Kate R. McCardle

A tizenharmadik múzsa

Hetedik fejezet

Tisztázatlan válasz

Kábultan, zúgó fejjel tértem magamhoz. Nem bírtam sem megmozdulni, sem kinyitni a szememet, de érzékeim elárulták, hogy bárhol is vagyok, nem vagyok egyedül. Bizonyosságot szerezhettem, mikor meghallottam a barátom idegesen pattogó hangját, és egy másik, kissé brummogó férfihangot, amiről később kiderült, hogy Mycroft volt az, Holmes bátyja. Akkor még nem tudtam sokat a lakótársam családjáról, így a báty híre is arcon ütött kissé, arról pedig végképp nem tudtam, hogy az idősb Holmes megfigyelő képességei még Sherlockét is messze túlszárnyalták, s csupán azért nem hallat magáról, mert társaságtól idegenkedő lény, akiben nem ég annyi tettvágy, mint az öccsében. Így döbbenten hallgattam a következő szavakat:

- Egy roppantul kényes ügyben kérem a véleményedet, Mycroft.

- Hallgatlak. Bár ami azt illeti, sejtem, miről akarsz kérdezni.

- Ha sejted, felelj arra a kimondatlan kérdésre.

Rövid szünet következett.

- Ezt nehezen tudnám megmondani, Sherlock. Ez véleményem szerint minden embernél másképp jelentkezik.

- Áh, ismerlek! - nevetett visszafojtottan a barátom. - Neked már kialakult róla a véleményed. Csak nem akarod elmondani, mert tudod, hogy akármit felelsz, mindenképpen megrázol vele.

- Bravó! - egy pár tenyér öblös csattanása kísérte Mycroft válaszát. - Sokat fejlődtél. Mégsem vagy tökéletes!

- Ha erre a problémára célzol, akkor igazad van - ismerte el Holmes. - De mégis, mit tegyek?

- Ne foglalkozz vele. Egyenlőre. Ráérsz még ezen rágódni! Ez az ügy, amit Sharna Holmes elmesélt, sokkal előbbre valóbb bárminél, amit eddig tapasztaltam. Most először fordul elő, hogy azt kell mondjam: ez még mindig nem világosabb a napnál. Főleg ez a váratlan fordulat…

Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy mi történt velem, és nyomban felpattant a szemem. A jeges rémület, amit eddig elfojtott a fenti bizalmas beszélgetés iránt táplált mérhetetlen kíváncsiság, úgy árasztotta el a testemet, mintha jegyes vízbe mártottak volna.

- Mi történt?! - kiáltottam rémülten. - Mi történt?

- Nyugodjon meg, Watson! - termett az ágyam mellett Holmes. - Rendbe fog jönni. Rendbe, bizony! Köszönöm, Mycroft, de úgy tűnik, hogy a szolgálataidra egy ideig még nem lesz szükség. Igazán sajnálom, hogy hiába fáradtál ide.

- Nem tesz semmit - felelte Mycroft Holmes. - Örülök, hogy láthattalak, Sherlock. Jobbulást, dr. Watson!

Én a rövid párbeszéd ideje alatt Holmes arckifejezését vizsgáltam, így már csak a libbenő felöltő sarkát láthattam az ajtóban eltűnni. Néhány pillanattal később Sharna Holmes is belépett, megkönnyebbült arca elárulta, hogy a felébredésem nagy mértékben könnyített a lelkén.

- Mi történt? - kérdeztem türelmetlenül.

- Alaposan ránk ijesztett, Watson - Holmes megveregette a vállamat.

- Oldalba lőtték - folytatta Sharna -, de szerencsére mi épp ott voltunk. A boncmester volt az megint. Lézerrel. A szerencsétlen biztosan még mindig nem tudott magának szemüveget szerezni. A figyelmetlensége életeket ment- a magáét… és az enyémet is!

- Soha életemben nem láttam ehhez hasonló dolgot, Watson - mesélte izgatottan Holmes. - Csupán egyetlen villanás egy vérvörös, vékonyka kis fénysugárból, és maga eszméletlenül omlott össze.

- Örülök, hogy ennyire érdekfeszítőnek találta - morogtam gúnyosan. - Bár bennem csak a fájdalomérzet maradt meg.

