A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN...

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

7. Fejezet

Három nappal később délelőtt, a V-csoport helyi­ségében...

– Az a lány valóban veszélyben van – győzködte Anita, a fiatal nyomozónő Dömös századost. – Nem értem, hogy mi a fenéért nem csinálunk semmit – folytatta egy­re idegesebben. – Miért kell megvárni, amíg valami tra­gédia igazolja a félelmemet.

– Azért vagy vele, hogy vigyázz rá – felelt Dömös, és kezében egy halom papírral Gróf asztala felé indult. A lány meghökkenten állt egy darabig, aztán utána sietett.

– Tessék? – fogta meg a férfi karját. – Ezt úgy értsem, hogy védjem meg, ahogy tudom. Döme, neked elment az eszed...

A százados egy dossziét tett Gróf orra elé, majd a lányhoz fordult: – Azért vagy vele, hogy idejében lépni tudjunk, ha szükséges. Érthető?

– Nem, egyáltalán nem érthető! Az a férfi pszichikai nyomás alatt tartja. Én nem tudok mit csinálni, ha a lány egyszer csak nem bírja tovább és végül elmegy vele...

– Na, várj csak kicsit – szólt közbe Dömös –, milyen férfiról beszélsz?

– Hát ez nem lehet! – kiáltott fel a lány. A teremben már mindenki érdeklődéssel figyelte őket. – Mintha nem tudnád! Arról a Janó nevű alakról beszélek, faszikám, aki rendszeresen zaklatja a lányt telefonon! Megvárja a suli előtt, disz­kókba meg egyéb helyekre cipel bennünket, közben mindenféle hülyeséggel tömi a gyerek fejét!

– Nem csukathatok le valakit azért, mert csapja a szelet egy szép fiatal lánynak...

– Aki még kiskorú!

– És? Gondolom te sem vártad meg a tizennyolcadik születésnapodat, hogy szerelmes lehess... Bocs. Elvisz benneteket diszkóba, meg vacsorázni, időnként beszél­get telefonon a lánnyal, néha megvárja a suli előtt. Ezért állíttassam elő? Szomorú a helyzet, mert neked is ugyanúgy tudnod kéne, hogy ez egy nevetséges és re­ménytelen eljárás lenne.

– Dömös! Te nem látod a lényeget. Ez az ember nem udvarol, hanem behálózza a lányt. Valamit akar tőle, de nem tudom, hogy mit...

– Hülyeség, már megbocsáss – legyintett a százados. – És ha nincs va­lami komolyabb érved, akkor befejeztük – tekintette le­zártnak beszélgetésüket. Anita azonban nem engedett. Vállánál megragadva az elforduló férfit visszarántotta.

– Van komolyabb érvem Janó ellen! – kiabálta főnöke szemébe dühödten. – Ma délután be akarja mutatni a lányt egy ismerősének. Megpróbált ugyan lerázni, de szerencsére Kati nélkülem nem hajlandó elmenni a talál­kozóra. Szó esett valami szerződésről is, de csak futólag tett róla említést Janó. Szerinte Kati hihetetlenül szeren­csés, és szerinte, amíg él bánni fogja, ha kihagyja ezt a lehetősé­get.

– Milyen lehetőséget? Nem köthet semmiféle szerző­dést, hiszen kiskorú. Miről beszélsz? – tette csípőre ke­zét a százados.

– Nem tudom! – rázta fejét Anita. – Lehet, hogy ma délután kiderül. Azért akartam behozatni Janót, hogy megkérdezhessük és idejében beavatkozhassunk, ha disznóságon töri az agyát. Nem biztos, hogy egyedül ké­pes leszek megvédeni, ha ma délután netán bajba keve­redünk!

– Ezt nem hiszem, túl nagy kockázat lenne részükről. Elmentek szépen, meghallgatjátok, hogy mi a büdös francot akarnak mondani és majd annak ismeretében döntünk a továbbiakról. Rendben?

– Döme! Én segítséget kértem, nem tippeket! Nem hallottál még emberrablásról?

– Kislány, annak nem csináltak volna ekkora cirkuszt.

Irodája előterének ajtófélfájának dőlve összefont karral és nagy érdeklődéssel figyelt két beosztottja vitáját Vik­tor. Elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon:

– Nyugalom – sétált feléjük tenyerét csitítóan felemelve. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit – karolta át Anitát.

– Főnök – kiabált telefonkagylóval a kezében Deák –, bankrablás a Nagykörúton.

– Közünk nincs hozzá – intette le Viktor. – Gyere – mondta a lánynak és az irodája felé indultak.

– Egy pillanat, csak egy kicsit összeszedem magam. Ez a Döme teljesen kiborított – gyújtott egy cigarettára.

Az őrnagy terve elég egyszerű volt. A két lányt elkíséri randevújukra Németh százados és Molnár Antal közis­mertebb nevén Toncsi főhadnagy, valamint ott lesz a háttérben Viktor néhány barátja is. Némethnek el kell ját­szania a kőkemény alvilági üzletember szerepét, aki ro­koni alapon aggódik a lány miatt. Molnár lesz a testőre. Ha a trükk nem jön be, és valami törvénytelenséget ké­szül elkövetni bárki is, akkor nyomban visszaváltoznak zsaruvá. A terv szerint...

– Nekem tetszik – mondta Anita.

– Tudod a címet?

– Valahol Soroksár után, pontosan nem tudom, de felír­tam a klub nevét – nézegette noteszát. – Igen, meg is van. Tavirózsa Klub.

– Vízitök – bólintott Viktor.

– Tessék? – nézett rá meglepetten a fiatal nyomozónő.

– Áh, semmi – legyintett az őrnagy –, azt hiszem ez a leánykori neve: vízitök. A tavirózsának. Persze lehet, hogy tévedek. Régen volt... Küldd be légy szíves a Ton­csi gyereket és hívd fel Satyát, beszéljétek meg a teen­dőket. Én is szólok a barátaimnak. Vízitök, vízitök

Molnár főhadnagynak nem kellet sokat magyarázni, vi­lágos volt előtte a feladat. Egyetlen kérdése volt csupán, hogy Németh százados meddig mehet el. Mert valakinek kontrollálni kell a helyzetet. Ebben a kérdésben is gyor­san dűlőre jutottak.

Deák jelent meg a nyitott ajtóban. – Nováki a telefon­ban, veled szeretne... – mondta majd eltűnt.

Kelletlenül emelte füléhez a hallgatót Viktor. Sejtette, mit fog hallani. A beszélgetés befejeztével leakasztotta a fogasról dzsekijét, menet közben magára vette. A ter­men áthaladva szólította Gróf századost, Kerekes (Guriga) hadnagyot és Erika hadnagyot.

– Mi a program? – kérdezte kabátját gombolva Guriga.

– Bankrablás – felelt egykedvűen Viktor.

– Már megint? Úgy húsz perce már jeleztek egyet...

– Nem megint, még mindig. Ez ugyanaz.

– Mi a fene! Talán magukra csukták az ajtót és nem tudnak kijönni?

– Hol történt? – kérdezte Erika.

– A Nagykörúton. Áll a forgalom és teljes a dili. Ott vannak a kerületiek, a budapestiek, a különleges szolgálat, de Nováki szerint nélkülem nem lenne teljes a káosz – mondta Viktor mérgesen. – Ráadásul amatőrök az elkö­vetők: egyszerű, szimpla rablásból sikerült kikerekíteniük egy fasza kis túszdrámát.

Az őrnagy kocsiját kisebb nehézségek árán engedték csak át a közlekedésiek a helyszíntől két utcával lejjebb felállított kordonon. Állt a villamosközlekedés, elterelték az autókat és a gyalogosokat. Szinte lebénult a város.

A két villamosmegálló között csoportosuló rendőrautók között parkolt le Viktor viseletes Fordjával. Egy fiatalem­ber, Lepes százados lépett a kocsijából kiszálló Viktor mellé. – Na, végre – mondta nagyot sóhajtva –, átveszed az irányítást?

– Nem – felelt tömören az őrnagy, becsapva a kocsiaj­tót. – Nováki hülye ötlete volt, hogy idejöjjünk, de lehet, hogy ő is kijön, próbáld meg neki átadni ezt a mókát. Egyébként hogy állunk? – kérdezte miközben Lepes Opeljához mentek.

– Szarul. Legalább három ember ment be a bankba, harcképtelenné tették a két biztonsági embert és nekilát­tak begyűjteni a lóvét, amit egyébként könnyen meg is kaphattak, tekintettel a történtekre. Csakhogy, a riasztó bejelzett a kerületi kapitányságon, ami ugye alig hárompercnyire van, és túl hamar ért ki a járőr. A tettesek nem tudtak lepattanni, ezért túszokat ejtettek. Most meg szabad elvonulást követelnek. Volt egy negyedik vagy ötödik fa­zon is, aki a bank hátsó ajtaja közelében várakozott egy Nissannal, de amikor meglátta közeledő rendőrautót el­száguldott. Ahogy ki tudtuk venni így, ablakon keresztül, legalább hat-hét civil rekedt bent túszként, nem beszélve a bank alkalmazottairól, akik úgy tizenketten, esetleg többen is lehetnek. Itt van valahol Sankó alezredes – né­zett körül Lepes –, a kommandósok főnöke, telerakta emberivel a környező ablakokat, de szerintem nincs semmi esélyük.

– Miért nem megy be a különleges szolgálat? – kérdez­te Erika.

– Ne kérdezz már hülyeséget! – nézett rá rosszalló te­kintettel Viktor. – Odabent túszok vannak és ez nem egy óvoda, ahol ha nekidőlsz az ajtónak mindjárt be is esel rajta, hanem egy bank.

– Megpróbáltunk a hátulsó ajtónál bejutni, de reményte­len. Figyelik és lőttek is – folytatta Lepes.

– Kapcsolat van velük? – kérdezte Viktor.

– Persze, ezzel a mobillal kommunikálunk – mutatta fel az autótelefon kicsiny készülékét Lepes –, már amen­nyire hajlandók velünk társalogni. Ki van hangosítva.

– Azt mondtad, hogy szabad elvonulást kértek. Gondolom, nem akarnak símaszkban, kezükben fegyverrel, pénzzel teli szatyorral a hónuk alatt elgrasszálni a körút­ón. Talán fel sem tűnnének... – mondta Viktor. – Van valami igényük?

– Még gondolkoznak – felelt Lepes. – Pancserek ezek, öregem. A legjobb megoldás talán az lenne, ha szépen eltűnnénk innen a francba, hogy nyugodtan kijöhessenek a túszaik nélkül, aztán valahol máshol megszorongatni a tö­keiket. Tudom, hogy ez minden létező szabállyal ellenté­tes, de ha jól belegondolsz, hát nem egy hülye elgondo­lás.

– Hát nem – bólintott az őrnagy.

Megszólalt Lepes kezében a telefon, mire ő nagy hirte­len Viktor felé lendítette, aki viszont ösztönösen átvette. – Viktor őrnagy – szólt a készülékbe.

– Ki a szart érdekel! – válaszolt egy ingerült hang. – Tizenhat túszunk van, szabad elvonulást ké­rünk.

– Oké, de remélem, nem akar helikoptert körút közepé­re!... – kivárt egy kicsit, majd folytatta: – Nézze, egysze­rűbb lenne mindannyiunknak, ha elengednék a túszokat, megadnák magukat, és akkor nincs más vád, mint rab­lási kísérlet. Ez nem olyan komoly, mint amibe éppen most igyekeznek belekeveredni. Szükségtelen tovább súlyosbítaniuk a helyzetüket.

– Kuss, hülye zsaru! – hangzott válasz. – Kérünk egy legalább húsz személyes buszt a hátsó kijárathoz! De nagyon gyorsan! A puskás embereiket meg távolítsák el a környékről, ha nem akarják, hogy vérfürdőt rendezzünk idebent.

– Rendben – felelt Viktor. – A busz fél órán belül itt lesz. A túszokat mikor engedik el?

– Azt majd mi eldöntjük, te, szarházi! – vihogott a hang.

– Gyerünk, szerezz egy buszt – mondta Viktor Lepesnek. – Van rá tizenöt perced.

