A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN...

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

8. Fejezet

Az is régen fordult elő, hogy Viktor délután négykor ér­kezzen haza. Kocsiját a ház előtt, az utcán hagyta és benyitott a kertkapun. Csodálkozott, hogy Szmötyi ro­han, illetve jellemét ismerve a blöki legalábbis, hogy nem bak­tat elébe. Trafó, a macska, ott heverészett az ablakban. Felfigyelt ugyan az előtte elhaladó társbérlőjére, de aztán visszahajtotta fejét a mancsára.

– Sziasztok, megjöttem! – köszönt hangosan Viktor, mi­közben a folyosószerű előszoba fogasára akasztotta dzsekijét.

Szmötyi bandukolt elé, hogy visszafogott farkcsóválás­sal és egy nyelvessel köszöntse a ház urát. A konyha felől halk beszélgetés hallatszott. Amikor benyitott, Orso­lya éppen becsukta a sütő ajtaját. Petra, Viktor lánya pedig az asztalnál ült és kólát nyakalt.

– Szia, fater! – ugrott fel, és puszit nyomott az apja ar­cára.

– Na, mi az? Te meg már ideköltöztél? – kérdezte cso­dálkozva Viktor.

– Anyuékhoz vendégek jöttek. A Győző idegbeteg tesója meg a pereputtya... – húzta el a száját Petra.

– Szia – csókolta meg feleségét Viktor. – Biztos nem lesz ebből cirkusz? Nagyon nem szeretném, ha Zsuzsa megint veled balhézna össze az egyre jobban önállósodó lányom miatt.

– Beszéltem Zsuzsával, minden rendben van – nyug­tatta meg férjét Orsolya. – Mi pedig nagyon jól elbeszél­gettünk – kacsintott a lányra.

– És hol van Tomi? Az nagyon gyanús nekem, ha a macska nyu­godtan alszik, mert akkor ki tudja, mit csinál az a kölök?

– Hoztam neki egy játékot, azzal van elfoglalva, meg­nyugodhatsz. Bent van a szobájában – felelt Petra.

– Gyere, Szmötyi! Megnézzük a fiatalurat, utána meg készítünk egy finom resztelt májat, oké? – indult az ajtó felé.

– Mit mondtál, Viktor, mit fogsz csinálni? – szólt utána a felesége.

– Resztelt májat – dugta vissza fejét az ajtón.

– És miből?

– Hoztam valamelyik nap egy kiló disznómájat. A Kis­deák szerezte olcsón valami vágóhídról...

– Hát... Van egy kis probléma... – kulcsolta össze ujjait Orsolya. – Szmötyi...

– Csak nem ellopta a hűtőből – képest el Viktor.

– Ugyan... Én adtam belőle neki is, meg a Trafónak is.

Az őrnagy lemondóan legyintett. Maga elé hívta a ku­tyát.

– Legalább ízlett? – kérdezte a konyha közepére lép­kedő és ott vele szemben leülő jószágot. Szmötyi, mint­egy válaszként többször is megnyalta a szája szélét.

– Akkor örülök – tárta szét a kezét Viktor, majd megva­kargatta a kölyökkutya fejét.

– Kárpótlásként rakott krumplit készítek, ha megfelel... Ha nem, akkor is – mondta Orsolya.

– Szuper! – mutatta hüvelykujjával a férje. – De remé­lem a nagy tepsi van a sütőben!

Megnézte Tomi legújabb játékát, az ötéves gyerek annyira belefeledkezett a játszadozásba, hogy lehetetlen volt beszélgetni vele. Viktor ismét bekukkantott a kony­hába, de ott Orsolya és Petra folytatott elmélyült be­szélgetést, amit bizony nem Viktor fülének szántak, és ezt Petra tekintete egyértelművé is tette.

– Csak azt akartam mondani – szabadkozott a férfi –, hogy a stúdiómban leszek, ha elkészül a vacsora.

– Nem fogunk megfeledkezni rólad, ne izgulj! – intett türelmetlenül a lány.

– Jól van – mondta zavartan Viktor, és óvatosan becsukta az ajtót. – Titkolóznak előttem – dörmögte, miközben Szmötyivel a sarkában battyogott az előszobáról nyíló kis kuckója felé. – Mit kell az embernek megérnie – do­hogott. – Gyere – intett Szmötyinek és kinyitotta a stúdiónak becézett kuckó ajtaját.

Életre keltette a számítógépes rendszert, melyhez töb­bek közt két darab meglehetősen koros magnetofon és egy szintetizátor is csatlakoztatva volt. Fejére helyezte a fejhallgatót és elmerült a hangok birodalmában.

 – Nagyon remélem, hogy ma este már nem megy se­hova a csaj – sóhajtott Bartos.

– Láttad, hazajött Dombi apuci a behemót nagy BMW-jével, csak ellesznek otthon egymással – felelt Gyöngyi, a gön­dör haját munka közben hátul gumival összefogva viselő huszonnégy éves nyomozó. Fészkelődött, hogy minél kényelmesebben pózba helyezkedjen a Toyota anyósü­lésén. – Te, Pityu, nem fogunk mi itt megfagyni? – aggá­lyoskodott. – Kérhettél volna valami légkondis járgányt is... Már csak merő udvariasságból... Szóval, miattam...

– Persze, kérhettem volna, hogy aztán rajtam röhögjön az egész állomány. Ez nem Amerika, édesem – felelt a hadnagy. – Örülj, hogy nem bringával küldtek ki... Időn­ként majd beindítom a motort. Baromi hosszú éjszaka előtt állunk, nyuszika...  És még csak négy óra múlt há­rom perccel – nézett az órájára.

– Én ráérek, öregem – mondta Gyöngyi. – Azért egy ilyen kégliben el lehetne hancúrozni – bökött Dombiék háza felé.

– Ja, az már biztos – morogta Bartos.

– Talán csak nem rossz a zászlós úr kedve – csapott a férfi vállára Gyöngyi.

– Nem, dehogy! – csattant fel Bartos. – Vacsorázni mentünk volna a nejemmel, mert szombaton lesz az év­fordulónk, mármint a házassági, de aznapra be vagyok osztva ügyeletre. Klárinak is egyeztetnie kellet, így csak a mai nap, vagy a következő hétvége jöhetett számításba. Kitalálhatod, megegyeztünk a mai napban. Erre mi tör­ténik, a Satya eldöntötte, hogy itt dekkolhatok holnap dé­lig... Ezek után ne kívánd, hogy vigyorogjak. Hallottad volna Klárit, amikor felhívtam, mert ő egyébként meg­értő, de ez már neki sok volt. Meg nekem is.

– Egyszer már találkoztam a feleségeddel, tavaly, a rendőrbulin. Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem. Egy kibaszott ebédjegyet nem sikerült összeszednem, mert csak a haveroknak járt, ezek szerint... – felet Bartos.

– A csoportunk egy darabot sem kapott. Elég ciki volt a fiúm előtt, hogy amíg a fejesek külön sátorban tömték tele az agyukat, meg vedelték a repi piát, nekünk nem ju­tott hely az állományi sátorban sem, mert nem volt ebédjegyünk. Aztán beültünk a sörsátorba, és a vőlegé­nyem cechjén jól bezabáltunk a néhány kollégával, meg a családjukkal. Mit mondjak, meg volt a véleményünk az ünnepről.

– Nem mondtál újat – legyintett Bartos –, nálunk is az asszony fizette az ebédet. Igaz, legalább kettesben vol­tunk egy kellemes étteremben, így nem láttam többiek pofára eséstől megnyúlt képét. Igaz, nem is a kaja miatt mentünk ki, de azért az egész olyan... Nem is tudom, hogy mondjam... Szóval, olyan keserűvé sikeredett. Mondta is a Klári, hogy mi a francért nem hagyom a fe­nébe az egészet, hiszen az ő jövedelméből is meglen­nénk, amíg nem találok valami tisztességes állást... Na, most őszintén, erre szerinted mégis, mi fenét válaszolhat az ember? És a te fiúd hogy bírja a tempót? – húzta ma­gát feljebb az ülésen Bartos. – A francba, tényleg eléggé zsibbasztó lesz itt a helyzet.

Tekintetével a kesztyűtartót célozta meg a lány. Nem szólt semmit, először csak bámulta, aztán meg babrálni kezdte. Kinyitotta, becsukta, kinyitotta, becsukta. Kinyi­totta és belenyúlt. Egy csomó koszos rongyot fogott a keze, de ahogy még mélyebbre kotort benne, valami kemény tárgyat érzékelt. Megfogta, és a tapintásából már tudta is, hogy mi lehet az. Kiemelte. Egy forgótáras pisztolyt tartott a kezében, némi mocskos, büdösen olaj­szagú rongycsomóval összefogva.

– Na, és ehhez meg mit szólsz? – emelte magasba a leletet.

– Mutasd csak – nyújtotta kezét a férfi.

– Pillanat – felet Gyöngyi, és közelebbről is megvizs­gálta a fegyvert. – Tessék, szép darab – adta át miután végzett.

– Te jó ég! Hiszen ez egy negyvenötös – forgatta kezé­ben a zászlós –, és meg is van töltve. – Hát, anyukám, akit ezzel meglőnek, annak már nyithatják is a kaput odafent... Kíváncsi lennék, melyik kolléga volt annyira szórakozott, hogy saját, vagyont érő mordályát a kocsi­ban felejtse.

Közben Gyöngyi ismét benyúlt a kesztyűtartó mélyére. – Van itt két doboz lőszer is – mutatta társának. – Jobb lesz, ha mindent szépen visszapakolunk – javasolta és úgy is tettek.

– Szóval – tért vissza az előző témához Bartos –, jól vi­seli a srác a gyűrődést?

A lány beletúrt sűrű, göndör hajába.

– Szilveszter más­napján bedobta a törülközőt – felelt a lány. – Elege lett...

– Nem mondod komolyan – kerekedett el a férfi szeme –, csak úgy, puff – csapott a volánra –, eddig tartott, ennyi volt, kész, passz, vége?

– Másfél évig voltunk együtt – kezdett bele Gyöngyi –, aztán ahogy telt az idő, egyre nehezebben viselte, hogy telje­sen rapszodikus módon működik az életem. Agyára ment, hogy egy-egy telefonhívás felboríthatta megbe­szélt programjainkat, előfordult, hogy az ágyból rohan­tam bevetésre... Hiszen te nagyon jól tudod...

– Tudnék én is mesélni – helyeselt a férfi.

– Egyre gyakrabban veszekedtünk – folytatta a nő –, képtelen volt felfogni, hogy nekem ez az éle­tem, én választottam, én akartam, és nem akarok mást csinálni, ehhez értek. Aztán jött a szilveszter. Szeren­csémre eredetileg nem lettem beosztva arra a két napra. Fantasztikusan jó hangulatú buliban voltunk a haverok­kal. Nagy társaság volt és kis időre sikerült elfelejtenünk minden nyomorunkat. Egyszóval baromi jól éreztük ma­gunkat mindannyian – nagy sóhaj zárta a mondatot. – Aztán jött az elseje, és három óra körül megszólalt az az istenverte prüttyögő, nekem meg ott kellett hagynom min­dent, mert eltűnt a városban egy gyerek...

– Igen – bólogatott Bartos –, emlékszem. Nagy felhaj­tás volt.

– Még jó, hogy a gyereket az az idióta nagyapja vitte ma­gával, csak a bolondja elfelejtett szólni a családnak... Szóval, kitört a rövid, de mélyrehatóan indulatos vesze­kedés közöttünk, aztán a fiúm közölte, hogy részéről itt befejeződött a történetünk. Mire hazamentem, már el is vitte a cókmókját... Szép, mi?

– Talán jobb is így – morfondírozott el a zászlós. – Mindenesetre szomorú.

– Túl vagyok rajta – legyintett a lány. – Kapcsold be a rádiót...

– Jó ötlet.

– De ne a rendőrségit hangosítsd fel, keress valami ze­nét.

Bartos vacakolt egy ideig a kardánboxba szerelt ósdi­nak tűnő szerkezettel. – Nem akar megszólalni ez az ócskavas – mondta, majd felhúzta térdét, és talpával na­gyot rúgott bele. Zeneszó áradt a hangfalakból. – Nem is olyan rossz ez, csak tudni kell bánni vele...

Hosszú ideig szótlanul hallgatták az egyik kereskedelmi csatorna reklámokkal agyontűzdelt műsorát.

– Megéheztem – szólalt meg Gyöngyi. – Amikor jöt­tünk, nem messze innen láttam egy nonstop üzletet, el­megyek, hozok valami harapnivalót. Addig talán nem támad kedve csavarogni nőcinek. Mit kérsz?

– Rád bízom, csak ne legyen túlságosan flancos. És vigyázz, nehogy valaki letámadjon a sötétben...

– Kösz. Mennyi az idő?

– Háromnegyed hat – felelt az órájára pillantva Bartos.

 Nem hallotta, hogy kinyílt a kuckó ajtaja, hiszen a fej­hallgatóból áradó zene elnyomott minden külső zajt. Csak a combját érő orrbökésre, amely Szmötyitől eredt, és alig egy pillanattal később, Petra vállára simuló kezé­nek érintésére rebbent fel. A lánya félretolta a Viktor fülét eltakaró szerkezetet.

– Terítve a vacsora – susogta.

– Nagyszerű, már éppen ideje! – szedelődzködött a férfi.

A konyha faliórája pontosan hatot mutatott, amikor asz­talhoz ültek.

– Egy könnyű zöldségleves alapozásnak – tett az asz­talra egy gőzölgő tálat Orsolya.

– A Szmötyi megint csámcsog – hadonászott Tomi kana­lával a konyha sarkában csontot rágcsáló kutya felé.

– Neki szabad – nyugtatta meg fiát Viktor. – De nem a konyhában – vetett egy ejnye-bejnye pillantást feleségé­re. – Hol a helyed, Szmötyi? – szólt rá az ebre, mire az fogai közé kapta csemegéjét és kiballagott az előszobá­ba. Trafót, a macskát még nem kergette az éhség, kihasználva a ház nyugalmát, valahol jót szundí­tott.

Amikor végeztek a levessel, Petra leszedte a fölösle­gessé vált tányérokat, Orsolya pedig a sütőből az asztalra helyezte az ínycsiklandó illatot árasztó tepsit. Került mellé egy nagy tál hűtött uborkasaláta is, valamint üdítő és egy párás palack jobb márkájú ú sör.

– Csak nem megfeledkeztem valami ünnepről – nézett körbe családja tagjain Viktor.

– Most bajban vagy, mi? – nevetett Orsolya. – Szedje­tek, amíg ki nem hűl.

A remek vacsora után Viktor fogta megmaradt sörét és Tomit terelgetve bevonult a szobába, hogy kényelmesen hátra dőlve elszívjon egy cigarettát a tévé előtt. Kissrác pedig rohant vissza a Petrától kapott játékához. Orsolya és Petra a konyhát tették rendbe.

A Híradó egy afrikai országban zajló törzsi leszámolás képeit mutatta, modern automata fegyverekkel gyilkolták egymást szakadt, mocskos rongyokat viselő emberek, közben néha belevigyorogtak CNN kamerájába. Fel­szisszent Viktor, amikor az egyik toprongyos alak köz­vet­len közelről géppisztolyával fejbe lőtte a másikat. Majd rettentő büszkén magasba lendítette kezeit. Snitt.

