszeltem őket, és riasztottam a kalauzokat.

  A bűntényt állítólag néhány orosz származású könyv okozta, amit magammal vittem, a hazafi jó állampolgárhoz méltóan próbálta visszaszerezni állama tulajdonát. Elzárták őket, hiába is tiltakoztak, s miután minden könyvemet visszakaptam, magamra maradtam a kabinban.

  A Tücsköknek azonban nyomát sem találtam. Legalább egy órán keresztül forgattam fel mindent, amikor hirtelen megbotlottam valamiben, és nekiestem utastársaim ülésének. Az alsó támla felnyitható volt! Ott voltak az apró kis fegyverek, marékszámra kidobáltam őket, rendet raktam, majd visszafordultam Londonba, miután természetesen rögzítették az én tanúvallomásomat is. Még lesz egy jelenésem a bíróságon, de minden más ugyanúgy a terv szerint ment, mint a maguk esetében.

 

- Látja, Mr. Holmes! - mondta komolyan Sharna Holmes. - Még sincs itt a világ vége. Csak inspirálni kellett ezeket az amúgy is ideges, gyanakvó, minden pénzükből kiforgatott személyeket, s a jövőn már majdnem teljesen biztosítva van.

- Elismertem a maga igazát már korábban is - biccentett a lány felé gunyorosan Holmes. - De ne bocsátkozzunk vitába! Inkább dolgozzuk ki a stratégiánkat szégyentelen honfitársunk ellen.

- Roppant izgatott vagyok! - jelentettem ki. - Eddig azt hittem, ennek az egésznek egy szemernyi értelme sincs, de úgy érzem, kezd kiviláglani előttem az egész lényege. Készen állok bármire!

   Ezzel a kijelentésemmel egyidőben csattant az ajtó a hátam mögött, Sharna Holmes arca elhűlt, Holmesé dühödt szégyenkezésbe torzult. Megfordultam, s legnagyobb rémületemre egy Tücsök csövével találtam szemben magam.

- A halálra is készen áll, dr. Watson? - kérdezte ridegen a férfi, a fegyver birtokosa. – Elismerem, zseniálisan becsapták az üzletfeleinket, de minket nem fog elkapni!

- Milyen kár! - kiáltott fel Sharna Holmes, és csalódott pillantást vetett Holmesra. Tudtam, hogy ebben a pillantásban talán az én megmenekülésem volt benne, ám ez nem tudott megnyugtatni.

- Azt hitte, hogyha ide kerülök, a saját vállalkozása nem kerül veszélybe, Mr. Timeturner? - kérdezte Sharna Holmes.

- Igaza van, talán hatalmas hibát követtem el! - vigyorgott gonoszan felettem Mr. Timeturner. - De alaposan megfizettek érte, ezekkel a játékszerekkel például, na meg persze egy jó adag álcázott ópiumszállítmánnyal. De minek is beszélek annyit? Maguk szépen eltűnnek, én pedig el…

   Egyetlen vörös villanás, és Mr. Timeturner beszéde félbeszakadt, ő maga pedig holtan rogyott össze. Sharna Holmes felugrott, megvizsgálta, majd undorodó arccal bámult arra a lézerre, amit fegyverként használt.

- Oh, a pokolba is! - kiáltotta. - Bemocskoltam a kezem, ráadásul egy ilyen mocskos féreggel!

- Nem tehetett mást - nyugtatta a fel alá járkáló Holmes.-, hiszen meg akarta húzni a ravaszt.

- Tessék? - kiáltotta riadtan.

Sharna Holmes jó erősen megszorította a vállamat, miközben bólintott.

- Úgy bizony, kedves Watson! - mondta, majd még ráadásként olyat rúgott Mr. Timeturner oldalába, hogy a férfi hat lábnyit csúszott odébb. - Ez az ember mindannyiunkat kész lett volna elpusztítani, sőt, még több embert, és én ezt nem hagyhattam!

- Úgy vélem, hogy több fegyverrel nem szolgálhat majd a híres TimeTurner Rt. - jegyezte meg Holmes mosolyogva. - Gratulálok magának, kedvesem!

- Szép munka volt mindannyiunk részéről! - értett egyet a lány, miközben egy rejtélyes mozdulattal eltörte Mr. Timeturner jobb karját. - Most pedig szabaduljunk meg ettől a förtelemtől, minél hamarabb!