– Hallottátok? – ordított a közelben álló embereire a százados. – Kell egy közepes busz! Gyorsan!

– Hallasz engem, Viktor? – szólalt meg a készülék.

– Igen.

– Kérünk egy mentőhelikoptert a Városligetbe. A Pecsa előtti térre.

– Ezt ugye nem gondolta komolyan? – kérdezte hök­kenten Viktor. – És hol akarnak majd leszállni? Bécsben, Moszkvába vagy Szarajevóban?

– Az nem a te dolgod. Legyen ott a helikopter, ahová mondtam! – és megszakadt a vonal.

– Hallottátok? – nézett körbe az őrnagy.

Néhány pillanat döbbent csendet követően őrült nyüzs­gés támadt. Lepes és beosztottai vad telefonálásba kezdtek, a különleges szolgálat főnöke nekilátott a kom­mandósok átcsoportosításának. Úgy tűnt, ezen a hely­színen kevésbé lesz rájuk szükség, ezért nagyobbik ré­szük a Városligetbe indult, hogy felkészüljenek, arra az esetre, amikor a bankrablók megpróbálják majd elfoglalni a helikoptert.

Közben megérkezett a bank egyik vezetője is. Elmond­ta, hogy szerinte hány alkalmazott lehet a megszállt bankfiókban, és körülbelül milyen összeghez juthattak a rablók.

– Ha csak pénztárból vitték el a pénzt, akkor úgy három és tízmillió, ha a trezorból is, akkor lényegesen több akár ötven, esetleg száz millió forint – mondta.

– Sikerült találnunk egy egyesületi mentőszervezetet, amelyiknek a pilótája vállalta a rizikó – törölgette homlo­kát Lepes.

– Hogy kell felhívni őket? – kérdezte Viktor fejével a bank felé intve, mire a százados megnyomott egy gom­bot, s a készülék automatikusan hívta a beprogramozott számot.

– Mi a fenét akarsz? – hallatszott a hangszóróból. – Hol van már az a busz?

– Oké, uram, hamarosan itt lesz, de lenne egy ajánla­tom – mondta Viktor.

Hosszabb csend következett, de az őrnagy türelmesen várakozott.

– Mondjad! De röviden!

– Nézze, a mi fő gondunk a túszok élete. Ami az ajánla­tomat illeti, nem tűr nyilvánosságot. Bemennék, és ott nyugodtan megbeszélhetnénk.

– Neked elment az eszed! Szó sem le...

– Várjon! – vágott közbe Viktor. – Gondolhatja, hogy nem viccből akarok bemenni. Ilyen ajánlatot zsaru még nem tett bankrablónak. Megértett, ember? Egyébként a helikopter útban már van a városliget felé...

Ismét beállt a csend.

– Később visszahívlak – mondta a hang.

– Igaza van a palinak – szólalt meg Erika –, neked va­lóban elment az eszed. Mennyivel lesz jobb, hogy te is ott maradsz túsznak?

– Van egy sejtésem, ami ha beigazolódik, akkor van esélyünk – felelt elgondolkozva Viktor.

– És mi a franc van ezzel a te ajánlatoddal, nem értet­tem pontosan – kérdezte Lepes.

– Azt mégsem mondhattam, hogy bemennék hozzájuk ipiapacsot játszani.

Talán öt perc telt el és megszólalt a telefon.

– Ott vagy, Viktor? – kérdezte a már ismerős hang.

– Hallgatom.

– Meghallgatjuk az ajánlatodat, de semmi trükközés, mert... Tudod...

– Értem. Nem lesz semmi trükk. Fegyver sem lesz ná­lam. Indulok...

– És mi, mit csináljunk? – fogta meg főnöke karját Eri­ka.

– Hát, ha lehet kíméletesen közöljétek a hírt Orsolyá­val, ha úgy adódna... – mosolygott Viktor, és a nő kezé­be nyomta pisztolyát. – Vigyázz rá, ez nem kincstári...

– Igen, tudom – húzta el a száját Erika. – A nagyfiú... – nézett a távolodó férfi után.

– Hé, most meg hova a büdös francba menetelsz – in­dult utána Lepes. – Ez az ügy az én kompetenciám, a rohadt életbe! – állt meg, látva, hogy kijelentése Viktort a legkevésbé sem izgatja.

 Óvatosan lépett be az előtérbe, majd onnan a bankhe­lyiségbe. Az ablakok előtt sorakoztak a túszok, arccal az utca felé. Heten voltak mindössze. Két idősebb férfi, egy középkorú és egy korosabb nő, két középiskolás-korú lány meg egy fiú, illetve egy üzletembernek látszó hu­szonegynéhánynak látszó fiatalember. Alaposan rájuk ijeszthettek, mert még véletlenül sem fordította volna egyikük sem a belépő Viktor felé fejét.

A sarokban székre kötözve ült a két biztonsági ember. Egyikük ájultnak tűnt, a másik viszonylag magánál volt, de látszott, hogy fájdalmai vannak.

A helyiségen végigfutó ügyfélpultnak – amely hosszá­ban kettéosztotta a helyiséget – támaszkodva állt egy zöld katonai gyakorlóruhát és szürke kordkabátot viselő férfi, akinek az arcát kék símaszk takarta. Kezében au­tomata pisztolyt tartott, ami éppen Viktorra szegeződött. A másik férfin, aki helyiség végében támasztotta a pultot, kék kezeslábas és bőrdzseki volt. Az ő arcát is símaszk takarta és az ő kezében is sötétlett egy pisztoly. Lába előtt egy nagy tömött sporttáska hevert.

– na halljam – intett az elöl álló –, mi az ajánlatod, bátor katona?

– Hol van többi túsz? – nézett szét látványosan az őr­nagy.

– Biztos helyen. Ne aggódj, még nem csináltunk ki senkit – felelt flegmán az álarcos.

– Látnom kell a többieket is, különben nem tudunk megegyezni. Lövéseket hallottunk – makacskodott Vik­tor. Az álarcos férfi elgondolkozott, s belátta, hogy a zsa­runak van némi igaza.

– A lövés csak figyelmeztetés volt, mert láttunk néhány gyanús alakot a másik kijáratnál. A túszok be vannak zárva a fiókvezető irodájába. Ezt el kell hinned, esetleg... – emelte fel a telefont és megnyomott pár gombot. – Maga a főnök? – szólt a készülékbe. – Itt egy zsaru, beszélhet vele – nyújtotta az őrnagy felé a kagy­lót.

– Viktor őrnagy vagyok. Jól vannak?

Az álarcos várt egy kicsit, aztán megszakította a vona­lat. – Elégedett vagy, katona? – kérdezte.

– Mondjuk – bólintott Viktor.

– Akkor nagyon gyorsan térjünk a tárgyra – felelt gya­korlóruhás.

– Rendben. Tudja, ebben az esetben elég kínos hely­zetbe került a rendőrség – kezdte Viktor közelebb lépve.

– Igen? – gúnyolódott a fegyveres.

– Hát, igen – folytatta Viktor –, nekünk most minden szempontból a túszok élete a legfontosabb. Nem szeret­nénk a rendőrségről kialakított, amúgy sem túl kedvező képet tovább rontani egy véres eseménnyel, amelyben ártatlan civilek is áldozatul eshetnek. Gondolom, megér­tik... – nézett hol az egyik, hol a másik férfira.

– Persze, persze...  A  lényeget mondjad már, ember! – csat­tant fel a kékmaszkos.

– Futni hagyjuk magukat – jelentette be az őrnagy, közben néhány kisebb lépéssel ismét közelebb jutott a pulthoz. – Kapnak egy feltankolt autót és mehetnek. Azt nem mondom, hogy nem fogjuk magukat keresni, de így legalább kapnak egy esélyt. Ha lebuknak, kapnak pár évet bankrablásért és passz. Ha nem fogjuk el magukat, akkor nyertek, mert mi egy idő után lezárjuk az eredménytelen nyomozást. Ennél többet igazán nem kí­vánhatnak.

– Sanyi! – kiáltott a férfi. – Hallottad?

Kinyílt egy ajtó és megjelent a harmadik ember, akinek szintén fekete maszk volt az arcán. Jobb kezében egy duplacsövű vadászpuska lógott.

– Csapda ez, öcsém – mondta –, csak még nem tudjuk mikor és hol kattan. Ezek gecik át akarnak verni. Amíg túszaink vannak, van esélyünk. Én nem hiszek ennek a fasz meláknak – emelte Viktorra puskája csövét, de az­tán leengedte.

– Ez az egyetlen valódi esélyük – vetett ellent az őr­nagy –, eltűnhetnek, a többi pedig magukon múlik.

– És mi a garancia, hogy nem lőnek le azonnal, ahogy beülünk az autóba. Vagy hogy nem robban fel tíz perc múlva, vagy hogy nem blokkol le motor valahol? He? Mi a garancia, nagyokos? – kérdezte ingerülten a kék sí­maszkot viselő. Viktornak úgy tűnt, ő lehet a társaság vezetője.

– Azért vagyok itt, hogy ezt megbeszéljük – tárta szét kezét nyomozó.

– Nekem tetszik az ötlet – szólalt meg a pult végében álló.

– Ugye, hogy nem is hangzik rosszul? – fordult társa felé a gyakorlóruhás, fegyvert tartó kezét a pulton hagy­va.

Abban bízott az őrnagy, hogy bekövetkezik egy ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló alkalom. Bal kezét lendítet­te és tenyerének élével csonttörő ütést mért a pulton fekvő fegyvert szorongató kéz csuklójára. Következő mozdulata nyomán már az ő kezében volt a pisztoly és nem hagyva időt a pult másik oldalán vele rézsútosan szemben álló puskáját emelő alaknak, két­szer a jobb vállába lőtt. A férfi puskáját elejtve nekicsa­pódott a falnak. Bal kezét vérző vállára szorítva szép lassan lecsúszott a padlóra.

– Földre! – ordította Viktor, miközben maga is a földre vetődött és pisztolyát előre tartva hemperedve kereste a helyiség végében álló der­medten álló bűnözőt. – Dobd el! – kiáltott rá a földön ha­salva, fegyverének csövét rászegezve.

– Ne lőjön! – nyögte az álarcos. Elejtette a pisztolyt. – Csak gázpisztoly – mondta halkan. – Úristen, ez majd­nem lelőtt! – tört ki belőle a gyermeki zokogás.

– Nem mozdulsz! – utasította az őrnagy. Előhalászott zsebéből egy bilincset, és törött csuklóját szorongató ember ép kezére kattintotta, majd ennél fogva húzta ma­ga után, amíg a zokogóra nem csapta másik felét. Bené­zett a pult mögé, ahol ájultan falnak dőlve ült a harmadik.

Berobbant a bejárati ajtó, és feketeruhás, feketemasz­kos keménykötésű férfiak nyomultak a helyiségbe. Ugyanez történt a hátsó ajtónál is, de onnan csak a ki­halt irodákon keresztül értek el az ügyfél helyiségig.

– Oké! Minden rendben! – állította meg a rohamot Viktor hangja. – Hát ők lennének azok a félelmetes túszejtők – mutatott a még mindig álarcot viselő bankrablókra.

A különleges szolgálat tagjai rángatták le az elfogottak fejéről az arcukat elfedő símaszkokat.

– A kurva életbe! – adott hangot megdöbbenésének a kommandósok főnöke. – Hiszen ezek szinte még köly­kök!

– Na, ez az! – lépett mellé Viktor. – Szinte gyerekek, és rajtuk múlott majdnem húsz ember élete. Nem semmi.

Kiszabadították a bezárt alkalmazottakat, a mentők nyugtató elsősegélyben részesítették az ablakhoz állított lelkileg és fizikailag kimerült túszokat. Az egyik idősebb férfit azonnal kórházba kellett szállítani, annyira megvi­selték a történtek. A meglőtt bankrablót rendőri kísérettel vitték a rabkórházba.

