A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN...

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

9. Fejezet

– Nem is emlékszem, mikor táncoltam ilyen jót, fater! Maga miért nem csörög egyet? Nézze, milyen klassz csajok lézengenek itt magányosan – kérdezte göndör hajú nő, amikor a szőke Misivel visszatért az asztalukhoz.

– Jól érzem én magam így is, Nellykém – felelt moso­lyogva a szakállas, és egy sörösüveget emelt a szájá­hoz. Ugyanezt tette a szőke is.

Különös egy hely volt a Rangers. Tulajdonosai igyekez­tek amerikai mintára megformázni, de amúgy magyarosan. Söröző, éjszakai lokál, diszkó, amerikai sztripbár és ha­gyományos vidéki kocsma keveredése sült ki belőle. A közönséget azonban ez egy cseppet sem zavarta. Miért is za­varta volna, hiszen a Rangers divatos zenékkel, az aránylag olcsó sörök mellett, drága, márkás italokkal, egyszerű ételekkel, az energiafokozó italok teljes vá­lasz­tékával várta a felhőtlen szórakozásra vágyó beté­rőket. A tökéletes komfortot az állandóan jelen­lévő narkónepperek tették teljessé.

– Hé, fiú! – intett a Nelly egy közelükben elhaladó fel­szolgáló felé. – Még négy sört és egy vodkanarancsot! – harsogta túl a zenét. – Már negyedtizenkettő – nézett az órájára –, mikor jön már a tetves Néma? – fordult a sza­kállas felé.

– Baromi jól érezzük magunkat, igaz, Nelly? – csókolta a meg a nő arcát. – Azért jobb lenne már indulni. Odaát nagyobb biztonságban érezném magam.

– Türelem, fiam! Türelem! – intette le a szőke. – Hamarosan itt lesz a Néma, de tudod, hogy az ország másik végéből jön. Idő kell neki, nem száguldozhat, nehogy megcsípjék, mert ha a Belga miatta nem kapja meg az anyagot, hát kinyírja. Menje­tek csak táncolni – mondta a szakállas. A farmer mellé­nyes pincér asztalukra tette a rendelésüket.

– Gyere, Nelly! – állt fel a nő kezét megfogva a szőke. – Zabálom ezt a nótát.

– Misikém, legalább egy kortyot innék már – mondta a nő és megmarkolta a poharat, a vodkával gyorsított na­rancslét.

Amikor a fater magára maradt nyugtalanul tekintett órájára.

– Meghívnál egy italra? – állt meg az asztala mellette egy lány. – Úgy látom, magányos vagy – mondta. – Beszélgethe­tünk, ha akarod.

Alaposan megnézte a húsz év körüli lányt. Feszes far­merja hangsúlyt adott sportos alkatának, ujjatlan hal­ványkék pólója pedig feleltette a férfiszemek mohó kí­váncsiságát. Rövid, fiúsra vágott fekete frizurája tökéle­tesen illett, arcának délvidéki jellegéhez.

– Gyere, ülj ide – mutatott maga mellé. – Bármit kérhetsz – mondta a lány szemébe nézve, és in­tett a pincér felé.

– Akkor egy Baileys-t innék – vágta ki a lány.

– Nagyszerű – derült fel a fater. – Egy Baileys-t hozzon nekünk, fiam – mondta a mellényes fiatalem­bernek. – Egy üveggel – kiáltott a távozó fiú után.

– Ejha, te aztán nem aprózod el – csettintett a lány. – Hogy szólítsalak? – kérdezte.

– Általában faternak hívnak, de neked Valter – húzta végig kezét a lány combján.

– Valter – ízlelgette a lány – szép név, és ritka. Az én nevem Edina.

– Gyönyörű, illik hozzád – mondta Valter elbűvölve.

A pincér sietett el mellettük, s közben asztalukra a tette az üveg italt meg két poharat. A szakállas csodálkozva nézett utána. – Sajátos stílusa van... – jegyezte meg, az­tán lecsavarta az üveg kupakját és töltött a lánynak. – Egészségünkre, Edina – emelte magasba a sörösüve­gét.

A lány lassan, ízlelgetve kortyolgatta a finom italt.

– Nem láttalak még itt, átutazóban vagy? – kérdezte.

– Igen, átutazóban – húzta a szót Valter.

– Rengetegen vannak átutazóban, sok kamionos éj­szakázik itt, mielőtt elhagyná az országot. Meg akkor is, amikor visszafelé jönnek. Szeretik ezt a helyet. És na­gyon sok a külföldi, főleg a keletiek. Nekik talán ez az utolsó civilizált hely, ahol szórakozhatnak hazaérkezésük előtt. Elég biztonságos a Rangers. Te is kamionsofőr vagy? Merrefelé utazol?

– Igen, úgy is mondhatjuk – legyintett Valter. – Hogy merre? Azt hiszem, nagyon messzire. Talán Dél-Afri­kába, vagy talán még messzebb.

– De hisz, oda kamionnal el sem lehet jutni – csodálko­zott a lány.

– Bizony, bizony – bólogatott a férfi.

– Jól van, ha nem akarsz beszélni róla, nem kíváncsis­kodom – nyugtatta meg Edina. – Táncoljunk – javasolta felcsillanó szemmel.

Vonakodva bár, de miután a férfi megnézte az óráját, mégis kötélnek állt.

 – Úgy látom, ott van, amit kerestünk – mondta az őr­nagy meglátva a hatalmas parkolót.

– Főnök, ha ezzel feldíszített autóval beállunk – ingatta fejét Németh. – Hát, nem is tudom... – Viktor rosszalló tekintetét látva elhallgatott.

Elhúztak a parkoló mellett, és egy távolabbi sötét mel­lékutcában állított le az autót. Németh százados, mielőtt kiszállt volna, magához vett a kesztyűtartóból egy kisteljesítményű, helyi forgalmazásra alkalmas tartalék adó-vevőt, beállította rajta megyében használt rendőr­ségi frekvenciát, azután kabátja zsebébe tette. – Jól jö­het, ha elszámítjuk magunkat, és esetleg szarba keveredünk – dünnyögte.

– Kishitű – hangzott az őrnagy véleménye.

Öt-hatpercnyi éjszakai séta után érkeztek a Rangers elé. Különös alakok lézengtek a bejárat előtt, meg a parkoló környékén. Némelyikükön egyértelműen valami­lyen drog hatása mutatkozott, de volt, aki csak olyan ré­szeg volt, hogy nem tudta merre induljon. Nem hiányoz­tak a legősibb mesterség képviselői sem. Mindkét nem ajánlotta szolgálatait, a cirka 14 évestől, a nagyjából 65 évesig. Döbbenetes külsőt kölcsönzött nekik a szórako­zóhely kemény kékséget árasztó túlméretezett neonrek­lámja. Szinte hihetetlen, hogy már egy éve nem történt a környéken komolyabb bűncselekmény. A helyi hatóság is érthetetlenül állt e jelenség előtt.

– Szűzanyám, mekkora ember! – ugrott Viktor mellé túlmázolt arcú, nagy valószínűséggel erősen mellőzött középkorúnak tetsző, rémszerű tünemény. – Mindent megteszek a kedvedért, szépember! Szinte ingyen! – ri­koltotta és szétnyíló kabátja alatt hirtelen mozdulattal fel­rántotta miniszoknyáját.

– Most nem alkalmas, kedvesem – hárított Viktor. – Egyébként is, túl jó vagy nekem – mondta, és vállánál fogva nagy lendülettel félretolta útjából a kiéhezett ajánl­kozót, aki ennek következtében néhány szapora oldalazó lépéssel kétségbeesett kísérletet tett egyensúlyának megőrzésére, sikertelenül: elvágódott a földön.

– Hülye, impotens buzikurva! – rikácsolta dühösen. – Száradjon le pöcsöd, te vérbajos állat – folytatta, köz­ben azon volt, hogy mielőbb feltápászkodjon megalázó helyzetéből. – Gennyes disznó! – nyögte.

– Látod? – fogta az őrnagy karját Németh. – Most aztán eljátszottad a rokonszenvét.

– A szemed járjon, ne a pofád! – ment tovább Viktor.

Az intézmény előtérbe lépve egy hatalmas játékterem­ben találták magukat. Számtalan flipper, szimulátor és még több különféle nyerőgép ontotta magából az összetéveszthetetlen gépi zenét, zajt, zörejt és muris ef­fektusokat. A játékosok hangzavara alapján akár egy nemzetközi találkozó részeseinek is érezhették volna magukat. Azért néha egy-egy magyar szó is megütötte fülüket.

Figyelmesen nézelődve hatoltak át a tömegen, a jóval kevésbé zsúfolt bárpult felé.

– Két sört! – intett a pult másik oldalán rohangáló csa­posok közelibbike felé Viktor, közben felült az egyik bárszékre. Németh mellé telepedett. Fürkészőn nézeget­ték a vendégek fizimiskáját.

– Háromszáz – csapott eléjük két üveget a csapos, a bajuszos százados pedig fizetett.

– Szenzációs bejelentésem van, emberek! – dübörgött a ceremóniamester felerősített hangja a diszkószínpad fe­lől. – Most, ebben az órában érkezett haza Ausztriából kedvenc együttesem, és első útjuk ide, igen, akár hiszi­tek, akár nem, igen, ide a legjobb diszkók legjobbikába, nem tévedés, jól hallottátok, ide a Rangersbe vezetett! Tekintettel régi barátságunkra vállalták, és most nagyon figyeljetek, igen vállalták, hogy a fárasztó utazás után, itt és most, perceken belül élőben adják elő nekünk három legismertebb dalukat – tapsvihar tört ki a színpad előtt. – Nos, remélem, felismeritek őket! ...Igen!!! Ez az! ...Gyertek be – emelte hangját a diszkós.

Ahol Viktorék ültek, onnan az egészből semmit sem le­hetett látni.

– Mondjátok, merre jártatok? – hangzott el a színpadon az első kérdés.

– Itt voltunk a szomszédban! Tudod, a sógóréknál!

– És mit csináltatok a sógóréknál?

– Testvérem, te hülyébb lettél, amióta nem találkoztunk! – röhögés a közönség felől. – Szotyolát árultunk a Práter előtt! –  mondta az együttes vezéregyénisége.

– Én meg még mást is – búgta mikrofonba az énekesnő. Füttyszó, tapsvihar. Elszórtak még néhány jónak gondolt poént, aztán felcsendültek a beígért nóták.

Sárga zakót viselő fiatal férfi érintette meg Viktor vállát.

– Kiváló gyorsítóm van – mondta.

– Kösz, most nem aktuális, talán majd később – felet az őrnagy.

– Oké, fiúk, fent leszek az étteremben – lépett tovább azonnal a nepper.

Nagyot slukkolt Viktor a sörből. Olyan nagyot, hogy ki is ürült a palack.

– Gyere! – mondta a századosnak. – Beljebb megyünk – tette le a pultra az üres üveget.