- Nézze, magát kilyukasztották! - közölte velem higgadtan Sharna Holmes, de rémült ábrázatomra nyomban hozzátette: - Sose aggódjon! Csak akkor árthatott volna magának mindez, ha a szívét, a gerincét, tüdejét vagy más halálzónáját találja el, de nem így történt. Maga már ma lábra állhat, kedves uram!

- Akkor mégis mért vágott annyira megkönnyebbült arckifejezést?

- Na de dr. Watson! - vonta fel az egyik szemöldökét a lány. - Már aggódnom sem szabad magáért?

   Én kedvesen elmosolyodtam, ám mikor egy bizalmas pillantást akartam váltani Holmesszal, tőle csak egy ideges, rövidke gesztusra futotta.

- Na és… mi történt azután? - kérdeztem végül.

- Azonnal felkaptuk, és hazahoztuk. Segítettem Sharna Holmesnak ellátni a sebeit, aztán adott magának valamiféle… mit is?

- Épp egy csepp nyugtatót, hogy a szervezete koncentrálhasson a sebheggesztésre! - válaszolta könnyedén a lány. - Aztán vártunk. Jött egy értesítés, hogy a tárgyalást elhalasztják, aztán megérkezett Mr. Mycroft Holmes. Elmeséltük neki a történet minden kis részletét. Mr. Holmes aztán bejött magához, hogy megnézze, hogy van. A többit, már gondolom, tudja.

- Homályosan-feleltem, elnyomva egy ásítást.

- Nem kér egy kis ételt? - kérdezte Holmes. - Mrs. Hudson éppen most főzi a vacsorát.

- De, ami azt illeti, kifejezetten éhes vagyok.

- Rendben-bólintott egyetértően Sharna. - Együnk, mielőtt az újságírók újra ránk találnak.

- Megkértem Mrs. Hudsont, hogy ne nyisson ajtót senkinek.

- Ezt jól tette, Mr. Holmes! Szemüveg nélkül nem ismerem fel könnyen azt a embert.

Ezután már nem esett szó sem a rejtélyes bűnökről, sem az én sérülésemről, és kivételesen én is örültem annak, hogy a vacsora alatt mindenkiből sugárzott a derű. A két Holmes egymás zenei tehetségét és ízlését elemezgette ki, aztán éles vitába keveredtek a virágok jelképességeiről. Végül, vacsora után meghallgattuk Holmes hosszan az éjszakába nyúló hegedű-repertoárját. Sharna a fejét hátravetve bámulta a plafont mindvégig, s mellkasa lassan, nyugodtan liftezett fel le. Én a karosszékembe telepedve hallgattam a lenyűgözően szép koncertet - az utolsó hang elhalkulását követően meg is tapsoltam a barátomat, mire az mosolyogva meghajolt, letette a hegedűjét, és leült.

   Egy ideig elgondolkodva szemlélte Sharna Holmest, aki a zene elhallgatása után csak lassan tért magához. Néhány órának tűnő percen át mereven egymás szeme közé néztek, majd kellemes, lassan hömpölygő társalgásba kezdtek az előadásról. Sharna Holmes nem is annyira a zene stílusát, s az akkordokat elemezte, hanem a hangok mögött megbúvó érzéseket. Történeteket szőtt Holmes játékaiból, a barátom pedig figyelmesen, szemét lecsukva hallgatta a beszámolókat.

   Egy férfi a bíborvörös szobában jól megérdemelt sorsának esett áldozatul. Néhány narancsmag jelenti a végzetet egy áruló számára. Egy doktor és egy özvegy asszony első látásra egymásba szeretnek. A háború dúl, s értelmetlenül hal meg sok millió ember. Öröm, bánat, vagy akármi más volt, amit Holmes hangjai takartak, Sharna Holmes megérezte őket, és ez bizonyította számomra, hogy a két ember egészen biztosan rokoni kapcsolatban áll egymással, ha nem is Holmes, de könnyen lehet, hogy a bátyja által. Ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak, és magamban már el is döntöttem, hogy ez mindenképp így van.