Kiderült, hogy a golyós vadászpuskánk csak az egyik csöve volt töltve, a másik csövét már kilőtték, a sírógör­csöt kapott tizenhét éves elkövető fegyvere egy gázpisz­toly volt. Egyedül a kék símaszkot viselő tizennyolc éves bankrabló fegyvere – amit az őrnagy csuklótöréssel el­vett – volt egy valódi Beretta.

A sporttáskából hiánytalanul előkerült az összekészített harmincnyolcmillió forint. Lepes százados köszönettel lemondta a Városliget felé tartó helikopter szolgálatait, visszaküldte az időközben megérkezett Mercedes buszt, és igen gyorsan felszámoltatta a két villamosmegálló kö­zött ideiglenesen kialakított rendőrségi központot. Meg­szüntettette a kordonokat, így a körúton lassan helyreállt a megszokott rend.

A bankfiókot megszállta a helyszínelő szakemberek csapata.

– Ez nem volt teljesen fair – állította meg a kocsija hűlt helye felé egy bizonytalanabbul igyekvő Viktort Lepes. – Ez az én ügyem volt.

– Most is a te ügyed, nekem semmi közöm hozzá, itt sem voltam, világos – mordult rá az őrnagy, megállva a járda szélén.

– Na, na, nem egészen. Erről jelentést kell írnom. Mi lett volna, ha rosszul sül el az ötletszerű megmozdulá­sod? Akkor engem fingatnak meg, de kurvára! Hogy basszon meg téged a ...

– Ha a nagyanyám áramszedővel születik – vágta el Lepes mondókáját –, akkor most ő lenne a hatos villa­mos – mutatott Viktor a megállóba éppen beálló túlzsú­folt sárga jármű felé. – Bár... – lett kissé bizonytalan a hangja –, ahogy elnézem ezt a szerencsétlen járgányt, nem biztos, hogy túl boldog lett volna a nagymami... Szóval ennyit a ha szócskáról, rendben? – mondta be a környéket fürkészve. – Hol a kocsim? Hová a jó istenbe tettétek a kocsimat?

– Hallom, eredményes volt a közreműködése, Viktor – szólalt meg mögöttük Nováki.

– A kocsimat keresem – fordult a hang irányába az őr­nagy –, a többit meg majd leírom, illetve a százados majd leírja – bökte mellbe Lepest.

– Csak gratulálni szerettem volna – mondta Nováki.

– Azzal meg már tele pince-padlás! – morogta Viktor. – Egyébként is Lepes százados kompetenciája. Jól mond­tam? – nézett a mellette álló férfira.

– Hát, azt hiszem... Illetve nem egészen... De talán mégis... – nyögdécselt Lepes.

Hangos csikorgással fékezett mellettük az őrnagy Fordja, minek következtében a mögötte haladó taxis is hasonló módon kényszerült cselekedni. A kockás autó vezetője derékig pattant ki a sebtében letekert ablakon, hogy vegyesen alkalmazva a városi folklór, az argó és a káromkodás széles skáláját fejezze ki nemtetszését. Mindez abszolút hidegen hagyta a Ford volánja mögül kiszálló Grófot. – Elmentünk meginni egy kávét – mond­ta.

– Ülj csak vissza, te vezetsz – mondta Viktor bal kézfe­jét masszírozva. – Elnézést, uram – nézett vissza Novákira, miközben kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját –, de még ren­geteg dolgunk van – és beült. – Nyomd a gázt, Gróf úr, nem bírom nézni a pofáját.

Mögöttük éktelen dudálásba kezdett a taxis, mire Gróf felmutatta összeszorított öklét lefelé mutató hüvelykujjá­val és tényleg gázt adott. Az öreg Ford sivító gumikkal kapcsolódott a Nagy­körút forgalmába.

  – Ez lesz az – mutatott Toncsi az út melletti fény­rek­lámra.

– Aha, Tavirózsa Klub – olvasta hangosan a vi­lágító feliratot Németh százados. A tágas, de nagy­részt még üres parkolóba kormányozta az autót. Egy félreeső hely­re érve leállította a motort. – Ak­kor most várakozunk – vett ki a kesztyűtartóból egy délutáni lapot. – Tartsd nyit­va a szemed, Toncsi fi­am – mondta mellette ülő társá­nak, és belelapozott az újságba.

– Eszméletlen jó csaj ez a Kati – jegyezte meg Toncsi.

– Igen? – kérdezte közömbös hangon Németh. – Melyik Kati?

– Akivel délután beszélgettünk, te, ütődött. Aki miatt most itt dekkolunk.

– Ja... Igen, és remélem olyan értelmes is, ami­lyennek látszott – mondta a százados fel sem pil­lantva az újság­jából. – Úgy tűnt, megértette, hogy mi mit várunk tőle.

– Anita majd irányítja. Neked is tetszett?

– Tessék? Ezt hogy érted?

– Mit hogy értek? Tetszett vagy nem? Láttad nem, ideális az alakja, látszik, hogy...

– Hé, állítsd már le magad! Egy diáklány – nézett rosszallóan társára a százados.

– Azért, mert hekus vagyok, még lehetek fogé­kony a szépre – csettintett ujjával Molnár.

– Akkor járj múzeumba, öregem... – felelt a szá­zados és újból elmerült az újságjában.

Percekig csak az úton elhaladó autók zaja szűrő­dött be a kocsiba.

– Nem tudom, mi a rossebnek kellet ilyen korán kijön­nünk – dörmögte unottan Toncsi. – Legalább a végét add ide – bökött az újság felé.

– Figyelőállásban vagy, öregem – hárított a szá­zados. – Hallgasd a rádiót.

– Akkor inkább beszélgessünk – javasolta a nyo­mozó.

Kelletlenül összehajtogatta Németh az újságját, és ha­nyag mozdulattal a háta mögé dobta. – Be­szélgessünk, baszod – mondta, közben lekapcsolta a belső világítást.

– Ha nincs kedved, én nem igazán akarom eről­tetni...

– Toncsi – kezdte vészjósló hangon a százados –, ne szórakozz velem – folytatta, fejét lassan a mellette ülő felé fordította –, mert nagyon ráfa­ragsz. Beszélgetni volt kedved, hát, tessék. Kezd el...

– Hogy bírja a feleséged? – fogadott szót Molnár fő­hadnagy.

– Tessék?! – lepődött meg a másik.

– Úgy értem, hogy bírja az asszony, hogy zsaru vagy? Tudod, mire gondolok. Megszólal a telefon és te elro­hansz otthonról, isten tudja, mikor érsz haza, aztán ott az esély, hogy ér valami kisebb malőr, meg ilyesmi. Szóval hogy viseli?

Németh hosszan elgondolkozott. Megsimította tömött bajuszát, megvakarta a fülét, sóhajtott egy nagyot. – Szarul, öregem, időnként baromian sza­rul viseli el. Az utóbbi időben gyakrabban kapunk hajba apróságok miatt is. Állandó probléma a pénz is. Kevés, kurvára nem elég. Lehet, hogy már a válás gondolata is átfutott az agyán, de hát ott a két gyerek.

– Mennyi idősek?

– A kisebbik a három a nagyobbik öt.

– És az asszony?

– Huszonhat.

– Dolgozik, vagy otthon van a gyerekekkel?

– Ja, dolgozik. Pénztáros egy áruházban. Várj, megmu­tatom a fotóját – vett elő Németh egy ki­sebb bőrtokot. Felkapcsolta a világítást és Molnár felé nyújtott három darab kilencszer tizenkettes színes fényképet.

– Gyönyörű gyerekek – nézegette a fotókat Ton­csi –, helyes fiatalasszony a feleséged.

– Úgy találod? – élénkült fel a százados. Kikapta Mol­nár kezéből a fényképeket, és nézegetni kezd­te. – Egy kicsit nagy az orra.

– Pont jó – vetett ellent a főhadnagy.

– Az arca is egy kissé mintha hosszú lenne... Olyan,... olyan, lóarcú...

– Satya, neked az agyadra ment valami – mondta homloka előtt meszelve Molnár.

– Hát... Lehet, hogy csak én látom úgy. Neked nincse­nek fotóid?

– Hogyne lennének, csak nem hordom magamnál – felelt Toncsi.        

– Az nem lehet – mondta hitetlenkedve Németh –, min­den zsarunál van legalább egy fénykép az asszonyról, menyasszonyról, gyerekről. A hülyéb­beknél esetleg az anyósról is.

– Azt hiszem igazad van. Teljesen véletlenül ná­lam is van egy-két kép – kotorászott a kabátja alatt. – Meg is van! – mondta, és a százados felé nyújtott egy lapos tár­gyat.

– Na, mutasd – nyújtotta kezét Németh. – A bü­dös életbe! – kiáltott fel, amikor megpillantotta a le­porellóra hajtogatott műanyagtokban elhelyezett fotókat. – Ki ez a nő?

– A feleségem.

– Csak így, pucéron mutogatod ezt a bomba nőt? – hü­ledezett a százados. – Magam alatt vagyok, öregem. Tökéletes arányok, gyönyörű arc. Mi a foglalkozása, fo­tómodell? – kérdezte elkerekedett szemmel gusztálva a képeket.

– Könyvtáros – felelt Molnár. – Tényleg annyira tetszik?

– A férfiak álmainak netovábbja – közölte Né­meth. – Te, mondd, nem ciki egy kicsit, hogy az asszony mezte­len képeit mutogatod?

– Ezek a fotók Olaszországban készültek tavaly nyá­ron. Egy nudista kempingben. Szerinted jobb lenne in­kább felöltözve nézegetni? Esetleg kelle­metlen?

– Óh, dehogy! Ne értsd félre a dolgokat... Csak kissé szokatlan... Nekem legalábbis... – vakarta meg tarkóját Németh.  – Mindenesetre Kocsisnak ne nagyon muto­gasd... 

Egy autó hajtott be a parkolóba, nem messze tő­lük ta­lált helyet a sofőr. Két komoly fizikumú fiatal­ember szállt ki a zöld Corsából, és indult a klub bejárata felé.

– Viktor haverjai megérkeztek – jegyezte meg Toncsi csendesen, mire társa egy pillanatra felte­kintett újságjá­ból.

– Nem a haverjai, hanem a haverjának az embe­rei. Én is ismerem a fazont, néhány éve még ő is hekus volt. Az­tán sikerült összehoznia egy őrző-védő káeftét... Hogy hívják? – mélyedt el ismét a fényképek tanulmányozásá­ba Németh.

– Tudja a rosseb – vont vállat Toncsi –, te mond­tad, hogy ismered...

– A nejedről beszélek, te szerencsétlen...

– Ja, Ludmilla.

– Ezt nem mondod komolyan – nézett a százados meglepett képet vágva Toncsira –, szegény.

– Hát igen – sóhajtott nagyot a másik –, nem le­het min­den tökéletes.

– És ő hogy viseli a zsaruéletet?

– Meglepően jól. Még soha egyetlen rossz szava nem volt emiatt. Sőt nagyon is megértő – itt egy ki­csit elgon­dolkozott –, időnként félelmetesen megér­tő. Azért ez sem túl jó, mi?

– A fene se ismeri ki magát az asszonyokon – nyújtotta vissza a fotókat Satya. – Lehet, hogy van, aki vigasztalja, de lehet, csak ilyen szerencsés a ter­mészete...

Molnár főhadnagy hosszan elgondolkodott a hal­lotta­kon.

Háromnegyed ötig csendben ücsörögtek az autó­ban.

– Remélem, Anita elmagyarázta a kiscsajnak, hogy mi a teendője – mondta csak úgy maga elé.

– Azért ne ess túlzásba, elég, ha kissé ráijesz­tesz, nem kell halálra rémíteni a fickót. Még képes és feljelentést tesz – felelt a társa, közben elővett egy papír zsebkendőt.

A százados lassan fordította a fejét az orrát fújó Toncsi felé. – Feljelentést? – kérdezte. – Na, ez jó... Lenne egy... Eh – legyintett.

Öt óra előtt öt perccel hatszázas Mercedes ka­nyarodott a klub jól megvilágított bejárata elé. A vezető mellől egy hosszú ballonkabátot, széles ka­rimájú kalapot viselő férfi szállt ki, és nyitotta az autó hátsó ajtaját. Ugyanezt tette a gépkocsivezető is a másik oldalon. Lázár Kati és Anita a ballonos férfi kíséretében belépett a klub ajtaján. A so­főr pedig elhajtott a luxusautóval.