Orsolya hátulról gyengéden átkarolta férje nyakát.

– Mit szólnál – súgta a fülébe –, ha meghívnálak a Halashoz egy italra.

– Gyanús vagy nekem, asszony! – dörmögte a férfi. – Mi jár a te csavaros agyadban, he?

– Rossz, aki rosszra gondol – folytatta Orsolya a sutto­gást. Felegyenesedett, s a férje elé lépett. – Megkaptam a honoráriumot a színházakról írt riportsorozatomért. Gondoltam egy részének a seggére verünk. Régen vol­tunk már el együtt valahol. Petrával megbeszéltem a dolgot, ő majd lefekteti Tomit. Na, mehetünk, őrnagy úr?

– Menjünk, amíg meg nem gondolod magad! – pattant fel Viktor.

Kabátot kaptak magukra, s már indultak is.

– Jó szórakozást, fiatalok! – kiáltott utánuk Petra. – Az­tán nem sokáig elmaradni!

– Ne pimaszkodj apáddal! – szólt vissza Viktor. – Szmötyi, gyere! Sétálunk egyet...

Az elmúlt napokhoz képest nem volt túl hideg az utcán, de hát a februárból hátra volt még néhány nap. Szmötyi boldogan rohangált a csendes utcán, de mulasztotta el lelkiismeretesen ellenőrizni az egymás után következő porták négylábú őreit.

Az utca végén üzemelt a Halas Étterem, melynek nevétől eltérően nem sok köze volt a halhoz. Igaz viszont, hogy az ét­teremhez sem. Inkább volt nevezhető leülős büfének. Mindössze nyolc asztal várta a betérő vendégeket, és olyan csodát még nem jegyezhetett fel Halas Géza, a névadó tulajdonos, amikor mind a nyolc foglalt lett volna.

– Mi a fene! – meresztett nagy szemeket a söntéspult­nak támaszkodva, amikor a meglátta a belépő Viktort és feleségét. – Elromlott otthon a tűzhely, vagy nem hozták időre a gázt? – kérdezte eléjük menve. – Csúcsformában van a konyhaművészünk. Új fiú, és nagyon tud – három ujját az ajkához érintve cuppantott egy nagyot. – Örülök, hogy látlak, Viktor – nyújtott kezet. – Kézcsók, kedves Orsolya. Szerény vendéglőm legjobb helyét tartottam fenn nektek. Igaz, hogy több mint fél éve hiába…

– Azért várd ki a végét, Gézukám – állította le Viktor a vendéglőst –, ugyanis egy szenzációs vacsorán már túl vagyunk.

– Nem lehetett az olyan szenzációs, ha már itt is vagytok és...

– Mielőtt folytatnád – vágott szavába Viktor –, Orsolya remekművéről beszélsz…

– Az más. Nem szóltam én egy szót sem, vagy ha mégis, azt biztos, hogy nem úgy gondoltam... Na, foglaljatok helyet. Mit hozhatok?

– Martinit kérek, a férjemnek pedig sört – rendelt Orso­lya.

– És a jószágnak – nézett Halas a Viktor lába elé fekvő kutyára.

– Nem, köszöni, de már ő is túl van a vacsorán – hárí­tott Orsolya.

– Milyen csapolt söröd van? – érdeklődött az őrnagy.

– Hogyhogy milyen? – hökkent meg Géza, nem volt hozzászokva ilyen kérdésekhez. – Világos, folyékony, szénsavas, vagy hogy gondolod?

– Milyen márkájú?

– Ja – nevette el magát Halas –, amilyet a kedves ven­dég parancsol. Úgy nevezem el, ahogy leginkább óhaj­tod. Öregem! Nézz már szét! Ez nem a Hilton – tette csípőre a kezét. – Bár, ami azt illeti – nézett körül a gazda büszkeségével –, különbség inkább csak az apróbb részletekben mutat­kozik.

– Igen, én is így látom. Jön már az a sör?...

– Csabi! – ordította el magát Halas a söntés felé fordul­va. – Hol a ménkűbe kószálsz?

– Itt vagyok, fater, de ne játszd megint túl a műsorodat – lépett be az oldalajtón egy cingár fiú. A gazda fia.

– Két korsó rendel a jobbik sörből, de frankón legyen ám mérve – vezényelt Halas, majd Orsolyához fordult –, a Martinit majd személyesen abszolválom. Tudod, hogy van ez, az ember már a saját kölykében sem bízhatik!

– Fater, állíts már le magad! – szól ki Csaba a pult mö­gül.

– Csapolsz! És nem jár a szád... – hangzott az atyai szó.

Orsolya elmesélte férjének a színházi riportsorozatának megírása során összegyűlt élményeit, elmondta azt is, hogy valószínűleg számítanak majd munkájára egy rendkívül érde­kes, feltáró jellegű riportsorozatban. Nem tetszett Viktornak és nemtetszé­sének hangot is adott, hogy a felesége által felvázolt té­ma összefügg a gazdasági és narkóbűnö­zéssel.

Negyed tízkor négy helybeli ismerős tért be a Halasba, és ezzel véget is ért Viktor és Orsolya alighogy elkezdő­dött vitája.

– Úgy látszik, véget ért a film a tévében – jegyezte meg a vendéglős.

Összetoltak két asztalt és jókedvű beszélgetésbe ele­gyedtek. Fogyott a sör, a martini, a konyak és a bor.  Hamarosan újabb három ismerős csatlakozott a társasághoz. Még táncra is perdültek volna, ha a gazda tudott volna zenével szolgálni.

– Öregem, nem úgy megy az – mondta, amikor rekla­málták a talpalávalót –, ha beteszek ide egy magnót, vagy zenegépet, de csak ha rádiót, esetleg tévét, hát fizet­he­tem a jogdíjat, akár van vendég, akár nincs.

Hosszabb győzködés eredményeként csak beállította a pultra Csaba fia magnóját, és mégis táncra perdülhetett, akinek kedve támadt.

Tizenegy órakor Orsolya és Viktor úgy döntött, hogy a jóból is megárthat a sok, és készülődni kezdtek. A többiek mindent latba vetettek, hogy maradásra bírják őket, Viktor még hajlott volna rá, de Orsolya kiadta az ukázt: – Megyünk, mert reggel nyögni fogsz, őrnagy!

Gondok akadtak a számla kiegyenlítése körül.

– Rendezve van a számla, Orsikám – közölte a ven­dég­lős, amikor fizetni szeretett volna.

– Ne hülyéskedj már, én hívtam meg Viktort, úgy tisz­tességes, hogy ne ő, hanem én fizessek – ellenkezett a nő.

– Én egy fillért sem adtam ennek a derék embernek – szólalt meg Viktor.

– A Bordás Gyuri vendége volt ma mindenki – tisztázta a helyzetet Géza.

– És ha ez nem tetszik – állt fel az asztaltól Bordás, a közeli autójavító tulajdonosa –, akkor Viktor legközelebb tudod, hogy hova vidd az ócska verdádat tuningoltatni, meg extráztatni, meg átalakíttatni! – imbolygott kissé a középkorú férfi. – Na, majd mindjárt megmondom, édes öregem – csapott az őrnagy hátára, ami viszont Szmötyinek nem nagyon tetszett.

– Oké, meggyőztél – viszonozta a hátbavágást Viktor. – Orsolya, ezt meg kell értened – húzta fel a vállát.

– Itt nincs mit tenni.

– Jól van, köszönjük, Gyurika. Csak menjünk már – fogta meg férje kezét.

Elköszöntek a társaságtól, hogy aztán igen vidám hangulatban induljanak hazafelé. Csak Szmötyi volt egy kicsit zavarban, mert először látta, hogy a gazdit valaki megüti, és elma­radt retorzió. Ez valahogy ne fért a kutyakölyök fejébe.

Zajos érkezésükre Petra jött eléjük a szobából.

– Apu – állt Viktor elé –, beszélnem kell veled.

– Késő van már, miért nem alszol?

– Elmegyek zuhanyozni – mondta Orsolya.

Amikor becsukódott a fürdőszoba ajtaja, Petra suttogva folytatta:

– Telefonon kerestek.

– Ajaj – nyögött az őrnagy –, akkor valami nagy gubanc lehet a városban. Ki volt az, és mit mondott?

– Nem mondta a nevét, csak azt kérdezte, hogy jól vagy-e, és azt állította, hogy régi ismerősöd, és nem üzen semmit, mert hamarosan úgyis találkozni fogtok. Kérdezte azt is, hogy én ki vagyok, de csak annyit mond­tam, hogy vendég vagyok nálatok... Fur­csa volt a hangja... – hadarta álmos szemmel a lány.

– Figyelj, Petra! A személyhívóm is prüttyögött amíg nem voltunk itthon? – kérdezte Viktor.

– Nem, de legalábbis nem hallottam. Baj van?

– Remélem, hogy nincs. Holnap többet fogok tudni.... Addig is megkérlek, hogy Orsinak ne említsd meg ezt a telefon históriát – mondta Viktor, miközben a Tomival közös szobájához kísérte Petrát. Feküdj le, tényleg késő van – simogatta meg gyengéden a lánya arcát. – És vigyázz Tomira.

– Rendben. Jó éjszakát – húzta be az ajtót maga után a lány.

Ahogy felszabadult a fürdőszoba Viktor is a zuhany alá állt, aztán hajnali fél kettőig hancúroztak Orsolyával az ágyban.

– Azt hiszem elszundítottam egy kicsit – törölgette szemét Bartos.

– Így is mondhatjuk – felelt Gyöngyi –, majdnem négy órát szundikáltál.

– Hűha! – pillantott az órájára. – Már fél kettő. Tör­tént valami, amíg nem voltam magamnál?

– Tizenegykor Dombi elkotort valamerre. Beszóltam, megkérdeztem Dömét, hogy mi a teendő, azt mondta, hogy a manus érdektelen, azt csinál, amit akar. Az asszonyt figyeljük.

– Akkor minden rendben. Kiszállok egyet nyújtózni, meg könnyítek is magamon – nyitotta a kocsi ajtaját a zászlós. Nagyot szippantott a csípősen hideg éjszakai levegőből, megmozgatta elgémberedett tagjait, aztán a kihalt utcán lassan elsétált a legközelebb eső fához, hogy elvégezze dolgát.

– Neked is aludnod kellene egy kicsit – mondta társá­nak, amikor kezeit papírzsebkendővel törölget vissza­ment az autóhoz.

– Előbb én is keresek magamnak mutatós fát – felelt a nő elindulva a kiszemelt vastag törzsű tölgy felé.

– Tulajdonképpen, mi a fenének is vagyunk itt? Ki ez a nő, mit követett el? – kérdezte, amikor is­mét a kocsiban beültek.

– Tudtommal semmit sem követett el, de Viktor szerint, ahogy azt nekem tegnap Satya előadta, elképzelhető, hogy inzultus érheti, de lehet az is, hogy vaklárma az egész – mondta a zászlós. – És amikor te beszéltél ma éjjel a Dömével, nem említette, hogy mikor szándékozik levál­tani bennünket?

– De. Úgy reggel tíz körül... Na, ennyi! Most kuss, mert alszom! A rádiót meg ne baszogasd, ezekre a zenékre na­gyon jól lehet aludni – dőlt hátra a lány, amennyire csak lehetett.

– Jó éjszakát – sóhajtott Bartos.

Feküdt a fövenyen és élvezte a hátát simogató lágy szellőt. Nézte, ahogy Petra és Tomi kijönnek a szikrázó­an kék tengerből. A parton lézengő atlétatermetű fiatal­emberek megfordultak a feléje érkező lány után.

– Már kész nő – hallotta a mellette napozó Orsolya hangját. – És milyen gyönyörű!

Megdobbant Viktor szíve. „Hát persze, hiszen a lá­nyom'' gondolta büszkén. Közben a két gyerek odaért hozzájuk, letelepedtek a háncsból készült akármire.

A távolban egy hatalmas vitorlás ringatózott a mélykék vízen. Közelebb pedig a szörfözők szélfogói csillogtak fantasz­tikus színkavalkádot produkálva.

– Kész a reggeli – hallotta Viktor a lánya hangját. Valaki pedig a talpát birizgálta. Még nem nyitotta ki a szemét, még foszlányokban vissza-visszatért a tengerpart képe, de tudta már, hogy csak álom volt az egész. Szép álom, de pillanatnyilag elérhetetlennek tűnő álom. Komótosan kikászálódott az ágyból és rövid időre eltűnt a fürdőszo­bában.

– Jó reggelt mindenkinek! – lépett be a konyhába ne­gyed órával később frissen, jókedvűen.

– Te, Viktor! Elfelejtettél megborotválkozni – figyelmez­tette Orsolya.

– Tévedés, egyszerűen nem volt kedvem. Egyéb­ként pedig, nem árt néha egy ki változatosság.

Hét óra tízkor lépett ki a kertkapun, beült az autó volánja mögé, és a külváros csendjét maga mögött hagyva, bekapcsolódott a kiteljesedő csúcsforgalom idegrongáló nyüzsgésébe.

  – Öregem, én szétfagytam – szólalt meg rekedt hangon Gyöngyi.

– Nicsak, felébredtél? Mi szépet álmodtál, mesélj! – fordult a szenvedő lány felé Bartos.

– Persze, kisfiam, gyönyörű álmom volt! Képzeld, me­leg szobában és a saját ágyamban feküdtem, elnyújtózva kényelmesen! Amikor meg ki kellett mennem, nem állt be­lém a görcs... Szent isten! – nézett maga alá az ülésre –, csak nem?! Hála istennek! Ezek szerint azt is csak álmodtam – fújt egy nagyot.

– Kár, hogy nem jött össze, szikrázó poén lett volna – vigyorgott a társa.

– Baszd meg, kisfiam! Tetszett volna, azt meghiszem. Napokig csemegézhettetek volna rajta, fene a mocskos pofádat!

– Szoktál álmodban beszélni? – kérdezte, mintegy mellesleg Bartos.

Orsolya meglepődött. Zavarában ujjait a hajába túrta.

– Miért? – kérdezte bizonytalanságát eláruló lebegő hang­súllyal.

– Óh, semmi. Csak a szokásos kíváncsiság. Én például néha mindenféle hülyeséget összehordok álmomban. Fennhangon. Az asszony nagyokat szokott mulatni rajta – magyarázta Bartos. – Főleg akkor, amikor a hajamat is megtépem...

– Nem mondod komolyan! – hüledezett Gyöngyi.

– De, lehet így próbálok önkéntelenül vezekelni a va­lami okból bennem rejtőző, tudatalattimból feltörő bűntu­datom hatására. Na, ez talán egy kicsit kuszának tűnhe­tett.

– Nem, nem! Azt hiszem, tökéletesen felfogtam! Bár lehet, hogy még nem ébredtem fel teljesen. De miért is kérdezted, hogy beszélek-e álmomban? Csak nem járt a szám, miközben aludtam?

– Rosszabb, Gyöngyikém, rosszabb – fordította el a fejét Bartos.

– Te jó ég! Mi a fenét műveltem én itt az éjjel? – tükröződött valódi ijedt kíváncsiság a lány arcán.

Szándékosan húzta az időt Bartos, látva társa kétség­beesését. Egy kicsit élvezte a helyzetet. – Énekeltél, szí­vem – nyögte ki végül. – Álmodban danolásztál... Él­mény volt, mit ne mondjak!

