Kate R. McCardle

A tizenharmadik múzsa

Harmadik fejezet

Lidérc

   

- Mi a következő célpont? - kérdezte Sharna Holmes, mikor újra beértünk a városba. - Ha így haladunk, úgy érzem, még ma végezhetünk akár két emberrel is.

- Miből gondolja, hogy hasonló sorsra jutottak?

- Ezt nehéz volna megmagyaráznom… de legyen elég annyi, hogy az a bizonyos valami, ami visszarepített minket a múltba… vagyis ide, esetleg káros reakcióba léphetett testünk anyagával.

- És maga?

A lány elmosolyodott.

- Mindenre én sem tudhatom a választ, Mr. Holmes. Egyenlőre. De most inkább keressük fel a másik helyszínt!

   Mint kiderült, a másik helyszín egy elhagyatott, szinte már kihalt városnegyed volt, és az újság szerint az ott talált embert egy jó szándékú család vette gondozásba. Néhány arra sétáló járőrtől kérdezősködve a két Holmes már eleget tudott meg a családról és körülményeiről ahhoz, hogy könnyűszerrel felismerjék az utcán szembejövő, idegesnek tűnő Mrs. Greenwatert. Valamiféle fertőtlenítőszert vitt magával, s mikor látta, hogy Holmes a kocsiból kihajolva néz rá, megszaporázta a lépteit.

- Azt hiszem, ezt nekem kell elintéznem - szólt Sharna Holmes, és mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, megdöbbentő fürgeséggel kiugrott az ablakon, majd hirtelen megbotlott a patkában, és beütötte a fejét az egyik öreg sorház kőfalába.

   Mrs. Greenwater ezt látva sarkon fordult, hogy a lány segítségére siessen. Ezalatt mi biztos távolságra álltunk meg, és a hátsó ablakon át leselkedtünk a párosra. Sharna Holmes a fejét tapogatva, kissé dülöngélve beszélt az elé leguggolt asszonynak. Egyikük arcát sem tudtam kivenni, de úgy tűnt, hogy Sharna sikerrel járt, mert néhány pillanattal később kézen fogva vezette felénk Mrs. Greenwatert.

   Holmes mosolygott, állandóan csak mosolygott, mialatt névrokonát figyelte, és meleg hangon fogadta a beszálló Mrs. Greenwatert, aki megsimogatta Sharna Holmes fejét, miközben a ló újra nekiindult, majd félénken szemügyre vett minket.

- Jó napot, uraim! - motyogta csendesen. - Örülök, hogy meglátogatják azt a szegény embert. Nagyon meg van rémülve.

- Hogy került magukhoz? - kérdezte Sharnát megelőzve Holmes.

- Tulajdonképpen a házunk előtt tűnt fel szegény - mesélte Mrs. Greenwater. - Az egész környék köré sereglett, lopták mindenét, még a saját ruháját is. Ájultan talált rá a férjem, és hazahozta. Azóta kiáltozik álmában, néha felébred, de akkor is azt hiszi, hogy álmodik.

- Hogy néz ki ez az úr?

- Magas, erős cigánylegény, Mr. Holmes. Meglehetősen jól borotvált, de a haja valamiért mindig kócos!

Sharna Holmes halkan szusszant párat ezekre a szavakra, de nekem fogalmam sem volt, mit talál olyan mulatságosnak Mrs. Greenwater beszámolóján.

- Sikerült megtudniuk a nevét, Mrs. Greenwater? - kérdezte finoman Holmes.

- Nem igazán - bizonytalanodott el az asszony.

Kedves, kerek arca volt, apró termetű teste és fekete, mandulavágású szemei egyértelműen ázsiai vérre utaltak. Hollófekete haja kissé kibomlott már a kontyából, de így is rendkívül szeretetreméltónak találtam. Igényes, de egyszerű ruhát viselt, sötét mályvaszínűt.

- És most hogy van?

