Komor Zoltán

A gyeplőt tartó kéz

A férfi egy padon ücsörgött, kezében szorongatva a friss, bőr illatot árasztó fekete táskát. A táskát, amelyben ott lapult az egymillió forint.

 Mélyeket szippantott a város állott, kipufogógáz szagú levegőjéből, majd ásított egyet. Nem valami sokat aludt az éjjel. Az egész éjszakát tervezgetéssel töltötte.

 Maga sem igazán értette, hogy miért, de nem kevés derűvel nézett szembe ezzel a ragyogó tavaszi nappal, amely annyi, de annyi meglepetést tartogathat még a számára.

 Kora reggel volt, a város szép lassacskán ébredezett. Az emberek kezdték elözönleni Pest utcáit. Néhányan kutyát sétáltattak, néhányan a reggeli bevásárlást végezték, míg mások unott képpel csücsültek a kocsi volánja mögött. A visszapillantó tükrökön álmosan fityegtek a fenyő alakú illatosítók.

 Igazi kis krimi – mosolyodott el magában az ügyvéd. Ujjai lágyan cirógatták a bőrtáska fényes oldalát, mintha csak egy kismacska lett volna, aki dorombolva fogad bármiféle fizikai kapcsolatot egy emberrel. De valójában csak egy táska volt. Egy egymillió forintos táska.

 De a pénzt azt nem kapják meg! Ó, dehogy is! Odáig azért még nem süllyedtem! Valójában sokkal keményebb fából faragtak, mint hinnétek! Mocskok. Majd adok én nektek emberrablást!

 Egymillió forint? Vajmi kevés ár a felesége életéért, de persze itt nem a pénzről van szó. Itt, kérem szépen, egy ember becsülete forog kockán! (Vagy sokkal inkább egy ember BECSÜLETE, így, csupa nagybetűvel.) Elvégre ő, az ügyvéd, a gazdag és sikeres ember, nem fog holmi bűnözőket szponzorálni, csak ezért, mert náluk van a felesége. Még akkor sem, ha megölik őt. Ő az ügyvéd. Az ügyvédek pedig nem adnak pénzt a börtöntöltelékeknek! (Nem. Az ügyvédek kapják a pénzt a börtöntöltelékektől, ha éppen arról van szó…)

 Persze ő sem teljesen becsületes. Ki az manapság? (Van egyáltalán értelme ennek a szónak?) Ha hazudni kell, hát hazudni kell. Ez lehetne az ars poetica-ja. De a pénzéért akkor is megdolgozott! Övé a pénze, és övé a felesége is. És eldöntötte, hogy ma mind a kettőt haza fogja vinni. (Így, vagy úgy.)

 Ezért is hozta el magával a fegyverét. Majd ő megmutatja! Megmutatja, hogy vele többet senki se packázzon!

 A pisztoly ott lapult a kabátzsebében, a cső finoman hozzásimult a derekához. Nem rég vette, csak azért, hogy férfiasabbnak látszódjon tőle. Persze az utcán nem viselhette. Csak otthon, a tükör előtt játszadozott vele, mint a filmekben a szokás, és büszkén mutogatta a feleségének, hogy nézd má’, mit tudok, de a felesége csak legyintett rá. Lám, lám, most majd kétszer is hálát ad érte, hogy megvette. Majd, amikor azt látja, hogy a férje, pont mint egy igazi akcióhős, szó szerint berobban a helyszínre, és leszedi az összes emberrablót, természetesen célzás nélkül. Hogy meg fog lepődni! Az ügyvéd már előre dörzsölgette lapátszerű kezeit. De még mennyire, hogy meg fog lepődni!

 Az ügyvéd diadalittasan elmosolyodott (vagy inkább elvigyorodott), és megcirógatta a pisztolyt is, ami még mindig hűségesen tapadt a testéhez.

 Az ember legjobb barátja.

 Megszólalt a telefon.

 Kezdődik a móka.