– De nagy tahó vagy te, Pityukám! – mondta mérgesen a lány. – Ezt nem fogom neked elfelejtem, abban biztos lehetsz!  A frászt hozod rám ilyen baromsággal!

– Most meg, mi a bajod? Nem történt semmi cikis, le­számítva, hogy se hallásod, se hangod. Szerencsédre, csak én hallottam az előadást. Kibírtam, sőt helyenként igen szórakoztatóra sikeredett.

– Örülök, hogy tetszett – nyitotta ki a Toyota ajtaját Gyöngyi.

– Most meg hova a fenébe mész?

– Nem óhajtok egy levegőt szívni veled! Jöhetne már a váltás, a francba! – rúgott egyet a kocsi gumijába.

– Még két óra – szólt ki Bartos –, bírd már ki valahogy!

A hadnagy visszaült az autóba. Mégiscsak melegebb volt ott, mint kint.

– Történt valami amíg énekeltem? – kérdezte fagyosan.

– Dombi apu három óra után jött haza anyucihoz, aki gondolom, hogy szívrepesve várta. Azóta tökéletes a csend. Legalább egy tetves autótolvajt csíptünk volna meg, esetleg egy betörőt, ha már itt dekkoltunk a jobbik környéken, de ahogy hallottam az URH-n, ma éjjel is in­kább a csóró nyugdíjasokat rámolták ki. Egyébként meg feléledt az utca. Egymás után fordultak ki a gará­zsokból a jobbnál-jobb járgányok.

– Oké, figyelj! – szólt közbe a hadnagy. – Valaki éppen távozik a házból – mutatott ki a szélvédőn.

– Aha. Ez a férj BMW-je, és ha jól látom, akkor ő ül ben­ne egyedül.  Biztos dolgozni megy. Milyen fiatal fószer. És máris milliomos...

Elhúzott mellettük az elegáns autó.

– Nagyon remélem, hogy a nőnek nem most szottyan kedve felkeresni valamelyik szeretőjét, mert akkor na­gyon bedühödöm. Csak tízig bírja ki! – pillantott az ég felé Gyöngyi. – Nagyon szeretnék végre megfürödni, megreggelizni, és az ágyamban elnyújtózni.

Fél kilenckor Szabó ezredes nyitott be Viktor irodájába. Az őrnagy hellyel kínálta felettesét. Maga is leült a do­hányzóasztal melletti fotelba.

– Hoztam jó híreket, rossz híreket, valamint fontos informáci­ókat – mondta az őszülő hajú ezredes.

– Kíváncsian hallgatom, uram! – dőlt előre Viktor.

– Hátulról kezdem. Az információkkal, és azok közül is a legfrissebbel. Arra az országos és Interpolnak is továbbí­tott körözésre, amelyet betöréses lopás és gyilkosság gyanúja miatt rendelt el, igen gyorsan reagált az osztrák rendőrség. Nagyon úgy néz ki, hogy két évvel ezelőtt náluk működött a keresett személy. A sógoroknak is csak fantomképük van az illetőről, de néhány lényegtelen apró részlettől eltekintve a két kép hasonlósága több mint meggyőző. Teljes gőzzel keresik az emberünket.

– Remélem, hogy nem bénázzák el, mert nagyon szeretnék találkozni vele! – morogta félhangosan Viktor, és ciga­retta után kezdett kotorászni a zsebében.

– Nagyon szeretnék hinni benne, hogy mielőbb teljesül az óhaja, őrnagy. Kaphatnék egy kávét? – kérdezte az ezredes, mutatóujjával a halántékát masszírozva.

– Elnézést, hogy nem kínáltam eddig – szabadkozott Viktor –, de én is arra várok. Azért megsürgetném – fel­tépte az ajtót és eleresztette a hangját: – Kávé! – aztán visszaült.

– Azt hiszem, most már az egész épület tudja, hogy Viktor őrnagy koffeinhiányban szenved – nevette el ma­gát Szabó. – Folytatom. A tőr­ős gyilkosságok ügyében is van új momentum. Az álta­lunk mindeddig ismeretlen harmadik áldozatot, akit Mo­gyoród közelében találtak meg, szintén az Interpol köz­reműködésével sikerült azonosítani. A néhai ifjú hölgy egy magas rangú olasz rendőrtiszt leánya volt. Talán nem is kell mondanom, hogy mi volt az illető rendőrtiszt fő szakterülete?

– Van némi képzelőerőm – bólintott az őrnagy. – De ha az történt, amire most gondolok, akkor valami nagyon nagy szarban vagyunk. Ha a maffia már itt is...

Kopogtatás nélkül nyílt ki az ajtó, amin Molnár Toncsi hát­rált be, kezében tálcát tartva.

– Attól, hogy üvöltözöl nem fog gyorsabban lefőni a ká... – hallgatott el, mert közbe megfordult, és a csoport új nagyfőnökét látta a pamlagon ülni. – Elnézést – folytatta csendesen –, csak a kávét tenném ide le.

– Köszönjük, Toncsi! Remélem, ismét ki­tettél magadért – mondta az őrnagy.

– Ami tőlem telik azt ugye... – felelt és gyorsan távo­zott.

Látható élvezettel kortyolgatta a sűrű fekete italt Szabó ezredes. Viktor sem tett másképp.

– Nem egyértelmű az olasz lány esete – folytatta Sza­bó, miután letette a csészét. – Jelentkeztek ugyanis a holland kollégák is, holnap pedig érkezik hozzánk Amszter­damból egy rendőrtiszt, akit elkísér az FBI megbízottja is. Bizonyos videokazettát fognak bemutatni.

– Az FBI? – nézett nagyot Viktor. – Mi a fenét keresnek azok itt?

– Remélhetőleg holnap kiderül. Szeretném, ha maga is részt venne a beszélgetésen.

– Értem, uram – bólintott az őrnagy.

– És valami egészen más – folytatta Szabó. – Sajnos rossz hír, hogy az illegális fegyver-kereskedelem gyanú­jával előzetes letartóztatásban levő személyek közül né­hányat az ügyész szerint, szabadlábra fog helyezni a bí­róság. Azokat, akiknél nincs elegendő közvetlen bizonyí­ték arra, hogy valamilyen módon valódi részese voltak a bűncselekménynek.

– Tehát csak azokat engedik ki, akiknél összefutnak a szálak, akik egyengették a szervezést, akik magas kap­csolataik révén kiskapukat nyitottak ki, és akik a jó nagy haszon reményében a kideríthetetlen forrásból szár­mazó pénzüket fektették ebbe a kis ügyletecskébe! – pattant fel dühöd­ten az őrnagy.

– Sajnos pontosan ez a helyzet – felelt halkan az ezredes. – Ami viszont személy szerint magát illeti, bizonyos csa­tornákon szerzett információink szerint, az ön tevékeny­ségét egyes alvilági körök újabban nem nézik jó szem­mel. Konkrét fenyegetésről még nem tudunk, de itt-ott különös terveket szövögetnek. Egyértelmű számomra, hogy a szellemi irányítók nagyon okosan fedezik magu­kat. Eddig csak a bűnbanda felsőbb körei kerültek a lá­tómezőnkbe, de a teljhatalommal bíró főnök, illetve főnö­kök még nem... Szóval legyen nagyon észnél. Hamaro­san ismét lecsapunk, de erről majd később.

– Ezredes, ezek szerint már vadásznak rám? – kérdezte az őrnagy kö­zömbös arccal.

– Még nem – nyugtatta meg Szabó. – De nem tudhatja, hogy mikor kezdődik… úgymond, a vadászat.

– Értem.

– Hamarosan találkozunk – nyújtott kezet az ezredes.

Leült Viktor az asztala mögötti kényelmes fotelbe. – Oké, fiúk, de lelketek rajta, és magatokra vessetek, ha felébresztitek a bennem szunnyadó vadállatot... – dör­zsölte össze tenyerét.

  – Hogy miért éppen engem vert meg a jóisten ezzel a libával! – kiáltott fel Gyöngyi, amikor Dombiné zöld Fiat Puntójában ülve kikanyarodott a kapun. – Hogy miért nem bírt ki még egy fél órát a nyugodtan a seggén!

– Remélem, csak bevásárolni megy a kisasszony – morogta Bartos. Beindította a motort és amint elhaladt mellettük a Fiat, a zászlós megfordult a keskeny úttesten, és tisztes távolból zöld kocsi nyomába eredt.

– Hát, ez is csak velem eshetett meg! – dühöngött még mindig a göndör hajú hadnagy.

– Na ja, meg egy kicsit velem is– igazította ki a társa. – Szólj be Dömének, hogy most akkor hogyan tovább?

– Hogy állt volna görcs a lábadba, anyukám, amikor elindultál! – nyúlt Gyöngyi a rádió mikrofonja felé. – Itt Borsos hadnagy – szólt bele. – Döme, ez a nő itt nagyon nekilendült, most mi a fészkes fenét csináljunk?

– Satya vagyok – hallották a kocsi hangszóróiból Né­meth százados hangját –, maradjatok rajta, biztos csak a szokásos reggeli bevásárlás

– Oké, baszd meg, de már egy éjszakát töltöttünk Bartossal az autóban! Döme tízre váltást ígért, ehhez képest éppen most tépünk át az Árpád-hídon!

Kuncogás hallatszott.

– Egy romantikus éjszaka – buj­kált a nevetés Németh hangjában.

– Satya! Ezt nagyon meg fogod bánni!

– Keresem a megoldást, addig is bírjátok ki még egy kicsit! Kapcsolatban maradunk, vége...

Gyöngyi mérges mozdulatokkal visszaakasztotta a mik­rofont.

– Jegyzem meg – nézett Bartosra –, igen sekélyes le­het a gondolatvilágotok, ha szerintetek egy nő délelőtt csak bevásárolni mehet.

– Ugyan már! – felet a zászlós. – Szerintem csak rossz beidegződés, amit gyermekkorunk óta nem tudtunk kihe­verni. Az én anyám is mindig délelőtt intézte a napi be­vásárlást. A gyermeki élmény meghatározó, ezt min­denki tudja.

– Aha. Már értem, de azt azért megmagyarázhatnád, hogy ebben az esetben mi az ábra, ugyanis néhány nagyobb bevásárlóközpontot már magunk mögött hagytunk. Hol lehet ennek a ribancnak a kedvenc helye?

– Nem tudom. Egyébként meg nem mindegy, me­gyünk utána és kész.

– Hé, zászlós úr! Megfeledkezik arról, hogy tulajdon­képpen a felettese vagyok – keményített Gyöngyi.

– Elnézést, hadnagy.

Sokáig szótlanul követték a Puntót. Egészen addig, amíg ki nem értek az M3-as autópályára.

– Lehet, hogy ez a picsa Moszkváig meg sem áll! – csapott a kormánykerékre Bartos.

– Talán fülest kapott, hogy friss medvetalp érkezett a GUM-ba...

– Tudod mit? Tele tököm az egésszel, szólj be Satyának, hogy menet közben váltsanak már le. Otthon az asszony kihe­rél!

Borsos ismét megragadta a mikrofont, de ezúttal sem járt sikerrel, mert Németh százados nem tudott segíteni.

– Jó, akkor higgadjunk le. Lehetőleg ne egymáson próbáljuk levezetni a dühünket – tett egy józan javaslatot Gyöngyi.

– Ebben megegyeztünk.

 – Viktor! Azt hiszem, hogy most megfogtuk – robbant be az ajtón Erika. – Nagyon úgy néz ki, hogy bejött a várt hívás – folytatta izgatottan. – Mondtam a férfinak, hogy pillanat­nyilag nincs itt a cégvezető úr, de egy negyed óra múlva újra fog hívni. Na, milyen vagyok? – húzta ki magát a szőke hadnagynő.

– Hát nem találok szavakat! – felet az őrnagy minden lelke­sedés nélkül. – Biztos, hogy nem tévedsz?

– Nem hiszem, de gyere, hallgasd meg és hasonlítsd össze a két hangot. Egyébként volt még érdeklődő, de az irreális ár hallatán azonnal letették a kagylót. Ezt az embert nem hökkentette meg a magas készpénzes ár. Ez azért nem feltűnő?

 Rövid idő alatt négy meglehetősen értékes, eladásra hirdetett autónak veszett nyoma úgy, hogy az újsághir­de­tésre jelentkező vevő, vagy vevők, az eladóval együtt próbaútra indultak, ahonnan sem az autó, sem az eredeti gazdája nem tért vissza. Az állítólagos vevők­nek is nyoma veszett. A harmadik esetben találtak rend­őrök egy üzenetrögzítőre felmondott üzenetet, amelyben az előzőleg már telefonon megbeszélt időpontot a leendő vevők egy kevéssel későbbire módosították. Ez a hang­anyag képezte az összehasonlítási alapot.

 Nem kellet különösebben jó fül ahhoz, hogy egyértel­műen megállapíthassák, hogy a két rögzített szöveg ugyanattól az embertől származik. Viktor alaposan átol­vasta a negyedik eltűnt autótulajdonos felesége által adott, meglehetősen hevenyészett személyleírást. A fe­leség éppen akkor érkezett haza, amikor a leendő vásár­lók már az autóban ültek, hogy a tulajdonossal próbaútra induljanak. Azóta nem látta sem a férjét, sem az autót, sem az érdeklődő vásárlókat.

– Remek – nyugtázta a helyzet alakulását Viktor. – Satya! Lendítsd a gépezetet!

– Ne szarj be, főnők! Mi vigyázunk rád! – felet a százados és elrohant.

– Most aztán igazán megnyugodtam... – nézett utána az őrnagy furcsa szemmel. – Rendben van a Merci? – szólt a százados után.

– Persze, rólad álmodik lent a garázsban – nézett vissza Németh.

– Remélem, azért felébred – dörmögte Viktor a borostá­ját simogatva.

– Határozottan jól áll! – mondta komoly arccal Erika. – Markáns külsőt mutat, kemény jellemet sugároz.

– Igen? – fordult felé meglepetten az őrnagy. – És amikor nincs, mit sugároz a képem? – mutatott az arcá­ra.

– Akkor csigára asszociálok.

– Aha. Ez jó... Ezt majd elmondom a feleségemnek, meg a lányomnak is.

– Meg fogsz lepődni – bólogatott a szőke hadnagynő. – Lehet, hogy ők is.

– Lehet, de én már azon sem lepődnék meg... Erika, tudod, én azt hiszem, hogy talán megszokták már a dzseki­met, a nadrágomat, az időnként büdös csiz­mámat, zoknimat, a lestrapált Fordunkat és a restaurá­landó házunkat. Lehet, hogy szó nélkül elfogadnák az ál­landó borostámat is, sőt, talán egy tökig növesztett szakállt is. A családom tagjaitól szinte minden kitelhet, de azért én inkább nem kísérleteznék a türelmükkel. De hát ezzel te is így lehetsz.

– Szerintem azért mégis határozottan jobb az összké­ped így, ahogy most kinézel... – makacskodott Erika.

Megszólalt a mobiltelefon. A nő kapott utána és a fü­léhez emelte.

– Igen, egy pillanat, máris adom a cégvezető urat – mondta a telefonba, és Viktor felé nyújtotta a készüléket.

– Igen – szólt bele Viktor. – Penterics vagyok. Persze, még megvan. Megnézheti, természetesen. Nyolcmil­lió. Naná, hogy kápéban. Pillanat – nézett az órájára –, tizenegykor jó lesz? Remek, akkor mondanám a cí­met.