Lassan, az asztalokat kerülgetve haladtak beljebb egé­szen addig, ahol a bárpult derékszögben megtörve futott tovább a cikázó színes fényekkel pásztázott aréna végé­ben emelkedő színpad felé. Utolsó harmadában maga a pult is dobogóként szolgált, ahol két félmeztelen go-go görl riszálta magát a zene ütemére. Az arénában pedig különös masszaként vonaglott-hullámzott a tömeg. Felet­tük hatalmas üveggolyóként forgott lebegve egy színes tükörmozaik diszkógömb.

– Azt hiszem, itt jó lesz – telepedett fel Viktor ismét egy bárszékre, pontosan szemben a pult aréna felé folytató­dó részével.

– Két sört! – mondta a csaposnak.

– Lehet, hogy már régen tovább mentek – jegyezte meg a százados. – Én sem ücsörögnék sokáig egy helyen, ha tudnám, hogy erősen üldöznek.

– Hát pont ez az! – nézte Viktor a pulton táncoló lányo­kat. – Ők abban a hitben lehetnek, hogy hosszú időbe ke­rül, amíg kiderítjük, hogy egyáltalán ki az, akit ke­resnünk kell. Ha nem ragadt volna be szerencsétlen ügyvédnek a zsebébe az a telefonszám, akkor nem is tudom, hogy most hol a pokolba kóvályognánk. Irtózato­san nagy mázlink volt!

– Ez igaz – helyeselt Németh –, de miért gondolod, hogy még mindig itt lehetnek?

– Háromszáz – szólt a pultos, amikor letette az üvege­ket. Az őrnagy kifizette.

– Miért, miért? – kezébe vette a palackot, forgatta, és közben tanulmányozta rajta a jellegzetes címkét –, hát nézz körül, öregem! Nézz körül! Na, nézz már körül!

A százados körüljáratta szemét a helyiségen.

– Ezzel megvolnék...

– Nem érzel semmit? – kérdezte Viktor

– Hát – szippantott egyet magasra tartott orral Németh. – Nem virágillat, az biztos – felet bizonytalanul –, de azért ez még elviselhető.

– Nesze neked rendőrség! – legyintett lemondóan elfor­dulva az őrnagy. Egy nagy húzásnyi sör után hirtelen visszafordult társa felé: – Figyelj rám, Satya! Nem tu­dom, de érzem! Benne van a hely légkörében, hogy ezek a szemetek nem lehetnek máshol, csak itt. Nem fo­gom neked elmagyarázni, mert úgysem értenéd, hi­szen... 

– Köszi, körülbelül ezt vártam – bólogatott Németh az őrnagy szemébe nézve.

– Mert, hiszen én sem értem – fejezte be a mondatát Viktor. – De attól a pillanattól kezdve, hogy beléptünk ide, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy nyer­tünk. És ez nem önblöff, Satya! Tudom, hogy nyer­tünk.

– Oké, értem én. Van egy cigid?

– Persze – nyújtotta cigarettás dobozát Németh felé.

– Kösz, tüzem az van. Főnök, azért megkérdezem: ugye nem személyes kihívásnak tekinted ezt az ügyet.

– Mire gondolsz?

– Én is láttam azt a felhasított férfit a furgonban és a titkárnőjét a mentőben, aki valószínűleg egy életre meg­nyomorodott, láttam a Switzernét megszurkált tetemét a hullaházban, láttam az út melletti ismeretlen nő és a sop­roni áldozat fotóit. Láttam Dombinét és Gyöngyit a kór­házban... – szájához emelte az üveget, utána szívott egy nagyot a cigarettából és folytatta: – És láttalak téged, a furgon aj­tajától visszafordulni... Szerinted, mégis mire gondolhattam? – csapta le a sörösüveget, újabb sluk­kot szippantva cigarettájából.

– Valami baj van, fiúk? – lépett eléjük a mosolygós csa­pos.

– Csak dumálgatunk – mondta Viktor –, még két sört kérünk.

– És most – hallatszott a diszkós hangja –, bármennyi­re is fájó, de húsz perc szünet következik. Mindjárt bepi­sálok!

– Satya, de hiszen ismersz, nem? – csapott társa vál­lá­ra Viktor.

– Különben nem is kérdeztem volna... – húzta el száját a százados. – Egyébként ott jönnek – intett szemével az immár teljesen kivilágított aréna felé, ahonnan mámoros hangulatban tűnt elő a keresett szőke fiatalember, a fe­hérvári pincér által megadott személyleírásnak tökélete­sen megfelelő negyvenes szakállas férfi és a fiatal vö­röshajú nő társaságában.

– Háromszáz – került eléjük az újabb két sör. Megint az őrnagy fizetett.

– De mit keres köztük Edina? – kérdezte Viktor megle­pődve, a kopaszodó férfi után szaladó, majd karjába csimpaszkodó lány láttán. – Satya, mi a szar ez itt? Tudod te, hogy ki ez a csaj?

– Persze, a narkóellenes csoport üdvöskéje. De meg­esküszöm, főnök, semmi közöm ahhoz, hogy ez a nő most éppen itt van, és ráadásul ott van, ahol van. Nem én hívtam ide! Megjegyzem, igen komoly eredmények­kel büszkélkedhet a kislány...

Miközben Viktor szemmel tartotta a tánctól feldobottan asztalához igyekvő társaságot, egy röpke pillanatra összevillant tekintete a fekete lányéval. Edina alig észre­vehető kacsintással köszönt.

Fejét biccentette az őrnagy válaszként.

– Ne kacsin­gass, drágaságom, hanem szakadj el tőlük, és tipegj szépen haza apuci mellé a jó meleg ágyikóba – mondta maga elé visszafojtott hangon.

Edina azonban nem hallhatta az őrnagy javaslatát, ezért leült a kerek asztalhoz, a szakállas férfi és Nelly közé. A szőke fiú szorosan a vörös hajú lány mellé húzta szé­két.

– Akkor én most erősítést kérek – ugrott le a bárszékről Németh.

– Várj egy kicsit – állította meg az őrnagy –, idejön a csaj. Adj egy darab papírt!

Felkapott Németh egy számlacédulát a pultról, és Vik­tor felé nyújtotta, aki gyorsan pár szót vetett rá, majd ap­róra összehajtogatta. Az ifjú zsarulány elhaladva mellet­tük rájuk mosolygott, közben Viktor kezébe nyomta a galacsint. ''Nem narkósok, szállj le róluk, ez a mi ügyünk! Viktor.'' – állt a papíron.

– Remélem, felfogta – húzta meg a sörösüveget Viktor. – Hej, öreg – intett a pultos felé –, lehet itt enni valamit?

– Szalámis zsömle van, meg sonkás...

– Friss?

– Ha ilyen igényes vagy egyél inkább melegszendvi­cset, vagy fölöttünk van az éterem...

– Két melegszendvics jó lesz.

– Rögtön hozom.

– Ez meg ki a franc már megint – szólalt meg Németh látva, hogy a szakállas asztalához egy férfi érkezett. Feje és arca borostás volt, mindkét fülében fülbevaló csillogott, szürke öltönyt, sötétkék inget és egy ár­nyalattal sötétebb kék nyakkendőt viselt. Határozott mozdulattal húzott széket a szakállas mellé. A társaság többi tagja láthatóan nem érdekelte.

– Rohadt életbe! – dühöngött Viktor. – Még végén kide­rül, hogy még narkókereskedők is!

– Jön Edina – mondta a százados a mosdók felé te­kintve.

Elhaladva mellettük, ismét a két férfi felé villantotta mo­solyát, közben a földre ejtett egy gyufásdobozt. A száza­dos később hajolt le érte és kinyitotta. Edina visszatért az asz­taltársasághoz. Az öltönyös férfi hosszan megbámulta.

– Ezt olvasd! – nyújtotta a dobozból kivett és kihajtoga­tott cetlit Viktor felé a százados.

''Pancserek! Erről az ügyről lecsusszantatok Ez az én bulim, világos. Pá, fiúcskák.''

– Én megfojtom ezt a csajt! – dobta el Viktor dühösen a cetlit.

– A szendvicsek, fiúk – tett eléjük két tányért a pultos, rajtuk barnára sült, de megállapíthatatlan összetételű anyaggal borított kenyérszeletekkel. – Háromszáz.

– Egységárak vannak? – kérdezte a százados, miköz­ben pultra dobta a három bankjegyet.

– Az istenit, Satya! Lehet, hogy nem is én fogom meg­fojtani azt a hülye tyúkot – rántott nagyot Németh karján az őrnagy. – Odanézz! Bassza meg! – Gyerünk! – ugrott le a székről Viktor.

 Véget ért a tánc, és Valter karonfogva kísérte vissza Edinát az asztalukhoz, ahol, mint újdonsült barátnőjét mu­tatta be a többieknek.

– Nagyon csinos vagy – lógatta rajta szemeit a szakállas

– Mivel foglalkozol kicsim? – kérdezte nyájasan Nelly.

– Táncolgatok itt-ott – válaszolta Edina.

– Aha, értem. És közben olyan mutatós palikat csípsz fel, mint a fater, mi? – kacsintott a vörös hajú nő.

– Miért is tagadnám, hogy kedvelem a belevaló férfiakat.

– Nagyon helyes! Na, fater! Most aztán húzd ki magad! – röhögött na­gyot a szőke.

– Egy pillanat, de ki kell mennem egy kicsit. Rögtön jövök. Valter, addig tölts nekem is – indult a bárpult felé Edi­na.

– Valter?! – kapta fel fejét a szőke férfi és a szakállasra nézett. – Látod, fater, lassan elfelejtem, hogy az apám­nak neve is van. Valter... Hogy vagy, Valter? Jól vagy, Valter?

– Hagyd abba, mert a képedre mászom, te strici! Ne gúnyolódj az apád nevén, mert agyonütlek! – sziszegte közel hajolva fiához.

– Jól van, értettem...

A borostás arcú embert csak akkor vették észre, amikor a szakállas mellé széket húzott és leült.

– Nicsak, a Néma – fordult felé Valter –, hamar ideértél. Iszol valamit?

– Nálad van a kazetta? – tért azonnal jövetele céljára a fülbevalós férfi.

– Természetesen – nyúl belső zsebébe a szakállas. – Elhoztad a zsozsót? – kérdezte, miközben két videokazettát emelt ki zakója alól.

A borostás egy borítékot dobott az asztalra.

– Tízezer.

– Nono, tizenötről volt szó – akadt el Valter keze a le­vegőben.

– A Belgának tízezret ér – nyúlt a boríték után a fülbeva­lós.

– Rendben – nyújtotta felé a kazettákat Valter. – Pedig egy kis ajándékot is kedveskedtünk a Belgának – mond­ta és eltette a borítékot.

– Már itt is vagyok – foglalta el ismét helyét a szakállas mellett Edina.

– Téged ismerlek – mondta lassan a borostás emléke­zetében kutatva a lány után. – Csak még nem ugrott be, hogy hol találkoztunk.

– Ő egy régi barátunk, a Néma – mutatta be Valter a szemben ülő férfit Edinának.

– Táncosnő vagyok, sok helyen láthattál, én viszont nem emlékszem rád – emelte szájához poharát a lány.

– Mindegy – legyintett a fülbevalós –, majd eszembe jut. És most megyek – állt fel az asztaltól.