 Miután beléptek az ajtón, Anita gyorsan és alapo­san feltérképezte a félhomályosra világított, talpán álló, fordí­tott ''L'' betűt mintázó helyiséget. Szem­ben egy hosszú bárpult állt, balra, három lépcsőn fellépve két biliárdasz­talhoz juthatott a kedves vendég, a középső részt hagy­ták üresen táncpar­kettnek, jobbra pedig kicsiny kerek bárasztalkák álltak, támla nélküli székekkel. Feljebb, az ''L'' betű szárában söröző üzemelt.

Egy fal mellett álló asztalhoz invitálta a vendégeit a Janó névre hallgató fiatalember. Éppen elhelyez­kedtek a közel sem kényelmes székeken, amikor fiatal pincérlány lépett az asztalukhoz. A lányok dzsúszt kértek, a fiatal­ember rumot kólával.

– Hamarosan megérkezik az ismerősöm – mondta az órájára tekintve –, nagyon kedves em­ber.

– Áruld már el, hogy miről van szó – kíváncsisko­dott Kati.

– Türelem, csak egy kis türelem és minden kide­rül – felelt halkan Janó.

– Nem tudom, mi értelme van ennek az egésznek – zsörtölődött Anita. Látszott rajta, hogy egyálta­lán nem találja szimpatikusnak a helyet. Válltáská­ját macerálta, matatott benne egy ideig, közben bekapcsolta az ott lapu­ló aprócska rádióadót.

– Tessék – biccentett az étterem felé Janó –, már jön is.

Valóban, az étterem asztalai kerülgetve közelítet­te felé­jük egy huszonöt-harminc év körüli fiatalem­ber. Öltözéke alapján valamelyik méregdrága di­vatház törzsvásárlója lehetett. Aranykeretes szem­üveget és aranyórát viselt. Hátra fésült haja komoly ember benyomását keltette. Bal kezében egy mappát lengetett, melynek borítása bőr­díszműves remekműnek is beillett.

– Jó napot főnök – emelkedett fel az asztaltól Janó.

– Hódolatom a hölgyeknek – mondta ügyet sem vetve az ácsorgó férfira –, engedjék meg, hogy bemutatkoz­zam: Dobos Alfréd vagyok – hajtott fe­jet –, e szerény kis klub – mutatott körbe – tulajdo­nosa. Engedelmükkel – folytatta, majd kezet csó­kolt Katalinnak és Anitának. – Elnézést, hölgyeim – mondta és a mellette álló alkalma­zottjához fordult. – Mondja, Janó, magának tényleg csak ennyire futja a képességeiből. Hogy juthatott eszébe egy ilyen sötét zugban leültetni kedves vendégeinket?

– De, uram...

– Elmehet – intett határozottan Dobos úr, mire Janó gyors léptekkel távozott. – Megkérem a ked­ves fiatal hölgyeket, fáradjanak velem – fordult vissza Anitáékhoz. – Az étteremben kényelmeseb­ben leszünk. Indulhatunk?

Követték a fiatalembert, aki az étterem bal oldalán so­rakozó boxok egyikéhez vezette őket.

– Ismerős a hely? – kérdezte meg halkan Katalint Ani­ta.

– Nem – intett a fejével is nemet –, nem jártam itt még soha.

Alighogy elhelyezkedtek megjelent a felszolgáló, és egy különböző színű üdítőitalos kancsókkal megrakott szer­vizkocsit tolt az asztaluk végéhez. Alfréd a hölgyeknek kívánságuk szerint narancs dzsúszt töltött, magának pedig szőlőlét.

– Igen kellemes kis hely – szólalt meg Anita.

– Óh, ugyan kérem – szabadkozott Alfréd –, egy­szerű, mondhatnám középszerű. De ami alatta van, az igen. Ha kíváncsiak rá később megmuta­tom önöknek. Nem min­dennapi szórakozásban le­het részük, hölgyeim.

– Kíváncsivá tett – nézett a férfi szemébe Anita.

– Engem is egészen felcsigázott – csatlakozott Katalin.

Alfrédon látszott, hogy élvezi a helyzetet.

– Kata­lin, ön a valóságban sokkal szebb, mint a fotókon – állapította meg.

– Köszönöm – felelt a lány mosolyogva. – Ezek szerint látott rólam fényképeket? – kérdezte kíván­csian.

Alfréd kinyitotta a mappát és egy kisebb köteg fotót tett az asztalra. – Íme – mondta –, embereink értik a dolgu­kat. Nézze csak meg bátran – biztatta a lányt. – Önnek ajándékozom.

Katalin és Anita átnézték a fotókat, de egyetlen – úgy­mond – kényes felvételt sem találtak, mindegyik utcán, iskolában vagy nyilvános helyen készült. A fotósorozat megnyerte a diáklány tetszését.

– Most, hogy találkoztunk, kedves Anita, önnek is fel tudnék ajánlani egy-két kedvező lehetőséget. Jelenleg mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem?

– Adminisztrátor vagyok... Khm... Rátérhetnénk a lé­nyegre?

Alfréd néhány pillanattal hosszabb ideig felejtette sze­mét a csinos zászlóson. – Hogyne, máris – nyúlt ismét a mappájába.

Anita és Katalin egy pillanatra összenéztek, a di­áklány kacsintott egyet.

– Tehát, kedves Katalin – kezdte a fiatalember, közben egy papírlapot tett a mappa tetejére –, tu­dom, hogy ön kiválóan táncol, azt mindenki láthat­ja, hogy ön nagyon szép, ne értsen félre, nem azt mondtam, hogy helyes, hanem azt, hogy nagyon szép. Az is tény, hogy az ön alakja tökéletes. Mindezek tudatában egyáltalán nem meglepő, hogy valaki nagyon nagy örömmel szerződ­tetné önt egy nívós szórakozóhelyre.

– Ezt, ugye nem gondolja komolyan? – vágott közbe Anita. – Maguk azért macerálják hosszú ideje ezt a sze­rencsétlen lányt, aki egyébként még kiskorú, hogy a vé­gén valami ócska kukkoldában idétlen vonaglással káp­ráztassa el a nyálcsorgató, vödörbe spriccelő részeg kéjenceket.

– De kérem! – háborodott fel Dobos. – Szó sincs ilyes­miről. A Tavirózsa nem foglalkozik olyan típusú műin­tézményekkel, amelyekhez hasonlót ön meg­említett.

– Képes lennél ilyen megalázó helyzetbe hozni magad? – bökte oldalba Katalint a felháborodott Anita.

– Sokat fizetnek? – vigyorgott vissza a lány.

– Ne hülyéskedj már, mert itt hagylak...

– Tényleg vödörbe izé... spriccelnek? – rázta meg Anita karját. – Az baromi mókás lehet – kuncogott.

– El lehet képzelni – mosolygott a zászlós.

– Engedjék meg, kedves hölgyek, hogy elmond­hassam miről is van szó – fogta szinte könyörgőre Dobos. – Ese­tünkben – kezdte, amikor a két lány végre kikuncogta magát – a közös üzleti érdekek érvényesítésének lehe­tőségének megbeszéléséről van szó.

– Hú, de bonyolult volt ez – húzta össze résnyire sze­mét Katalin. – Te értetted? – nézett partnerére.

– Dobos úr rögvest érthetővé fogja tenni, ha jól sejtem – emelte szájához a poharat.

 – Oké! Tudjuk, amit tudni akartunk, most pedig gyerünk. Megfegyelmezzük a ficsúrt kissé – nyitot­ta az ajtót Né­meth, de azután visszaült. – Várj már egy kicsit – szólt az ajtót becsapó Molnár után. – Megvan – kotort elő a kesztyűtartóból egy nap­szemüveget. – Elszánt fenegye­rekesre veszem a figurát – mondta a kocsi mellett állva és feltette a szemüveget. – Na, baszd meg – forgatta a fejét –, most meg nem látok semmit. Egyébként elég rémisztő? – kérdezte a magánszámot az autó túloldaláról kí­váncsi­an szemlélő Molnártól.

– Azt hiszem, bár nem ártott volna nőnöd még néhány centit. Már csak hogy abszolút tökéletes illúzió kedvéért. Addig is kereshetek neked egy fe­hér botot.

– Hülye – legyintett a százados. – Majd az ajtó­ban te­szem fel. Na, mozgás...

Sietve átvágtak a parkolón és benyitottak a Tavi­rózsa Klub ajtaján.

– Mit mondjak, jobbra számítottam – nézett körül a százados. – Alapozzuk meg a tekintélyünket, szedd le a mixert – nézett fel nála jóval magasabb társára.

– Úgy érted, lőjem le? – kérdezte hitetlenkedve Molnár.

– Lehetett máshogy is érteni? – tette csípőre a kezét Németh. – He, he, tréfa volt – intett két ujját magasba emelve a fehér pincérkabátos férfi felé, aki dermedten hallgatta a diskurzust –, csak egy kis tréfa.

– Remekül mulattam, uram – felelt rezignált han­gon a mixer.

– Merre van az étterem? – kérdezte a poharakat ren­dezgető férfit Molnár.

– Nekem balra – mutatta az irányt –, aztán megint balra.

– Kösz, és bocs a gyönge viccért – intett felé új­fent a százados. – Mennyire nincs az embereknek humorérzé­kük – csóválta a fejét –, te meg lelőtted volna, mi? – lökte oldalba a mellette gyalogló fő­hadnagyot.

– Nem vagy eszednél...

Átsétáltak a bárnak kinevezett részen, majd be­fordultak az étterembe. Mindössze három asztalnál ültek vendé­gek, azok is jobbára söröztek, csak az egyik sarokasz­talnál ülő fiatal pár fogyasztotta korai vacsoráját.

– Alig látok ebben a kurva szemüvegben – mondta hal­kan a százados –, látod őket valahol?

– Igen – felelt Molnár –, de vedd már le azt a szart, mert úgy nézel ki, mint kasztját tévesztett vak koldus...

– Gyere, és meg ne szólalj – indult Németh nagy lendü­lettel a boxok irányába. A főhadnagy hosszú lépteivel hamar beérte, így pontosan egyszerre ér­keztek Anitáék asztalához.

– Szóval maga az a kurvapecér, akit keresünk – szólí­totta meg visszafojtott hangon az asztaltársa­ság egyet­len férfi tagját Németh százados.

– Pardon? – nézett fel aranykeretes szemüvegét le­kapva Alfréd. – Azt hiszem, nem ismerem az ura­kat – folytatta meglepetten –, a hölgyek talán isme­rik? – nézett egyik lányról a másikra.

– A nagybácsikám emberi – mondta unott hangon Ka­talin. – Helló! – intett feléjük.

– Kézcsókom, Katika – köszönt kedvesen a szá­zados.

– Helló – intett a főhadnagy is.

– Én akkor sem ismerem az urakat – erősködött Dobos.

– Ezt egyelőre elkönyvelheti élete egyik legna­gyobb szerencséjének – felelt a százados, közben ő is levette szemüvegét. Kicsit hunyorgott, mert szinte a teljes sötét­ségből tekintett ki a fénybe. – Csússzon beljebb – ült be a boxba testével beljebb taszítva az elképedt arcot vágó fiatal férfit.

– Az én nevem Dobos Alfr...

– Nagyon jól tudjuk, hogy ki maga. Minket Viktor apó bízott meg, hogy tisztázzunk önnel egy alapve­tő problé­mát. Ne, kérem, ne szóljon közbe – emelte fel fe­nyítően muta­tóujját Németh, látva, hogy Alfrédnak lenne mondaniva­lója. – Nem vagyok a szavak em­bere, ezért most nagyon figyeljen, mert nem va­gyok hajlandó ismételni. Nincs visszajátszás, meg­értett? – rezegtette közvetlenül Alfréd arca előtt a még mindig feltartott göcsörtös mutatóujját. – Elég, ha bólint.