 – Az már ott Hatvan – jegyezte meg Bartos.

– Igazán tarthatna már ez a nő egy kis pihenőt – mondta Gyöngyi.

– Ja. De tudod mit? Engem már kifejezetten érdekel, hogy mi fog ebből kikerekedni. Láthatóan nagyon siet valahova, és már kíváncsi vagyok, hogy ennek mi az oka?

– Igen – mondta elmélázva a társa –, engem is kifeje­zetten érdekelne a dolog, ha nem a kocsiban kellett volna éjszakáznunk, és ha megihatnék végre valahol egy forró kávét.

– Szerinted, észrevette, hogy rajta vagyunk?

– Bánja a hóhér, hogy észrevette-e vagy sem! – vont vállat a lány, közben a gyorsan vonuló tájat bámulta.

– Ezt nézd meg, leányzó! – szólalt tíz perccel később Bartos. – Úgy hagyott itt, mintha állnánk – nézett a belső sávban mellettük veszett tempóban elhúzó mélyfekete hatszázas Merci után.

– Hideglelést kapnék, ha egy ilyet kellene vezetnem. Öregem, ezen egy karcolás annyiba van, mint egy nor­mális autó ára!

– Aki ilyenben ül, azt nem hiszem, hogy ez izgatja.

Hamarosan elérték autópálya ideiglenes végét, és a hármas úton haladtak tovább a Puntó nyomában.

– Úgy tűnik, ebből hegyitúra lesz – dörmögte a zászlós, amikor Gyöngyöst elhagyva, a Mátrába vezető útra tér­tek. – Még szerencse, hogy már elolvadt az bazi nagy hó. Ugyanis nincs a hólánc kocsiban.

Mátrafüredre érve, a Puntó balra kanyarodott, majd nagy lendülettel behajtott az út melletti szálloda parko­lójába. Bartos jobbra húzódott, hogy az út szélén leparkoljon.

– Úgy tűnik megérkeztünk – szólalt meg hosszas hallgatás után Gyöngyi. Figyelték amint a nő sietős léptekkel eltűnt a szálloda épületében.

 Háromnegyed tizenegykor állt be az adyligeti ház udva­rába. Körbejárta a Mercedest, majd elégedetten lépett be a házba. A nappaliban találta magát. Kivett a bárhűtőből egy dobozos sört, felszisszentette, és leült a televízióval szemben álló nádszékre. Negyvenötös csizmá­ba bújtatott lábát az előtte levő alacsony dohányzóasztal füstüveg lapján tette keresztbe. Zsebéből ci­garettát húzott elő, rágyújtott, majd kortyolt a sörből. Lenyúlt a szőnyegen fekvő távirányítóért, bekapcsolta a tévét és kényelmesen hátradőlt a nyikorgó nádszékben.

Tizenegy óra ötkor hallotta az autóajtók csapódásait az utca felől. Nem sokkal később kopogtattak a ház nappa­lira nyíló ajtaján.

– Nyitva van! – mondta hangosan.  Hallotta, amint kinyílt az ajtó, és a látogató néhány tétova lépést tett befelé, majd megállt.

– A hirdetés miatt jöttünk, én érdeklődtem telefonon az eladó Mercedes iránt. Tizenegyre beszéltük meg, El­nézést, hogy néhány percet késtünk, de hát a forgalom a városban kritikán aluli, ugye... – mondta a toporgó férfi kissé bizonytalan, bocsánatkérő hangon.

– Ott áll az udvaron – szólalt meg a házigazda anélkül, hogy hátratekintett volna.

– Megnézhetjük? – kérdezte a leendő vevő.

– Azért jöttek, nem?

– De igen! Akkor most a szerelőmmel átnézzük az autót – mire a tévét néző ember csak bólintott.

A háromnegyedes szürke vattakabátot, vasalt szövet­nadrágot és fehér sportcipőt viselő férfi kilépett az ajtón. In­tett az Mercedes mellett várakozó szerelő overallos tár­sának.

– Rajta, Franyókám, tüzetesen nézd a gépet.

– Rendben, főnök! Máris rajta vagyok. Egyébként kívül­ről kóser – jegyezte meg az overallos és hoz­zákezdett a szemléhez.

Az ajtók nem voltak lezárva, így nem okozott gondot, hogy kívülről-belülről alaposan felmérjék az autó állapo­tát. Az óra hatvankétezer futott kilométert mutatott, a kárpit szinte újnak tűnt, és a CD-vel kombinált autórádió-magnó is megnyerte tetszésüket. Az autóba légkondici­onáló és korszerű riasztóberendezés is be volt építve. A motortér­be pillantva kiakadt a szerelőruhás ember:

– Egyszerűen gyönyörű – szaladt ki a száján.

– Helyes, akkor miénk ez a szépség – döntött a vatta­kabátos. – A tulajjal valahogy csak megegyezünk – ka­csintott a társára.

– Szép az autója, mester! – lépett be ismét a nappaliba a vattakabátos. – De amit kér érte, az túlzás.

– Ennyi az ára – felelt a férfi figyelve a tévében futó történetet.

Toporgott egy darabig a másik, mint aki nagyon nagy dilemmában van. – Tudja mit? – szólalt meg végül. – Tegyünk egy próbautat, közben igyekszem meggyőzni magam, hogy mégsem olyan drága ez az autó.

Súlyosat dobbant a csizma a parkettán, ahogy Viktor le­tette lábát az asztalról. Felegyenesedett és a férfi felé fordult, akinél jó egy fejjel volt magasabb. – Me­hetünk – mondta.

Ügyetlenül oldalt lépett a vattakabátos Viktor elől. – Nézze, mester, lenne egy javaslatom – mondta.

– Hallgatom...

– A próbaút sorát útba ejtjük a házamat és ha minden oké, akkor ott megírjuk a szerződést, maga felmarkolja a dohányt, aztán meg ide visszahozzuk – hadarta a férfi.

Elmosolyodott Viktor. – A szerződés itt van a zsebem­ben, csak ki kell tölteni az adatokat. Mehetünk...

– Nem baj, ha a szerelőm is velünk jön? – kérdezte a vevő.

– Felőlem...

– Nagyszerű!

A vattakabátos ült a volánhoz, Viktor a jobb oldalra, a szerelőruhás pedig hátra.

 – Ez sem tartott sokáig – intett fejével Bartos a szálloda ajtaján kilépő nő felé.

– A fenébe! – szisszent fel Gyöngyi. – Éppen most akar­tam bemenni abba a kis büfébe.

– Nem hiszek a szememnek – nyögött a zászlós –, ez a spiné nagyon felénk tart.

– Más már tényleg nem is hiányzott – mélyesztette ha­jába ujjait Gyöngyi. – Beszélnél vele?...

Dombiné, miután átvágott a széles úttesten – lebegett mögötte vállán viselt színes selyemkendője –, a Toyota nyomozónő felöli oldalát találta szimpatikusabbnak. Bőr­kesztyűs kezével nagyot csapott a motorháztetőre, és nagyon dühösen kiengedte a hangját:

– Maguk akartak belőlem hülyét csinálni?! Maguk követtek már egy jó ideje! Mi a fenét akarnak tőlem?

– Ez téged akar – mondta Bartos hátradőlve az ülésen.

A nyomozónő kiszállt az autóból és az ajtónak támaszkodva kérdezte:

– Nem értem, miről beszél – mu­tatta fel az igazolványát –, rendőrök vagyunk.

– Rendőrök??? – csapott át a nő hisztibe. – Hát azt hi­szik, hogy maguknak már mindent lehet? Azt hiszik, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak...

– Asszonyom! – próbálta csitítgatni a könnybelábadó szemű nőt Gyöngyi. – Nyugodjék meg, kérem. Valóban megfi­gyelés alatt tartottuk, de kizárólag a saját érdekében. Ké­rem, értse meg. Nekünk ez a munkánk.

– Elég furcsa módszerekkel dolgoznak! – kiabált tovább a fi­atal nő. – Kicsalogatnak ide, hogy itt találom a férjem, közben követnek, és amikor kiderül, hogy még sincs itt, akkor meg jót röhögnek rajtam – egy zsebkendőt szedett elő, hogy megtörölje szemeit.

– Egy pillanat! – keményedett meg Borsos hangja. – Mi senkit sem csalogattunk sehova. Mi értelme lett volna, hiszen...

– Asszonyom – szólt közbe az autóból kiszálló Bartos –, amit az előbb mondott, az felettébb különös. Szeret­nénk, ha a beszélgethetnénk erről. Az a vendéglő ott, al­kalmasnak látszik, hogy normális körülmények között tisztába tegyük dolgainkat.

– Rendben – fogadta el a javaslatot rövid tétovázás után Dombiné.

A kiválasztott étterem csak délben nyitott, de Gyöngyi kikönyörögte a vezetőtől, hogy beülhessenek. Három kávét kértek. Mielőtt elkezdődött a beszélgetés a két nő felkereste a toaletthelyiséget. Bartos érdeklődve szemlélte a személyzet nyitás előtti sürgölődését. Egy kicsit a kulisszák mögött érezte magát.

– Higgye el végre, hogy az ön érdekében történt, amit tettünk – mondta a hadnagy Dombinénak, miközben a zászlós felé tartottak a mosdóból. Az asztalon már ott gőzölgött a három kávé. – Az elmúlt éjszakát a házuk előtt töltöttük a kocsiban – magyarázta Gyöngyi. – Fél órával a szolgálatunk lejárta előtt maga kifordult a kapun, és meg sem állt idáig. Nem tehettünk mást, a nyomába szegődtünk.

– Gyanúsítanak valamivel? – tette le a csészét Dombiné.

– Ugyan! Szó nincs erről, egyszerűen...

– Ha nem vagyok gyanúsított, akkor talán még zakla­tásnak is értékelhetem a maguk ügyködését, és ezért akár feljelentést is tehetek, ugye? Jól tudom?

– Majdnem – szólalt meg Bartos –, azt ugyanis nem tilthatja meg, hogy bármely, általunk választott közutat igénybe vegyünk, még akkor sem, ha történetesen ép­pen ön is arra autózik... – a magyarázat egy kicsit sántí­tott ugyan, de a zsaru remélte, hogy ez a tény nem tűnik nyilvánvalónak a nő részéről.

– Szeretném, ha elmondaná, hogy mi késztette erre a kis kirándulásra – vette vissza a szót Gyöngyi. – Megesküszöm, illetve megesküszünk – küldött egy jelentőségteljes pil­lantást Bartos felé, aki azonmód kifejezte egyetértését bólintásával –, hogy köztünk marad, amit elmond. Könyörgöm – kulcsolta össze a kezét –, tegye már könnyebbé a dolgunkat, hogy mielőbb elfelejthessük végre egymást.

– Rendben van – közölte döntését némi lelki vívódás után Dombiné. – Miután a férjem elment az irodájába, vagy az üzletbe, már nem is tudom pontosan, hogy hova, én még az ágyban maradtam. Kilenc óra tájékán szólalt meg a tele­fon, és egy férfi közölte velem, hogy itt Mátraházán, egy panzióban szórakozik a férjem a szeretőjével. Na, be­durrant az agyam, elképzelhetik! Hívtam telefonon az üzletet, ott azt mondták, még nem érkezett meg, hívtam az irodáját, ott pedig azt mondta a titkára, hogy elrohant, de szoká­sától eltérően nem közölte vele, hogy hol lesz elérhető. Igencsak izgatottnak tűnt a titkár szerint. Hívtam a mobilon, de az meg ott csengett mellettem a hálószobá­ban, mert nem vitte magával. Ezek után mi mást tehet­tem volna, összekaptam magam és elindultam.

– Hát, ami azt illeti, azért várhatott volna még vagy harmincöt percet – jegyezte meg halkan Bartos. – Akkor kivédett volna egy családi konfliktust... Na, mindegy. Egyébként hölgyem, ön most nem Mátraházán, hanem Mátrafüreden van.

– Ez komoly? – dermedt meglepetés a csinos fi­atal nő arcára – A francba! Nem ismerem ki magam a tér­képeken. Furcsának is tűnt a dolog, mert ez a szálloda nem hiszem, hogy a férjem ízlésének megfelelt volna... De akkor hol van Mátraháza?

– Egy kicsivel feljebb – mutatott ujjával az út felé Bartos.

– Azonnal oda kell mennem – kezdett hirtelen kapko­dásba nő.

– Nyugodjon már meg! – fogta meg Dombiné karját Gyöngyi. – Azt hiszem, lenne egy remek ötletem. Van magánál egy fénykép a férjéről?

– Igen, persze! Meg az apámról, anyámról, nővéremről, mit akar ezzel?

– Magával megyek. Egy zsarunak nehezebb áll ellen egy recepciós, mint egy féltékeny feleségnek. Na, mit szól hozzá?

– Nem is tudom – temette tenyerébe arcát a nő –, ez végül is magánügy. Nem tartozik senkire. Nem kellenek tanúk egy családi összekapáshoz.

– Nem, nem, ön félreértett. Én segíthetek megtudni, hogy valóban ott van-e a férje, de a többi már a kettejük dolga és mi akkor végre hazamehetünk. Ne szúrjon ki velünk, mondjon már igent.

– Rendben – adta beleegyezését Dombiné rövid této­vázás után. – Az én kocsimmal megyünk, maga meg itt megvárja a társát – osztogatta utasításait.

– De... – kezdte volna Bartos, ám a hadnagy nem en­gedte szóhoz jutni.

– Megvársz itt és kész. Ha minden rendben van, akkor fél, de legkésőbb háromnegyed órán belül visszajövünk – mondta határozottan. – Addig egyél valamit.

– Ezt a nagy baromságot! – ingatta a fejét Bartos, majd amikor a két nő szélsebesen elviharzott, intett az egyik pincérnek. Dupla adag gombás rántottát rendelt.

– Előfordult már, hogy a férje... hm... szóval, hogy, hát, ugye... – érdeklődött Gyöngyi, miközben a Puntó életve­szélyes tempóban száguldott felfelé a kanyargó hegyi úton.

– Arra kíváncsi, hogy szokott-e félredugni? – segítette ki a fiatalasszony. – Három éve, hogy összeházasod­tunk, én akkor húszéves voltam. Otthagytam az egyetemet miatta. Hat hónappal az esküvőnk után rajtakaptam egy kis lotyóval, valami kereskedőcsalád lányával egy partin. Nem csináltam ott helyben botrányt, abban maradtunk, majd otthon leülünk és civilizált emberekhez illő módon megbeszéljük a helyzetet.

– És lett eredménye a beszélgetésnek? Azért az utat is nézze néha – kapaszkodott meg Gyöngyi látva a ro­hamosan közeledő meglehetősen éles kanyart.

– Persze – tekerte vadul a volánt Dombiné –, az arca gyorsan begyógyult, de bizony egy hétig nem tudott embe­rek közé menni a drága férjem.

– Szent isten! – kuncogott a hadnagy. – Belegondolok, mi lett volna, ha nem civilizált ember módján rendezik az ügyet.

– Akkor már az életben többet nem ment volna emberek közé.

– Ajaj! Mindjárt odaérünk.

 – Megmondom én magának az őszintét, aranyapám! – szólalt meg a vattakabátos. – Tetszik nekem ez az autó. Olyan érzékeny, mint egy precíziós izé... – kereste a sza­vakat – eh, mindegy. Hát nem mondom, maga aztán vastagon meg is kéri az árát.