– Ugyan már – szólt rá a szőke –, legalább egy bambit megihatnál velünk. A francba, büdösnek találsz ben­nünket, mi?

– Egy limonádét kérek – ült vissza a férfi. – Tudom már, hogy hol láttalak – csettintett ujjával. – Ez a csaj zsaru.

– Neked elment az eszed! – háborodott fel Edina. – A barátotok becsavarodott – nézett a többiekre, de érezte, ahogy dermedté válik körülötte a levegő.

– Szóval zsaru vagy, te kis ribanc? – magasodott a lány fölé Nelly. – Néma, biztos, hogy nem tévedsz?

– Zsaru a csaj – erősítette meg a fülbevalós. – Úgy másfél éve lehetett – folytatta –, egy autókeres­kedőnek dolgoztam, akit megzsarolt a fia. Amikor az au­tószalonjában lekapcsolták a hülyegyereket ő is a zsa­ruk között volt.

– Összetévesztesz valakivel! – legyintett a lány.

– Tudom, hogy zsaru vagy, de engem ez egyáltalán nem izgat – vonta meg vállát a fülbevalós. – Ez legyen a ti bajotok – nézett a szakállasra –, én most elmegyek.

– Szóval, hekus vagy, kicsikém? Igen? – kiáltott fel a vörös hajú nő, de mielőtt Edinára ronthatott volna, a rendőrlány hirtelen talpra ugorva gyomron vágta támadó­ját, majd vállainál fogva akkorát taszított az ütéstől összegörnyedő Nellyn, hogy a nő székébe akadva hanyatt esett. Edina azonnal rávetette magát.

Hirtelen zajlott le az egész, a társaság ragjai éppen csak ocsúdtak a figyelmüket lekötő nem várt események láttán, így csak késve vették észre a feléjük közelítő két férfit.

– Ha egy zsaru van, akkor van itt még több is, a kurva életbe! – pattant fel a szőke férfi. – Kinyírom mindet! – ordította magából kikelve. – Gyertek csak rohadékok, gyertek – forgott körbe, közben hívóan hadonászott a kezével. – Mi lesz már? Gyertek csak, genyák! – vált mindinkább zavarodottá viselkedése, főleg, hogy jobb kezében tőr villant.

A szakállas volt az, aki először vette észre a rájuk nézve valódi és közvetlen veszélyt, de sem szólni, sem bármit tenni nem maradt ideje. Csak a képtelenül gyor­san közelítve növekvő öklöt látta az arca előtt, aztán a becsapódás pillanatában szörnyű fájdalmat érzett, aztán elsötétült előtte a világ. Leborulva székéről vagy három métert csúszott a padlón, egészen be a szomszédos asztal alá.

Ugyanannak a mozdulatának a folytatásaként, amellyel kiütötte a szakállast, Viktor a hóna alatti tokból előrántot­ta fegyverét és az oldalt felugró fülbevalós férfira irányí­totta a csövét.

– Ne tedd – figyelmeztette a zakója alá nyúló embert.

– Rohadt állat! – ordította a szőke férfi, és a székről az asztal tetejére ugrott, ahonnan Viktor felé vetette ma­gát. A levegőben úszott, amikor az őrnagy kapásból megcélozva rálőtt. Sötétvörös lyukat hagyott a lövedék a férfi homlokán.

A fegyverdördülés hangjára kitört egy kisebb helyi pá­nik, ami villámgyorsan gyűrűzött szét az egész szórako­zóhelyen. Voltak, akik fejvesztve próbálták mielőbb el­hagyni a helyiséget, mások hátrébb húzódva figyelték az eseményeket.

Viktornak arra már nem maradt ideje, hogy elugor­jon, így a feléje zuhanó élettelen test magával sodorta a földre.

– A fiam! – üvöltött artikuláltan hangon a szomszéd asztal alól kimászó vérző arcú szakállas.

– Hol a jó búbánatos picsában vagytok már?! – kiabálta Edina dühösen, amikor éppen felülkerekedett a folyama­tosan változó részeredményeket mutató kézitusában, amit a nála némiképp erősebb testalkatú Nellyvel vívtak.

– Magasra a kezed! – nyomta pisztolyát a borostás férfi arca elé, az eseményeket néhány pillanatnyi késéssel követő százados. Ugyanis a férfi Viktor pillanatnyi hely­zetét kihasználandó alkalomnak vélte a menekülésre, ám pont szembetalálkozott az alacsony zsaruval.

Villanásnyi idő alatt felmérve ellenfelét, egy hirtelen karmozdulattal kiütötte Németh kezéből a pisztolyt, majd fu­tásnak eredt. A százados maga alá borítva egy asztalt utána vette magát, és még estében sikerült is összeakaszta­nia kezével a menekülő bokáját. Egyensúlyát elveszítve nagy robajjal az asztalok közé zuhant az öltönyös. Né­meth azon igyekezett, hogy mielőbb a menekülő hátára térdeljen.

– Megölted a fiam! – szűrte fogai közt vérszomjas tekin­tettel Valter, amikor megragadta a halott alól kiver­gődő Viktor nyakát. – Megölted a fiam! – ismételte.

A véres arcú ember erős markának szorításában vé­szesen fogyott az őrnagy levegője. Ráadásul szeren­csét­lenül esett, ezért bal vállába éktelen fájdalom hasí­tott minden mozdulatánál. Minden erejét jobb kezére összpontosította, amivel a szakállas arcát feszítette hát­ra. Bal kezével a feje fölött kotorászott a földön, hogy zuhanáskor elveszítette Magnumját megtalálja, még mie­lőtt megfulladna. Csak egy szék fémlába volt az, amibe ke­ze végül beleakadt. Elengedte a véres arcot, és két kéz­zel megmarkolva a fémrudakat támadója fejéhez vágta a széket. Végre levegőhöz jutott, mert engedett torkán a szorítás. Most, hogy nem kellett már fuldoklással küsz­ködnie, az ereje is visszatért. Jobbjával a szakállas arcá­ba csapott, majd kifordult az ütésektől kóválygó fejű em­ber alól.

 – A hajamat ne cibáld, te szajha, mert kitolom a szeme­idet! – rikácsolta Nelly, aki éppen Edina hasán ülve csé­pelte a lányt, ahol csak érte.

A borostás fülbevalós fürgébbnek bizonyult a századosnál. Hátá­ra perdült, és a fölé érkező Németh kezét megragadva, hasának támasztott lábával átröpítette a feje fölött. Utá­na felpattant a földről és ismét csak futásnak eredt, hogy kijusson végre az épületből.

A százados is hamar talpra ugrott, üldözőbe vette az öltö­nyöst.

– Állj! Kezeket fel! – kiabált utána, dacára annak a ténynek, hogy még vízipisztoly sem volt nála. Ezt a me­nekülő is tudta, de elbizonytalanodott, és valamennyit azért csökkentett az iramon. Pont ennyi hiányzott a századosnak, hogy egy jó ug­rásnyira megközelítse, és a nyakába vetve magát, a földre rántsa.

 Hogy Viktor biztos legyen a dolgában, jobb öklével újból arcon csapta a földön térdeplő Valtert. Elfeledkezve a bal vállát gyötrő fájdalomról, lehajolt az ütésétől hanyatt zuhant kába emberhez és talpra állította. Jobb hóna alá szorítva karjával átkulcsolta Valter nyakát, és egyre nö­vekvő tempóban futásra késztette. Egyenesen a helyiség falán elhelyezkedő hatalmas tükrök egyike felé.

– Nézd csak meg magad, milyen baba egy legény vagy! – szűrte a fogai közt, aztán elengedve a férfi nyakát, nagyot ta­szított rajta. Millió szilánkra-darabra tört a hatalmas tükör Valter fejének becsapódásakor.

Viktor leroskadt egy székre, kezét fájós vállára szorítot­ta. – Mi van, te nagyon zseni zsarulány, nem bírsz el a néni­vel? – szólt át Edina felé. – Segítsek?...

– Hülye!

Még nem telt egy perc, az első ökölcsapás óta.

– Miért nem hagyja már abba?! – nyögte Németh, és nagy igyekezettel próbálta hátra csavarni a fülbevalós kezét. Észrevette, hogy két műanyagdoboz csúszott ki a zakó belső zsebéből.

– Rendőrség! Azonnal hagyják abba! – hallatszott, amikor öt egyenruhás fegyveres rendőr rohant be a helyiségbe.

– Mindkettőnek felkelni! – rángatta le ellenfeléről Né­methet három rendőr.  – Kezet tarkóra! Gyerünk, előre a pulthoz! Mozgás, mozgás! – taszigálták őket a bárpult felé.

– Jól van, fiúk, én is, eh... – kezdte Németh, de meg­gondolta magát.

– Megőrültek maguk? – lépett a földön birkózó két nő­höz a negyedik rendőr. – Fejezzék már be! – üvöltött rá­juk.

– A fekete az zsaru – szólt oda az egyenruhásnak Vik­tor.

Nem kevés nehézség közepette sikerült a két nőt szét­választani. Lihegve álltak egymással szemben. Nelly, talán az utolsó szó jogát vindikálva magának arcul köpte Edinát. – Zsarukurva! – sziszegte.

A rendőrlány letörölgette arcát, és mielőtt a mellettük álló egyenruhás rendőr bármit is tehetett volna, egy gyönyörű lengőütéssel úgy állon vágta Nellyt, hogy az elzuhant.

– Na, ebből elég! – csattant a rendőr hangja. – Gyerünk! – mondta, és felsegítette az állát tapogató vörös hajú nőt, erős marokkal megfogva a két verekedő kar­ját, a bárpult felé rángatta őket.

– Te, rohadt, gyilkos állat! – hallotta a háta mögül érke­ző vérszomjas hangokat az őrnagy. Kirúgva maga alól a széket oldalt perdült, de gyorsasága ellenére is belevá­gott oldalába az a hosszú tükörszilánk, amelyik Valter vértől csöpögő kezében csillogott, és amelyikkel hátulról akarta őt leszúrni.

Támadásának sikertelensége csak fokozta a szakállas dühét. Az éles és hegyes üvegdarabbal eszelősen vag­dalkozva nyomult az őrnagy felé.

– Dobja el azt szart! – kiáltott pisztolyt szegezve Valter­ra az egyik odaérkező egyenruhás. – Nem hallja? Dobja már el!

– Mit imádkozik neki? – üvöltött oda a rendőrnek Viktor, de szemét a szakállason tartotta és oldalazva hátrált előle. – Lője már le, ember! Meddig fogunk még itt bo­lyongani?

Az egyenruhás lassan Valter mögé került, és óvatosan közelíteni kezdett hozzá. Viktor háta falat érintett, ezért oldalt, a fal mentén lépkedett tovább. A rendőrt már csak három lépés választotta el a szakállastól. Fellépett az előtt álló székre, hogy onnan ráugorva terítse földre.

Valter hallotta a mögötte elcsúszó szék zaját, és hirtelen hang irányába fordult. Miközben földre estek, a rázuhanó rendőr hasába szúrta a tőrszerű szilánkot. Többre már nem is maradt ideje, mert Viktor csizmájának talpa torká­ra nehezedett, megszüntetve a levegővétel lehetőségét.