 Gyorsan átsietett az utca túloldalára, hogy felvegye a kagylót. Közben egy gyors pillantást vetett a karórájára. 8:04. Gúnyosan elmosolyodott. 8:00–ra ígérték, hogy telefonálnak. Alig várta már, hogy a szemükre vethesse a dolgot.

 Valaki gyorsabb volt, mint ő. Egy szakállas férfi előtte lépett be a fülkébe, és a keze már indult volna, hogy felvegye a kagylót.

 Az ügyvéd nem habozott, szinte kivágta maga előtt a fülke ajtaját, és megragadta az idegen férfi grabancát.

 - Engem keresnek! – mondta, azzal szinte kihajította a nála jóval fiatalabb, szakállas férfit.

 - Na de uram… - sápítozott a másik.

 Az ügyvéd nem magyarázkodott. Csak behúzta maga mögött a fülke ajtaját, és felkapta a telefont.

 - Halló – mondta.

 A másik férfi még mindig ott ácsorgott a fülke előtt. Az ügyvéd intett neki, hogy tűnés, de az csak ácsorgott tovább, és bambult hitetlenkedő arckifejezéssel.

 Az ügyvéd, noha nem ismerte, máris utálta a férfit.

 A szakállas ember nem sokat hallott a beszélgetésből. Csak annyit, hogy az a modortalan fickó, aki valósággal kihajította őt a fülkéből, hümmög, és ennyit mond: Igen. Értem. Megyek.

 Az ügyvéd, még mindig a füléhez tapasztva a kagylót, kinézett a szakállas férfira (istenem, de gyűlölöm!), egy olyan „te meg mi a fenét keresel még itt?” arckifejezéssel, amit csakis az ilyen balfácánoknak tartogatott. (Meg a feleségének, de ez mellékes.)

 A szakállas férfi meg se mozdult, csak összekulcsolta a kezeit a mellkasán. A tekintete dühös volt.

 Te jó ég, ez megsértődött! Azt a kutyafáját, ma se fogok tudni elaludni! Az a fránya bűntudat…

 Az ügyvédnek képtelen ötlet jutott az eszébe: bizonyára ez a férfi is egy csoport emberrabló áldozata lehet. Talán elrabolták a lányát. Vagy a kutyáját. Vagy a reumás nagymamáját az SZTK-ból.

 Kicsit elmosolyodott.

 Te vajon olyan süket lennél, hogy ki is fizetnéd értük a pénzt?

 Végigmérte a szakállas pasit, tetőtől a talpáig, és úgy gondolta, hogy igen. Kifizetné. Hát… Elvégre nem lehet mindenki olyan tökös, mint ő. Ez van.

 Letette a kagylót, és kilépett a fülkéből.

 - Uram, lehet, hogy magát keresték, de akkor is nagyon udvariatlan volt az előbb, amikor… - kezdett bele a mondókájába a férfi, de az ügyvéd félbeszakította.

 - Persze, persze, haver! Fogd csak a pénzed, és fizess nekik!

 Felnevetett, és elviharzott.

 Most már tudta, hogy hova kell mennie.

 A francba – gondolta az ügyvéd. – Elfelejtettem leszúrni őket a négy perc késés miatt!

 Sebaj. Legalább ebből is kiderült valami: ezek az „emberrablók”, akik ugyan ember még nem raboltak, csak a feleségedet, teljesen PITIÁNEREK!

 Igen, gondolta az ügyvéd. Azok. De hát az emberrabló is csak ember, nem? Hibázhat.

 Mindegy. A lényeg nem változott: majd ő megmutatja nekik! Majd ő kesztyűbe fingatja őket!

 A szakállas pasi értetlen arckifejezéssel bámult  az ügyvéd után.

 Elég túlsúlyos, gondolta. De mégis olyan harcias…

 A telefon ismét megcsörrent. Ezúttal valóban őt keresték.

 Csak egy bunkó, legyintett magában. Egy újabb törtető bunkó.

 Felvette a telefont.

02: Terepszemle

 Megérkezett.