Dobos úr, mivel cselekvési lehetősége elég egyér­tel­műen be lett határolva, nem tehetett mást, fejet hajtott, mondhatnánk bólintott.

– Nagyszerű! – derült mosolyra a százados. – Ön na­gyon okos ember. Szóval – folytatta –, Viktor apó, aki egyébként a Katalin meglehetősen gazdag és bizonyos körökben nagyon komoly befolyással bíró nagybácsikája – küldött egy mosolyt a lány felé –, nagyon rossznéven vette, hogy az ön embe­rei lassan már fél éve rendszere­sen molesztálják, zaklatják, valamint szoros megfigyelés alatt tartják a legkedvesebb unokahúgát. Az a kurva nagy igazság, hogy nagyon megelégelte ezt az öregúr. Viszont kellően bölcs ember, ezért általunk felajánl­ja azt az egyetlen lehetőséget, amellyel ön ki­mászhat ebből meglehetősen kétes helyzetből. Tehát: ön elfelejti, hogy valaha is ismerte, látta, ta­lálkozott vele, hogy egyáltalán létezik a Katalin, és akkor talán nem repül levegőbe ez a kóceráj, meg persze mindaz, amit mögötte és alatta rej­teget. Lát­hat ott két embert – mutatott Németh a presszó felé, ahol Viktor haverjának két embere sörözött béké­sen, szemmel tartva az étteremben folyó eseményeket –, ők robbantási szakértők. Éppen felmérik a terepet. Tehát, nem hiszem, hogy nehéz lesz döntenie, az emlí­tett egyetlen lehetőséget ille­tően – fejezte be mondókáját a százados, óvato­san megigazítva a mellette kifehé­redett arccal ülő Alfréd nyakkendőjét. – Megértett, uram?

A férfira eddig jellemző könnyed magabiztosság tova­tűnt. Idegesen forgatta kezében szemüvegét, majd egy szalvétával gyöngyöző homlokát törölte le.

– Megértet­tem, természetesen megértettem, tisztelt uraim – felelt asztalra ejtve a szemüveget. Itt, kérem tisztelettel, va­lami szörnyű és végzetes félreértésről lehet szó – présel­te ki magából a sza­vakat. – Én, kérem tisztelettel, még sohasem kerül­tem ilyen helyzetbe, engedjék meg, hogy magya­rázattal szolgáljak. A látszat nem a valós képet mutatja... Higgyék el félreértésről van szó. Én nem kívá­nok ujjat húzni senkivel. Nagyon jól megvagyok én itt, eszembe nem jutna, hogy bárkinek is meg­sértsem az érdekeit...

– Jól van, szedje össze magát, és mondja el, hogy mi nyomja a lelkét – veregette vállon Németh.

– Elfogadnak egy italt? – kérdezte Alfréd.

– A hölgyek és én igen, a társamnak – mutatott Molnár felé – kávé, üdítő.

A megszeppent tulajdonos pincérért intett és ren­delt.

– Kezdeném a történet elején – vágott bele Alf­réd. – A Tavirózsa Klub keretein belül működik a Tavirózsa Art Express Ügynökség. Ez az ügynök­ség magyarországi kis és közepes szórakozóhe­lyekre közvetít különféle művészeket, illetve pro­dukciókat. Zongoristától az éne­kesig, bűvésztől a zsonglőrig, zenekartól a tánckarig, egyéni táncoso­kat, diszkósokat és még sorolhatnám. Szerződése­ket kötünk, tehát nem illegálisan közvetítünk, meg­nézzük, hogy a partnereinket kik, és hova kérik, ko­moly feltételeket kötünk ki a helytől függően. Tu­dom, hogy ez manapság ritka, de mi nagyon ügyelünk a ve­lünk szerződésben álló művészekre, fellépőkre.

– Érdekes, amit mond – jegyezte meg kissé epé­sen Németh.

– Kérem, ne ítéljen elhamarkodottan – nézett rá Alfréd, miközben a tálcával érkező pincér lepakolt az asztalra.

– Bocsánat, nem akartam félbeszakítani, de nekem úgy tű­nik, mintha ez a dolog... Hogy is mondjam... – kereste a szavakat a százados –, nem lenne iga­zán tiszta...

– Nem tiltja törvény a közvetítői tevékenységet, arról már nem is szólva, hogy mennyi embert jutta­tunk így jö­vedelemhez – felelt a tulajdonos –, de most nem is ez a lényeg. Engedelmükkel rátérnék.

– Remek – biztatta Molnár –, kíváncsian hallgat­juk.

– Tavaly december közepén felkereste ügynök­ségemet egy férfi. Azt mondta, hogy a Dunántúlon nyit egy bárt, amit később, úgy ősz táján egy pará­dés diszkóval bőví­tene. Beszélgetésünkből kide­rült, hogy ehhez az ősszel megnyitandó diszkóhoz keres különféle produkciókat. Át­tekintette számító­gépes ajánlatunkat, és előzetesen ki is választott néhány műsorszámot azzal, hogy ezekre a későb­biekben vissza fogunk térni. Nos, ezek után a férfi egy borítékot tett az asztalomra, melyben a kö­rünkben helyet foglaló nagyon kedves és szimpati­kus ifjú hölgy, Lázár Katalin kisasszony fényképe volt. Az illető felkérte ügynökségünket, hogy az említett hölgyet szerződtes­sük, és ősszel az ő ré­szére kiközvetítsük. Felajánlott az előzetesen fel­merülő költségek fedezetére egymillió fo­rintot, készpénzben, számla és elismervény nélkül. Ter­mészetesen nem fogadhattam el.

– Pedig szép summa – vette közbe Németh –, rá­adásul adómentesen.

– Nézőpont kérdése az összeg nagyságának megítélé­se – válaszolt Alfréd –, nekem borította el az agyam. Fel­tételesen vállaltuk a dolgot. Január közepétől egy mun­katársam, a hölgyek által már ismert Janó úr vette kézbe az ügyet. Róla viszont tudom, hogy kellő tapintattal jár el hasonló esetek­ben. Így tehát érthetetlen számomra, hogy önök félévnyi, és több személy által megvalósított zakla­tással vádolnak meg. Az elmondottakból egyértel­műen kiderül, hogy mindössze Janó úr igyekezett pusz­tán üzleti szempontok alapján megkörnyé­kezni Lázár kisasszonyt, de mindössze január kö­zepe óta folytathatta ezt a tevékenységét, és csakis személyesen, ez azt je­lenti, hogy társak nélkül.

– Egy pillanat – szólalt meg Anita. – Akkor mivel ma­gyarázza, hogy Janón kívül még néhány alak igyekezett telefonon meggyőzni Katit arról, hogy Janó úr nagyon rendes ember és csak jót akar. Sőt időnként elég feltűnő módon szemmel is tartották a lányt. Mi a magyarázat, Alfréd úr?

– Sajnos erre nem tudok mást válaszolni, mint azt, hogy azokhoz a személyekhez nekem semmi közöm sincs – nézett Anita szemébe a férfi.

– Azt viszont biztos elárulja nekünk, hogy ki volt az az ember, aki megbízta az ügynökségét Kati szerződteté­sével – vette át a szót Németh.

Ujjaival megmasszírozta homlokát a férfi, majd ar­cát rövid időre a tenyerébe temette. Felnézett és nagyot só­hajtott.

– Csak egy névjegyet adott, ami az ügynökség városi irodájában kallódhat valahol. Ugyanis annyiban maradtunk, hogy ő fog időnként érdeklődni – adta meg a választ.

– Nagyszerű – bólintott a százados. – Akkor most szé­pen megadja az iroda címét, és holnap reggel valamelyi­künk elmegy a névjegyért. Ön pedig ké­szít nekünk egy személyleírást az illetőről. Katalint pedig egy életre elfe­lejti, és levakarja róla ezt a Janót. Megegyeztünk?

– Igen, természetesen – felelt azonnal Alfréd. – Ettől a pillanattól kezdve a kisasszony számomra nem is létezik, már megbocsát – biccentett Katalin felé – kedves kis­asszony, hogy ilyen durván kell kifejeznem magam.

– Na – csapta össze tenyerét Németh –, akkor a hivata­los részen túl is lennénk. Mit szólnátok egy jó kis vacso­rához? – nézett szét a társaságon. Egyér­telmű helyeslés volt a válasz.

– Ha nem találják sértőnek – szólalt meg Alfréd –, ké­rem, legyenek a vendégeim.

– Köszönettel elfogadjuk a szíves meghívását, de csak egy feltétellel – mondta Németh és elvigyoro­dott –, ha ön is velünk tart, kedves Alfréd – veregette vál­lon a mellette ülő kis­sé még ideges férfit.

– Ha úgy gondolják és nem zavaró a társaságom, akkor örömmel – próbált mosolyogni Alfréd, de nem nagyon si­került.

Oldott légkörben és folyamatosan emelkedő han­gulat­ban zajlott le a vacsora. A Tavirózsa Klub szakácsai ki­tettek magukért: kitűnő ételekkel ked­veskedtek a vendé­geknek. Az étkezés befejeztével általános társasági té­mákról beszélgettek, majd ki­derült, hogy Alfréd remek vicceket ismer és rend­kívül jó előadó. Közben a lányok megkóstoltak kétféle koktélt, mindkettő a klub specialitá­sai közé tartozott, Németh hetvenkettes Bikavért szopo­ga­tott, míg Molnár különféle süteményeket vágott be.

Nyolc órakor Alfréd egy javaslattal állt elő.

– Mindenek előtt el kell önöknek mondanom, hogy én hosszú ideje nem fogyasztok alkoholt, és most, hogy a nagy ijedtségre való tekintettel kivételesen megszegtem önkorlátozásomat, viselkedésem ta­lán némi visszatet­szést kelthet önökben, ezért bocsánatukat kérem.

– Ugyan már, Alfréd, engedje csak el magát nyu­godtan – legyintett Molnár.

– Szeretném meghívni önöket az én kis barlan­gomba – folytatta a tulajdonos. – Ne utasítsanak vissza, kérem – vette le a szemüvegét és egy szal­vétával megtörölgette. – Egy játék az egész – folytatta, közben az órájára pil­lantott –, van még közel két óránk. Töltsük kellemesen. Rendben? – tekintette kérőn járt körbe az asztalnál ülő­kön.

Németh és Molnár összenézett.

– Miért is ne? – szólalt meg váratlanul Anita. – Te is rá­érsz még, ugye, Kati? – bökte oldalba könyö­kével a mellette ülő lányt.

– Hogyne – felelt azonnal nevetve –, nézzük meg azt a barlangot.

– Oké! – egyezett bele Németh. – Nézzük.

– Kérem, kövessenek – indult előre Alfréd a mel­lékhe­lyiségek közös előtere felé, ahonnan egy harmadik ajtó is nyílt. Az alig néhány négyzetméte­res szoba a takarító­szerek tárolására szolgált. Összes berendezése három plafonig érő polc és egy mosdófülkéből állt. Alfréd a pol­cok mögötti fal­hoz lépett, a kezében egy tartott apró távirányí­tót, amin megnyomott egy gombot. Fél méter széles rés tárult fel, amint a jól álcázott ajtó hang nélkül félre­csúszott.

– Hoppá! – csettintett elismerően Molnár.

– Egy kis technika – szerénykedett a házigazda.

Egy gyengén megvilágított szűk folyosón haladtak pár métert, Majd Alfréd megállt.

– Itt egy igen meredek lépcső következik, kérem, le­gyenek nagyon óvatosan – mondta, és a vékony korlátba kapaszkodva elindult lefelé. – Fenébe is – dünnyögte –, eddig nem tűnt ennyire lejtősnek.

A lépcső alján a fentihez hasonló nyílást találtak, ami egy toalett szobára nyílott. Majd a következő, immár szokványos méretű nyílászárón át bejutottak Alfréd iro­dájába.

A helyiség antik berendezésének harmóniáját ta­lán csak az asztalon elhelyezett számítógép és tartozékai, valamint a négy falba süllyesztett moni­tor törte meg.

– Kérem, kövessenek – indult Alfréd a szemben lévő aj­tó felé, a többiek pedig természetesen követ­ték.