- Nagyon rosszul! Épp most indultam egy kis konyakért, hogy könnyíthessek a szenvedésén, mert otthon már egy csepp ital sincs.

- Talán ha meglátogatjuk, sikerül kiderítenünk a nevét - jegyezte meg Sharna Holmes. - És talán még javul is az állapota.

- Nagyon remélem, Holmes kisasszony! - sóhajtott Mrs. Greenwater. - Olyan szomorú szegény!

A kocsi lefékezett egy nagy, fehérre meszelt, de kissé megkopott téglaháznál. Mindannyian sietve szálltunk ki- először Mrs. Greenwater, aztán Holmes és Sharna, végül pedig én.

   Nem volt időnk alaposabban körülnézni, a ház asszonya egyenesen a vendégszobává avatott kis hálóba vezetetett, és bezárta mögöttünk az ajtót. Az ágyon csakugyan egy szép szál, de kissé megpocakosodott cigány feküdt - borzalmas látvány volt. Teste minden egyes pontja pettyezett volt az izzadtságcseppektől, sötét tekintete rémülten pásztázta a plafont, míg tagjai belefagytak a tökéletes merevségbe.

- Ne mozduljanak! - utasított minket tátogva Sharna Holmes, majd óvatosan leemelte a kalapját, és a férfi fölé hajolt. - Uram? Uram, én vagyok a nagyítós lány! Emlékszik még rám?

   A férfi arca váratlanul életre kelt. Tökéletesen kisimult az ismerős ábrázat láttán, mintha nem akarná elhinni, amit lát.

- Sharna Holmes vagyok a Hawkwings Expressről. Önt hogy hívják?

A cigány minden erejét összeszedte, hogy kinyöghesse:

- Colin Barry…

- Nagyszerűen csinálja, Mr. Barry! Kérem, emelje fel a kezét!

- Nem… nem tudom.

Sharna Holmes olyan rémülettel ragadta meg Mr. Barry karját, hogy azt hittem, az összerándul ijedtében, de nem így történt.

- Ezt érzi, Mr. Barry?

- Nem…!

Sharna Holmes most a lábát tapogatta: - És ezt?

- Nem.

A lány a homlokára is rátette a kezét, megcsóválta a fejét, majd leguggolt elé, és halkan megkérdezte:

- Mondja, tudja, ki tette ezt velünk, Mr. Barry?

- Mit… mit tett…?

Holmes tett egy lépést, mire Sharna már fel is egyenesedett, és fejcsóválva ellépett Mr. Barry mellől, majd közel hajolt hozzánk.

- Nincs szerencsénk, uraim!

- Valóban. És ennek az úrnak sincs.

- De Holmes!

- Menjünk, Watsonom! Itt már aligha akadna teendőnk.

Az ajtó előtt Mr. és Mrs. Greenwater várakozott aggódva. Soha nem láttam még egy ilyen gondos és jószívű emberpárt, mint amilyenek ők voltak. Sharna Holmes csendesen, kíméletesen közölte velük a hírt- kétségtelenné vált, hogy ilyen helyzetekben a szavak mesterévé vedlik át.

   A kocsiba visszaülve azonban maga lett a megtestesült nyugtalanság. Mikor meghallotta Holmes azon javaslatát, hogy ideje visszatérnünk a Baker Streetre, egy szóval sem ellenkezett, csak biccentett. A többi fényjelenség sűrűn egymás mellett tűnt fel, így érthető volt a lány csendessége, engem azonban zavart a nagy csend, különösen mert már két Holmes gondolataira is kíváncsi voltam, és ez csak még kínzóbbá tette számomra a hallgatást.

   Az ebéd és néhány női ruha fogadott minket otthon. Az utóbbiak láttán Sharna Holmes kissé elkedvtelenedett, de gyorsan át is öltözött, hogy velünk költhesse el az ebédjét. Mivel Holmes nem pipázhatott a jelenlétében, néha türelmetlen pillantásokat vetett a lányra, akin látszott, hogy nagyon siet. Tulajdonképpen egy néma szópárbajnak lehettem tanúja az ebéd közben, amit kétségkívül Sharna Holmes nyert meg, a barátom legnagyobb sajnálatára.