– Meg – mondta Viktor.

– Egy belevaló nepper addig dumálná tele az agyát, hogy a végén még örülne, hogy ötmillkójért megszabadul a tragacsától.

– Nyolc.

– Ne fosson be, mester, nem vagyok én nepper – neve­tett a férfi, amikor bekanyarodott egy földútra. A főváros kül­területén jártak. – Én szerelmes lettem ebbe az autóba, nyugodt lehet, kinyálazom én magának az árát, az utolsó fillérig. Igazam van, Franyó?

– Aha.

– Messze vagyunk még? – kérdezte az őrnagy.

– Dehogy, mesterem, dehogy – nyugtatta meg a vatta­kabátos. – Tudja, egy ilyen autóért egyesek még ölni is képesek lennének, jól mondom, Franyókám? – sandított a hátsó ülésen mocorgó overallos felé.

– Nagyon igaza van, főnök – helyeselt amaz. – Bizony vannak ilyen szemét állatok.

– A tulajdonost megutaztatják, aztán meg hátulról hur­kot a nyakába, amíg van benne szusz, aztán meg sutty, bele a pöcegödörbe. Új papír, új rendszám az autónak, a számok savval kimaratva, átütve és már jöhet is az új ve­vő. Jól jövedelmező, de szerintem túl kockázatos műfaj.

– Ahogy mondja, főnök! Az ilyeneket fel kellene kötni valami póznára – mondta az overallos kissé előrébb hajolva.

Oldalt helyezkedett Viktor az ülésen, hogy mind a két embert szemmel tudja tartani. Felkészült minden lehet­séges fordulatra, pontosabban majdnem minden fordu­latra. Mellén összefont karral ült, jobb keze egyre beljebb húzó­dott a bal hóna alá, ahol ott lapult tokjában a Magnum.

Egy közepesen lerobbant ház meglehetősen tágas ud­varába kanyarodott be az autó és ott megállt. Hátrébb egy külön rész volt látható, amit magas kerítésháló vé­dett. A kapu előtt egy kék-sárga színű lestrapált autó­mentő állt.

– Az a féleszű Karcsi már megint biztos a kocsmában vedel – mérgelődött a vattakabátos. – Franyó, tudod mi a dolgod, nem? – mondta dühösen a volánra csapva.

– Ja, persze, főnök! Persze – felet sietve az overallos és a zsebébe nyúlva még előrébb, közelebb hajolt Vik­torhoz.

Őszinte döbbenet tükröződött szemében, amikor az őr­nagy követhetetlen sebességgel kiemelkedve az ülésből, testfordulatának sokszorozó erejét kihasználva ballal úgy vágta visszakézből halántékon, hogy az ajtószélvédőnek csapódó feje rögvest vérnyomokat kent az üvegre. Látva a férfi meglepett, csodálkozóból lassan zavarosba átmenő tekintetét, Viktor agyában halványan biluxolni kezdett egy piciny piros jelzőfény. Mindettől függetlenül jobb ke­zében már ott volt a Magnum, amit mereven a vattakabá­tosra irányított.

– Semmi hókuszpókusz! – figyelmeztette a kifehéredő arccal ülő férfit. – Nem akarod, hogy kilőjem az agyad a csillagokba, ugye? – folytatta nyu­godt hangon. Közben hátul az overallos elájultan lecsúszott a kocsi padlójára.

– Mit akar tőlem? – kérdezte a férfi halkan.

– A haverod mit akart?

– Arrébb vinni azt a rozsdafészket – nézett az autó­mentő felé.

Viktor lassan visszatette tokjába a fegyvert.

– Na, szóval az em­ber nem eléggé óvatos – mondta. Megfordult, hogy segíteni próbáljon a sérültnek, de az már lent volt az ülés alatt.

– Jól rám hozta a frászt, ember! – tért magához a vevő. – Mondja, maga mindig így intézi a dolgait, amikor óvatoskodik?

– Többnyire! – morogta Viktor és igyekezett elérni az ájultat a padlón.

– Hagyja a fiút! Majd magához tér – legyintett a volánnál ülő. – Jöjjön, men­jünk be a házba és intézzük el a papírokat meg a zsozsót, aztán hazaviszem. Élvezet vezetni ezt a szépséget – si­mogatta meg a kormánykereket.

Kissé erősödött a villogó jelzőlámpa fénye Viktor agyá­nak valamelyik zugában. A kesztyűtartóból magához vet­te a kocsi papírjait, és követte a pufajkást az épületbe.

Belülről is elég elhanyagolt volt a ház. A helyiség, ami valaha a konyha lehetett, most egy irodának volt beren­dezve.

– Töltse ki a magára vonatkozó részt, én meg hozom a lényeget – mutatott rá az egyik asztalra a vevő, aztán eltűnt egy ajtó mögött.

„Na, most vagyunk szarban, ha ez hülye megveszi a BM kocsiját, tőlem!” – morfondírozott magában az őr­nagy és nekilátott a papírok kitöltésének.

– Meg akarja számolni, gondolom – tett le az asztalra egy halom kötegelt ötezrest a visszatérő férfi. – Egyéb­ként látja, ilyenem nekem is van ám... – nyúlt a kabátja alá, de arra már nem maradt ideje, hogy ki is húzza on­nan a kezét, mert a ráirányuló Magnum csöve pontosan a szeme közé nézett. – Hú, de kurva gyors maga – mondta elismerően.

– Nagyon lassan kihúzod a kezed, és szépen a tarkódra teszed. Nagyon lassan, érted? – mondta tagoltan Viktor.

– Most meg mit hülyéskedik? Csak meg akartam mu­tatni, hogy nekem is van csúzlim – mondta a vattakabátos egyáltalán nem értve Viktor eljárását. De jobbnak látta azt tenni, amit a fegyveres mondott.

– Nagy pénzekkel dolgozom, kell vala­mi, hogy megvédhessem magam – hadarta.

– Fordulj meg! – csattant rá Viktor, aztán gyors és szakszerű mozdulatokkal megbilincselte.

– Elég volt a tréfából! Ott a pénze, fogja! Vigye, vagy mi a fenét akar még? – lett egyre idegesebb a vattakabátos.

– Megnézzük a pöcegödröt – mondta Viktor.

– Na, ne szórakozzon már velem! Mondja már meg, mi a fenét akar? – fakadt ki a megbilincselt. – Ha a pénzt akarja el­vinni, hát vigye, aztán hagyjon békén.

– A pöcegödröt akarom látni! – kerülte meg elölről az autót Viktor, de közben egy pillanatra sem eresztette le a fegyvert.

– Magának teljesen elment az esze! Valami beteges hajlam magánál ez gödörmánia? Jobban tenné, ha kezeltetné magát.

– Rendben. Akkor kimegyünk és megmutatja a gödröt – rántott nagyot Viktor a férfi vállán.

– Ez valami rossz álom – hitetlenkedett fejét rázva a vattakabátos. – Kell a francnak a járgányod, haver! Vidd a pénzt, csak ezt a horrort fejezzük már be – kiabálta, miközben kiértek az udvarra.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a torkán, amikor ész­revette a két rendőrautót, amint azok éppen bekanyarod­tak az udvarba.

– Életembe még így nem örültem a zsa­ruknak – mondta. – Na, faszikám, most mi lesz? – nézett Viktorra kíváncsian.

– Meg fogod mutatni a pöcegödröt – mondta magától értető­dően az őrnagy.

– Hát, te aztán tényleg dilinyós vagy, haver! – nevette el magát, az­tán hirtelen nagy lendülettel futni kezdett a Mercedes mellett fékező rendőrautók felé azt üvöltve közben, hogy vigyázzanak, mert ez egy fegyveres őrült, majd a sok krimit néző ember rutinjával hasra vágta magát és várta, hogy mikor tör ki a lövöldözés... Hiába várt.

– Keljen már fel, jóember! – hallotta maga fölül. Két egyen­ruhás rendőr a hóna alá nyúlva talpra segítette.

– Vigyék be a házba – mondta Viktor a rendőröknek. – Utána alaposan nézzenek körül idekint. Ja – fordult a kö­zelebb álló rendőrautó volánjánál ülő Deák zászlós felé –, hívd ki a mentőket, mert a másik éppen agonizál a Mercedesben. Aztán segíts a kollégáknak a keresésében. Gyere, beszélgetünk a fiúval – intett a ház felé indulva Gróf századosnak.

 – Nem értem – állt meg a panzióból kijövet Dombiné. – Miért csináltak belőlem hülyét?

– Lehet, hogy csak el akarták távolítania házból – ve­tette fel Gyöngyi.

– Nem lenne sok értelme, hiszen azt őrzik. Több szálloda nincs errefelé? – nézett szét türelmetlenül. – Ha megtu­dom, hogy ki volt az a zápagyú tetű, aki így hülyére vett, hát ne tudja meg, mit fogok művelni vele!

– Jobb, ha most visszamegyünk – javasolta a hadnagy. Nagyon mardosta már az éhség.

– A tréfát befejezettnek nyilvánítom. Magát visszavi­szem a társához – mondta Dombiné, amikor a parkolóban álló Puntó felé haladtak –, és ezzel vége. Nem követnek tovább, mert engem az nagyon idegesít, és mert feljelentést fogok tenni zaklatásért.

– Azt azért mégsem várhatja el, már megbocsásson, hogy a fél országot körbekerüljük csak azért, mert magát zavarja, hogy ugyanazon az úton megyünk hazafelé.

– Oldják meg, ahogy tudják! – vetette oda nő, közben kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Majd igyekszünk – sziszegte Gyöngyi és beült. – Azért örülnék, ha élve érnénk le a hegyről – jegyezte meg, és látványosan bekapcsolta a biztonsági övet.

– Tudok vezetni!

– Igen, azt már tapasztaltam.

Nagy lendülettel kanyarodott ki a kisautó a parkolóból a hegyi műútra.

– Amikor együtt utaznak valahová, akkor maga vezet, vagy inkább a férje?

– Értem a célzást. Felváltva, de Aurél imádja a vezetési stílusomat.

– Csodálom.

Gyöngyi nagy megkönnyebbülésére az úton gyakorlati­lag nem volt forgalom. Felszisszent, ha egy-egy kanyar közben veszélyesen közelinek látta az elsuhanó fákat. Dombiné viszont élvezte a helyzetet.

– Pont ti hiányoztatok! – sziszegte a visszapillantóba ész­re véve a mögöttük nagy sebességgel közeledő au­tót. – Nekiállnak jópofizni, mert ők a környék ellenállhatatlan bikái.

– Kiről beszél? – kérdezte Gyöngyi.

– Azokról, akik a seggünkben lihegnek egy monstrummal – felelt a nő és tovább gyorsított. Előttük egy viszonylag enyhén ívelt útszakasz következett. Padlóig nyomta a gázt, majd lassított ugyan, de még így is életveszélyesen vette a következő kanyart, ám a kocsi az úton maradva jött ki belőle. Dombiné ismét felpörgette a motort.

– Már megint itt vannak! – mondta dühösen. Aztán el­méjébe hasított a felismerés: – Ebben a kocsiban mene­kült el az a nő, aki a Skálánál megtámadott – kiáltotta fel. – Aki tévésnek adta ki magát!

– Aki miatt most én is magával vagyok – folytatta a nyomozó.

Nagy lökés érte hátulról a Puntót. Nem tudtak gyorsab­ban menni, mert az útnak arra a szakaszára érkeztek, ahol egymást követik az éles kanyarok. A furgon nem tágított mögülük. A Fiatban ülők jól láthatták, hogy egy középkorú és egy fiatal férfi ül az első ülésekben. Az idősebbik vezette az autót.

Újabb ütközés taszított az autón, és majdnem lesodorta az útról. Nem volt messze a másik kanyar sem, ezért nem is lehetett igazán kifuttatni a Puntót.

– Legalább ismeri őket? – kérdezte a hadnagy. – A hara­gosaik, vagy tartoznak nekik, vagy bántották őket?

– Életemben nem láttam ezeket a pofákat – felelt a nő, de már előttük levő kanyarra koncentrált.

Itt érte őket a következő lökés, ami a Puntót bal oldalát találta el hátul, és letaszította a kocsit az út melletti kes­keny földes részre. Leállt a motorja. A furgon is leszaladt első kerekeivel az útról és megállt. A fiatal férfi kiug­rott a kocsiból, futni kezdett a Puntó felé.

Krisztinának első próbálkozásra sikerült beindítani a le­fulladt motort, és mielőtt a férfi még az ajtóhoz ért volna, nagy gázzal elindult.

– Talán megkérdezhettük volna, hogy mi a fenét akar­nak – szólalt meg Gyöngyi.

– Nem vagyok rájuk kíváncsi!

Túl voltak a legkanyargósabb részen. Aránylag egyen­letes tempóban tudtak haladni, egészen addig, amíg a furgon ismét fel nem tűnt mögöttük.

– Száradjon le a kezed! – mondta a tükörnek Dombiné.

– Már nincs messze a város – biztatta Gyöngyi.

Ebben a pillanatban megint hatalmas lökés érte hátulról őket, de ezúttal nem maradt le a furgon, hanem nö­velve sebességét, maga előtt tolta a Puntót. Vészesen tempóban látszott közeledni az előttük levő kilencven fo­kos kanyar.

– Ez már az én türelmemnek is sok, fiúk! – mondta dü­hödötten a hadnagy. Kezébe vette fegyverét, csőre húz­ta, kibiztosította, majd a hátsó ablakon át tüzelt a furgon sofőrjére. Másodszor is lőtt, mire a furgon lassulni kez­dett.

– Úristen! – hallotta Kriszta kétségbeesett kiáltását Gyöngyi. Előrefordult, de már csak annyi ideje maradt, hogy a kezét védekezőn a feje elé emelje. Nyolcvan kilométeres sebességgel csapódtak a fának.

A nyomozónőt megfogta a biztonsági ugyan a bizton­sági öv, de még így is pokoli fájdalmat érzett a bal vállá­ban, a gerincén a mellkasában és a hasa tájékán. Las­san kinyitotta a szemét, pont akkor ért oda a furgon. Állt egy kis ideig az úton, a vezetője által előidézett szerencsét­lenség színhelyén, majd továbbment Mátrafüred irányá­ba.

– Rohadt, szemét állatok – nyögte a rendőrnő.

A vezetőülés felé nézett, ahol már nem ült senki. Krisz­tina biztonsági öve nem volt bekötve, így az ütközés pilla­natában berobbanó szélvédőn át kizuhant a volán mögül, és a motorháztetőre csapódott. Gyöngyi eleinte hiába erőlködött, fájdalmai miatt képtelen volt kikapcsolni a be­ragadt övet. Nem adta fel, erőt gyűjtött és nagyot rántott a kapcson. Sikerült, de felkiáltott a fájdalomtól. A követ­kező megpróbáltatásként a begyűrődött ajtó következett volna, de néhány, kínos fájdalmat okozó próbálkozás után fel­ad­ta. Aránylag könnyen kijutott a kitört szélvédő helyén.