– Hívják a mentőket! Gyorsan! – harsogta, és hátára fordította a megszúrt rendőrt.

– Nem vészes – mondta az –, különösebben nem is fáj.

Szétnyitotta Viktor a sebesült ruháit, és egy hat centi­méteres érősen vérző vágást látott a férfi hasának alsó részén.

– Németh százados? – kérdezte a fiatal rendőr.

– Miért, maga minek olvassa? – dünnyögte a bajuszos.

– Elnézést, uram!

Kintről szirénaszó hallatszott, és hamarosan egymás után érkeztek a Rangers bejárata elé a rendőrségi járművek. Pillanato­kon belül egyenruhás rendőrök szállták meg a szórakozóhelyet.

– Mi történt itt? – tolta hátra sapkáját a rendőri különítmény parancsnoka.

Aztán Németh százados röviden elmagyarázta neki tényállást. Sokkal okosabb ettől sem lett a parancsok, de legalább nem kérdezősködött tovább. Emberei össze­szedték a gyanúsítottakat, feljegyezték néhány szemta­nú adatait és értesítették a szemlebizottságot.

Befutottak a mentők is, sietve hordágyra tették a sebe­sült rendőrt, és az egyik autó már vitte is a kórházba. Viktort is be szerették volna szállítani, de nem engedte, ezért helyben kötözték be az oldalán ejtett nem túl mély vá­gást.

Valtert szigorú rendőri őrizet mellett vitték el a közeli kórházba, de a mentőorvos szerint a súlyos vérveszte­ségen, vágásokon és zúzódásokon kívül az állapota stabil, nincs életveszélyben. Néhány szilánkot el kell majd távolítani a fejbőréből.

– Barátom! – szólította meg a középkorú mentőorvost Viktor. – Nem tudna valamit tenni a vállammal. Piszkosul fáj, és nem tudom mozgatni.

A doktor megtapogatta – aminek következtében az őr­nagy végignézhette az univerzum összes fénylő színes pöttyeit –, aztán intett a távolabb ácsorgó közelítően százkilós ápolónak.

– Úgy nézem, ennek fickónak kiug­rott a válla – tapintotta meg ismét a fájó végtagot.

A mázsás ember is meg tapogatta

– Úgy is van, doki! Pontosan, ahogy mondja! – helyeselt. – Na, most egy kicsit fájni fog, de aztán mintha mi sem történt volna. Jobb lesz, meglátja, mint újkorában – nézett Viktor szemébe.

– Maga is orvos? – mérte végig az őrnagy. – Mert nem nagyooo – fordult fájdalmas üvöltésbe a mondat.

– Hát, ezzel meg is volnánk – állt csípőre tett kézzel vigyorogva a hatalmas ember. – Próbálja ki, ha még mindig fáj, fizetek egy magának egy üveg rumot!

Nem fájt. Ez a tény meglepte az őrnagyot, nem is értette mi történt, de a keze működött rendesen, és egyáltalán nem fájt.

– Köszönöm – mondta hálásan. – Csak azt a próbáltam az előbb megkérdezni, hogy maga is orvos-e.

– Nem. Na, viszlát! – intett a távoztában a nagy ember.

– Az apjától tanulta, amolyan népi gyógyászat ez, tud­ja? – magyarázta a doktor.

Megjelentek a hullaszállítók is a tepsijükkel. Várakoz­tak, hogy elszállíthassák a szőke férfi letakart holttestét.

Két fiatalember rontott elő a színpad kulisszái mögül, kezükben pisztolyt szorongattak. Hirtelen megjelenésük­re azonnal a tőlük elvárt módon reagált az körülbelül ti­zenhat rendőr, aki a helyiségnek azon a részén tartóz­kodott. Különböző irányokból tizenhat pisztolycső meredt a jövevényekre.

– Fegyvereket eldobni! Kezeket a tarkóra! – szólt az utasítás, a két férfi nyomban végre is hajtott.

 Edina kényelmesen odasétált a parancsot kiadó tiszt­hez, felmutatta neki az igazolványát.

– Drogellenes csoport – mondta. – Velem vannak ezek az idióták – in­tett a szobrozók felé. – Ők biztosítottak. Bravó, fiúkák – fordult a tarkóra emelt kézzel mereven álló fiatalemberek felé.

Parancsnokuk jelzésére a rendőrök leeresztették pisztolyaikat.

– Edina! Mi a fene történik itt? – kérdezte bőrzakós, mi­közben tokjába dugta földről felemelt fegyverét.

– Meg fogod tudni, seggfejkém! Efelől piszkosul biztos lehetsz! – felelt rezignáltan a fekete hajú rendőrlány és dühödten elvonult a kijárat felé.

– Kihűlt a kajánk – állt meg főnökével szemben Németh százados, kezében a szendvicses tá­nyérokat tartva. Bal szeme alatt vörös folt színesítette arcát.

– Megeheted az enyémet is, vagy vágd ki a francba! – tolta el Viktor a felé nyújtott tányért. – Mire hazaérsz, belilul – nézte a bevérzett foltra. – Örülni fog az asszony, ha lila kedvenc a színe...

– Azért, azt hiszem elég jók voltunk – tapogatta meg arcát a százados.

– Na, úgy őszintén szólva, nagyon meg lennék lepve, ha Quantico-ban az akadémiá­ján pontosan így tanítaná az FBI a becserkészés és az elfogás művészetét. – vélte Viktor.

– Uram, találtam egy lőfegyvert – harsogta az egyik rendőr maga elé mutatva földre. A köpcös akcióparancs­nok és Viktor egyszerre ért oda.

– Vegye fel a bűnjelek közé – mondta a köpcös.

        Egy nyavalyát vegye! – intette le az őrnagy. – Ez az enyém! – mondta és kivette a tanácstalanul álló rendőr kezéből. Ellenőrizte és eltette a tokjába. – A kapitányságon majd mindent tisztázunk – nyugtatta meg az akciófőnököt. – Akár mehetnénk is...

  Hajnali negyedháromra járt az idő, amikorra a megyei kapitányságon befejeződtek a kihallgatások. Megtekintették a két videokazettára felvett anyagokat is. Az egyiken az országúti kalandot rögzítették, ez a szőke férfi, a Tóth Mihály „alkotása” volt. A másik kazetta a meggyilkolt ügyvéd nyaralójában történtekről mutatott hiteles és egyben hátborzongató képeket. Nem készíthette más, csak bűnbanda egyetlen női tagja. Nelly tökéletesen kihasználta a kézikamera zoom optikája által kínált igen széleskörű lehetőségeket. Elborzasztó közeli képeken láthatták, ahogy apa és fia meztelenre vetkőzve rárontott a hálószobában szeretkező párra. Ahogy az idősebb Tóth szörnyű módon megerőszakolta, majd embertelenül megkínozta és összevagdalta a csinos fiatal titkárnőt. Mindezt szeretője, az ügyvéd szemeláttára, akit Tóth a nyakának szegezett tőrrel tartott sakkban.

Sokkolóbb volt a film következő része, amely még a sokat megért és tapasztalt zsaruk gyomrát is alaposan felkavarta. Röviden összefoglalva: az ügyvéd – jobb szó híján – felkoncolását ábrázolta döbbenetes részletességgel.

Kiderült a vallomásokból az is, hogy szerencsétlen házigazda jóhiszeműen hívta meg víkendházába a bűnözőket. Segítő szándékkal állt meg az út szélén parkoló lerobbantnak látszó furgonjuk mellett integető társaságnak. Szerszámra volt szükségük a javításhoz, amit az ügyvéd készségesen fel is ajánlott. Rögtön kiderült, hogy a furgon valóba elromlott ugyan, de azért még menetképes állapotban volt. Eljutottak hát az ilyenkor teljesen néptelen üdülőkörzetben álló nyaralóba, ahol házigazdájuk és partnere étellel-itallal kínálta őket.

A középkorú ügyvéd meghalt, titkárnője pedig az orvosok küzdelme ellenére még mindig élet és halál között lebeg, és ha életben is marad, örökké fogja viselni a mérhetetlenül embertelen aljasság nyomait.

Egyetlen személy volt, aki a kihallgatások kezdetétől fogva együttműködési szándékot mutatott, a Néma nevezetű férfi. Polgári nevén Bácska Antal. Részletes vallomásából kiderült, hogy egy alföldi tanyán üzemelő cég biztonsági főnöke, amúgy egyébként balkézről, mivel nem volt sem munkaszerződése, sem pedig vállalkozói megbízása. A cég tevékenységéről egyébként semmit sem tudott. Elmondta, hogy a cégvezető, egy bizonyos Belga nevezetű úr volt az, aki megbízta, hogy a tízezer dollárt tartalmazó borítékkal a zsebében felkeresse a Rangers diszkót, és ott két videokazettáért cserébe átadja a pénzt az általa Fater néven ismert embernek, majd a kazettákat leszállítsa megbízójának.

A nyomozók kérdésére pontos információkkal szolgált a cég rejtekhelyszerűen kialakított telephelyének fellelhetőségéről, sőt felajánlotta, hogy személyesen vezeti oda a zsarukat, amennyiben ezt igénylik. Megjegyezte még, hogy a szóban forgó területet dupla kerítés, riasztórendszer meg vagy húsz fegyveres őrzi. Ezek a gorillák mind az ő válogatott emberei, és kizárólag neki engedelmeskednek.

Arra a kérdésre, hogy elképzelése és ismeretei alapján mit feltételez, milyen tevékenységet folytathat e titokzatos cég, Bácska nem tudott választ adni. Elmondása szerint a telephelyet kétszáz méter széles biztonsági zóna veszi körül. Ezen a zónán belül helyezkedik el az őrség konténerbázisa és a belső kerítésen még az őrök sem léphetnek át. A területet egy külföldön magánembertől bérli a cég már két éve, viszont Bácska csak egy év és két hónapja dolgozik nekik. Elmondta még, hogy gyakran léptettek be a telephelyre zárt rakfelületű, vagy lefüggönyözött ablakú furgonokat, illetve mikrobuszokat.

– Nem hagy nyugodni egy kérdés – állt fel Viktor és tett egy-két céltalan lépést a szűk, dohányfüsttel telített szobában. – Egyáltalán nem is érdekelte magát, hogy mi történik a kerítésen túl? Mert engem megütött volna a guta a kíváncsiságtól!

– Akkor is, ha havonta félmilliót vágna zsebre úgy, hogy közben nagyokat beinthet az adóhivatalnak?

– Most megfogott – ismerte el az őrnagy, hogy nem is olyan egyszerű ez a kérdés. – Lehet, hogy az ember eredendő kíváncsisága ilyen egyszerűen kiiktatható?

 Több mint öt órán át tartó autózás után, reggel fél kilenckor érkeztek meg Debrecenbe.

– Üdvözlöm, őrnagy – fogadta Viktort irodájában a megyei kapitány megbízottja, Solti alezredes. – Kezemben tartom Szabó ezredes úr távmásolatát, és a főkapitányunk parancsa értelmében mindenben az ön rendelkezésére állunk. Foglaljon helyet, őrnagy úr – mutatott az iroda egyik kényelmes foteljára az alezredes.