   A lány ebédbefejeztével szó nélkül felállt, és kiment a folyosóra, hogy az ablakpárkányra telepedve a gondolataiba merülhessen. Holmes lelkiismeret furdalása az ebéd végéig tartott, utána már örömmel gyújtott rá, de előtte becsukta az ajtót. Láttam, amint Sharna Holmes a fejét csóválja, és már el is tűnt.

- Ez a lány roppant figyelmes teremtés - kezdte a társalgást Holmes. - Mindazonáltal bosszantóan merész és intelligens.

- Magam is észrevettem -feleltem.

- Biztosra veszem, hogy nagy segítség volna a továbbiakban - mondta.

A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni: - Mit gondol az ügyről?

Holmes nevetve hátradőlt a székében.

- Helyesebb volna Sharna Holmest kérdeznie.

- De előtte a maga véleményét szeretném hallani.

- Nincs elég adatunk, dr. Watson. Anélkül nem következtetek.

Tehetetlenül eldobtam a jegyzetfüzetemet, és magam is elszívtam egy szivart. Sharna Holmes azonban még akkor sem jött vissza, amikor a dohányfüst már rég feloszlott. Holmes ki is pillantott a folyosóra, de épp csak egy másodpercre.

- Jobb, ha nem háborgatjuk ma éjszaka, Watson - válaszolt a kimondatlan kérdésemre. - Majd bejön, ha befejezte.

- Mit?

- A gondolkodást, Watson, a gondolkodást, mi mást?

Én azonban barátom zavart mozdulataiból egyértelműen azt vettem ki, hogy a fiatal leányzóra valószínűleg épp sírás közben nyitott rá. Nem is tévedtem: mikor lopva én is kilestem az ajtón, Sharna Holmes még mindig az ablakpárkányra kuporodva bámulta a Holdat, arcán ezüstösen csillogtak a kósza könnycseppek.

   Leskelődésemből a Holmes szobájából jövő üvegcsörömpölés és fájdalmas kiáltás riasztott fel. Nem kevésbé dermedt meg Sharna Holmes sem, egy pillanat múlva azonban már mindketten a barátom szobája felé száguldottunk. Megdöbbentő látvány fogadott: Holmes arccal az ágyára dőlve óbégatott, lábát néhol megsebezték az ablaküveg szilánkjai. Sharna az ablakhoz rohant, kinyitotta, és némi nézelődés után kiugrott. Hallottam, hogy valakire ráeshetett, mert még egy fájdalmas kiáltás és dulakodás zaja hallatszott, míg én a barátomat próbáltam feléleszteni - mindhiába.

   Be kell vallanom, szörnyen megrémültem, látva Holmes magánkívüliségét. Nem ismerhettem benne arra a zseniális nyomozóra, aki ígéretes praxisa során rengeteg ügyet megoldott már- olyan volt, mint a legközönségesebb csavargó, aki részegre leitta magát.

- Teee…! Te hálálátlan dög! Mégis, mit képzeltél?! - ordította az ablak alatt magából kikelve Sharna. - Tudod te, mi tettél? Neeem! Nem tudod! De most megkapod a magadét! Rendőr úr! Rendőr úr!

- Holmes! - próbáltam beszédre buzdítani a lakótársamat. - Holmes, szóljon valamit!

De a szájából csak értelmetlen motyogás hallatszott. Sharna Holmes ekkor újra berontott a szobába, kezében egy orvosságos táskának tűnő dobozzal, és remegő kézzel az ágyra helyezte. Közben folyamatosan kérdezgetett, én pedig igyekeztem pontos válaszokkal ellátni.

- Mi találta el?

- Valószínüleg egy mérgezett nyíl.

- Ez stimmel. Nyugodjon meg! A helyzet súlyos, de talán megoldható.