Krisztinát nagyon óvatosan lefordította a motortetőről és az avaros földre fektette. A nő még lélegzett, de nem volt eszméleténél. Fején és arcán sérülések látszottak, de mivel a szélvédő talán néhány ezred másodperccel hamarabb berobbant, mint ahogy ő a zuhanás következtében odaért volna, csak felületi sebesüléseket szerzett. Rendőrnő vissza­mászott a kocsiba megkeresni a mobil telefont, amit meg is talált ugyan, de az nem működött. Véletlenül a tükörbe pillantva vette észre, hogy az ő arca is véres, de aztán ahogy alaposabban megvizsgálta magát rájött, hogy a szilánkok becsapódá­sainak helyén a keze és a karja vérzik, azt maszatolta el az arcán. Megint kimászott a roncsból, és igyekezett a földön fek­vő nő állapotát felmérni. Dombiné még mindig nem tért magához, de lélegzett.

– Tarts ki egy kicsit! – mondta leginkább magát nyugtatva –, hozok segítséget. Betakarta a sérültet saját kabátjával. A Punto összetört eleje előtt megtalálta pisztolyát. Magához vette és kiment az útra.

– Jöjjön már valaki erre, a hét­szentségit! – kiabálta tehetetlenségében. Nem tudta, csak sejtette, hogy nem lehet nagyon messze a település. Összeszorított fogakkal tűrve fájdalmait, gyalogosan vágott neki a műútnak.

Háromszáz métert tehetett meg, amikor motorzúgást hallott a háta mögül. Egy moped közeledett, amit egy idősebb férfi ült. Nagyon meglepődött, amikor Borsos leintette és megmutatta igazolványát. Elszörnyedve hall­gatta a lány történetét. Miután a férfi megértette, hogy mit is kíván tőle a nyomozónő, felült járművére, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel hajtott el.

Gyöngyi nagyot sóhajtva visszafordult. Majdnem tíz percébe telt a háromszáz méteres út, hiszen ezúttal emelkedőnek kellett mennie. Úgy érezte, leszakad a háta mire végre megérkezett a roncshoz. Lihegni sem nagyon tudott, mert a levegővétel is meglehetős fájdalmat oko­zott valahol belül.

– Még a végén elpusztulok – nyöszörögte lerogyva Krisztina mellé.

Óráknak hatott az a valamivel több mint tizenöt perc, amíg a távolból autógumik csikorgására lett figyelmes. Keze ügyébe helyezte fegyverét, de érezte, vagy nagyon azt akarta érezni, hogy a Toyota kerekeit hallja, amiben Bartos siet a segítségére.

Nem csalódott. Alig telt el egy perc, és fékezett előtte a várva várt autó. Kivágódó ajtaján Bartos ugrott elő, és rohant az összetört Puntó felé.

– Te jó isten! Mi a szarság történt itt? Ki vezetett? Istenem, nők ke­zébe volánt... – hajolt le társához. – Jól vagy, minden rendben?

– Hívtad a mentőket? Ez a nő kirepült a kocsiból. Még lélegzik, de nem tudom mennyire súlyosak a sérülései. A hülyeségeidet meg szorítsd el a torkodon! El nem tu­dod képzelni, hogy mit éltünk át!

– Jön a mentő, de hívok egy másikat is, mert ahogy elnézlek, neked is nagy szükséged van rájuk! – mondta a zászlós. A kocsijához futott, majd miután feladta az újabb mentőrendelést, kikapta az autó elsősegély-dobozát, rohant vissza a sérültekhez.

Amíg Bartos Dombiné sebeit tisztogatta, Gyöngyi részletesen előadta a történteket. Megadta a furgonból kiugró fiatalember hozzávetőleges személyleírását is. Bartos egy tenyérben elférő riportermagnóra rögzítette a hadnagy beszámolóját. Éppen Dombiné ügyességét, bátorságát ecsetelte a hadnagynő, amikor a távolból üvöltő szirénák hangját hozta feléjük a feltámadó csípős télvégi szél. Az eső is szemerkélni kezdett. Nem sokkal később, az eddig csendes, teljes elhagyatottság látszatát keltő tájon, nagy lárma közepette több rendőra­utó, egy rohammentő és két tűzoltókocsi foglalta el a te­repet.

A mentőtiszt megvizsgálta a földön fekvő sérültet, köz­ben hallgatta a hadnagy esetleírását. Infúziót kötöttek be, majd hordágyra helyezték a nőt.

– Talán nem volt szerencsés elmozdítani, de mert a légzése, vérnyomása nem jelez kritikus állapotot, remél­hetjük, hogy nem történt visszafordíthatatlan károsodás – összegezte véleményét a hadnagy felé a mentőorvos. – Ön hogy érzi magát?

– Mint akin több úthenger hosszabb ideig oda-vissza korzózott. Belül minden pokolian fáj.

– Valószínű, hogy a biztonsági öv belső zúzódásokat okozott, ezért magának is be kell feküdnie egy alapos kivizsgálásra és megfigyelésre – mondta nagyon hatá­rozottan a doktor.

– Szerintem elég lesz, ha istenigazából kipihenem ma­gam...

– Pontosan. És amíg ön a kórházban pihen, addig a kollégáim majd szépen megvizs­gálják. Nekem most mennem kell, de ahogy hallom már jönnek önhöz is, nyugodjon meg és ne nagyon mozogjon – tanácsolta, majd beugrott a fehér autóba, ami szirénázva azonnal el is indult.

A második mentővel azonos időben érkezett az Autó­klub segélyszolgálatának trélere is.

Az újonnan érkezett mentősök nem sokat teketóriáztak a hadnaggyal. Még mielőtt megszó­lalhatott volna, felfektették a hordágyra, infúziót nyomtak a vénájába és betolták a mentőautóba. Bartos beült az autójába, és kezébe vette a rádió mik­ro­fonját.

 – Elmondanák végre nekem is, hogy mi a fene folyik itt? Mi a rosseb után kutatnak? – kérdezte idegesen az irodában székre ültetett vattakabátos.

– Van valami igazolványa? – lépett a férfi elé Gróf szá­zados.

– Itt van a zsebemben a személyim meg a jogosít­ványom.

A százados benyúlt a férfi kabátja alá és kiemelte ok­mányait, majd a belelapozott a személyibe.

– Patkós Béla – olvasta hangosan –, 32 éves, állandó lakhelye Sas-hegyen van... Mivel foglalkozik?

– Semmivel, mondhatnám magánzóként élek.

– És miből él magánzóként? – érdeklődött Gróf.

– Autókat veszek és eladok... Természetesen szigo­rúan csak mint magánember – bólogatott Patkós.

– Ahogy elnézem, jól jövedelmez ez a... – mutatott az asztalon heverő pénzkötegre, majd végigsimított homlokán a százados –, minek is nevezzem?

– Adásvétel – segítette ki a férfi –, egyébként meg mikor hogy. Van, amikor nagyot kaszál az ember, de van, hogy épp csak visszajön a befektetés...

– A bronzmetál Audin mennyit keresett? – szólalt meg a helyiséget szemrevételező Viktor.

– Na, ne hülyéskedjenek! Az utóbbi időben nem is lát­tam ilyen autót.

– És az emésztő? – faggatózott tovább a százados.

– Hát ebbe lassan én is beleőrülök. Maguknál ez valami kollektív rögeszme? Nézzenek már szét! A kurva életbe, hát nem vették még észre, hogy itt csatornázva van? Mégis mi hétszentségnek kéne ide az a nyomorult emésztő, amit annyira keresnek rajtam! Hagyjanak már ki ebből hibbant szarkavarásból! – ug­rott fel a székből a megbilincselt férfi, de Gróf vissza­nyomta.

– Térjünk vissza az Audira – mondta Viktor folytatva a nézelődést.

– Rémálom, kérem, ez nem lehet más, mint egy idióta rémálom – mondta a férfi magá­ba roskadva. – Melyik haragosom küldte magukat a nya­kamra!? Ha elkapom, én kiforgatom a beleit... – dühön­gött. – Megesküszöm, hogy nem tudom mi a rossebet keres­nek rajtam. Naponta kétszer hányjam le magam, ha ha­zudok. Nem hallottam mostanában bronzmetál Auidról – hirtelen elhallgatott. – Egy pillanat! – ugrott fel újra a székről. – Várjon már, ne lökdössön – szólt rá ingerülten Grófra, aki megint vissza akarta nyomni a székre. – A telefon... Az üzenetrögzítő... Igen, már sejtem, sőt tu­dom, hogy mi az ábra. A hányás dolog visszavonva! Hát persze! – kiáltott fel, szinte hallatszott a képzeletbeli pénzérmék tömegének csörömpölése, ahogy zuhannak le Patkós agyában.

– Kíváncsian hallgatjuk – támaszkodott Viktor egy szek­rénynek.

– Szólt nekem a Darázs Karesz, hogy talált egy eladó járgányt, érdekelne-e? – kezdte Patkós.

– Ki az a Darázs? – kérdezett közbe Gróf.

– Övé ez a szemétdomb, meg az a lepusztult tréler, ami a kerítés előtt áll. Ami miatt maga – biccentett Viktor felé – leverte a Franyó fél arcát. Szóval, a Karesz meg­mutatta a hirdetést. Gondoltam, legalább megnézem a gépet, aztán majd meglátjuk. Felhívtam a megadott számot, és megbeszéltem egy időpontot a tulajdonossal. Később úgy alakultak a dolgaim, hogy nem felelt meg a ledumált időpont, ezért újból felhívtam, de akkor csak az üzenetrögzítő volt otthon, rámondtam az általam ajánlott új időpontot, kérve, hogy jelentkezzen a tulaj. Nem hívott vissza senki. Ezért az álta­lam megadott időbe kimentem a címre, de találtam otthon senkit. Arra gondoltam, hogy biztos palira vett valaki.

Deák zászlós jelent meg az ajtóban. Viktor kérdő tekin­tetére egy vállrándítással felelt:

– Semmi. Ja, megjöttek a mentők...

– Gyere – intett az őrnagy Grófnak és kimentek a ház­ból. A mentősök akkor rakták hordágyra a véres arcú szerelőruhás férfit.

– Rossz érzésem van az üggyel kapcsolatban – mond­ta a Viktor a századosnak.

– Nem vagy egyedül. Lehet, hogy most... – tárta szét kezeit Gróf.

– Most, öregem, úgy nyúltunk mellé, ahogy illik – fejez­te be az elkezdett mondatot Viktor. – Ezt elég nehéz lesz megmagyarázni.

– Nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázkodnunk kellene, hiszen a tények azt mutatták, hogy jó nyomon vagyunk. Kiállítottunk egy csapdát a tettenéréshez, csak nem az esett bele akit vártunk. Kibővített értelmezésű vis maior...

– He, he, ez jó – vigyorgott az őrnagy. – Patkóst min­denesetre bevisszük, felveszünk vele egy jegyzőkönyvet, aztán meg szépen hazaengedjük. Pakoltasd el vele a pénzét, aztán menjünk.

– Köszönöm, uraim! – ment az autójuknál álldogáló egyenruhásokhoz. – Hát, mára ennyi volt – fo­gott kezet a három rendőrrel, akik utána elhajtottak. A mentő is elviharzott.

Beült Viktor a rendőrségi Opelba, ahol aztán cigarettára gyújtva végiggondolja a történteket. A központ rádión jelezte, hogy hívása van. Összekapcsolták Bartos zászlóssal, aki röviden beszámolt a Mátrában történtekről.

 Idegesen fészkelődött Dombi Aurél az őrnagy iro­dájá­nak foteljában. 

– Csak van a történtekre va­lamilyen magyarázat – mondta kezét tördelve. – Képtelen vagyok felfogni, hogy ki, és főképp, hogy miért akart ilyen ször­nyűséget elkövetni a felesé­gem ellen. Egyszerűen nem fér a fejembe!

– Meg fogjuk találni – mondta Dömös százados, aki az ajtó mellett támasztotta a falat.

– Tudja, számomra ezt az egészet az teszi külö­nösen érthetetlenné, de inkább félelmetessé, ahogy megszer­vezték. Hogy viszonylag sok ener­giát öltek bele. Rette­netes, hogy ilyen megtörtén­het.

– Hamarosan itt lesz az őrnagy úr, neki majd min­dent elmondhat – szólt közbe a százados.

– Igen, persze, értem. A kolléganőjük hogy van? Hallot­tam, ő is megsérült.

– Szerencséjére be volt kapcsolva a biztonsági öve, így megúszta kisebb horzsolásokkal, izomhúzódások­kal, meg néhány ficammal, ahogy hallottam.

– Kriszti persze utálta az övet, hát most tessék – te­mette arcát tenyerébe Dombi.

Viktor robbant be az ajtón.

– Dombi úr! – lépett a fotel­ból felemelkedő férfihoz, és bemutatkozott. – Ígérem, hogy gyorsan végzünk, aztán egyik embe­rem visszaviszi önt a kórházba a feleségéhez. Úgy ér­tesültem, hogy már magához tért.

– Igen, köszönöm, tudok róla. Még bent voltam a kór­házban, amikor az orvos közölte a jó hírt. Néhány pillanatig láthattam is – sóhajtott a fiatalember.

– Akkor egy kicsit talán megnyugodhat – mondta Viktor biztatóan. – Most azonban egy rutinkérdést fogok önnek feltenni – folytatta csevegő stílusban. – Ön szerint, mi lehetett az oka ennek a szá­momra nyilvánvalóan gyil­kossági kísérletnek minő­sülő eseménynek. Léteznek esetleg komoly hara­gosai, üzletfelei, adósa valakinek, netán üzleti ér­dekeket sértett a cégének működése? Lehet-e féltékenység a kiváltó ok?

Hosszasan gondolkozott a kereskedő. Homlokát több­ször is megtörölte zsebkendőjével.

– Nem – rázta meg a fejét végül. – Nagyon sajnálom, hogy nem segíthetek, de tényleg tudok mit mondani. Tud­tommal nincs olyan em­ber az ismeretségi köröm­ben, aki az ön felsorolásába valamilyen módon be­leillene.

– Semmi baj. Meglepett volna, ha nem ezt választ hal­lom öntől – nyugtatta meg az őrnagy.

– Engem viszont egyáltalán nem nyugtatott meg az a tény, hogy most sem fedeztük fel a felesé­gemet ért brutális támadás lehetséges okát.  Tehát – állt fel hirtelen –, így az ok felszámolá­sára sincs lehetősége a hatóságnak – emelte fel a hangját. – Ebből pedig szá­momra egyértelműen következik, hogy az eset bármikor, bárhol megis­métlődhet – ült vissza a fotelba.

– Nyugodjon meg, uram! – mondta Viktor. – Meg­inna egy kávét, esetleg valami erőset?

– Igen, azt hiszem kérek egy erős kávét – felelt Dombi, majd kifújta az orrát.

– Döme, hallottad? Kávét! – intett Viktor a századosnak.

– Azonnal – lépett ki az ajtón Dömös.

– Valószínű, hogy az ön feleségét ért tá­madás vizsgálatának eredménye fog bennünket egy gyilkosság­sorozat tetteseinek nyomára ve­zetni. Egy pillanat – tette kezét a csodálkozással vegyülő felháborodást tükröző tekintettel kirob­banni készülő férfi vállára –, azonnal el­magyará­zom. Az utóbbi néhány hónapban több olyan gyil­kosság történt, amelyekben az áldozat jómódú vállal­kozók felesége volt. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy ebben az esetben is erről van szó. Hisszük, hogy a tet­tesek azonosak azokkal, akik a többi bűncselekményt is el­követték. Kolléganőnk az egyik támadóról nagyon alapos személyleírást adott, de keressük a karambolos furgont is. Nem lesz nehéz megtalálni. A felesége pedig ál­landó őrizetet kapott a kórházban. Nos, remélem most sikerült önt egy kicsit meg­nyugtatnom. Mindjárt hoz­zák a kávét, azután visszavisszük a kórházba, ha gon­dolja.