– A kurva életbe! – szaladt ki Németh száján. – Tudtuk, hogy valamit rejteget, Alfréd, de hogy egy komplett ka­szinót, ez azért mellbe vágott!

– Eszméletlen! – ámuldozott Lázár Kati is. – Állati klassz kis hely – indult felfedezni a terepet.

– Nem azért, öregem – mondta Molnár Némethez for­dulva –, de ha valaki nekem azt akarná beme­sélni, hogy ilyen létezik, hát azt nagyon seggbe rugdosnám, mert hogy ne nézzen már engem hü­lyének... És tessék, itt állok egy zugkaszinó köze­pén...

– Uraim, nem olyan komoly ez a dolog – szerény­kedett Alfréd, de élvezte, hogy elkápráztathatta vendégeit –, mindössze egy rulett asztalunk van, öt kártyaasztal meg vagy tíz automata. Nem olyan nagy dolog ez. Kizárólag a klubtagjaink szórakozta­tására tartjuk fönt ezt a játékter­met.

Miközben a több mint tízfős személyzet a nyitás előké­születeivel foglalatoskodott, Alfréd körbeve­zette vendé­geit. Megmutatta a legkorszerűbb technikával felszerelt színpadot, ahonnan a legkü­lönbözőbb műsorokkal szó­rakoztatják a nagyérde­mű szerencsejátékosokat, a bár­pultot, a szeren­csekereket és a nyerőgépeket. Ezt köve­tően – mondván, hogy elvégre játszani jöttek –, a klubja nevében felajánlott a társaságnak fejenként száz dollár értékű zsetont, hogy kedvükre nyerhesse­nek. Erre a százados – elnézést kérve vendéglátó­juktól – félre hívta Molnárt.

– Mi a véleményed? – kérdezte.

– Az, hogy játszunk, te, ökör – felelt késlekedés nélkül a főhad­nagy.

– Ez egy zugkaszinó.

– Na és? Most játszunk, aztán majd Viktor eldönti, hogy mikor kapcsoljuk le ezt a Frédi gyereket – ja­vasolta Mol­nár.

A százados ezen elgondolkodott, rágyújtott. – Igen, azt hi­szem, ez így helyes – mondta vastagon fújva ki a kék füstöt.

– Mi a helyzet? – lépett melléjük Anita. – Be­visszük a fiút? –kérdezte.

– Játszunk, picinyem – felelt Molnár.

– Hát, ha ezért nem rúgnak ki páros lábbal, akkor megé­rem a nyugdíjat – csóválta meg a fejét. – Nem vagyok a picinyed! – nézett hirtelen a főhad­nagy szemébe.

– Elnézést, asszonyom – csapta össze bokáját főhaj­tással egybekötve az érintett.

Az elkövetkező majdnem másfél órában mind a négyen szabad utat engedtek játékszenvedélyük­nek.

Fél tízkor a kasszapultnál ácsorogva, ahol az Alf­réd úr személyesen intézte a megmaradt vagy nye­remény zse­tonok beváltását, izgatottan, egymás szavába vágva mesélték friss játékélményeiket. Szerencsés, vagy ép­pen peches húzásaikat. Sor­ban átvették Alfrédtól a kö­zepes méretű sárga borí­tékokat.

Miután végeztek az elszámolással vendéglátójuk visszakísérte őket a már megismert útvonalon az étte­rembe. A kijáratnál elköszöntek, de Németh nem mulasz­totta el figyelmeztetni Alfrédot megál­lapodásukra. A férfi nyugtázta a figyelmeztetést és felajánlotta Mer­cedesét, hogy a sofőrje hazaszál­lítja a társaságot. A százados köszönettel elhárítot­ta, hiszen a parkolóban állt a kocsijuk.

Útközben tovább folytatták a zugkaszinóban tör­téntek kitárgyalását.

– Nekem szerencsém volt – mondta Lázár Kati – több mint nyolcvan dollárom maradt. Hát neked? – kérdezte a mellette ülő Anitát.

– Talán negyven... negyvenöt – felelt táskájába téve a sárga borítékot.

– Óh – fordult hátra Molnár –, nekem száztizenha­tot hozott a kártya.

– Az utat nézd! Te, lökött hekus – szólt rá Németh.

– Jól van, ne izgulj. És te, Satya – kérdezte Ton­csi.

– Nem is tudom – dünnyögte a százados –, talán ötven, talán negyven...

Először Katalin lakóhelyére mentek. Miután Anita né­hány tanácsot adott védencének, a lány elkö­szönt tőlük. Megvárták, amíg a lépcsőházban be­csukja maga mögött az ajtót, aztán Toncsi indított. A jelenet megismétlődött pár perccel később, azzal a különbséggel, hogy Németh százados igazította el a házuk előtt kiszálló Anitát.

Robogott tovább az autó a lakótelep felé, ahol egy má­sodik emeleti kétszobás negyven négyzet­méteres lakás­ban várta Németh századost a csa­ládja.

– Öregem, alig merem elhinni – szólalt meg.

– Tessék? – nézett rá Molnár. – Mi olyan hihetet­len?

– Nem akartam a csajok előtt mondani, valamivel több, mint nyolcszáz dolcsit nyertem...

– Óh, hogy a ragya verjen ki... – csapott a volánra Mol­nár Toncsi.

– Az asszony biztos fog örülni... – húzó­dott széles vigyorra a bajuszos százados szája.

 Kávéját kavargatta az irodájában Viktor, időnként szí­vott a cigarettájából, miközben Németh százados és Zsoldos Anita zászlós beszámolóját hallgatta az előző esti eseményekről.

– Megáll az ember esze – ért mondandója végére Né­meth –, az a pali egy komplett játékkaszinót üzemeltet csak úgy, bele a vakvilágba. Nehezen tudnám elképzel­ni, hogy egynémely helybeli kolléga ne lenne ott törzstag. Szóval, mi a fenét csináljunk? Lerohanjuk és sittre csa­patjuk az Alfréd fiút meg a vendégeit?

– Erre később még visszatérünk. Játszottatok lega­lább? – itta ki az utolsó korty kávét az őrnagy. – Ezt sem a Toncsi főzte – jegyezte fanyalogva, asztalra ejtve az üres üvegpoharat.

– Ugyan – felelt gyorsan a százados –, éppen hogy csak kipróbáltuk – legyintett.

– Nagy marhák vagytok – felelt homlokát ráncolva Vik­tor –, nyerhettetek volna egy kis zsebpénzt. Na, mind­egy, úgy látszik nem is olyan rossz a rendőri fizetés... Anita? – nézett nyomozónőre.

– Igen – kezdett mondandójába a fiatal nyomozónő egy oldalpillantást vetve a plafont szemlélő századosra. – Khm, khm. Összefoglalom a Lázár Kati ügyével kapcso­latban kialakított véleményemet, bár azt hiszem, hogy a jelenlévő uraknak nem tudok különösebb újdonságot mondani... Tehát – a jegyzetfüzetébe pillantott, majd belevágott:

– Dobos Alfréd ebben az ügyben tiszta. Most nem veszem figyelembe a kaszinóját. Alig másfél hó­napja igyekszik óvatos, és szerintem a mai állapotokhoz képest elfogadható módszerekkel ügynökségének köte­lékébe csábítani Katalint. Teszi mindezt egy állítólagos megbízás alapján. Satya az előbb már elmondta a dolog részleteit, nem ismételném meg, de számomra az a konzekvencia, hogy a titokzatos meg­bízó az a személy, aki mintegy megfigyelés alatt tartja az eseményeket és a lányt, illetve az utóbbit különböző módszerekkel igyekszik Alfréd ajánlatának elfogadására orientálni. Végső következtetésem: Alfréd megbízója a mi emberünk.

– Elismerésem! – csapta össze párszor tenyerét Né­meth százados.

– Menj már a francba – csattant fel a zászlós –, csak összefoglaltam, amit tudunk... Lökött...

– Toncsi azért nem tudott neked kávét főzni – magya­rázta a százados –, mert reggel tízkor kezd a Tavirózsa Klub irodájában, hogy elhozza Alfrédtól a keresett sze­mély adatait, meg a személyleírását.

– Ez az iroda nem véletlenül az ötödik kerületben van? – kérdezte Viktor, közben az asztalán álló számítógép billentyűit nyomogatta.

– Egy pillanat – nyúlt a zsebébe Németh, és kivett egy cetlit. – De igen – mondta.

– Akkor jó – dőlt hátra foteljában az őrnagy –, mert azt mára virradó éjjel feltörték és kirabolták.

– Na, mit mondtam! – jött izgalomba Anita. – Ez a betö­rés is csak az én eredeti elképzelésemet támasztja alá. A lány igenis veszélyben van, csak nem a Dobos, hanem valaki más feni rá a fogát... Bocs, tudom, egy kissé színpadias voltam... De akkor is igazam van!

– Azért ez több, mint különös – kerekedett el Németh szeme.

– Csak nehogy ti hárman legyetek a gyanúsítottak – kuncogott Viktor.

– Képes így kombinálni Alfréd is – bólogatott a száza­dos. – Megtennél egy szívességet, Anita? – tette kezét a lány vállára. – Hívd fel a Toncsit és igazítsd el. Ő még nem tud semmiről, és szeretném, ha nem érné meglepe­tés. Ha az irodánál nem talál mást, mint zárt ajtót, akkor látogassa meg Alfréd barátunkat, és hozza el a kért személyleírást. Megteszed, picinyem?

– Persze, de ez a megjegyzésed kimerítheti a szexuális zaklatás honunkban még sajnos nem létező cikkelyét. Ugyanis nem vagyok a picinyed... – indult kifelé Anita, de nem mulasztotta el megtiporni a százados lábát.

Alighogy becsukódott az ajtó, Németh az őrnagy aszta­lához lépett.

– Főnök, te tudtad, hogy ennek a lóbaszó, vigyori, kávébajnok Toncsinak micsoda egy bombázó felesége van? – kérdezte.

Viktor elmosolyodott, de Németh figyelmét nem kerülte el a mosoly hidegsége.

– Kurva jó – mondta az őrnagy –, szóval téged is meg­szívatott. – A meztelen fotók!... Nyugi öregem, én is ala­posan megszívtam, mint a csoport nagyobbik része. Egyelőre Gróf, Guriga és a Kisdeák az, aki még szűz. Lassan ők is sorra kerülnek.

– Én kinyuvasztom ezt a faszt! – dühöngött Németh. – Olyan hintába ültetem ezt a mocskot, hogy amíg él, el nem felejti...

– Higgadj le – állt fel az asztala mögül Viktor.  – Molnár felesége fiatal és beteg. Halálos betegen fekszik egy kórházban és Toncsi szeretné, hogy... A francba már... – hajolt egészen közel beosztottjához Viktor. – Nem tu­dom én ezt most neked elmagyarázni és nem is aka­rom...  – kilépett íróasztala mögül, tett néhány gyors, de teljességgel céltalan lépést a szobában. – Toncsi így próbálja élve átvészelni azt pokoli nehéz helyzetet, ami bármelyikünkkel előfordulhat. Megpróbál felkészülni a felkészülhetetlenre, érted már?

– Miről van szó, AIDS?

– Nem.

– Nem? – csodálkozott el a százados. – Hát akkor mi? Nekem elmondhatod...

– Fehérvérűség. Vérrák, ha így ismerősebb. Előrehala­dott állapotban. Megpróbálták a gerincvelő-átültetést, de valami okból nem hozott pozitív eredményt. A helyzet reménytelen, talán egy hónap, talán hetek, talán csak napok kérdése, hogy bekövetkezik a tragédia.

– Szörnyű... Miért ver a sors rendes embereket ilyen kegyetlenül? – rúgott az asztalba Németh.

– Ugyanezt kérdezné a te feleséged, meg az enyém, meg mindannyiunk legközelebbi hozzátartozója, ha hol­nap valaki közölné velük, hogy egy rohadt szemét állat bűnöző golyó közvetlenül a szívben landolna, és lehet jönni azonosítani.