- Talán?

- Van vize?

- Van.

- Mennyi?

- Egy fontnyi.

- Tud hozatni még?

- Igen.

- Akkor hozzon még. Ne aggódjon, bennem bízhat. Sok ilyennel találkoztam már. Túladagolás - majd mikor látta, hogy tétovázom, dühösen hozzátette: - Idefigyeljen, nem hiszem, hogy az én gyógymódomnál hatásosabbat ismerne a kokaintúladagolásra, dr. Watson! Volt szerencsém a jövőben hasonló emberek százait megmenteni! Higgyen nekem, kérem, és segítsen! Menjen már, mielőtt leáll a szíve… menjen, az istenit, maga szerencsétlen! A jó isten szerelmére! Watson!

Holmes rángatózni kezdett, ami különösen ijesztőnek hatott eddigi hulla merevsége után, de legalább bizonyosságot adott arra, hogy még él.Tehetetlenségemben engedelmeskedtem. Mikor elhagytam a szobát, hallottam, amint Sharna Homes mély hangján szólongatja a kábán vigyorgó Holmest.

- Sherlock! Maga Sherlock Holmes. Koncentráljon a nevére. Tegye, amit mondok, és ne mozogjon! Sherlock! Sherlock Holmes!

   Mikor visszaértem, kezemben egy flaska vízzel (nem engedtem meg Mrs. Hudsonnak, hogy belépjen oda), Sharna Holmes éppen saját magától vett vért valami különösen vékony tű segítségével. Ezután egy újat tett a fecskendőre, elkötötte Holmes kezét, és a könyökhajlatába fecskendezte. Eközben Holmes megállás nélkül dúdolt és beszélt:

- Damm-di damm, damm-damm… Sherlock Holmes vagyoooook, maga meg valami angyal, igaz? Meghaltam, és most a mennyben járok. Mondja kérem, hogy haltam meg? Vagy csak látogatást teszek ide? Még vissza kéne mennem egy kicsit, angyal, mert van valami elintéznivalóm, de aztán jövök, ne aggódjon, mert ezt az érzést nem cserélném el semmire… daaaaaaaam-diiii-dam! Hú, egek, ez a dörömbölés! Engedjék be azt az embert!

- Áh, itt van! - kiáltotta megkönnyebbülten Sharna Holmes. - Fel kell higítanunk a vérét, hogy gyorsan kiürítse magából a kokaint. Itassuk meg vele mindet!

- Ital? Nem, köszönöm, már eleget ittam…!

   Így is tettünk. Holmes fuldokolva ugyan, de nyelte a vizet, és amint az utolsó csepp is eltűnt, Sharna megkért, hogy kísérjem ki őt a fürdőszobába, majd hagyjam magára. Állítása szerint már valamennyire magához tért- bár én még mindig nehezen hagytam ott. Néhány perccel később közös erővel rángattuk ki a mosdóból, de ezúttal a nappaliba, a kandalló mellé fektettük. Sharna Holmes ismét vért vett magától, ám mikor felajánlottam, hogy én is adok, elutasított, azt mondta, nem lehetséges.

- Majd megérti egyszer - mondta, miközben rezzenéstelen arccal magába mélyesztette a tűt. - Most minnél több egészséges vérre van szüksége. Gyanítom, dr. Watson, hogy holnap éjjelig nem ébred majd fel.

- Tehát alszik?

- Alszik - erősítette meg Sharna Holmes, miközben tűt cserélt. - Jó mélyen. És most ez a legfontosabb.

Beadta Holmesnak a vérét, majd leroskadt a szembeni díványra, és a tenyerébe temette az arcát. Mivel Holmes trónusát nem mertem elfoglalni, mellé ültem le.

- Maga rendkívülien viselkedett, Sharna Holmes - jegyeztem meg csendesen.-Sosem láttam lányt ilyen bátornak. Igazán sajnálom, hogy kételkedtem a képességeiben, csak még sosem láttam olyat, hogy egy fiatal lány ennyi orvosi tudást szívjon magába, és ennyire jól uralkodjon a helyzeten.