– Köszönöm, uram! – dobta le magát Viktor. – Először röviden elmondanám, hogy mire is kérném önöket, és amíg az embereik felkészülnek, a társaim és én lezuhanyoznánk és megreggeliznénk valahol. Talán már huszadik órája is megvan, hogy talpon vagyunk. Na, ezt nem panaszként mondtam.

– De hát hol vannak a társai?

– A százados elment tankolni, de ahogy ismerem, valahol bevág egy rummal higított kávét is. Itt lesz hamarosan.

– Értem. Civil autóval jöttek?

– Nem, hivatalossal. De miért kérdi?

– Akkor lényegtelen – legyintett az alezredes –, a városban éppen ma veszi kezdetét egy drasztikus közúti ellenőrzési akció. Rendőrautókra viszont nem vonatkozik, de remélem, nem iszik sokat a kollégája?

– Efelől nyugodt lehet, alezredes úr!

– A város legpatinásabb szállodájában foglaltunk önöknek szobát, gondolva arra az eshetőségre, hogy hosszabb ideig elhúzódhat itteni munkájuk – közölte a Solti. – A szálloda ebben az esetekben is díjmentesen ajánlotta fel részünkre szolgáltatásait.

– Rendes dolog tőlük – ismerte el Viktor. – Akkor most rátérnék az akciónk részleteire.

– Hallgatom, őrnagy – foglalt helyet íróasztala mögötti bőrkarfás forgószékében az alezredes.

Harminc perc elégnek bizonyult Viktornak ahhoz, hogy az ominózus Kakas-tanya hatósági ellenőrzésére vonatkozó tervét előadja.

A Veszprémtől Debrecenig tartó éjszakai utazás meglehetősen hosszú ideje alatt Bácska – alias Néma – nagyon sok érdemi információval szolgált a vállalkozás bevett szokásairól, a helyi terepviszonyokról és a biztonságtechnikai megoldásokról. Részletes leírást adott megbízójáról, a Belga nevű egyénről is. Mindemellett Bácska azt is garantálta, hogy emberei, amennyiben lehetősége lesz idejében beszélni velük, nem fognak a rendőri erőknek ellenszegülni.

– Meglepőnek tartom – mondta csodálkozva az alezredes –, hogy egy állítólagos cég egy mocsaras területet választ telephelyének. Tíz kilométeres körzetben nincs lakott település. És nem véletlenül. A Kakas-tanya közvetlenül a láp mellett fekszik, nyáron alig kibírható a környezet. A tanyán – mutatta a kiterített térképen – néhány hajdanán épült és időközben részben elhagyott lakóház, gazdasági épület és dohányszárító pajta áll. Ez némiképp indokolhatná, hogy a tulajdonosa talán a román határ közelsége miatt őrizteti. Bár kétségtelen, hogy az ön által említett húszfős őrséget én is erősen eltúlzottnak tartom. Főleg, hogy a Kakas-tanya tizenegynéhány éve teljesen lakatlan magánbirtok. Annak idején még a téesznek sem kellett. Mégis, mire számít, őrnagy? Mit találhattunk ott?

Dörzsölgette a homlokát Viktor, kereste a választ.

– Ha lehetek kissé vulgáris, alezredes úr, akkor azt mondom, hogy fingom sincs. Droglabor, maszek fegyverraktár telerámolva Uzikkal, műkincsraktár a Kelet-Európából, esetleg a volt nagy testvértől megfújt cuccoknak, maszek rakétabázis, hasadóanyag-diszkont vallási fanatikusoknak, luxushotel megfáradt terroristáknak, sátánista szektaközpont... De sorolhatnám tovább, elég nagy a választék.

– Inkább ne – sóhajtott homlokát ráncolva az alezredes. – És pont nálunk? – rázta meg a fejét. – Az orrunk előtt? Kellemetlen, nagyon kellemetlen.

 Másfél órával később már Debrecentől hatvan kilométerre, a Nyírség lankáin vezető mellékúton száguldott a két autó. Elöl haladt az a fekete Volvo, amit Viktor – rövid, ám heves vita árán – a rendőrség bűnjelraktárának parkolójából kölcsönzött, mögötte pedig egy lefüggönyözött ablakú kisbusz a Különleges Szolgálat fegyvereseivel.

– Értesítettük a határőrséget – mondta Fande százados –, hiszen a tanyától alig három-négy kilométernyire húzódik a határ. Blokkolni fogják. Meg azért csak jobb, ha tudnak rólunk, és nem lőnek a seggünkbe.

– Más már nem is nagyon hiányozna – dünnyögte hátul Németh.

– Mozgósítottuk a szomszéd megye egységeit is. Kellő távolságban zárják az esetleges menekülők útját. Segítséget kapunk a polgárőrségtől is – folytatta beszámolóját a százados.

– A mocsáron keresztül átjuthat valaki a határon? – kérdezte Viktor.

– Nem hiszem, hogy lenne épeszű ember, aki megkísérelné az átkelést – csóválta fejét Fande. – És ha át is jutna? A románok rögtön visszaadnák.

– Itt majd jobbra – szólalt meg hátul a Németh mellett ülő Bácska.

Viktor lelassított a Volvót és kimeresztett szemmel kutatta, hogy hol kell jobbra kanyarodni.

– Maga lát erre valamiféle utat? – kérdezte a századost.

– Ott, egy kicsit előrébb – mutatta hátulról Bácska –, nem út az, csak földút, de inkább keréknyom. Aztán innen még jó két és fél kilométer. És szerencsésebb lenne, őrnagy úr, ha helyet cserélnénk. Tudja, az embereim miatt. Csak jobb, ha engem látnak a volánnál.

– Rendben van – fogadta el az érveket Viktor és megejtették a helycserét. – Nagyon remélem, Bácska, hogy szót tud majd érteni az embereivel. Nincs túl sok kedvem eszelősen lövöldöző Rambót játszadozni!

– Nyugodt lehet, őrnagy úr – felelt a Néma, miközben a gázra lépett –, nem lesz baj a fiúkkal.

– Én nyugodt vagyok!

Kopár liget mellett vezetett el a keréknyom, és ahogy balra kanyarodva követték, vagy hatszáz méterre előttük egy lapos dombon láthatóvá vált a messzefutó drótkerítés és a konténertelep. Jöttükre az őrség gyülekezni kezdett a drótkapunál. Ötven méterre lehettek, amikor Bácska letekerte az ablakot, kidugta rajta a fejét és harsány kiabálásba kezdett.

– Nyisd a kaput! Gyorsan! Mire vársz már, te barom? – mutogatott kezével.

– Maga az, főnök? – lépett egy keménykötésű férfi az érkezők felé gyülekező terepruhások közül a kapun belül fékező Volvóhoz.  – Mi a fene! – csapott a motorháztetőre. – Kocsit cserélt, főnök?

– Fiúk! – ugrott ki az autóból Bácska. – Ezek az urak – intett maga mögé – rendőrök, és a tanyát fogják ellenőrizni. Mi pedig segítünk nekik, világosan beszéltem? Nem vagyunk mi bűnözők! Tehát nem ugatunk bele a dolgukba!

Amíg ezt elmondta, a Volvo mellé leállított buszból tíz fegyveres szállt ki a terepruhásokkal átellenes oldalon a legteljesebb csendben.

– Nem tetszik ez nekem, főnök! – hátrált a férfi. – Arról volt szó, hogy senkit sem… – elakadt hangja a busz takarásából előrohanó fekete csuklyát viselő géppisztolyos alakok láttán. – De azt hiszem, főnök, nagyon igaza van. Nem vagyunk mi bűnözők, ugye, fiúk! – fordult megdöbbent társai felé.

– Öten itt maradnak, a többi vissza a buszba – adta ki utasítását Fande, amikor Viktor behuppant a volán mögé és indított.

– Néma! – hajolt ki az ablakon. – Most merre tovább? – kérdezte Bácskát.

– Arra lent, a fák mögött találják majd a házakat. Innen is látszik a dohányszárító teteje – mutatta az irányt, és az őrnagy gázt adott.

 Akik először építkeztek ezen a tájon, remek érzékkel választották ki a völgyet, ami inkább sekély mélyedésnek volt nevezhető. Az erdőkaréj oltalmában három ré­gi ­építésű felújított, modernizált ház, egy könnyűszerkeze­tes új épület és két több­ször is felújított dohányszárító pajta állt. Nyáron a növényzet teljesen takarásában búj­hattak el az itt lakók a kíváncsi tekintetek elől.

A házak elhelyezke­déséből kitűnt, hogy valamikor, ré­gen egyszerre több család­nak adott otthont a Kakas-tanya. Most azonban – amikor a Viktor vezette Volvo, nyomában a csuklyás fe­negyerekeket szállító kisbusszal lefékezett a hal­ványzöldre mázolt könnyűszer­kezetes épült előtt terüle­ten –, minden teljesen kihalt­nak, elhagyatottnak tűnt.

– Nem tetszik ez nekem – ráncolta homlokát Németh, miután kiszálltak a kocsiból.

– Tulajdonképpen mi a fenét keresünk? – tette csípőre kezét a kommandósok pa­rancsnoka.

– Fogalmam sincs – ismerte el Viktor. – Valahogy nem erre számítottam. Minden­esetre nézzék át az épületeket – fordult Fande őrnagyhoz, akinek né­hány kézjelzé­sére felbolydult terep. Csuklyás fegyveresek szaladtak szét.

– Nem értem, bassza meg, nem értem! – hajtogatta Vik­tor. – És ezt sem értem – mutatott az új épület mögé érve valamire. Mi a szart keres itt egy kotrógép? – for­dult az odaérkező Némethhez.

– Talán a házépítéskor használhatták – tippelt a száza­dos.

– Lehet. Nézd meg azt a pajtát – mutatott a távolabbi faépítmény felé.

Már közelről hallatszott az érkező rendőri erősítés autó­inak motorzúgása.

 – Sajnálom, őrnagy, hogy ezúttal nem jött össze – hallotta Fande százados sajnálkozó hangját. – Embereim átfé­sülték az egész környéket, átkutatták a házakat, de semmi érdem­legesre nem bukkantak. Az a megállapítá­som, hogy valaki valóban használja ezt a tanyát, de pil­lanatnyilag mégis csak elhagyott. Az egyetlen dolog, amiért nem küldöm most azonnal ha­za az embereimet, az az, hogy nem fér a fe­jembe, miért pazarol valaki ennyi pénzt a terület őrzésére. Lehet, hogy elsiklunk valami jelentéktelennek tűnő dolog fe­lett, ami pedig magyaráza­tul szolgálhatna. De az is lehet, hogy ki­szagolták érkezésünket azok, akinek itt kellett volna len­niük, és egyszerűen leléptek.

– Vigye haza az embereit, százados – ajánlotta Viktor lezuttyanva egy fatönkre. – Azt hiszem, elkéstünk. Sajná­lom, hogy ekkora felfordulást okoztunk maguknak.

– Ugyan már! Éles gyakorlatnak minősítem a történte­ket. Nem árt, ha a fiúk edzésben maradnak. Mondhat­nám, de nem szeretnék cinikusnak tűnni, hogy ki­mondot­tan jól jött ez a váratlan akció. Maguk még maradnak?