   Hajnali fél egykor a beszámolók elapadtak, s egybehangzóan megállapítottuk, hogy itt az idő arra, hogy lefeküdjünk. Holmes előre engedte Sharnát, majd mikor a lány már átöltözött, helyet cserélt vele. Nem hallottam, hogy a „Kellemes álmokat!” köszöntésen kívül bármi mást is mondtak volna egymásnak, így abban a hitben szunnyadtam el, hogy holnapra biztosan egy újabb, jól megalapozott elmélettel állnak elő, ami „véletlenül” pontosan egyezni fog, csupán néhány dologban tér el majd egymástól.

  Másnap reggel a reggeli közben valóságos csetepaté folyt le Holmes és Sharna között. Tőlük megszokottan nem az volt a téma, amin dolgoztak, hanem valami jelentéktelen, fizikai tényre vonatkozó kérdés. Végül azonban ez is elcsendesedett, és a beszélgetés szépen lassan visszaterelődött az ügyünkre.

- Szerintem az, hogy engem is megtámadott, azt jelenti, hogy nem egyedül Sharna Holmes a célpont, hanem mi is.

-Mert segítenek nekem - indokolta meg nyomban Sharna Holmes. - Ez eddig világos. De hova bújik el?

- Mármint a boncmester? - kérdeztem vissza. - Igaz is, nem mondták még, mi a neve!

- Norman Bennings - vágta rá nyomban Holmes. - Egy érdekes nyom alapján Sharna Holmes nyomban azonosította.

- Pontosan - erősítette meg kedélyesen a lány. - Ma tehát nincs más dolgunk, mint az, hogy kiderítsük: mégis merre bujkál ő?

- A kérdéseink pedig nyomban válaszra lelnek! De előbb szóljunk Lestradenek, hogy a személyleírás alapján adjon ki körözést Mr. Bannings ellen.

- Nehéz dolgunk lesz! - sóhajtotta Sharna Holmes. - Annak ellenére, hogy ópiumfüggő, Norman rendkívül intelligens ember. Bridget Fring bizonyára egy gyermekkori barát, esetleg nővér, talán ezzel gyakorolhatnánk rá hatást.

- Az erőszakot eddig csupán ritkán kellett alkalmaznom - jegyezte meg Holmes halkan. - Remélem, hogy eztán sem lesz rá szükség.

- Mindenesetre készüljön fel minden váratlanra!

- Hol akarják kezdeni a kutatást? - kérdeztem kíváncsian. - Itt, szemben?

- Nem! - jelentette ki Holmes, a kelleténél egy árnyalatnyival hevesebben.

- Akkor csak feltűnést keltenénk.

- Akkor? Merre?

- Mivel az illetőnek klausztrofóbiája van…

- Na de kérem!

-… ezért kizárhatunk minden eldugott kis lyukat. Mi marad? A vidék. Egyetért, Mr. Holmes?

- Tökéletesen, tökéletesen! - válaszolta a lakótársam nyomban. - Javaslom, hogy a keleti irány felől haladjunk nyugatra, majd következzen a déli irány, és a kikötő.

- Javasolnám a gárda igénybevételét, Mr. Holmes.

- Magam is gondoltam rá - bólintott Holmes, majd hozzám fordult. - Velünk tart, Watson?

- Hogyne!

- Akkor siessünk! Úgy vélem, a meglepő események láncolata még nem ért teljesen véget.

Mikor Sharna Holmes a kapuban visszaszaladt valamiért a lakásba, végre előhuzakodhattam azzal, ami eddig a leginkább furdalta az oldalamat:

- Mondja csak, Holmes, a bátyjának mi a véleménye erről az ügyről?

Örömmel láttam, hogy a barátom arca a hirtelen támadt gyanút és félelmet leplezve próbál válaszolni.

- Mindössze annyit mondott, hogy ennél érdekesebb esetet aligha találok majd egész életem során.

- Valóban, Sharna Holmes a világ legérdekesebb esetének a része.

- Véleményem szerint ő egy külön eset - felelte a lakótársam, s közben nagy figyelemmel kísérte az ablak előtt elsuhanó lány alakját. - És sajnos vele kapcsolatosan koránt sem látok oly tisztán, mint a bűncselekményt illető kérdésekben.