 Az elhagyatott, romos ház úgy emelkedett ki előtte a földből, mint egy kísértetkastély. A taxis, aki idehozta, meglehetősen kellemetlen szagú volt. Meg is jegyezte, hogy a pénzből, amit neki ad, inkább dezodort vegyen, és ne piát. Az persze megsértődött, nem is szólt egyetlen árva szót sem az út hátralévő részében.

A fuvart a táskában lévő pénzből fizette ki. Ennyivel is megrövidítette az emberrablókat. (Illetve hát saját magát, mivel az emberrablók egy árva fillért sem fognak látni ebből a pénzből, ugyebár.)

 Óvatosan szedte elő a pénzt, nehogy a tag ráeszméljen, hogy a táska teli van pénzzel. Bár mit tehetett volna a sofőr? Kirabolja őt? Ugyan! Hisz nála van a pisztoly! Most nem neki kell félnie. Tőle kell, hogy féljenek.

 Ott ácsorgott szemközt ezzel a romos házzal, és arra gondolt, hogy biztos figyelik. Figyelik, ahogy bemegy a házba, és ott hagyja a pénzt. Talán valamelyik szomszéd házból. De persze az is lehet, hogy nem. Elvégre, mint az már kiderült, ezek csak pitiánerek. (PITIÁNEREK, csupa nagybetűvel írva.)

 Az ügyvéd semmivel sem törődött, csak sétált tovább. Kinyitotta a rozsdás kaput, és besétált az udvarra. Mindenhol csak szemét, és törmelék darabkák. Az ügyvéd óvatosan átlépkedte őket, nehogy véletlenül bepiszkítsa a cipőjét.

 A háznak nem volt ajtaja. Simán bement, és gyorsan felmérte a terepet.

 Itt is nagy kupacokban feküdt a szemét, az építkezési törmelék, a mocsok, és minden, amit egy ember elbír képzelni. Voltak papír fecnik, rongy darabkák, és kitépett újság lapok. Nyílván nem egy éjszaka szállhattak meg itt a hajléktalanok, ebben a csodás, fényűző szállodában. Befogta az orrát, mert a benn terjengő szagtól teljesen felfordult a gyomra.

 Egy düledező lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső alatt egy nagy üreg volt, ahová egy ember is befért volna.

 Felment.

 Az emelet legalább olyan rossz állapotban volt, mint a földszint. A repedezett falon egy gyűrött, tépett cédula csüngött. A szöveg rajta fekete tollal volt írva.

„TEDD A PÉNZT A SAROKBA! TAKARD LE A RONGGYAL, AMIT A SAROKBAN TALÁLSZ! MENJ HAZA! VÁRD A HÍVÁSUNKAT! CSAK SEMMI HÜJESÉG!”

 Az, hogy a „hülyeség” szót a rablók j-vel írták ly helyett, megnevettette az ügyvédet. Ezt a giccs parádét, gondolta. Vajon melyik filmből szedhették?

 Megrántotta a vállát, és letette a táskát a sarokba, ahogyan azt utasították. Utoljára megcirógatta egy kicsit, majd letakarta a ronggyal.

 Egyáltalán hogy jönnek ŐK ahhoz, hogy letegezzenek ENGEM?

 Ezért még számolunk! Isten az égben, ezért még számolunk!

 Ez most tényleg fáj.

 Lement a földszintre, és kilépett a házból.

 Fellélegzett.

 A tavaszi friss levegő megcirógatta belülről a tüdejét.

 Rágyújtott egy cigarettára, és biztos lett abban a dologban, amit egész nap csak gyanított: ő az élet királya.

 Nagy felhőkben eregette a füstöt. Remekül érezte magát. Hosszú idő óta most először.

 A szíve vadul vert, az adrenalin kellemesen felpezsdítette a vérét. Élt. Végre újra élt.

 Féljetek! Féljetek csak, mert itt vagyok! Itt vagyok, és leszámolok veletek!