– Igen, teszünk majd még egy-két kört, és átnézünk mindent ismét... ...Hallod, Satya?

– Oké, főnök! Nekem ez a hely egyébként is kezd már a rigolyámmá válni – pöc­költe messze elparázslott cigaret­tájának csikkjét Németh. – Ráveszem az asszonyt, hogy költözzünk ide.

– Nyolcvan rendőr, ötven kommandós és több mint harminc polgárőr fésülte át a területet. Egy század ha­tárőr állt résen, nehogy valaki átpattanjon Romániába. Mi­ért hiszi még mindig, hogy találhatnak valamit vagy valakit? – értetlenkedett Fande. – Mindenesetre itt hagyok magával négy embert. Biztos, ami biztos. Rend­ben?

– Köszönöm. A civil őrszemélyzetet vigyék be! Majd kihall­gatjuk őket, hogy az itt töltött idő alatt miket láttak errefelé. És, köszönöm az együttműködést! – fogott kezet Viktor Fandeval.

– Örülök, hogy megismerhettem, őrnagy! – ült be autó­jába a helyi kommandósok főnöke.

Nézték, ahogy a rendőrségi autók, a szállítójárművek és buszok elhagyják a völgyet.

– Itt kezdjük – mutatott Viktor a közelebbi pajtára.

– Menjünk, uram? – kérdezte a velük maradt kom­mandósok egyike, de az őr­nagy intésére visszaült társa­ihoz a Golfba.

Bámulta Németh a magas faépítményt, amelyet eredeti céljára már évek óta használhat­tak. Még mindig érződött azon­ban a nyersdohány faszerkezetbe ivódott illata. Az épít­mény végében, közvetlenül az öt-hat méter magasan le­vő nyeregtető csúcsa alatt, szokatlan módon, alacsony padlástér lett kialakítva, de nem látszott sehol az oda felvezető lépcső.

– Hé, Viktor! Nézd csak! – hívta a százados. – Mi lehet ez? – mutatott ujja a föld felé.

Bámulta Viktor a döngölt földpadlót, de nem látott semmit.

– Ne szórakozz velem, nem lá­tok én itt lószart se – mérgelődött.

– Mert nem is látnod, hanem hallanod kell. Figyelj, az előbb felléptem ide – csa­pott tenyerével Németh az építmény szélén méter magasan húzódó oldalgerendá­ra, amire megint fellépett. – Most jön tényleg, figyelj! – mu­tatott az ég felé és leug­rott.

Viktor állt megkövülten, és furcsa szemmel nézte vi­gyorgó beosztottját.

– Mondd, te most szórakozol ve­lem? Nem bohóckodni jöttünk – dühöngött.

Aztán lassan kiteljesedett előtte agyának tudatalatti asszociációs központjában végzett megfigyelésének kiér­tékelt eredménye:

– Húha! Faszikám, ez bizony kon­gott!

Csizmája sarkával kezdte elrugdosni a föld­padló felső rétegét a kongó hangot adó terület föl­ül.

– Keress szer­számot! – szólt rá izgatottan tár­sára.

A magasban eldördülő fegyver lövedéke milliméterekkel húzott el az őrnagy füle mellett. Hallotta becsa­pódását a mögötte álló faoszlopon. Mindkét zsaru azonnal fedezékbe ugrott.

A százados egy deszkarakás mögül eresztett meg pár lövést a padlástér felé, míg Viktor egy vastag tartó­oszlop mögül tüzelt az egyre erősödő golyózápor tető alatti tűzfészkének irányába.

– Mi történik itt? – rohant be a pajtába kezében gép­pisztollyal az egyik hatalmas kommandós. Aztán a mel­lét ért találattól rögtön hanyatt is vágódott. Mögötte érke­ző társa húzta ki az életveszélyes zónából.

– Hívják vissza az egész bagázst! – ordította Viktor. – Még nem lehetnek nagyon messze!...

Az közeli erdő irányából is felugatott több géppisztoly, minek kö­vetkeztében a paj­tában bőségesen hullott a zsaruk fejére a faforgács.

– Ahhoz képest, hogy ez egy elhagyott tanya – dünnyögte Németh a deszkák fe­dezéke mögött lapulva –, hát nem éppen a nyugalom szigete! Viktor! Azt hiszem, én most itt ra­gad­tam! Fedezz! Szeretnék nagyon gyorsan kibe­lezni innen! Oké?

– Az most nem fog menni, sajnálom!... ...Egy kicsit még ki kell bírnod!

Egy időben három helyről ugatott fel a kommandósok Uzija. Nem maradt el a kül­önös válasz sem: Több lövés kíséretében egy vastag falú zöld üveg szállt lefelé a ma­gasból, nyílásából lángoló textildarabka lógott ki. Alig négy-ötlépésnyire ért földet Viktor­tól, aki revolverét maga előtt tartva előugrott a fedezéket nyújtó osz­lop mö­gül, és folyamatosan tüzelve, a lángoló szájú üveg irányába rohant, és futtából hatalmasat rúgott a Molotov-kokté­los edénybe.

Röptében robbant fel a pajtából kifocizott palack az er­dő szélén, szétfröccsenő tartalma lángba borította a fák közül lövöldözők egyikét. Viktor jobb lábfeje a rúgás következtében előbb csak lüktetett, aztán gyorsan elhatalma­sodó fájdalommal da­gadt bele csizmájába. A földön gurulva, bukfencezve kivergő­dött a tűz alatt tartott területről. Vissza is lőtt volna, de süketen csettent a Magnum ütőszege.

Ő legalább szerencsésen kijutott a pajtából, nem úgy, mint Németh, akinek szintén elfogyott a muníciója, vi­szont mozdulni sem tudott a tűz alatt tartott, gyorsan szét­forgácsolódó deszkarakás mögül – alól.

– Ezt figyelje, őrnagy – veregette meg a földön hasa­ló Viktor vállát a kommandós, akit elsőként találtak el, de golyóálló mellényének köszönhetően csak futólag rendítette meg a lövedék ereje. – Néhány percen belül vissza­érkezik a csapat – közölte a jó hírt, miközben egy kézi gránátvetővel megcélozta a pajta teteje alatti tűz­fészket. – Üdvözlet tőlem, picinyeim! Majd odafent találkozunk! – durrantotta ki a gránátot, és a biztonság kedvéért rögtön újra betöltötte a csövet.

A lövedék célba talált, robbanása szétvetette az épít­mény teljes hátulsó falát és tetőszerkezet negyedét. A tető alatti lőállás tartószerkezetének szerteszálló roncsai és deformálódott vaslemezei között három tehetetlen em­beri test is ma­gasba repült, majd a földre csapódott, alakjukra formált mélyedést ütve a kemény földpadlóba. Tűzet fogott a fa­szerkezet a robbanás helyén, és látható volt, hogy az egyre gyor­sabban terjedő lángokat – esz­közök híján – már nem lehet meg­fékezni.

Németh százados futva hagyta el fedezékét, és idege­sen magyarázta a két odaér­kező kommandósnak, hogy meg kell találniuk a lejáratot, ami a pajta alá vezet. Kü­lönböző szerszámokat ragadva azonnal neki kezdtek a ku­tatásnak.

Nem csitult az erdő felől hallatszó fegyverropogás, mi­vel a két másik kommandós üldözőbe vette a banditákat.

Csak ült Viktor a földön fájdalmas képet vágva és töl­té­nyeket dugdosott a Magnum forgótárába. Felfigyelt az erős tompa morajra, ami a másik, úgy három­száz mé­ter­re álló dohányszárító felől hallatszott. Aztán megdöbbenve figyelte, amint a pajta darabokra szakadva szétcsapódó deszka­kapuján egy bronzbarna Audi Quattro S2 dübör­gött át, majd nagyot farolva szembefordult vele.

– Hű, a kurva életbe! – dünnyögte Viktor. – Ez meg honnan a búsból került ide? Ki vagy te? – próbált átlátni a tá­volban várakozó autó sötétített üvegén. – Ki a fasz vagy te? Ki…

Abbahagyta a céltalan kérdezősködést, mert az Audi elin­dult, és egyenesen felé tartott.

– Nono, ez rossz vicc! – állapította meg biztos kézzel megcélozva az autó szél­védőjének jobb oldalát kilőtte rá a tárat. Mintha vaktöl­ténnyel tette volna, mert az Audi to­vábbra is vészesen közeledett felé. Már nagyon közel volt, amikor két­ségbeesetten kezébe kapta az otthagyott gránátvetőt, célzott és lőtt.

Rosszat sejthetet az Audi vezetője a ráirányuló méretes cső láttán, mert félrerán­totta a kormányt, de elkésett. Esélye sem maradt a menekülésre.

Lángnyelv csapott elő az autó orrából, majd felágasko­dott és a könnyűszerkeze­tes épület falát áttörve odabent felrobbant. Viktor lelapult földre, kezét fejére szorí­totta. Nagy távolságban szó­ródtak szét az Audi és az épít­mény darabjai. Az épületből romhalmaz maradt.

– Mondtam én, hogy ez egy hülye vicc! – emelkedett fel az őrnagy, amikor véget ért kö­rülötte a földre visszahulló törmelékek puffanó zaja.

Egyre közelebb kúszott a tűz a pajtában a szá­zados vezetésével földet túró háromfős csapathoz. Lát­ványos szik­raeső közepette üsz­kös gerendák zuhantak a magasból, hogy a közvetlen közelükben kapjanak még nagyobb lángra.

– Megtaláltam! Ide, gyorsan! – ordított az alacsonyabb kommandós.

Kapkodó mozdulatokkal kaparták le a földet a fémle­mez­ről, amíg láthatóvá nem vált a padlón az egy méter szé­les, másfél méter hosszú keresztpánttal lezárt vas­aj­tó. Egyre elviselhetetlenebbé vált körülöttük a hőség. Nagy roppanással eltört a fe­lettük futó mestergerenda és le­szakadt a dohányszárító lángokban álló felén levő ré­sze, ennek következtében azon az oldalon összeomlott az építmény homlokrésze is.

Az ajtó zárpántja egy kallantyúba volt csak beakaszt­va, így belülről ugyan lehe­tetlen volt kinyitni, de kívülről elég volt egy rúgás ahhoz, hogy a vaspánt ne akadá­lyozza tovább az ajtó felnyitását.

– Jobb lenne hagyni a picsába az egészet! Még a végén megsülünk itt – kiabálta túl a tűz robaját a magasabbik kommandós. – Talán senki sincs odalent!

 Nem értett egyet társával az alacsonyabbik – ahogy Németh sem –, és kirúgta az ajtót záró akadályt a helyéről. Fegyvereiket tűzkész állapotba he­lyezték, az­tán Németh felrántotta a vasajtót.

– Rendőrség! – ordított pisztolyát az ajtónyílás felé szegező százados. – Fegyve­reket eldobni! Lassan, egyenként kifelé!

– Kérem, ne lőjenek! – hallatszott egy vékony hang a mélység felől.