- Talán jobban is érdekli?

- Azt kell, hogy mondjam, hogy igen.

Úgy döntöttem, hogy mivel Holmesnak előttem sosem volt ügyletekkel kapcsolatos eltitkolnivalója, mégsem hallgatom el azt előle, hogy a bátyjával folytatott különös társalgásnak minden egyes szavát tisztán hallottam.

- Erről kérdezte a bátyját is?

Azt hittem, hogy ezzel sikerül meglepnem, de csalódnom kellett- Holmes a legkisebb hangulatváltozásnak sem adta jelét.

- Igen, Watson.

- És ő mit gondolt róla?

- Arra utasított, hogy egyenlőre a Hawksworth Express esetének szenteljem a figyelmem.

Tréfásan ráhunyorogtam.

- Igaza van a bátyjának! - egyeztem meg. - Talán gyorsabban haladnánk, ha egyszerre nem két ügyön dolgozna.

- Az egyik meg van oldva! - méltatlankodott Holmes. - A másikra vonatkozó nyomozások pedig tulajdonképpen most kezdődnek.

- A jól bevált megfigyelés és következtetés, nemde?

- Eltalálta, Watson.

Elfordítottam róla a tekintetem, majd kuncogva megjegyeztem:

- Magam is roppant kíváncsi vagyok arra, hogy Sharna Holmes mi egyébre képes még.

   A lány ebben a pillanatban pattant be a kocsiba. Hosszú, fekete köpenyt viselt sapka nélkül, így nem tudhattam, hogy miért is ment vissza, de mikor megmozdult, a napfény megcsillantotta a ruhája alatt rejtőző nagyítólencsét és egy manikűrös készlet dobozkájára emlékeztető bőrtárca fémpántját.

- Még egyetlen kérdést szabad feltennem? - szólaltam meg kisvártatva.

- Csak tessék!

- Miből tudott olyan tulajdonságra jutni, ami alapján Sharna Holmes azonosítani tudta ezt a boncmestert?

Döbbenten vettem észre, hogy Holmes néhány másodpercig tétovázott.

- Erre majd egy kicsit később kapja meg a választ, ha nem bánja. Most pedig szenteljük figyelmünket a sáros utaknak!

- Remélem, bakancs van magán, dr. Watson - jegyezte meg Sharna Holmes. - Alighanem az újabb eső is elkap minket ma… és nem kizárt, hogy másznunk is kell.

A továbbiakban egyikünk sem szólalt meg, csak én. Megpróbáltam kihúzni belőlük azt a bizonyos tényt, ami alapján oly könnyedén felismerték a bűnöző személyét, de minduntalan elterelték a beszélgetést, Sharna Holmes egy alkalommal pedig annyira messze kalandozott az eredeti kérdéstől, hogy magam is megfeledkeztem róla.

   Épp, amikor kiértünk London vidéki farmjaira, és lefordultunk egy üres ház felé vezető bekötőútra, eleredt az eső. Úgy tűnt, egy egyikőjüknek sem szegi kalandvágyát, sőt, Holmes még füttyentett is, Sharna pedig még azelőtt kipattant a kocsiból, hogy néhányszáz lábnyinál közelebb értünk volna a házhoz.

- Állj! - kiáltottam nyomban a kocsisnak, és Holmes kíséretében kiszálltam. Kifizettem a kocsist, majd Holmest követve a földet bámuló lány felé indultam.

- Talált valamit? - kérdezte Holmes, amint odaért.

- Igen! Ezt nézze! - egy vastag, egybefüggő, helyenként két részre oszló mély lenyomatra mutatott nagy izgalommal. A kezében egy egyszerű fabot volt, azzal tapogatta a nyom körül a talajt. - Látott valaha ilyen vastag kerekű kocsit, dr. Watson?

- Én bizony nem!

-Mert ez nem kocsi. Motorkerékpár… és… oh!

A botja, úgy tűnt, hogy megakadt valamiben. Letérdelt, de hamar fel is pattant, és mosolyogva meglóbált felénk egy apró fémkorongocskát.

- Ez, uraim, a biztonságunk záloga. Ha nincs ilyen kis fémkorong…

-… nincs lézer sem, jól mondom? - fejezte be Holmes.