– Ne beszélj már zagyvaságokat – intett idegesen Né­meth –, nekünk azért akad némi esélyünk, hogy véde­kezhessünk, hogy kivédhessük a támadást.

– Van... – ült vissza az asztalhoz Viktor.

– Főnök, azért nyugtass már meg, hogy nem egy po­tenciális öngyilkossal dolgozom együtt – tért magához a százados.

– Egy kicsit legyél türelemmel. A többit majd meglátjuk. Megértettél, Satya?

– Igen, értelek én... – tárta szét a kezét Németh.

– És figyelj rám!  – folytatta az őrnagy. – Rajtad, a Dömösön és rajtam kívül senki sem tud semmit. Szeret­ném, ha így is maradna...  Világos?! – csattant az utolsó szó.

– Persze – felelt csendesen a százados –, ez csak ter­mészetes.

Viktor ismét előjött asztalmonstruma mögül. Tett egy-két céltalan lépést, beletúrt a hajába, aztán ledobta ma­gát az egyik fotelbe. Bal lábát keresztbe tette térdén, uj­jaival megmasszírozta homlokát.

– Nos, akkor térjünk vissza a munkához – szólalt meg. – Miután Toncsi elhoz­ta Alfrédtól a személyleírást, feltételezve, hogy használ­ható, annak alapján csináltassatok egy fantomgrafikát. Egy egyenruhás zsaru menjen vissza Alfrédhoz a rajz­zal, és azonosíttassa vele. Azt kell mondania, hogy a grafikán látható embert más ügyben is keresi a rendőr­ség. Ha Dobos Alfréd felismeri a rajz alapján azt az egyént, aki Lázár Kati szerződtetésével megbízta, akkor készíttessetek a közreműködésével egy precíz számító­gépes fantomfotót az illetőről. Ezt a számítógépfotót kapja meg minden járőr, a határőrség, a vámőrség, meg mindenki... Országos körözés indul...

– Rendben – mondta Németh. – És ha ez nem jön össze? Akkor mi a következő lépés?

– Azt nem tudom – rándult meg az őrnagy válla.

Ebben a pillanatban kivágódott az iroda ajtaja és Ko­pasz hadnagy robbant be a helyiségbe.

– Jó hír! – kiáltott a hadnagy megállva Viktor előtt. – Balogh Zoli megunta a kórházi semmittevést és tíz perce kigyalogolt a kómából! Most szólt be rádión az őr.

– Végre valami igazán jó hír! – ugrott ki foteljából Viktor és indult a terem felé. – A szekrényben van két üveg pezsgő, Satya, intézkedj! – szólt vissza az ajtóból.

– Máris viszem – felelt a százados.

Kisvártatva két durranás jelezte a pezsgősdugók mennyezet felé irányított startját. Hamarjában előkerültek a bögrék, csészék és vizespoharak. A csoport szolgálatban lévő tagjai megünnepelték szerencsétlenül járt társuk felépülése felé tett első lépését. Összeütődtek a különféle ivóalkalmatosságok, hogy utána a finom nedű élvezete tegye tökéletessé a rögtönzött ünnepet.

Hátraszegett fejjel, pohárral a száján csurgatta le torkán a pezsgője utolsó cseppjeit az őrnagy, amikor hirtelen el­csendesedett a terem. Viktor megmerevedett pózában, csak a szeme követte a többiek tekintetét.

Az ajtóba Nováki állt. Lendülettel vágta be maga mögött az ajtót, majd csípőre tett kézzel közelített a terem közepe táján csoportosuló ünneplők felé.

– Ez igen – mondta végigmérve a társaságot. – Látom remekül szórakoznak a kollégák.

Viktor lassan pózt váltott, levette szája elől a poharat és a mellette álló asztalra tette.

– Nézze, őrnagy úr – lépett főnöke elé –, egyik társunk nincs negyed órája, hogy visszatért a kómából. Mindössze ennek örültünk egy ki­csit. Nem hiszem, hogy olyan nagy bűn lenne az egy korty pezsgő...

– Nem is tudom, maga mit nem tartana megbocsátható bűnnek – vágott a szavába Nováki. – Maguk itt mind szolgálatban vannak – fordult körbe, megnézve az arco­kat –, amikor lejárt a szolgálatuk azt csinálnak amit akar­nak. De nem itt... Az esetre vissza fogunk térni – mondta és elindult Viktor irodája felé. – Beszédem van magával, őrnagy!

– Mindenki folytassa a munkáját – intett a már lassan széledő társaság felé Viktor és követte Novákit. Becsuk­ta maga mögött az ajtót. Az íróasztalnak támaszkodva álló főnökéhez fordult.

– Ha jól emlékszem, kilencre rendelt az irodájába – mutatott a falon ketyegő órára, ami még csak fél kilencet mutatott.

– Így van, de közbejött valami – felelt Nováki. A kezé­ben tartott dossziét az asztalra dobta. – Átveszik ezt az ügyet. A próbautas eltűnésekről szól. Tegnap este beje­lentették a negyedik esetet.

– Hallottam róla – bólogatott Viktor. – Igyekszünk a vé­gére járni...

– Nincs előrelépés a tőrös gyilkosságok ügyében – mondta számon kérő hangsúllyal Nováki.

– Tény, elakadtunk – tárta szét a kezét Viktor –, de nem adtuk fel.

– Mesélje már el, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért nem adott nekem tájékoztatást a fegyverelfogási ügyben?

Viktor szótlanul állt egy ideig, majd tett néhány lépést.

– Felsőbb utasításra – nézett főnöke szemébe.

– Értem – indult az ajtó felé Nováki –, hát akkor jó munkát, viszlát – lépett ki az ajtón, végigsietett a termen és szó nélkül csapta be az ajtót.

Viktor leült az íróasztalhoz és gondolkozott. Pár perc­cel később Németh százados nyitotta rá óvatosan az iroda ajtaját.

– Gyere nyugodtan – intett felé az őrnagy.

– Valami gubanc van? – kérdezte Németh, s leült a ka­napéra.

– Semmi. Idebaszott az asztalra egy dossziét és kiro­hant – foglalta össze tömören a nemrég lejátszódott eseményeket. – A próbautas eltűnések – bökött az előtte heverő aktára, majd felemelte és a százados felé nyúj­totta. – Ismerkedj meg közelebbről a témával és ké­szítsd elő a csalit.

Németh felállt és az asztalhoz ment, átvette a dossziét, majd belelapozott.

– Ki lesz a csalimadár – kérdezte.

– Én – vigyorgott rá az őrnagy.

– Na, ez érdekesnek ígérkezik – pödört egyet a baju­szán Németh.

– Egyébként fél tízre raportra megyek Szabó ezredes­hez, de előtte bekapok valamit a büfében. Tiéd a pálya – mondta dzsekijét vállára terítve, aztán magára hagyta a századost.

 Féltizenegykor lépett be ismét a terembe. Különösen jókedvűnek látszott. Figyelmet kérve tapsolt párat.

– Van egy hírem, aminek mindenki örülni fog – mondta hangosan, és megvárta, hogy elcsendesedjék a helyi­ség. – Szabó ezredestől jövök, és bejelentem, hogy a mai naptól az ő közvetlen irányítása alá került a cso­portunk. Tehát, amelyik kollégának baja van velem, az ezen túl ne a Novákihoz menjen panaszra, hanem Szabó ez­redes úrhoz. Mindenki megértett? – tekintett körbe a job­bára mosolygó arcokon.

– És mi lesz Novákival? – Rácz hadnagy.

– Ha nagyon szívedhez nőtt, akkor a holnap kimehetsz a pályaudvarra és lobogtathatod utána könnyes zseb­kendődet – válaszolt a kérdésre Viktor. – Áthelyezték valami kisvárosba, ahol közel sem annyira zűrös a hely­zet, mint itt – folytatta, mire kitört a tapsvihar. Az őrnagy pedig eltűnt irodájának becsukódó ajtaja mögött.

– Van itt valami érdekes – szólt utána Németh. – A francba! – morogta és felkecmergett Gróf asztalától, majd főnöke után indult. – Jó, hogy látlak, Guriga – állította meg a mellette elsiető Karikás hadnagyot. – Ezt rendezd el a garázsmesterrel – nyomott a kezébe egy papírt.

– Mi a szent szar ez? – kérdezte a megtorpanó hadnagy.

– Csalikocsi a főnöknek, na igyekezz már – nógatta a fiatal nyomozót Németh.

– Mert nincs elég melóm... – dünnyögte az elmenőben.

Amikor a százados benyitott Viktor éppen telefonált. Mutatta, hogy üljön le.

– Nem, Orsi, nem... ...Mondom, hogy nem... ...Azt a ku­tyának vettem... ...Jó... ...Igen, a macska is ehet belőle... Nem tudom... ...Persze, majd sietek... ...Nem oda nem, majd talán máskor... Jó... Szia – tette helyére a kagylót. – Úgy hallottam, valami érdekes dolog lapul a tarsolyod­ban? – nézett a századosra. – Nos, akkor ki vele – mondta és fütyörészni kezdett.

– Van egy feljegyzés nálam, egy tegnap történt, tulaj­donképpen nem is túlságosan jelentős eseményről. A Skála előtti parkolóban történt... – nézett fel zavartan papírjából a százados. – Engem különösképpen nem za­var, de mire ez a nagy jókedv, ha szabadna tudnom? Nem lehet a lényegre koncentrálni, ha közben te itt fütyö­részel...

– Jaj, bocs. Észre sem vettem. Tudod tegnap este sike­rült befejeznem a legújabb szerzeményemet. Már októ­ber óta sanyargatom magam vele. Egyébként meg miről is van szó?...

A százados megköszörülte a torkát. – Arról, hogy teg­nap a budai Skála parkolójában inzultálták egy ékszerke­reskedő feleségét.

– Bővebben – mondta sürgető kézmozdulatokkal kísér­ve Viktor.

– A hölgyet állítólag televíziós felvételre invitálták és a parkolóban vette volna fel őt a produkció kocsija. Ebből kavarodott valami zavar, ami kis híján tettlegességig fa­jult, de ezt a járókelők közeledése meghiúsította. Az odaérkező járőr már csak a hölggyel tudott beszélni, a gyanúsított felszívódott a zűrzavarban. Nem óhajtott fel­jelentést tenni, csak szitkozódott, majd miután a járőr az iga­zoltatása során feljegyezte az adatait, beszállt az autójá­ba és elhajtott a helyszínről.

– Hála istennek, a dolog rendeződött – dőlt hátra elé­gedetten Viktor. A százados viszont megütközve bámult rá.

– A kerületi ügyeletes tiszt felfigyelt valamire a járőr feljegyzésében, amire úgy tűnik, hogy te nem – folytatta.

– Akkor az az ember egy szakasztott zseni – mondta Viktor. – Világítsd meg elmémet, Satya! – húzta fel a szemöldökét.

– Csak emlékeztetlek a Switzer-ügyre. Képbe kerültek a tv-társaságok, produkciós irodák, nem emlékszel, csak pár napja volt?

– Azt a szentségit! – pattant fel az őrnagy. – Megvan a nő címe?!

– Naná...

– Akkor most indulunk!

 Harmincöt perccel később egy frissen felépült budai villa előtt parkolt le a Ford. A két nyomozó gyors léptek­kel haladt az udvari bejárat felé. Miután becsengettek, a vaskos kőoszlopba ágyazott videofon kicsiny képernyő­jén megjelent egy vastag nyakú fiatalember képe, aki jö­vetelük célja iránt érdeklődött. Németh százados a ké­szülék kamerája elé tolta igazolványát, közölte a tényt: rendőrség. A kapu hangos berregése jelezte, hogy szabad az út.

A verandán már jött eléjük az előbb még miniatűrben lá­tott behemót fiatal férfi.

– Kit keresnek az urak? – kérdezte magabiztosan.

– Dombi Aurél feleségével szeretnénk beszélgetni – felelt Németh.

– Sajnos az most teljességgel lehetetlen – mondta saj­nálkozó hangon a hústorony.

– Nem baj, megvárjuk, ha végre beenged – legyintett Németh.

A férfi félre állt az ajtóból, így bejuthattak a nappa­liba.