 Amiatt nem aggódott, hogy bárki is követni fogja hazáig. Nem, nem. Ezek a pitiáner kis senkik egyből rávetik majd magukat a pénzre, és nem fognak azzal törődni, hogy hazamegy e, vagy sem. Még az is lehet, hogy telefonálni sem fognak, ahogyan azt megígérték. Csak leveszik a feleségéről a kendőt, megmondják neki, hogy nyugodtan hazatakarodhat, és kidobják valahol az út szélén.

 De ez nem így lesz. Nem így szól a forgatókönyv.

 A következő utcán gyorsan le is térdelt egy bokor mögött, és leste a házat. Sóhajtozott. Utálta a külvárost, és utált várni.

 Szeretett volna rágyújtani még egy száll cigire, de attól félt, hogy észreveszik az emberrablók a bokor alól szállingózó füstöt. Innen ugyanis remek kilátás nyílt a romos házra.

 Elővett hát helyette egy doboz rágógumit, és bekapott belőle kettőt. Mentolos volt. Utált mindent, ami mentolos. De most valahogy mégis jól esett.

 Nem izgult. Izgatott volt, de nem izgult.

 Inkább csak fel volt dobva. 

03: Megérkeznek

 A ház előtt megállt egy kocsi.

 Az ügyvéd óvatosan kilesett a bokor levelei között. Egy Opel volt, kékszínű. Utálta a kékszínű kocsikat.

 Kiszállt két ember. Fiataloknak tűntek. Pont úgy forgatták a fejüket, mint a libák, ha valami érdekeset látnak, mondjuk egy körömcsipeszt, vagy bármit, ami meghaladja a házi baromfik felfogóképességét.

 Az ügyvédnek az a benyomása támadt, hogy ez a két fickó ideges. Nyílván ez az első rablásuk. De vajon miért pont őt választották ki? Talán az egyik haverjuk védőügyvédje volt, és képtelen volt megmenteni őt a börtönbüntetéstől? Talán így akarnak bosszút állni? Nem. Nyílván csak a pénzért csinálják.

 Pitiáner kis senkik, gondolta az ügyvéd.

 A két emberrabló besompolygott a régi házba, az ügyvéd pedig óvatosan felállt rejtekhelyéről. A lábai egy kicsit elmacskásodtak az utóbbi húszpercnyi guggolástól. (Utált guggolni.) Megrázta a lábait, amin kocsonyaszerűen remegett a háj.

 Lehet, hogy egy kicsit kövér, de attól még mindig jó formában volt. Az izmai meg-megfeszültek a vastag zsírréteg alatt.

 Majd ő megmutatja ezeknek a taknyosoknak, hogy hogyan is kell ütni azt a bizonyos vasat!

 Elővette a pisztolyát, és elindult a bevetésre.

 Amennyire meg tudta ítélni, nem látott a két férfinél semmilyen fegyvert. De abban biztos volt, hogy hoztak magukkal. (Annyira azért csak nem lehetnek pitiánerek!) Nyilván nem fogják közszemlére tenni, de van náluk. Legalább egy.

 Beosont a házba, óvatosan, és nesz nélkül, mint egy macska. Elbújt a lépcső alatti résben, és várt. Figyelmesen hallgatta a fentről érkező beszélgetés hangfoszlányait.

 - Úgy látom, itt van az egész – jelentette ki rekedt hangon az egyik.

 (Vajon csak beteg, vagy csak így akar minél gengszteresebbnek tűnni?)

 - Ühüm –hümmögött a másik. – Én megmondtam, hogy ez beszarik tőlünk.

 (Kevés vagy te ahhoz, kispofám!)

 - Ja – helyeselt kultúráltan a másik. – Kérhettünk volna többet is.

 Hümmögő nem válaszolt.

 - Na, menjünk – mondta végül Rekedthangú. – Még fel is kell hívnunk ezt a pancsert. Most már biztosan otthon van, és ott reszket a takaró alá bújva.

 Az ügyvéd majdnem elkuncogta magát. De aztán csak erőt vett magán.

 Halotta a rablók súlyos lépteit. Lefelé tartottak a lépcsőn.

 Gyertek csak!