- Azt hiszem, erre mondják, hogy szakmai ártalom.

- Máris tartozunk magának.

Belemosolygott a tenyerébe.

- Csak számlát egyenlítettem. Oh, és… dr. Watson! - kapta fel a fejét. - Ne adjanak neki alkoholt semmiképpen! Csakis vizet, vagy tejet, olyat, amiben vitamin van.

- Ahogyan óhajtja. Egy ilyen nemes tett után aligha kételkedhetem önben. Egyébként, ha szabad kérdeznem, kire esett rá az utcán?

- Nem ráestem - sóhajtotta Sharna Holmes -, hanem ráugrottam, mert el akart menekülni. Bridget Fringre… Persze nyomban védekezett, de sajnos az, hogy ráugrottam, már önmagában is nagyon hátráltatta, így sikerült lefognom, míg az egyik rendőr bilincsbe nem verte. Elhadartam neki a vádat, majd felrohantam, és a holmimból előkaptam ezt az orvosi készletet.

Újra előredőlt, hogy elrejthesse gondterhelt arcát.

- Valami nyomasztja, kedvesem? - kérdeztem halkan.

- Nagyon is - felelte a tenyerébe, majd, ismét felegyenesedett. - Dr. Watson, én tilosban jártam. Mégis, hogy fogom ezt megmagyarázni az újságíróknak?

- Miről beszél?

- Hát erről! - mutatott a nyitott orvosi ládára. - Nem lett volna szabad használnom. Tudom, hogy maguk nem ismernek biztos gyógymódot a kokaintúladagolás ellen!… De hát nem hagyhattam, hogy Mr. Holmes meghaljon!

- Igaza van! - szóltam indulatosan. - A holmija miatt ne aggódjon. Majd elrejtjük. Az újságíróknak pedig azt mondjuk, hogy maga segédkezett nekem.

- Ha ön ezt megteszi értem, dr. Watson, ígérem, hogy nem fogok maguktól túl messze költözni.

- Tán már le is tett a hazatérésről?

- Ez már egyszerűen lehetetlen - ingatta a fejét Sharna Holmes. - Az éjszaka jöttem rá. Viszont azt mindenképpen meg akarom tudni, hogy miért kerültem ide a vonat utasaival együtt!

- Számíthat a támogatásunkra - feleltem a hálától felbuzdulva. Egy mosollyal jutalmazta az ígéretemet, és a kezén lévő karórára nézett, ami már önmagában is egy újabb megdöbbentő dolog volt. - Két óra múlva megint vért kell adnom. Addig együnk valamit, Watson doktor! Látogatóink is lesznek, és addig el kell helyeznünk Mr. Holmest a szobámban, hogy ne háborgathassa senki.

   Miközben szóltam Mrs. Hudsonnak, fél szemmel figyeltem, ahogyan Sharna Holmes a lakótársam fölé hajol, és centiméterről centiméterre megvizsgálja az állapotát.

- Megkedvelte? - kérdeztem óvatosan, mire újra zavart mosolyt kaptam viszonzásul.

- Nem állíthatom biztosan. Mondjuk… ki ne kedvelné meg Sherlock Holmest?

Miközben a reggelire vártunk, halkan megyjegyezte még:

- Úgy tűnik, igazam volt. Végeztünk még két emberrel - hála istennek, hogy a harmadik megmenekült!

- Sharna Holmes, itt reggeli.

- Igaz is, Watson doktor. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára! Ha nem csal a matematikai érzékem, több, mint kétszáz éve.

És valóban: úgy látott neki az ételnek, mint aki már több évszázada nem látott ahhoz hasonlót. Mosolyogva figyeltem, ahogy a legjobb barátom megmentője kielégíti az étvágyát, bár fogalmam sem volt, mit találok benne olyan szórakoztatónak. Talán csak túlságosan megkönnyebbültem.