– Igen, szeretnék visszamenni – mondta a fiatal­ember. – Hihetetlen, hogy ilyen iszonyat megeshet velünk.

– Elkészült a kávé – nyitott be Erika tálcát egyensúlyozva ke­zében.

  Nyolcvanas tempóban haladt a megyei kapitány­ság jár­őrkocsija a 70-es úton. Eddig különösebb esemény nél­kül telt az autóban ülő két rendőr szolgálata. Lekapcsol­tak egy ittas vezetőt, megbír­ságolták egy szabálytalanul előző teherautó sofőrjét, valamint a közeli helység kocsmá­jából előállítottak két hangoskodó korai duhajt.

Zoltánnak hívták a volán mögött ülő 23 éves fia­talem­bert, aki másfél éve lépett a rendőrség köte­lékébe. Mel­lette a jóval tapasztaltabb 34 éves Zakó becenévre hall­gató kollégája figyelte az utat.

– Agárdon megeszünk egy szendvicset, iszunk valamit, aztán visszamegyünk Fehérvárra – mondta az idősebbik.

– Az jó lesz, mert kiugrik a szemem az éhségtől – ör­vendezett Zoli, és lejjebb nyomta a gázpedált.

 Jókedvűen léptek ki a büfé ajtaján. Nyugodt tempóban sétáltak az út szélén parkoló autójukhoz. Fél négy felé járt az idő.

– Azért jobb így, tele gyomorral – mondta Zakó, miután beültek a járőrkocsiba.

– Na, főtörzs, akkor irány Fehérvár? – kérdezte Zoli, miközben beindította az Opel motorját.

– Ahogy mondja, fiam.

A dinnyési elágazást elhagyva felfigyelt Zakó egy mel­lékúton magányosan álló autóra.

– Álljon csak meg, Zoli – szólt a társának. – Nézze ott azt a fur­gont. Nem va­lami hasonlót keresnek a pestiek? Nézzük csak – lapozott jegyzetébe, mert az ő autó­jukba még nem volt beépítve a számítógép.

– Miért nem szól be a központba? – kérdezte a fiatal zsaru.

– Nem kell azt elkapkodni – magyarázta a főtörzs –, lehet, hogy csak hasonlít rá. Akkor meg minek a felhajtás, nem?

– Maga tudja, maga a főnök.

– Azért megnézzük közelebbről. Fordulj meg... A kód szerint fegyveres ellenállásra lehet számítani. Na ka­paszkodjon, Zoli úr – mondta, és akkurátu­san megigazí­totta oldalán a fegyvertokot.

A jobb első kerekével árokba csúszott furgon mögött hét-nyolc méterre álltak le.

– Maga maradjon a kocsinál és biztosítson – adta ki utasítá­sát Zakó, mire társa a nyitott ajtóra támasz­kodva előre­tartott fegyverrel lőállásba helyezke­dett.

– Fenébe már – morogta Zoli, amikor látta, hogy a fő­törzs jobb oldalról, az árokba csúszott oldala felől közelít a vezetőfülke felé. Pisztolyával kezében, futva kerülte meg a rendőrautót hátulról, hogy a jobb oldali nyitott aj­tónál vegye fel az előbbi tüzelő­pózt. – Mindig variál – dünnyögte magában.

A főtörzs közben a furgon ajtajához ért. Egy gyors mozdulattal odahajolva bepillantott az ablakon. Nem lá­tott senkit, ezért háttal a kocsi oldalához la­pult, bal kezé­vel megrántotta a kilincset, aztán a lejtős elhelyezkedés miatt szinte magától feltáruló ajtó nyílásával szembeu­gorva előreszegezte piszto­lyát. Aztán lassan leen­gedte.

– Itt nincs senki – szól vissza fiatal társának.

– Oké, főtörzs! És hátul?

– Mindjárt megnézzük – ment vissza a furgon két­szár­nyú hátulsó ablakához. – Jöjjön – intett Zolinak –, ezt maga nyitja ki.

A fiatalember nem cifrázta, odalépett és feltépte az ajtó jobb szárnyát úgy, hogy a bal is kinyílt a lendülettől.

– Ajaj – nyögte megkövülten a zsaru. – A szentségit – mondta, közben arcából lefutott a vér, lábai megremegtek. Öklendezni kez­dett. Eltántorgott a furgon közeléből és kétrét gör­nyedve erre-arra imboly­gott, aztán hangosan hányni kezdett.

Néhány pillanatig azt hitte a főtörzs, hogy vi­zionál, annyira képtelennek tűnt számára, hogy emberi lény ké­pes lehet olyan fokú brutalitásra, amelynek az eredményét az első pillanatban saját szemeinek sem igazán akarta elhinni. Aztán gyor­san magához tért.

– Szólj be a köz­pontnak! – kiál­tott az út szélén még mindig öklendező társa felé. – Utána majd ráérsz okádni! Siess már, az is­tenit a fejednek!

Két személy feküdt a raktérben. Az egyikről nyomban látta a Zakó, hogy nő, a másikról azon­ban csak az öltö­zéke valószínűsítette, hogy férfi. A nő nem lehetett több 20-24 évesnél. Deréktól lefelé lemeztelenítették. A jelek alapján borzalmasan brutális nemi erőszakot követtek el rajta, de a lá­bán, combján és a hasán is rövidebb-hosszabb mély vágások éktelenkedtek. Felsőtestét he­lyen­ként takarta csak a megszaggatott, véráztatta blúza, melltartója. Mellkasán szúrásnyomok, nya­kán és az ar­cán vágásnyomok voltak láthatók.

– Hívd a mentőket kölyök! – ordította Zakó. – Ez a nő még él! – tapintotta a nyaki eret, és érezte a gyenge életjelet. – Szinte hihetetlen – mondta csak úgy, maga elé. – Mondd, hogy nagyon gyorsan jöjjenek, mert nem sok le­het neki hátra! És hozd a segély­dobozt!

A másik áldozat a hátán feküdt. Alatta a ballonka­bátja, zakója elől szétnyílva. Valamikor halványkék ingét a gombolás mentén, a férfi testével együtt felhasították. Ágyékától a torkáig futott a mély, szakaszos vágás. Bel­ső szervei szabadon látszot­tak, mintha egy paranoiás korboncnok elmeroha­mának keze nyomát viselné sze­rencsétlen ember. Feje bal oldalra volt félrebillenve, és az arca fel­ismerhetetlenségig összezúzva. A főtörzs­őrmester csaknem elájult az iszonyattól, amikor az össze­ron­csolt koponyát egyenesbe fordította. A férfi jobb sze­mét szabályosan körbevágták és kinyomták. – Nyomo­rult, mocskos férgek – szűrte össze­szorított fogai közt.

– Itt a láda – tette a raktér peremére az elsőse­gély-do­bozt Zoli –, de én be oda nem megyek! Én eddig ilyet még el­képzelni sem tudtam!

– Ha megnyugtatja, amit mondok, hát én sem láttam még ehhez hasonlót – szólt ki Zakó.

– Nem, nem! Egyáltalán nem nyugtat meg – felelt a fiatal rendőr hátrébb lépve a furgontól.

Kiszedett a dobozból néhány tekercs gézt meg egy jódam­pullát, és nekilátott a főtörzs, hogy a nő se­beit amennyire lehet, kitisztítsa. Egyéb eszközei nem voltak, de nem volt képes tétlenül várni a mentők megérkezését. – Ha ezt túléled, kislány, én megeskü­szöm, hogy évente egyszer gyertyát gyújtok a templomban.

Nyugat felől egyre erősödő szirénaszó hallat­szott...

 – Megtalálták furgont! – rontott be Németh száza­dos Viktor irodájába. – Gyere, oda kell mennünk. Állítólag a közlekedésiek, akik felfedezték elhány­ták magukat attól, amit kocsiban találtak. Egy halott férfi meg egy most még lélegző fiatal nő – hadarta. – A helyszínen a mentők két rohamkocsija küzd a nő életéért. Ahogy a megyeiek mondják, nincs túl sok reményük, de még él.

– Döme elment már? – kérdezte a dzsekijét ma­gára kapó Viktor.

– Nem, még itt van, de nem is úgy néz ki, hogy el akar­na menni – szaporázta lépteit a szobájából ki­rohanó őr­nagy után Németh.

– Döme! – mondta az elébe siető századosnak. – Tiéd a Patkós úr. Folytatod a kihallgatást, és nem engeded ha­za. Van egy kis vaj a fején, de szíve­sen fog beszélni ró­la. Ja, és mindenkinek készen­léti parancs.  Minden ért­hető volt? – fordult vissza egy röpke pillanatra a terem aj­tajából, aztán választ sem várva folytatta útját nyomában Németh száza­dossal.

A V-csoport rendőrségi Fordjával indultak az esemény helyszíne felé. Németh vezette az autót, miközben az őrnagy rádión tartotta a kapcsolatot az időközben ki­szállt megyei szemlebizottság veze­tőjével.

– A sztrádán megyünk – mondta a százados, miközben profi módon lavírozott a városi csúcsforgalomban. – Pákozd fölött majd visszakanyarodunk a hetvenes­re.

Hét perc kellett ahhoz, hogy a városból kijussanak az M7-esre. Ott viszont Németh megvadult és száznyolc­van, helyenként kétszáz kilométeres se­bességgel hajtot­ta a szirénázó kék-fehér Fordot. Huszonnégy perc alatt értek a leágazásig.  Komoly gondot okozott, hogy az esemény helyszíné­nek környékén parkoló nagyon sok különféle hivatalos jármű kö­zött a keresett furgon közelébe jussanak.

– Ügyes – dicsérte közömbös hangon Viktor, ami­kor végre megállította az Opelt az egyik rohammentő mel­lett. A közelben álló másik mentőautó­ban még mindig küzdöttek a szerencsétlen nő életéért.

– Életemben én még ilyen barbár hentesmunkát nem lát­tam – lépett a furgon felé igyekvő Viktorhoz a megyei szemlebizottság vezetője. – Üdvözlöm, őr­nagy. Sörös százados vagyok – mutatkozott be.

– Jó napot – nyújtott kezet Viktor.

– Egyébként biztos, hogy ezt a járművet keresik? – kérdezte az őrnagy mellé szegődve Sörös.

– Nagyon remélem.

Megálltak a Ford furgon halogénlámpákkal bevi­lágított rakterének nyitott ajtajánál. Viktor közelebb lépett, és benézett. Amikor úgy érezte, hogy a látvány minden részletét rögzítette agyában, las­san visszafordult. Nem szólt egy szót sem, bámult valahova a kora esti sötét­ségbe vesző távoli sem­mibe. Németh százados, aki már jól ismerte, látta rajta, hogy indulatát nyeli vissza szépen lassan adagolva, nehogy megfulladjon.

Lassan körbejárta az elátkozott furgont. Látta sé­rült or­rán a Puntóval történt ütközésének festék­nyomait, bené­zett a vezetőfülkébe, ahol nemrég még azok az ember­nek, de állatnak sem nevez­hető valakik ültek, akik, ha most elébe kerülnének, nem lenne alkalmuk ügyvédért kiáltani. Visszaérve ismét benézett a raktérbe, de csak egy szemvilla­násnyi időre.

– Elvihetjük, uram? – kérdezte egy fekete egyen­ruhás fiatalember. Az őrnagy alig észrevehetően igent bólintott. 

A szakértők végezték a dolgukat, a halottszállí­tók hozták a tepsit, a zsaruk az esetről beszélget­tek. Hirte­len felvisított a rohammentő szirénája, amint elindult a sze­rencsésebbik áldozattal. Hamarosan követte a másik is, de valamivel lassabban és jóval csendesebben.

 – Van valami elképzelésük, őrnagy úr, hogy mi válthatta ki ezt a szörnyűséget – ez a kérdés már a szemlebizott­ság mikrobuszában hangzott el Sörös századostól.

– Semmi. Ilyen iszonyatos brutalitást semmi sem vált­hat ki – felet határozottan Viktor. – Kik az áldo­zatok?

– Az a helyzet, hogy nem találtunk sem okmányt, sem bank­kártyát vagy munkaadói kártyát, amivel az azonosítást elévégezhet­tük volna. Sőt, az áldozatokon nem leltünk fel ékszert és karórát sem, bár egyértelmű, hogy a nő fülbevalót és karórát, a férfi pedig karó­rát biztos, hogy viselt.

– Lehet, hogy mégiscsak tisztán rablógyilkosság­gal ál­lunk szembe – vetette fel Németh.

– Satya, ne beszélj zagyvaságokat – intette le Viktor.

– A férfi ballonjának zsebében viszont ezt találtuk – nyújtott Sö­rös az őrnagy felé egy apró fehér tárgyat. – A furgon rendszáma egyébként egy két éve ellopott Suzukiról származik. Biztos, hogy maga a furgon is lopott, már ke­resik is az adatait a nyilván­tartóban.

Forgatta kezében az őrnagy, nézegette, majd megszó­lalt.

– Talán egy névjegynek a maradvá­nya... És van rajta egy telefonszám.

– Mi is arra gondoltunk, hogy egy szándékosan össze­tépett, vagy véletlenül elszakadt névjegy da­rabkája lehet – mondta Sörös.

– Remek. Akkor most nagyon gyorsan derítsék ki, hogy kié a telefonszám – adta vissza a papírdara­bot Viktor. – Itt leszek a kocsi környékén – mondta és kilépett a kis­buszból, Németh követte.

Mindketten rágyújtottak.

– Azért az is elgondolkodtató, hogy miképp jutha­tott ez a nem kevéssé feltűnő autó több mint száz ki­lométert az ország közepén fényes nappal, miközben or­szágos körözés alatt állt – fújta ki a füstöt Viktor a helyszínt megvilágító halogénlámpák fényei felé.

– Biztos a kertek alatt közlekedtek – felelt vállát meg­vonva a társa.

– Az meg mi fenét csinál? – indult el az őrnagy az árokparton ücsörgő egyenruhás rendőr felé. – Valami baj van? – érintette meg a férfi vállát. A rendőr kellet­lenül felemelkedett a földről, fejére he­lyezte tányérsapkáját, majd szembefordult Viktor­ral.

– Nem, uram, nincs semmi baj – próbálta határo­zottnak látszani. – Ha megengedi, most távozom –, mondta és minden további szó nélkül otthagyta az őrnagyot, és beült a járőrkocsijá­ba.

– Ő nyitott rá az áldozatokra – lépett közelebb Zakó fő­törzsőrmester. – Ez volt a tűkeresztsége. És nagyon úgy néz ki, hogy nekem is.

– Értem, ha átvészeli a srác, akkor örökre zsaru marad, azt hiszem – szívta meg cigarettáját Viktor.

A mikrobuszból kiáltottak érte.

– Eredményeink vannak! – újságolta örömmel Sö­rös. – A telefonszám egy budapesti ügyvédi iroda száma. Sze­rencsénk volt, bent értük még a veze­tőt. A személyleírás alapján nagyon valószínű, hogy a férfi áldozat az iroda munka­társa, a nő pedig a titkárnője. Fe­hérvárra utaztak, ahol este lett volna az ügyvéd úrnak meg­beszélése.