 Az emberrablók leléptek az utolsó lépcsőfokról is, és ott álltak az ügyvédtől alig fél méterre, de nem voltak tudatában a rájuk leselkedő veszélynek.

 Gyerünk!

 Az ügyvéd kiugrott a rejtekhelyéről, és szó nélkül tüzelt.

 Durr!

 Hümmögő agyveleje permetként hullott a koszos, repedező fal málladozó vakolatára. A fél feje szinte teljesen eltűnt. Csak egy nagy, üres lyuk tátongott a helyén.

 A durranás óriási hangereje szinte megsüketítette az ügyvédet. Meglepődött azon, hogy mennyire megugrott a kezében a pisztoly, amikor lőtt. (A filmekben ez nem így szokott történni! Sebaj. Akkor is egy-null ide!)

 Érezte az égett haj orrfacsaró szagát, ami lassan elkeveredett az amúgy is elég büdös ház áporodott levegőjével.

 Rekedthangú, aki közel sem volt annyira félelmetes, mint a hangja, ijedtében a földre ejtette az értékes táskát, és úgy remegett, akár a nyárfalevél.

 - Hol a feleségem, te mocsok! – vigyorodott el az ügyvéd, bár a füle még mindig istentelenül csengett, és még maga sem értette tisztán, hogy mit is mondott.

 Rekedthangú fehérre változott. Az arcából kifutott az összes vér. Egyetlen árva szót sem volt képes kinyögni.

 Az ügyvéd közelebb lépett hozzá, és jó erősen pofon vágta. Rekedthangú szép lassan kezdett feleszmélni.

 A rémült férfi első gondolata az volt, mint a második: Ez a férfi teljesen őrült! Elég a szemeibe nézni…

 - HOL A FE-LE-SÉ-GEM? – tagolta szépen lassan az ügyvéd a mondatot, hogy még ez a majom is megérthesse.

 Ha nem válaszolok neki, biztos, hogy megöl – gondolta magában Rekedthangú. – Ez képes rá.

 - Elmondom – nyögte ki végül alig hallhatóan.

 Az ügyvéd csak a szájáról tudta leolvasni, hogy mit is mondott. Elmosolyodott, és bólintott egyet. Sőt, még meg is veregette a férfi vállát (aki úgy húzódott el tőle, mint egy leprástól), mintha csak egy kutya lett volna, aki elkergetett egy betörőt.

 És Rekedthangúból csak úgy özönlöttek kifelé a szavak, szinte már az érthetetlenségig egymásba folyva.

 Mindent elmondott. Tényleg mindent. Még arról is beszélt, amire már az ügyvéd egyáltalán nem volt kíváncsi. Például, hogy ne ölje meg őt, hisz a testvére halálos beteg, és kell neki a pénz, meg ilyesmik.

 (Na persze, Rekedthangú. Na persze. Egyébként meg ha igaz is, kit érdekel?)

 - Köszönöm a segítségedet – vigyorgott az ügyvéd. – De tudod, mondanom kell neked valamit. Először is, négy átkozott perccel később hívtatok fel, mint ahogyan az meg volt beszélve! NÉGGYEL!

 Az ügyvéd jó erősen pofon vágta a reszkető férfit.

 (Ez őrült… Meg fog ölni…)

 - Másodszor pedig, a hülye szót ipszilonos j-vel írják, nem pedig PONTOSSAL!

 Durr, egy újabb pofon.

 Igen, nyeregben vagyok!

 - Harmadszor pedig: hogy jöttök TI ahhoz, hogy letegezzetek ENGEM?

 Durr!

 Ezúttal ismét a pisztoly sült el.

 A golyó átszakította Rekedthangú gyomrát.

 Vér spriccelt a sovány hasból. Teljesen bemocskolta a falat, továbbá az emberrabló arcát, kezét, és ami a legrosszabb, az ügyvéd vadonatúj öltönyét is.

 - A francba – mondta az ügyvéd. – Nézd, mit csináltál!

 A füle ismét csak csengett, de ezúttal nem törődött vele.