 – És ezt itt mind maguk művelték egyedül? – ugrott ki a Viktor mellett fékező au­tóból Fande százados. – Mi az isten ha­ragja történt itt? Arról nem volt szó, hogy szanál­ják az egész környéket! – nézte a terület fölött gomolygó fekete füstöt, a lán­goló pajtát és a felrobbant épületet.

– Ott segítsenek – mutatott Viktor az égő dohányszá­rító felé. – Szálljanak meg minden épen maradt házat... Bassza meg! Nem tudom lehúzni a csizmámat!

– Elmondaná, hogy mi történik itt? – kérdezte rendkívül ideges hangon a kom­mandósok főnöke.

– Hja, ha én azt tudnám – vonta meg vállát Viktor el­gyötört arccal.

– Mindjárt összedől az a kóceráj, és az erdő eleje is tü­zet fogott már! – hangosko­dott tovább Fande.

– Látom! És most mit vár tőlem? Fújjam el tüzet, az­tán puszta kézzel tartsam egybe azt a tákolmányt? Talán hívhatná a tűzoltókat is. ...Segítsen már le­húzni a csizmámat!

Autóik poroltókészülékével kezükben szaladtak társaik segítségére az időközben visszaérkező rendőrök és kommandósok. Az ő közreműködésüknek volt köszönhe­tő, hogy a föld alatti helyiségből mind a tizenhat személyt biztonságban ki tudták menekíteni. Húsz másodperccel az után, hogy mindenki elhagyta az immár teljes te­tőte­ré­ben egyetlen hatalmas lánggal égő pajtát, félelme­tes re­csegések, roppanások és durranások közepette össze­omlott.

– Ilyet én még életemben nem láttam! – állt kissé bam­bán Fande százados, ahogy a háborús filmek könnyfa­csaró jelene­teit idéző élőképet bámulta: Ott ácsorgott tizenhat hiá­nyos és szakadt öltözetű, illetve ruhátlannak nevezhető, félelemtől telt, tíz-tizenhét év kö­zötti fiú és lány. Körülöttük pedig az abszolút tanácstalan fekete egyenruhás alakok, kezük­ben a legmodernebb kézifegyvereket szo­rongatva. Mindehhez pedig üszkös, sötét füstöt eregető, helyenként még fellángoló romhalmaz szolgáltatta a hát­teret.

– Maguk tényleg rendőrök? – kérdezte gyanakvóan az egyik kimenekített lány, akinek mindössze egy hosszúra megnyújtott pólóing volt az összes öltözéke.

– Nyugodjon meg – lépett mellé Németh százados, és megérintette a vállát, amitől a lány összerezzent –, valóban rend­őrök vagyunk. Azt még nem tudjuk, hogy mi ez az egész, de nyugodjon meg, bármi rossz is történt, annak mostantól vége! Nézze csak, ott jönnek a mentők, minden rendben lesz! Elárulná a keresztnevét?

– Éva...

 – Hé! Ide is jöjjön már egy felcser, a rohadt életbe! – reklamált Vik­tor fennhan­gon.

– Mi a panasz? – ugrott hozzá egy fehérköpenyes.

– Ezt nézze meg! – mutatott Viktor a jobb lábfejére, amelynek középső ujja na­gyobbra dagadt a hüvelykujjá­nál.

– Szép – ámuldozott az orvos. – Mondja, hogy csinál­ta?

– Ne gyönyörködjön már, ez nem múzeum, bassza meg! Vágja le, vagy valamit találjon ki, maga a szak­ember! Csak gyorsan!

– Ugye nem most kezdett fájni?

– Talán egy hete érzem, de nem fájt, különösebben nem is zavart, ezért nem is fi­gyeltem rá, gondoltam, majd elmúlik... De most, hogy telibe rúgtam egy robbanó üveget, hát lassan megőrülök.

– Ez egy lassan kialakuló gyulladás, ami feltehetően a fizikai ráhatás miatt meg­lepő módon felgyorsult, ez a je­lenség ismert, de ilyen sebességgel inkább a fog­gyulla­dás esetében gyakori. Nagy mennyiségű genny gyűlt össze. Egy apró vágás, és miután kipucoltam a sebet, nem is fog emlékezni az egészre.

–Ne tartson itt nekem konzíliumot, jóember! Csináljon valamit, mert keresztüllövöm!

 – Önöket most kórházba szállítják, orvosok kezébe ke­rülnek, de a rendőrség védelme alatt állnak – magyarázta Németh a kimenekítetteknek.

– Csak hárman vagyunk magyarok – mondta Éva. – Még ők ketten értenek ma­gyarul – mutatott egy tizené­ves nagyon szőke fiúra, meg egy kicsivel idősebbnek látszó leányra –, de a többiek egy szót sem.

– Értem. Hát, mindenesetre remélem, felfogták, hogy mostantól nincsenek kitéve semmilyen veszélynek. Bár fogalmam sincs, hogy miért voltak elzárva. De erről ké­sőbb úgyis beszélünk majd.

– Egy pillanat! Várjanak egy percet! – sántikált Viktor a mentőautókhoz Fande szá­zados segítségével. Bal lábán csizmában, jobb lábán kötéssel. – Kön­nyítse meg a dolgunkat, kérem! – mondta a hordágyon fekvő Évának. – Vannak itt még ilyen rejtett helyisé­gek?

– Minden épület alatt találnak pincét... – felelt a lány, mielőtt becsukódott volna a mentő ajtaja.

– Másszon fel valaki arra a kurva kotrógépre – harsog­ta Viktor a romok mögött álló monstrum felé biccentve –, és takarítsa el ezt a nagy rakás szemetet innen – muta­tott az összedőlt épületre, melyben az Audi felrobbant.

 A kutatás első órájának elteltével az őrnagy fontosnak tar­totta értesíteni Szabó ez­redest. Beszámolt felet­tesének addig végzett munkájuk megdöbbentő rész­e­redményeiről.

Szabó a két külföldi vendégével együtt – az FBI ügy­nökével és a holland rendőr­ség vezető nyomozójával – azonnal helikopterre szállt, hogy személyesen győződ­je­nek meg a rendőrségi akció végső kimeneteléről.

Újabb órával később Viktor fogadta a helikopteren ér­kező tiszteket. Először az eldózerolt épület maradványai felé vezette őket, ahol megmutatta a föld alá vezető lejá­ratot. Különös kép fogadta a nyolcszor tízméteres, több részre osztott helyi­ségbe leérkezőket.

– Ami itt látható – mutatott körbe az őrnagy –, az nem más, mint egy profi video­stúdió. A legmodernebb számí­tógépek által támogatott digitális editáló- és másolórendszerek találhatók itt. Ezekkel a CD-író készü­lékekkel pedig – lépett három egymás mellett elhelyezett berendezéshez – CD-lemezre is felvihették az el­készült filmeket. Hátul, jöjjenek utánam! – indult a mögöttük levő helyi­ségbe. – Szóval itt lát­hatók azok csúcsminőségű vi­deokamerák – négy darab – amelyekkel a felvételeket készítették. Találtunk még különféle díszleteket, jelme­zeket, világító berendezése­ket és egyéb kellékeket is.

Az őrnagy továbbment, és a többiek követték. Szabó németül tolmácsolta hallotta­kat holland kollégájának. Az amerikainak nem volt szüksége tolmácsra, a harminc­négy éves fiatal­ember magyar anyától származott, és ha nem is anya­nyelvi szinten, de kiválóan értett és beszélt magyarul. Talán nem véletlen, hogy éppen őt küld­ték.

– És itt látható a lényeg – mutatott Viktor egy szűk he­lyiségbe, melynek oldalfalát polcrendszer borította, tele­pakolva videokazettákkal. Az asztalon egy számítógép, egy videolejátszó és televíziókészülék.

– Bármelyik filmet leemelhetik – mondta az őrnagy –, de ne számítsanak a filmművészet klasszikusaira. Kizáró­lag pornófilmeket fognak találni. Ez a tény önmagában talán nem indokolná az óriási cirkuszt, amit rendeztünk, csakhogy, az első gyors, és ezért még nem kellően alapos ellenőrzés szerint is a kazetták kilencven százalékán gyermek­pornó, illetve pedofil anyag látható, a másik tíz százalékán pedig bomlott aggyal kiötlött véresen szadis­ta, olykor halálos kimenetelű pornog­ráfiával kevert jelenetek. Csak a szereplők azonosítását követően fogjuk megtudni, hogy mi is zajlott valójában a forgatásokon. Feltehetően, több mint száz személyről lehet szó.

Visszamentek a szabadlevegőre, ahol az őrnagy ciga­ret­tára gyújtott.

– Szóltam a fiúknak, hogy mindent pakoljanak fel és szállítsanak Pestre, az embe­reim nekiesnek az anyag fel­dolgozásának, kihallgatják a helyszínen elfogott öt gya­núsítottat, és a napokban részletesen beszá­molok önnek az eredményről. Sajnos a főkolompost nem már tudjuk kikérdezni, apró darabokban kanalazták ki fel­rob­bant autójából.

– Az urakkal délelőtt hosszasan beszélgettem, és mi­lyen kiszámíthatatlan a sors keze, szintén pornóügyben nyo­moznak, mégpedig gyilkospornó-ügyben. Mind Hol­landi­ából, mind pedig Amerikából hozzánk, Magyaror­szágra vezettek a szálak. És ha szerencsénk van, akkor pont ide, a Kakas-tanyára.

        Azt hiszem, önök remek munkát végeztek – szólalt meg az amerikai.

– Van olyan érzésem, hogy nem fogok üres kézzel hazamenni.

 A csoport minden elérhető tagja belevetette magát a hirtelen kapott munkába. Párhuzamosan folyt a tanúk ki­hallgatása és a lefoglalt anyag elemzése. Várakozá­suk­kal ellentétben, nagyon gyorsan haladtak a szálak bogo­zásával.

Kimerülten dőlt el irodája kanapéján Viktor. Németh századost már hazaküldte, ő maga azonban figyelemmel akarta kísérni a felderítés folyamatát. Nem sokkal később nagyot felkelt, és sóhajtva az íróasztalához ment, és kezébe véve a telefonkagylót, az otthoni számát nyomogatta be. Meg­nyugtatta feleségét, hogy minden rendben van, beszerzett ugyan néhány jelentéktelen sérü­lést, de a helyzet nem annyira komoly, mint amilyennek első pillantásra tűnhet.

– A dolgok itteni állása szerint, talán hajnalra végzünk, de legkésőbb délre. Úgy este hat-hét körül megyek... Az jó lesz, csak szép nagy szeleteket készíts! Nem, a Szmötyinek ne adj disznóhúst. Igen, mintha nem tud­nád... Tomi rendesen visel­kedik? Nagyszerű... Szia – ejtette helyére a kagylót.

Megkerülve az asztalt leült a kedvenc foteljába, előre­dőlt, kezét feje alá fek­tetve ráborult az asztallapra és ela­ludt.

Hajnali négykor rázta fel Molnár főhadnagy, ami­kor letörölhetetlen mosolyá­val az arcán bevitte a nagy adag méregerős feketét. Az őrnagy másodpercekig nem tudta, hogy hol van. Kábán nézelődött.

– A kávé, főnök!

– Igen, azt érzem. Köszönöm, Toncsi. Hogy állnak a dolgok odakint? – emelte szájához a gőzölgő vizespoha­rat.