- Igen. De most haladjunk tovább. Te jó ég, micsoda szerencse! Távolról sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar rátalálunk.

- Ez talán a labilis idegállapotnak köszönhető - fejtettem ki az ötletemet, miközben komótosan haladtunk előre. A két Holmes a nyom két oldalán, én pedig Holmes mögött. - Véleményem szerint az ópiumfüggőség képes befolyásolni az ítélőképességet, és lelassítja a reakciókat.

Úgy százlábnyira a háztól a keréknyomok a fűbe kanyarodtak, majd a házban végződtek. Mikor Holmes benyitott, a konyhában találtuk magunkat, a rozoga étkező asztalon pedig hatalmas rakás, beszenesedett roncsgyűjtemény ült. Se be, se ki nem vezetett semmilyen lábnyom. Míg Holmes a szekrényeket vizsgálgatta, én felpillantottam a mennyezetre, és egyszerre minden világossá vált számomra.

- Holmes!

   A barátom is felpillantott, de az arcán nem látszott, hogy milyen irányba halad a nyomozás. Mikor újra felnéztünk, Sharna Holmes kezét pillantottuk meg a lyuk peremén.

- Úgy vélem, hogy ez a lyuk már akkor itt volt, mikor a tulajdonosok belefogtak a ház tatrozásába, de elfogyott a pénzük.

- Eszerint onnan került ide?

- Egy módon lehetséges - felelte Holmes, majd megragadta a roncshalmot, és erejét megfeszítve megemelte. - És voilá, kedves doktorom! Ez egy áltákolmány. Leeresztették a mennyezeten keresztül, hogy félrevezessenek minket.

- Norman tudja, hogy a nyomában vagyunk - hallatszott odafentről Sharna Holmes hangja. - Itt semmi sincs, még szalma sem!

- Akkor javaslom, folytassuk máshol a keresést - mondtam, és indultam az ajtó felé, ám a barátom megragadta a csuklómat, és olyan erővel rántott vissza, hogy azt hittem, ott helyben menten kiszakad a karom.

- Megőrült?! - suttogta. - Ennek az embernek bármilyen fegyver a birtokába juthat, és valószínűleg lesben várja, hogy kimenjünk.

- Mr. Holmes jól látja a helyzetet - Sharna Holmes már mellettünk állt, mikor meghallottuk a hangját. - Ezért maradjanak itt, és majd én…

- Ki akar menni?! - meresztettem rá a szemem döbbenetemben. - Hiszen az előbb mondta, hogy mekkora veszélyben vagyunk!

- És itt akar ülni a fenekén, Watson, míg megőszülünk? - nézett rám szemrehányóan Holmes, majd következő szavait Sharna Holmeshoz intézte: - Legyen azért óvatos.

- Természetesen. Ne aggódjon, az ügye túléli!

Kiment a konyhából, mi pedig az ablakhoz rohantunk, és feszülten figyeltük, ahogyan a lány kilép az ajtón. A fekete köpeny már nem volt rajta, valamiféle durva, fölszínű anyagból készült katonai szabású nadrág és kabát takarta a testét, a fejébe pedig valamiféle levelekkel díszített műanyag sisakot nyomott. Abban a pillanatban, hogy bezárult mögötte az ajtó, egy másodperc múlva le is lőtték.

  Láttam, hogy Holmes toporog tehetetlenségében, én pedig felkiáltottam a rémülettől, de aztán a legnagyobb döbbenetünkre Sharna Holmes felkelt, és lassan, fáról fára haladva megindul a házzal szomszédos, sziklafalú domb felé.

- Golyóálló mellény - szólalt meg Holmes zsebében a lány. Mindketten megugrottunk ijedtünkben, de a hang nem hagyott időt arra, hogy elterelje a figyelmünket Sharna Holmesról. - Nyugodjanak meg! Ez egy kis távberendezés, ami arra jó, hogy két egymástól távol álló ember kommunikálhasson egymással. Először nem gondoltam volna, hogy szükségünk lesz rá, de úgy tűnik, mégis igénybe kell vennem eme lenyűgöző szerkezet csodáit.