 Rekedthangú bőgött, akár egy kislány. Véráztatta arcán könnycseppek szaladtak végig.

 Az ügyvéd lehajolt, és átkutatta Hümmögő zsebeit. Megtalálta a kocsi (miért kék, istenem, miért pont kék!) slusszkulcsát, és egy pisztolyt is, amit rögtön zsebre vágott.

 - Jól jegyezd meg, Rekedthangú barátom –mondta. – A magántulajdon szent.

 Felkapta a bőrtáskát, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a helyszínt. Tudta, hogy hová kell mennie. Tudta, hogy a kalandnak még nincs vége.

 Beszállt a kék Opelbe, és elhajtott.

 Meg volt elégedve magával.

 Hibázott. Ez tény. Rekedthangú ugyanis még élt. És az ügyvéd elkövette azt a nagy hibát, hogy nem vette el tőle a mobiltelefont, ami a zsebében lapult. Valahogy teljesen kiment a fejéből, hogy átkutassa Rekedthangút. Csak Hümmögő zsebeit forgatta ki.

 De hát ki hibáztatná érte? Elkapta a diadal jóleső, felemelő érzése.

 A tudta nélkül csúszott ki a kezei közül a gyeplő.  

04: A móka még közel sem ért véget

 Megérkezett. A helyszín ezúttal egy elhagyatott raktárépület volt, amely kísérteties némasággal emelkedett ki a szürke betonból.

 Leállította a kocsiját (illetve Hümmögő kocsiját, elvégre a magántulajdon szent dolog), és kiszállt. Rágyújtott egy száll cigarettára, mit sem törődve már azzal, hogy netán észreveszik. Elvégre eddig minden úgy ment, ahogy mennie kellett. Ahogyan az a forgatókönyvben meg volt írva. Ugyan miért fordulna most a kocka?

 El is szívta az egész száll cigit. Szépen lassan, ráérősen, mint aki sehová sem siet. És ez volt az igazság. Nem sietett.

 Gyanakvó tekintettel újra és újra végigmérte az elhagyatott raktárházat. Igazi akcióhősnek érezte magát, olyasvalakinek, akiért a gyerekek rajongani szoktak. Se a következményekkel nem számolt, se az őt fenyegető veszéllyel. Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Férfi volt. Méghozzá egy magabiztos férfi, aki semmitől sem fél.

 A hely már megvan – gondolta az ügyvéd. – Kettő-null a jóképű ügyvéd javára.

 Azon töprengett, hogy vajon magával vigye e a táskát, vagy hagyja inkább a kocsiban. Végül úgy döntött, hogy magával viszi. Elvégre az övé…

 Elindult.

 Az öltönyén megbarnult vérfoltoktól úgy festett, mint egy terepruhába bújt katona. A bal kezében ott fityegett a táska.

 Készen állt.

 Erős volt, kemény, és gyilkolni akart.

05: Tovább

 Abban reménykedett, hogy a hátsó raktár ajtaja nyitva lesz.

 (Persze, hogy nyitva lesz! Hisz akcióhős vagy! A filmekben pedig mindig nyitva szokott lenni a hátsó ajtó!)

 Valóban nyitva volt. Magabiztos mosollyal lépett be a kellemes félhomályba.

 Elővette a pisztolyát, és lágyan megcirógatta. Hümmögő ócska fegyvere a kocsiban maradt. Lassan osont tovább, a válla súrolta a koszos falat. A sötétség befogadta kövér testét.

 Tudta, hogy a felesége itt lesz. Rekedthangú nem hazudott. A jó ügyvéd mindig felismeri, hogyha hazudnak neki. (És úgy tud hazudni, hogy mások ne is merjék fel, hogy ő sem mond igazat.)

 Itt lesz. Itt ücsörög valahol, megkötözve, akár egy sonka, és csak arra vár, hogy valaki megmentse. Egy igazi hős…

 Ne félj, drágám! Már úton van a felmentő sereg! Igaz, hogy kövér vagy, meg randa, de nekem akkor is kellesz! Az enyém vagy! Hozzám tartozol! Akárcsak ez a táska!