– Azt hiszem, nagyon jól. Gördülékenyen halad a munka. Nem nézed meg, hogy hol tartunk?

– Dehogynem... Hú, bassza meg! Mi a rossebet főztél bele ebbe a szörnyűségbe?

– Megzavartam egy kevés rummal...

– Remek ötlet volt...

 – Jó reggelt mindenkinek! – lépett be a terembe Viktor. – Mi a fene? Hogy megsoka­sodtatok?

– Ezeknek a srácoknak aranykezük van! – mondta Dömös százados. – Tökéletes profik a számítástechni­kában. Nagyon rendes dolog volt Tormástól, hogy köl­csön­adta őket.

– Majd illőn meg is köszönjük neki. Hogy állunk?

– Már végeztünk a kazetták rendszerezésével. Sok esetben egy-egy filmet akár tízféle verzióban is rögzítet­tek. Lázas iramban vagyunk és hamarosan be is fejez­zük a szereplők arcának papírra nyomtatását. Erika és And­rea az eltűntek nyilván­tartásában keresi a kimásolt arcokat. Eddig harminchét eltűntként bejelentett fia­tal­ko­rút sikerült azonosítaniuk. És ők csak a magyarok. Kér­tük az Interpolt, hogy küldjék el nekünk a környező or­szágokban az elmúlt másfél évben eltűntek ada­tait és fotó­it.

– Nagyszerű! De vajon most hol lehetnek azok az el­tűnt gyerekek? – tűnődött el Viktor.

– Néhányan előkerültek, a családjuk visszakapta őket, de egyetlen jegyző­könyvben sem tesznek említést arról, hogy őket filmezték volna. Kö­vetkezetesen elhall­gatták ezeket a dolgokat vagy egészen más beállításban magyarázták az el nem titkolható sérüléseiket.

– Na, ez elég különös.

– Az. Gyere, mutatok valamit – invitálta Viktort az asztalához, ahol egy videole­játszó és egy monitor állt. Széket húzott a sajátja mellé.

– Ülj csak le és figyelj – mondta és egymásra fektetett kazetták közül a legfelsőt behelyezte a lejátszóba.

Végignézték a fiatal nőről szóló filmet, melynek fősze­repét Swittzerné alakította. Meglehetősen különös ren­dezői koncepció bontakozott ki a szemük láttára. Jó húsz percen keresztül egyszerűen nem volt cselekménye a történetnek. Vélhetően les­ből, titokban készült felvétele­ket láthattak arról, ahogy a nő elmegy vásárolni, sétál az is­merőseivel, betér egy gyorsbüfébe, amint éppen a villájuk kert­jé­ben napozik, beszélget a kertésszel, az autómosóba pucol­tatja a kocsiját, színházba megy a férjével. Azután be­vágott jele­netek következtek tévébeli szerepléseiről, fogadások­ról... Elindult végre a cselekmény is, azzal, hogy Switzernét a nyílt utcán elrabolták. Igaz, jól lát­hatóan ön­ként szállt be a furgonba, ám a következményeket isme­retében mégis in­kább emberrablásnak volt felfogható az eljárás. A film hátramaradó része szeren­csétlen nő sze­xuális megaláztatását, brutális kegyetlenséggel elköve­tett embertelen megkínzását, és a kegyetlen élő horror fi­náléjában pedig meggyilkolását elevenítette fel a zsaruk előtt.

– Visszataszító – állapította meg az őrnagy negyven perccel később.

– És ezekben ugyanilyen filmek vannak – csapott a ka­zettakupac tetejére Dömös. – A győri áldozat – emelt fel egy kazettát –, ez még ismeretlen – mutatott egy másikat –, ezt sem ismerjük – tette félre a harmadikat –, na, ez pedig az olasz lány, a rendőrtiszt lánya – emelte fel a negyediket. – Az ő hát­téranyagát Olaszországban vették fel, aztán idecsalták, és itt végeztek vele. Van itt egy tanúvallomás, ami sze­rint nem forgalmazásra készítették ezt a filmet, hanem a férjén állt ilyen módon bosszút valamelyik haragosa. Hát, nagyon haragudhattak rá, az biztos...

– Majd átfutom...

– Gyilkosságot minden esetben az a trió hajtotta végre, amelyiket Veszprémben le­kapcsoltatok. Khm... Némi nehézség árán... – utalt finoman Dömös az őrnagy ar­cán éktelenkedő ökölnyomra.

Mert főnöke nem reagált élcelődésére, folytatta:

– Az ügynek ezt a részét néhány órán belül lezárjuk. A fiúknak sikerült olvasható­vá tenniük a banda egyik szá­mítógépének merevlemezén tárolt kóddal védett ada­tait. Megvan a teljes üzleti könyvelésük és ismerjük a kli­ens­körüket is. Nehezíti a dolgunkat, hogy a megrende­lőik ki­zárólag külföldiek.

– Szép munka volt, folytassátok. És te felelsz azért is, hogy a végeredmény olyan pofásan és ésszerűen kerüljön a komputerembe, hogy ne kapjak agyvérzést, amikor majd beszámolót tartok. És ha nem akarsz ma­gadnak te is egy ilyen színe plecsnit – mutatott ar­cán az ütésnyomra –, akkor jobb, ha nem szórakozol ve­lem! – sikeredett a vészjóslóra a mondat vége.

– Hozna nekem valaki egy szendvicset, vagy bármit, ami ehető? – tette fel nagy kérdést Viktor.

A terem nagy nyüzsgéséből senki sem jelentkezett.

– Kösz, ez rendes volt.

– Főnök, kóstold meg – lépett felé Deák zász­lós egy szalvétába csomagolt vala­mivel. – Nem nagy dolog: ma­gyaros ízű vajkrémmel és kolbászkrémmel kent kenyér, közte uborka – nyújtotta Viktor felé. – Az anyám csoma­golta...

– Na, ne hülyéskedj már, Kisdeák! – nézte sóvárgón a kis csomagot Viktor.

– Csak fogom felzabálni előled jóanyád szendvicsét!

– A másikat már megettem, de az anyám nem érti meg, hogy nem vagyok bélpok­los. Ez már nem megy...

– Akkor köszönöm! – kapta ki mohón a zászlós kezéből az ételt. – Tudod, mindenem a magyaros vajkrém – mondta hálás tekintettel és teli szájjal. – Annál jobban... talán csak a kolbászkrémet és az uborkát imádom... Nézzé­tek! Ilyen egy igazi zsaru! Lojális a főnökéhez és önfeláldozó! – harsogta, miközben élvezettel majszolta a szendvicset.

 Délelőtt tíz órakor Viktor jelentette telefonon Szabó ez­redesnek, hogy a tőrös gyilkosságok felderítése befeje­ződött. Javasolta, hogy külön kezeljék a gyermek­pornó ügyét, mert ott további tényfeltáró vizsgálatokra van szükség, és azokba be kell vonni az érintett országok ha­tóságait is. Megjegyezte, hogy a gyilkossági ügyeket néhány napon belül átadhatják az ügyészségnek.

Egyetértett Szabó a javaslattal, és délután két órára jelölte ki a munkaértekezlet időpontját, ahol Viktor majd ismertetni fogja a csoportja által elvégzett munka ered­ményét.

Végül mégis Dömös százados tartotta meg a számító­gép segítségével gazdagon illusztrált beszámolót.

Viktor a hosszú asztalnál ült közvetlenül Szabó ezredes mellet. Jelen volt még a vádemelési javaslat kidolgozá­sában érintett jogi csoport vezetője, a gyermekpornó-ügyet át­vevő vizsgálati osztály vezetője, az FBI embere, a hol­land rendőrség tiszt­je, az Interpol képviselője, vala­mint több magas rangú rendőrségi vezető, akik közül többen itt szereztek tudomást először az eseményekről.

A százados előadása végén Szabó ezredes köszönetét fejezte ki a V-csoport ál­lományának, majd további hasonló sikereket kívánt mindenkinek! A külföldi kollégáknak átadta a gyilkos videók, illetve tiltott gyermekpornó terjesztőinek kapcsolatait feltáró írott és elektronikusan rögzített anyagát.

Mind az amerikai, mind a holland tiszt rövid köszöne­tét fejezte ki maga és a tes­tülete nevében.

A koccintás meghitt pillanatához csak Viktor halk hor­kantásai szolgáltattak muzsi­kának azért mégsem nevez­hető aláfestést...

 – Atya ég, te meg hogy nézel ki? – csapta össze tenye­rét Orsolya, amikor délután fél négykor meglátta a szo­bába belépő Viktor arcát.

– Ugyan már, néhány nap és elmúlik – legyintett Viktor. – Szia. Kicsit elfárad­tam. Elkészült a borjúbécsi?

– Csak ki kell sütni. Frissen azért mégis csak jobb... Szent isten! – kiáltott fel a nő, amikor Viktor ledobta a pólóját. – Mi az a kötés rajtad? – tapogatta meg férje ol­dalát.

– Na, most erre pont nem emlékszem... Talán, téve­désből tették rám. Majd megnézem.

– És a lábadon?... – kérdezte az asszony, amikor Viktor a zoknijától is megszaba­dult.

– Az tényleg semmiség. Kőbe rúgtam. Vagy valami hasonlóba. Zuha­nyozni szeretnék!

– Így?! Legalább csomagold ki magad!

– Majd a fürdőben.

 Jóízűen befalta a két darab, tányérnyi méretű húst és a kiló sült krumplit savanyúval. Mire végzett Szmötyi is előke­rült. Mancsait a térdére tette, odatolta po­fáját Viktor arcához. Hosszasan szaglászta, utána két­szer végignyalta, végül le­telepedett a lábához.

– Szia apu! – szaladt elő a szobájából Tomi, ahol délutáni alvásából rezzent fel.

– Milyen fiú volt a Tomi, amíg nem voltam itthon?

– Fasza gyerek volt – vágta a választ a kiskölyök.

– Ennek igazán nagyon örülök... – sandított felesége felé.

A szobában megszólalt a telefon. Orsolya vette fel.

– Téged keresnek – kiáltott vissza a konyhába.

– Jövök! – szaladt be sántikálva Viktor.

– Hamarosan találkozunk! – hallott egy érces férfihangot a készülékből. – Az öcsém már nagyon vár.

– Rossz számot hívott, ember! – válaszolt az őrnagy.

– Nem, nem hiszem! Viktor? Te vagy az, Viktor! Hamarosan találkozunk! Hamarabb, mint gondolnád, Viktor! – be­szélt a férfi nyu­godt, kimért hangon. – Előlem nem tűn­hetsz el. Én mindenhol megtalállak!

   Anyáddal szórakozz, barom – csapta le a kagylót Vik­tor.

 VÉGE

Köszönjük, hogy elolvasta a regényt, az előforduló

hibákért utólagos elnézését kérjük, továbbá arra is megkérjük,

hogy küldjön egy  e-mailt Bűnközelben tartalommal. Köszönjük.

Tisztelettel felhívjuk figyelmét a Venda Reklám új, előkészítés alatt álló produkciójára is!

THE STORY

(A történet)

Venda Reklám

A. 1991.