   Ha Mr. Holmes kiveszi a zsebéből a kis tárgyat, beszélhet bele, én hallom… de várjon! Meg kell ígérniük, hogy erről az eszközről nem készítenek semmilyen feljegyzést vagy erre vonatkozó nyilatkozatot elhallgassanak.

   Holmes kikapta a jobb zsebéből az apró kis tárgyat, és izgatottan beleszólt, talán egy kicsit túl izgatottan is.

- Honnan varázsolta elő ezt a kis szerkezetet?

- Távolabb tartsa magától, így is hallom! - mormogta Sharna Holmes, miután felszisszent, és az ablakból láttam, hogy a füléhez kapott. - Mellesleg két rádiótelefonból barkácsoltam tegnap éjjel.

Ám mielőtt Holmes újra valamilyen kérdést tehetett volna fel, Sharna Holmes ellen újabb támadás indult. Valami megcsillant a domb tetején, s a következő pillanatban a lány ott halt volna szörnyet, ha nem ugrik nyomban félre.

   Egy kékes villanás kíséretében egy szikla fúródott a földbe, pontosan oda, ahova néhány ezredmásodperccel ez előtt még Sharna Holmes állt. Holmes, mintha mi sem történt volna, folytatta a beszélgetést.

- Hogy lehet, hogy ilyen pontosan céloz, ha kancsal?

- Célzáskorrigáló berendezés - hallatszott Sharna Holmes ziháló hangja. Először azt hittem, a közeli lövedék miatt izgatott, de mikor kipillantottam, láttam, hogy futásnak eredt. - Még egy vak is könnyedén eltalálhatna vele.

Most én hajoltam a kis tárgy fölé.

- Mégis, miért csinálta meg ezt a… szerkezetet?

- Azért, hogy baj esetén idejekorán elmenekülhessenek onnan - felelte Sharna Holmes. - Hoppá!

Ismét bevetette magát egy fa mögé, mert egy újabb kéken lángoló lövedék süvített el a feje mellett. Ekkor már szinte a szikla tövében volt, láttuk, hogy egy pillanatra megáll, de nem nézett ránk.

- Rendben van, eddig könnyen eljutottam. Norman valószínűleg újra ópiumot szív… nicsak, itt a zacskója!

- Mit akar most tenni? - kérdeztem feszülten.

- Nyugodjanak meg! - suttogta a kis szerkezet. - Most átvedlem egy csöppet…

Nyomban az ablak felé fordultunk. Sharna Holmes levette a durva nadrágot és a kabátot, eldobta a sisakot. Ezalatt szürke, valamivel vékonyabbnak tűnő ruhát viselt, s mi is csak onnan láttuk meg, hogy a fal tövében kuporog, hogy vörös haja meg-meg villant a szürke háttér előtt.

- Remek, azt hiszem, most már minden rendben lesz - mondta a lány. - Maradjanak még néhány percig ott, ha kérhetném…!

Azzal mászni kezdett. A mozgásából úgy ítéltem meg, hogy bár a magasság roppant kicsi, a fal azonban nagyon meredek. Legnagyobb döbbenetemre még így sem tartott sokáig, amíg felért a tetejére. Lihegve bekapcsolta a kis szerkezetét, és beleszólt:

- Most, most rögtön jöjjenek ki! Nehogy megszökjön!

   Kirontottunk a konyhaajtón, és nyomban megpillantottuk a domb mögül jövő úton rohanó alakot. Nem volt kétséges, hogy az ópiumkábulat utóhatásait viseli magán. Elérohantunk, míg Sharna Holmes is lefelé tartott a hegyről, áldozatunk látta, hogy nincs menekvés. Megtorpant, a kabátjából pedig egy aprócska kézipisztolyt rántott elő. Sharna Holmes, aki már látótávolságra volt tőle, velőtrázóan felkiáltott:

- NE! NORMAN! NE!

    De mindhiába. Én és Holmes sem voltunk elég közel ahhoz, hogy megakadályozhassuk a fiatal fiú öngyilkosságát. Az a földre rogyott, kezéből kiesett a pisztoly, mi pedig lélekszakadva rohantunk felé, a lövés dörrenésének visszhangjától szinte megsüketülve.