 Rekedthangú azt mondta, hogy csak egy valaki vigyáz a feleségére. De azért biztos, ami biztos arra is felkészült, hogyha egy egész bandával kell tűzharcot vívnia. El is feledkezett arról a tényről, miszerint már csak négy golyó maradt a pisztolyban.

 (De egy akciófilmben nem szokott kifogyni a hős fegyvere, ugye?)

 Már látta is a széket, amelyhez hozzá volt kötözve a felesége. Ott állt a hatalmas tér közepén, kiállítva, mint egy művészeti alkotás, amely csak arra vár, hogy végre megtekintsék.

 De az őrt azt sehol sem látta.

 Szép lassan közelítette meg a széket, felkészülve mindenre. Nem számított csapdára, de azért megpróbált résen lenni.

 Lehet, hogy az őr odakinn van, és várja a többiek érkezését –gondolta az ügyvéd.

 (A pénz érkezését, nyilvánvalóan. Az ő pénzét, a fenébe is!)

 Hárman vagytok. Tehát hárman vagytok! Mi a francot akartatok kezdeni rongyos háromszázezer forinttal fejenként?

 Az őr bizonyára nem számít arra, hogy valaki a hátsó ajtón fog belopakodni.

 (Pitiánerek a köbön!)

 Lassan a szék mögé lépett, tanácstalanul.

 (Biztos vagy benne, hogy az ott a székben a te feleséged, és nem az egyik emberrabló, aki csak arra vár, hogy…)

 Nem, nem, nem lehet az.

 A pisztolyát egyenes rászegezte az idegenre. A tekintete valamiféle villanykapcsoló után kutatott.

 Nem talált. A bejárat mellett biztosan van egy a falon, de túl kockázatos lett volna eldöcögni odáig.

 Úgy hitte, hogy majd a félhomályban is képes lesz rá, hogy kiszúrja, ki ül a székben. Meg fogja ismerni…

 Gyorsan (Superman-t megszégyenítő gyorsasággal) a szék elé ugrott, és fegyverét az idegen arcába tolta. Már érezte a diadal édes mámorát.

 A felesége üveges tekintettel meredt rá.

 Meg volt kötözve.

 És mellesleg halott volt.

 A nőnek fültől fülig elvágták a torkát. (Ezt melyik filmből tanulták el?) Az arca csupán egy groteszk álarc volt. Mindene (Ó, Istenem, TÉNYLEG mindene) vérben úszott. (A sötétben az összes vér feketének látszott. Minden fekete… Minden fekete rajta.)

 Hátrálni kezdett.

 Képtelen volt szembenézni vele…

 (A halott feleség még hagyján volt, de a kudarc!)

„MEGMONDTUK, HOGY SEMMI HÜJESÉG!

MINDEN A TE HIBÁD!”

 - súgta a szakadt cetli, amely a felesége ruhájára volt feltűzve. (Istenem! Nem is a ruhájára! Ó, nem! A HÚSÁBA tűzték! Az állatok! A HÚSÁBA…)

 Ezért megfizettek! Ezért MEGFIZETTEK!

 Az ENYÉM volt és ELVETTÉTEK TŐLEM!

 Megkereslek titeket! Elkaplak! Kivágom a szemeteket! Odaadom a kutyáknak a nyelveteket! Megölöm a gyerekeiteket! Lenyúzom a bőrüket! A feleségeiteket a saját belükkel fogom megfojtani! Megskalpollak titeket, és a fejbőrötöket fogom hordani a fejemen, mint egy kalapot! Felvágom a gyomrotokat, és csipesszel fogom kitépni az összes szerveteket, széépen laassan, hogy élvezhessétek a dolgot! Megetetem veletek a saját húsotokat! ÉRTITEK! MEGETETEM VELETEK A SAJÁT HÚSOTOKAT!

 Elindult kifelé. Hányingere volt. Hánynia kellett!

 De az a valami a széken, amely egykor a felesége volt, megszólalt…

 - Igazi akcióhős, mi? – nevetett fel egy hang a sötétből.