– Vonattal, stoppal, biciklivel? Mivel utaztak? – kérdezte sürgetően az őrnagy.

– Az ügyvéd személygépkocsijával. A irodavezető nem tudta pontosan a rendszámot, de a nyilvántartó mindjárt közli.

– Adja csak ide azt a telefont – mondta Viktor kommu­nikációs pult előtt ülő nyomozónak. – Kö­szönöm. Viktor vagyok. Mihelyt meglesz a kocsi rendszáma, országos körözést kérek. Min­den járőr azt az autót ke­resse. Értesítsék az összes határát­kelőt. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy az autó valahol a Dunántúlon járhat. Azonnal kérek minden ezzel kapcsolatos információt! Igen. Kö­szönöm, visszaadom a kollégát.

– Nézzed má', fater, úgy látszik most találták meg őket – mutatott ki a kocsi ablakán az izmos szőke fiatalem­ber, amikor a 70-esen haladva meglátták a furgon mö­gött megálló rendőrautót –, biztos tet­szeni fog nekik...

– Hülye buzik – vigyorgott az idősebb férfi, és bal kezé­vel elengedte a volánt, ökölbe szorította úgy, hogy a középső ujja egyenes maradt, és így intett az autójukból kiszálló rendőrök felé, akik persze nem is figyeltek a közelükben elhaladó járművekre. – Coki – tette hozzá nagy röhögés kö­zepette.

– Ahhoz képest, hogy ügyvéd volt a faszi, nem volt va­lami nagy szám a nyaralója – szólalt meg a fiatal nő, aki hátul ült.

– Azért arra elég jó, hogy ott kúrogassa a titkárnő­jét – fordult a hátra a szőke hajú. – De az is lehet, hogy vala­hol külföldön van az igazi szuperkéglije, meg a jó zsíros bankszámlája.

– Az bizony könnyen meglehet. Ha nekünk lehet számlánk odakint, neki annál inkább – kapcsoló­dott be a beszélgetésbe az idősebbik férfi is. – Csak azt nem ér­tem, kisfiam, hogy mi francnak műtötted meg a szemét? Ez már beteges játék volt.

– Ne dumálj már hülyeséget, fater! Nem hallottad, ami­kor mocskos kurvának nevezte a feleségemet?

– Mire te alaposan összeverted, aztán felhasítot­tad...

– Igen! És te? – dühödött be a szőke. – Te mit csinál­tál a kurvájával, mi? Az nem volt beteges? He? Fater?

– Az csak játék volt – legyintett a férfi.

– Akkor ez is csak játék volt, basszad má’ meg, érted? Bekat­tant az agyam! Szállj le rólam! Egyébként is tőled örököltem ezt az egész rohadt agybajt!

– Fejezzétek már be! – csattant hátul a nő hangja. – Hova megyünk most?

– Mindjárt elmondom. Egy héten belül úgyis leléptünk volna, hát most gyorsítunk a dol­gokon – kez­dett tervének ismertetésébe a szakál­las. – Tudjátok, hogy Hoffmann vár bennünket Hamburgban, hát egy ki­csit előbb érkezünk, nagy dolog... Aztán majd meglátjuk milyen üzleti ajánlatot tesz?

– És ha a Belga beleköp a levesünkbe, mert nem szállí­tottuk le neki a nőt? Könnyen elérheti Hoff­mannál, hogy ne álljon velünk szóba – kérdezte Nelly.

– Amíg ti a kocsival voltatok elfoglalva, beszéltem tele­fonon a Belgával. Elmondtam, hogy miért nem kapta meg a nőt. Először kegyetlen módon átkozódott, de felajánlot­tam neki a filmet, amit Nellyke vett fel. Amikor elmond­tam, hogy mi van rajta, látatlanban megvette tizenötezer dolcsiért.

– Fater, neked elment az eszed? Elmondtad neki ezt az egész véres sztorit? – hüledezett a szőke.

– Te jó ég, fater! – nézett az ég felé Nelly.

– Jól jön egy kis zsebpénz, fiam! Így nem ve­szítjük el Belga jóindulatát. Ez a film egy aranybá­nya lesz neki, ezt ő is nagyon jól tudja.

– Csak azt nem tudom, fater, hogyan gondolta? Elküldi neki a kazettát utánvéttel? – váltott gunyo­rosra a nő.

– Azért ne nézz hülyének, lányom! Tudom én, hogy mit csinálok. Minden el van rendezve – felelt kissé sértődöt­ten szakállas. – Van egy éjszakai mulató Veszprémben, amolyan diszkóféle. Ott fo­gunk találkozni ma éjjel Belga egyik emberével. Tudjátok, az az alacsony bikanyakú gyerek, aki szinte sohasem beszél.

– Csak nem a Néma? – húzta össze szemét a szőke. – Hát én nagyon nem bírom azt a fazont. Különös egy ember.

– Kit érdekel! – csattant fel a szakállas. – Hozza a lóvét és viszi a kazettát. Aztán nem látjuk többé.

– Nem tetszik ez nekem – akadékoskodott hátul a nő –, a Belga elég gerinctelen ahhoz, hogy lazán a nyakunkra küldje a zsarukat. Ha pedig elkapnak bennünket, ráadá­sul ezzel a filmmel – emelte fel a videokazettát –, hát abba jobb nem belegondolni.

– Na, de olyan isten sincs ám, hogy engem élve meg­fogjanak – hangoskodott a szőke –, de magam előtt kül­dök majd néhány koszos zsarut is a másvilág­ra, az kurva nagy hétszentség.

– Misikém, nem kell ez – csitította a szakállas. – A Belga nagy gazember, de nem hülye. Kell neki ez a film, miért dobna fel. Tudja ő, hogy ránk máskor is számíthat. És ne felejtsétek el, hogy napokon belül neki is el kell tűnnie az országból, szüksége lehet még ránk. Nagy öt­let volt Nellykétől, hogy fel­vegyük ezt a könnyed kis mű­sort.

– Csak azt a piszok jó Sony cuccot sajnálom – só­hajtott a nő. – Azt miért kellett azt otthagynunk, fater?

– Hamarosan még jobbat is vehetünk. Azért hagytuk ott, mert nálunk igen feltűnő lett volna. Szépen össze­csomagoltam, és felraktam a víkend­ház padlására. Ha megtalálják, maximum azt hihe­tik, hogy az is az ügyvéd úré volt.

– Fater, nem fognak megcsípni bennünket a hatá­ron? – kérdezte a szőke.

– Hülye vagy? Fogalmuk sincs rólunk. Mire kiderí­tik, hogy ki az a két alak a furgonban és rájönnek, hogy az ügyvéd kocsijával furikázunk, addigra mi már több határon is túl leszünk.

– Éhes vagyok – nyávogta el magát a nő.

– Jól van, Nellykém – mondta az idősebbik férfi. – Mindjárt a városban leszünk, keresünk valami jobb ét­termet, és egy nagy pezsgős vacsorát csapunk. Aztán irány Veszprém. Beülünk a diszkóba és elle­szünk ott hajnalig. Akár táncolhattok is egy jót, utána meg zsebben a pénzzel kocsit cserélünk, és irány a határ.

– Ez jól hangzott, fater, nagyon jól – helyeselt a szőke. – Ugye Nellyke? – fordult hátra vigyorogva.

Alig tíz perccel később megálltak az elegáns Ro­kokó ét­terem parkolójában.

 – Most mi a terved? – kérdezte Németh százados.

– Addig nem megyünk haza, emberek, amíg meg nem fogtuk ezeket az állatokat – felet Viktor a vo­lán mögül. – Megnézzük maradt-e nyomuk Fehér­váron? Remélem, a kollégák közben valahol csak ráakadnak a Mazdára.

– És mi van akkor, ha visszafordultak a keleti ha­tár felé? Magyarán, ha egyszerűen beetettek, és csak csel­ből jöttek idáig? A határig rugdoshatjuk a nagy luftokat.

– Minden lehetséges – felelt morcosan az őrnagy.

Ellenőrizték a város összes szállodáját és panzió­ját, de semmi. Sorra vették a kocsmákat, presszó­kat, bárokat és diszkókat, de újfent semmi. Tíz óra után egy-két perccel fékezett autójuk a Rokokó ét­terem közelében.

– Sajnálom, uraim, teltházunk van – állt eléjük a díszes bejáratnál a szmokingot viselő méretes portás.

– Csak szétnéznénk odabent – mutatta fel igazol­ványát a százados.

Hosszan nézegette az izomkolosszus, aztán kö­zölte: – Igazán sajnálom, uraim – tárta szét a kezét –, de ez a kártya pillanatnyilag nálunk még nem érvényes...

– Ne szórakozzon velem, ember! – kapott enyhe ideg­rohamot Németh. – Nyissa már ki a szemét, rendben? – tolta igazolványát a hústorony arcába. – Rendőrség, policia... Érti már?

– Ajaj! Elnézést kérek, úgy tűnik, nem láttam jól. Talán ha egyenesen tartva mutatta volna, he­hehe.

– Maga mióta van itt? – állt a férfi elé Viktor.

– Idestova meg van már vagy két éve – húz­ta ki magát fiatal portás.

– Ez dicséretes – veregette vállon Viktor. – Na, akkor úgy kérdezem, hogy a mai napon mióta áll az ajtóban?

– Igen, értem kérem, azonnal mondom – pillan­tott az órájára –, pontosan egy óra és hét perce. Vagy inkább már nyolc.

– Remek. Járt erre ez az ember? – mutatta meg neki az őrnagy a fantomfotót.

– Nem, uraim, amióta itt vagyok biztos, hogy ez a sze­mély nem ment be és nem jött ki – állította a portás hatá­rozottan.

Igyekeztek a lehető legkevesebb feltűnést kelteni az ét­teremben, amikor a felszolgálóknál érdeklőd­tek.

– Természetesen láttam az illető urat, hiszen az én placcomon foglalt helyet a társaságával – mondta a kö­zépkorú pincér a fényképet nézve. – Meg kell jegyez­nem: soha rosszabb vendégeim ne legyenek.

– Elmondaná nekünk, hogy nézett ki ennek az ember­nek a társa? – kérdezte Németh.

– Úgy negyven körüli, kissé kopaszodó, erős, magas férfi, gondozott szakállal és egy húsz-hu­szonöt éves, festett vörös vállig érő göndör hajú hölgy. Nagyon ele­ven természetű hölgy.

– Szóval hárman vannak – nyugtázta a százados. – Nem hallott véletlenül a beszélgetésükből valami olyas­mit, amit most utólag akár különösnek is tarthatna?

– Sajnos nem, mert amíg az asztaluknál végez­tem munkámat, nem beszélgettek egymással.

– Mikor távoztak, meg tudná mondani?

– Természetesen, az asztal ugyanis kilenc órától fenn volt tartva, tehát figyeltem, hogy majd legyen elég időm leszedni, de már fél kilenckor rendezték a számlát, és igen jókedvűen távoztak.

– Sokat segített uram, köszönjük – nyújtott kezet Vik­tor.

– Számomra öröm, ha valóban segítségükre le­hettem – fogott kezet az őrnaggyal.

Éppen a ruhatár mellett haladtak el a kijárat felé, amikor a pincér utolérte őket.

– Uraim – szólt utánuk –, eszembe jutott még va­lami, egy megjegyzés. Azt nem tudom, hogy fontos lehet-e, de majd önök eldöntik.

– Halljuk – biztatta Németh.

– Amikor a szőke fiatalember újabb sört akart rendelni, a szakállas lebeszélte, merthogy, meg­próbálom szó szerint idézni: hagyd most a sört, majd a randzserszben vedelhetsz eleget. Hát, pusztán ennyi...

– Nincs valami sejtése arról, hogy mi a franc az a randzsersz?  – kérdezte a százados, de erre nem tudott felelni a pincér.

– Ön egy kész főnyeremény nekünk, kedves uram – szorította ismét meg a férfi kezét Viktor.

– Ugyan – szabadkozott a pincér –, szabad tud­nom, hogy mit követtek el az illetők?

– Szabad – felelt az őrnagy –, de higgye el ne­kem, jobb, ha nem tudja.

 – Azért amióta a városban vagyunk, elmentünk egy­szer-kétszer az étterem előtt – húzta főnökét a száza­dos, amikor ismét a kocsijukban ültek.

– Igen, tudom, de a fene egye valami múzeumnak néz­tem – mérgelődött az őrnagy, közben a rádió mikrofon­ját vette kézbe. – Központ, itt V-108. Központ, jelent­kezzen már valaki – mondta a mik­rofonba.

– Ha nem csal a fülem, akkor ez személyesen Viktor őrnagy – hallatszott a hangszóróból. – Hej, öregfiú! Itt a Szabados Dönci, emlékszel még, te zsivány!

– Dönci, mi a nyavalyát keresel te ott? – döbbent meg az őrnagy. – Legutóbb még Heves­ben rontottad a levegőt, mi van nem bírtad klímát?

– Ne is mondd, kispofám! Kórházban voltam, ki­kapták a fél gyomromat, és most nem nagyon ug­rálhatok. Mostan­tól rádión keresztül fogok agyára menni néhány ürgének. Na, majd gyere be hoz­zám, ha lesz egy kis időd, aztán eldumálunk. Szóval mi a gond, V-108?

– Nézzetek már utána, hogy mi a lófütty az randzsersz, ahol sört is lehet inni? Szeretném tudni azt is, hogy talál­ható, és mindezt baromi gyorsan, mert amíg nem tudjuk, csak ülünk és vakarjuk…

– Nyugalom, már dolgozik a stáb. Jelentkezem, ha lesz valami. Jó vakarózást, kispofáim!

Viktor letette a mikrofont, és amennyire mérete engedte hátra dőlt az ülésben.

– Piszok nagy csibész ez a Dönci, de kurva jó zsaru is – mondta a századosnak. – Három évig melóztunk egy csapatban, aztán elvett egy zalai lányt, és akkor áthelyeztette magát. Alezredesi rangig vitte, bár neki úgy látszik járt hozzá egy dögös kis gyomorfekély is. Megfordult szinte az egész or­szágban.

– V-108, itt a központi Dönci! Nyissátok füleiteket – szólalt meg a rádió. – Az a randzsersz jobban hang­zik úgy, hogy réndzsörsz, betűzöm: R A N G E R S. Egy szórakozóhely Veszprémben. Mondom a címet... Na­gyon jó sört mérnek.... Na, fiúk, elé­gedettek vagytok Dönci papa tempójával?

– Köszönöm, vége – szólt a mikrofonba Viktor, de indí­totta is a motort. – Kapaszkodj, Satya! Most aztán nem családi sétakocsikázás következik, az már biztos!

Éppen Várpalotát hagyták maguk mögött, amikor rádió­üzenet érkezett, miszerint a városi rendőrség megtalálta a keresett 326-os Mazdát. Veszprém­ben a Viadukt köze­lében egy mellékutcában buk­kantak rá üresen és lezárva. A belsejében sem utal semmi arra, hogy kifosztották volna.

– Megfigyelés alatt tartjuk, de kérdés, hogy mi a köve­tendő utasítás arra az esetre, ha az autó kul­csával ren­delkező személy, vagy személyek el szándékoznának menni vele?

– Elsősorban jelentik nekem, és nem tévesztik szem elől – adta ki az utasítást Viktor.