 A férfi megfordult.

 - Micsoda? –dadogta.

 A halott nő csak ült a székben, és bámult maga elé. A nyelve véres volt, és kinn fityegett a szájából.

 Semmi.

 Csak hallucinálok…

 Megfordult, és elindult kifelé.

 - Majd te megmutatod nekik, igaz? – kacagott fel a hulla.

 Az ügyvéd ismét megfordult.

 -Te élsz? –dadogta megilletődve.

 A hájas nő lassan felemelte a tekintetét. Ahogy kinyitotta a száját, forró vér csöppent le a hideg betonra.

 - Nem – szuszogta. – Én már halott vagyok.

 Beszél… Te jó ég, ez… ez… vagyis ő… beszél!

 - Én vagyok a lelkiismereted, te szemét, önelégült díszpolgár – kacagott fel az élettelen test. – Vagy hívj, ahogy akarsz.

 Lelkiismeret? Nekem nincs olyan… Nekem…

 Az ügyvéd hájas teste izzadni kezdett a finom anyagú, vérfoltos öltöny alatt.

 - Nem szerettél – folytatta a hulla. – Csak dühös vagy. Mert én a tiéd vagyok. A te tulajdonod. És a magán tulajdon szent dolog.

 - Ez nem így van… - dadogta az ügyvéd. – Én… Én szeretlek…

 - Hazudsz! – sikoltotta a hulla. – Csupán egy gyerek vagy, aki rablópandúrosat játszik!

 - Nem… Te ezt nem..

 A hulla kivillantotta a fogait. A két szeme két különböző irányba állt.

 - Menj csak – hörögte a halott nő. – Menj, menj!

 A hullát tartó kötelek recsegni kezdtek. A holttest megpróbálta kiszabadítani magát.

 - Mondd csak, hová tűnt az önbizalmad, akcióhős? – kacagott fel a felesége.

 - Hagyj… -suttogta az ügyvéd, és rá nem jellemző módon bőgni kezdett.

 A hulla pedig csak kacagott, kacagott tovább, miközben véres teste ide-oda rángatózott a száraz kötél alatt. A durva kötél felsértette hullasápadt bőrét. De az csak tovább hahotázott…

 (Az akció hősök nem szoktak sírni!)

 A férfi nem bírta tovább.

 Két golyót eresztett a halott felesége testébe.

 A lövések villanásainál tisztán látta, ahogy a felesége feje hátracsuklik, és a test megfeszül.

 De még mindig nevetett…

 Nevetett!

 Az ügyvéd amilyen gyorsan csak tudott, kiszaladt az épületből.

06: Most kezdődik

 Az egészet csak képzeltem – gondolta magában az ügyvéd.

 Az egészet csak hallucináltam…

 Kinn állt az elhagyatott raktárház előtt, nekidőlve a falnak, és maga sem tudta, hogy hányadik cigarettáját szívja.

 A másik kezével a pisztolyt fogta, de olyan erővel, hogy az ujjai szinte teljesen elfehéredtek.

 Szép lassan végig gondolt mindent. A fejében egy teljesen új forgatókönyv megírásán dolgozott.

 El fogom kapni őket! Bocsánatkérésre fogom kényszeríteni őket! Esdekeli fognak, mielőtt megölöm őket!

 Gyönyörű szép, ragyogó, illatos tavaszi délelőtt volt. A kék égen fehér bárányfelhők gomolyogtak. Madarak repültek tova a széles láthatáron, ő pedig beszállt a csillogó, kék Opelbe. Pedig utálta a színét…

 A motor lágy búgása megtörte a tavaszias csendet.

 A táskát maga mellé tette az ülésre. A pisztolyát betette a kesztyűtartóba, és előkereste Hümmögő fegyverét.

 Bekapcsolta a rádiót, és keresett valami jó kis zenét.

 Miközben elindult a kocsival, ezen a csodálatos tavaszi reggelen, rájött, hogy a kaland számára még csak most fog elkezdődni.