– Ez aztán a berendezés – adott hangot ámulatának a százados, ahogy szétnézett. – Mikorra várható a hölgy érkezése? – kérdezte mintegy mellesleg.

– Krisztina asszony a házban tartózkodik, de meg­hagyta, hogy amíg a medencében strandol, senki sem zavarhatja. Ezt az utasítást kaptam, remélem, megértik – szabadkozott a férfi.

– Ez csak természetes – veregette vállon Viktor a vele egy magas fiatalembert –, csak azt mondja meg, hogy merre van házistrand. A többi nem a maga dolga.

– Nem tehetem.

– Akkor önmagával baszik ki, kedves öregem, mivel aka­dályozza a rendőrség munkáját, bevonatom minden en­gedélyét – mondta Viktor. – Megérné?

– Egy kis türelmet – felelt idegesen a férfi –, kérem, itt vár­janak – és eltűnt egy ajtó mögött.

A két nyomozó kényelembe helyezte magát egy rém ­drága bőrgarnitúra foteljaiban. Rágyújtottak, szótlanul szemlélve vagyonokat érő berendezési tárgyakat, az ízlésesen megválasztott textiltapétát. Erről  Viktornak bevillant, hogy tavasszal ki kell majd javítania a házuk vakolatát. Esetleg belül ki is kéne festeni, de az lehet, hogy ráér jövőre. Kérdés, hogy Orsolya mennyire forszí­rozza majd ezt a dolgot.

Kinyílt az ajtó és beszáguldott a szobába egy nedves hajú, fürdőköpenyt magán összehúzva tartó fiatal nő. Így ázottan is heves szívdobogást előidézve a két férfinál, főleg, hogy mellei minduntalan kikívánkoztak a fenekét is csak félig elfedő köpeny takarásából.

– Miben lehetek a segítségükre? – tért azonnal a lé­nyegre Krisztina asszony, mind a huszonhárom évének magabiztosságéval.

– A tegnap önt ért inzultus miatt vagyunk most itt – kezdte Németh.

– Ugyan már! Nincs jelentősége az egésznek. Szót sem érdemel, nem is értem, hogy a férjem miért tett lé­péseket ebben az ügyben – miközben ezt mondta he­lyet foglalt a nyomozókkal szemben a fotelban.

– Megjegyzem – szólt Viktor –, az ön kedves férje egy arasznyit sem lépett ebben az ügyben. Mi is csupán arra kérjük, hogy a lehető legpontosabban mondja el nekünk, hogy mi is történt önnel tegnap délután a Skála parkoló­jában. Mi volt az előzmény, egyáltalán, hogy került ön oda? És miért nem tett feljelentést?

– Ne tudom, mire megy ki ez a játék – emelte maga elé elhárító mozdulattal tenyerét a nő –, de akkor jól figyelje­nek, elmondom az egész sztorit.

– Nagyszerű! – biztatta a százados és tiszta lapot nyi­tott a jegyzettömbjében.

– Tegnap, úgy valamikor dél körül telefonon kerestek. Egy nővel beszéltem, aki ugyan bemutatkozott, de saj­nos nem értettem tökéletesen a nevét. Valamilyen Klára, vagy Márta, vagy valami ilyesmi – vonta meg a vállát. – Felkért, hogy vegyek részt egy mostanában induló új ká­beltelevízió nőknek szóló magazinjában. Őszintén meg­mondva nem repestem az örömtől, mert nem nagyon csípem, ha mindenféle hülyeségekről kérdeznek csak azért, mert egy aránylag tehetős pali felesége vagyok. Nem kell engem mutogatni, mint valami látványosságot a hétvégi búcsúban – vágott egy erőteljes grimaszt a fiatal hölgy. Ivott egy kortyot a jégkockákkal dúsított ásvány­vízből. – Aztán nehezen ugyan, de mégis belementem. A Skála pakolójában beszéltünk meg randevút, dél­után négyre.

– Nem találta furcsának, hogy nem egy stúdióba invitál­ják, hanem... – kérdezte Németh.

– Először nem, mert azt mondta a nő, hogy másokat is ott vesznek fel, de így utólag – gondolkozott el vizes ha­ját tapogatva –, tényleg egy kissé érthetetlen.

– A férjének említést tett a meghívásról? – érdeklődött Viktor.

– Persze. Közvetlenül a beszélgetés után felhívtam, hogy elmondjam neki, miről van szó. Őszintén szólva bujkált bennem a gyanú, hogy talán Aurél akar megtré­fálni... Kitelnék tőle...

– És beleegyezett az ön esetleges televíziós szereplé­sébe a tisztelt férje? – kérdezte Németh.

– Az volt a válasza, hogy felőle akár sztriptízt is csinál­hatok, de azt feltétlenül látni akarja – emelkedett ki a fo­telból az ifjú asszony. Nem jött zavarba akkor sem, amikor köpe­nye szétnyílt és néhány pillanat erejéig a maga meztelen valóságában mutatkozott a két férfi előtt. De akkor sem, amikor a rendőröknek hátat fordítva, a szoba sarkában álló kisasztal fölé hajolva keresgélt, miközben a nyomo­zók kedvükre szemlélhették gömbölyű idomait.

– Megvan – egyenesedett fel és egy cetlivel a kezében visszalépegetett a foteljához. – Tessék – nyújtotta át Vik­tornak –, a kábeltévé neve. A címét, telefonszámát nem tudom – mondta és leült.

– Quick TV – olvasta hangosan az őrnagy. – Nem hal­lottam még róla. És te? – nézett a századosra, aki csak a fejével intett nemet. – Folytatná a történetet? – fordult ismét a nőhöz.

– Hogyne. Szóval beültem kiskocsiba és odahajtottam a parkolóba. Pont egy perccel négy után érkeztem. Az üvegvisszaváltó közelében állítottam le a járgányomat, kiszálltam és vártam. Hamarosan egy magas szőke nő lépett mellém, mondta, hogy ő van a tévétől, és hogy menjek vele már vár az autó. Én nem így gondoltam, hi­szen elég nagy kislány vagyok én már, meg van már jogsim is, autóm is, tehát mondtam a nőnek, hogy mutassa meg az autót, én meg majd megyek utána. Erre nekiállt habratyolni, hogy az nem lesz jó, mert lemaradhatok, meg nincs idő most variálgatni, meg ehhez hasonlók. Mondta, hogy majd ugyanide visszahoznak, de nem mentem bele, sőt a kedvem ment el hirtelen az egész tévésditől. Közöltem is a nővel, hogy részemről passz, mire megragadta a karomat és elkezdett vonszolni. Ba­romi erős szorítása olt, még látszik a helye – húzta fel köntöse ujját, és valóban, lila foltok éktelenkedtek a vállán meg a karján is.

– Meglepett az eljárása, mert azért erre nem számítottam, de hamar bekattant az agyam, és megpróbáltam szabadulni tőle. Egyre hevesebben dula­kodtunk, többen fel is figyeltek a jelenetre, mert emberek indultak felénk. Dühömben beleharaptam a nő kezébe, utána meg olyan üvöltözést rendeztem, csak úgy zengett a parkoló. Hát erre már besokallt a csaj és elengedett. Közben néhány pali is odaért segíteni, később meg jött egy zsaru is... Hát ennyi volt az egész.

– Nem üldözte senki a nőt? – tette fel első kérdését Németh.

– Nem hiszem. Inkább velem voltak elfoglalva...

– Gyalog vagy autóval menekült a támadója – hangzott a második kérdés.

– Jókat kérdez – nevetett a századosra a nő. – Tőlem futva távozott, de hogy aztán villamosra szállt-e vagy ko­csiba ült, azt nem tudom – mosolygott továbbra is. Illet­ve... Egy pillanat – nézett hosszasan a plafon felé. – Igen, egy furgont láttam elindulni, amelyiknek az irányá­ba elfutott a csaj. Lehet, hogy abban vártak a többiek.

– Emlékszik milyen márkájú, színű volt a furgon? – szólt Németh harmadik kérdése.

– Az autómárkáról nincsenek fogalmaim, és sajnos elég sötét volt már, de a kocsi világos árnyalatú volt. Talán szürke, talán inkább kissé barnás – ingatta a fejét a fia­talasszony.

– Még egy kérdés – mondta Németh. – Miért nem tett feljelentést?

– Na, ne vicceljen már! Egy ilyen hibbant agyú tyúk mi­att rohangáljak naphosszat a rendőrségre meg a bíró­ságra?...

– Köszönjük, asszonyom, hogy segítségünkre volt – emelkedett ki a fotel mélyéből Viktor. A százados követte példáját. Dombiné kezet nyújtott a két rendőrnek, köz­ben ismét szétnyílt köntöse...

– Máskor is szívesen beszélgetnék önökkel, uraim – mondta az ajtóig kísérve a két férfit.

 Mielőtt beültek volna kocsiba, tettek egy rövid sétát a csendes utcácskában. Nem beszélgettek, csak néze­gették a kerítések mögött álló házakat. Élvezték egy ki­csit a februári napsütést. Havat már sehol sem lehetett látni, de a természet még nem látta elérkezettnek az idejét, hogy elindítsa a sokáig egyébként nem odázható megújulást, a látványos, élénk színekkel tarkított ébre­dést.

Amikor visszatértek az autóhoz, Németh felkönyökölt a kocsi tetejére, nézte a házat, ahonnan nemrég kijöttek.

– Van elképzelésed? – kérdezte a Ford másik oldalának támaszkodó Viktort.

– Elképzelésem éppen lenne – intett fejével a ház felé –, de azt most inkább ejtem. Viszont, egy unatkozó kol­légát állíts rá a nőre, de nagyon diszkrét legyen, külön­ben lepofozom.

– Nem túlzás ez? Hiszen nem történt bűncselekmény. A nő sem óhajtott feljelentést tenni – aggályoskodott a százados.

– Pár napig megfigyeljük. Ülj be! – nyitotta az ajtót Vik­tor.

– És mikortól gondoltad – csapta be erősen az utóbbi időben nehezen bekattanó ajtót Németh.

Az őrnagy kulcsaival babrált, majd az indítókulcsot a helyére illesztve begyújtotta a motort. – Ha úgysem akad más dolgod, akkor ott a rádió, máris intézkedhetsz. Tu­dod jobb az óvatosság. Nem tetszik nekem ez az egész történet.

– Ebben egyetértünk – felelt a százados. Miközben Viktor sebességbe téve az autót kilőtt a járda mellől, rá­dión keresztül kiosztotta utasításait. – Negyed órán belül itt lesz Bartos és Borsos Gyöngyi – mondta főnökének.

– Jól összehoztad őket, biztos odavannak az örömtől – dörmögte az őrnagy.

– Rossz a kedved, Viktor?

– Nem, csak megint eszembe jutott, hogy tavasszal ki kellene belülről festeni a házat. Na meg ki kellene gányolni a padlást, meg ki kellene javítani a külső vakola­tot és meg kellene csinálni a járdát. És ennyi kel­lenétől csak ideges tudok lenni.

– Akkor jó – nézte az utat mereven Németh –, már azt hittem, hogy komolyabb a baj.

Hosszabb ideig csak a motorzúgás töltötte be az utasteret, amit időnként egy-egy közlemény szakított meg. Leginkább közlekedési problémákról, illetve lopott autók­ról szóltak. Egy utcai büfésor mellett haladtak el, amikor Németh megtörte a csendet:

– Lassíts és parkolj le – mondta.

Az őrnagy nem kérdezett semmit, szinte automatikusan cselekedett, amikor az út széléhez kormányozta az autót és megállt. A százados kiugrott és a bü­fébódék felé szaporázta lépteit. Miután Viktor megigazí­totta a hónaljtokjában lapuló fegyverét ő is kiszállt és komótos tempóban követte társát. Látta, hogy a fagylal­tos pavilon felé tart, ezért kerülőutat választott.

Két tizenhat-tizennyolc körüli magas növésű suhanc állt szemben egy náluk láthatóan fiatalabb fiúval, akinek a feneke ráadásul egy igen értékes kerékpár nyeregében pihent.

– Ugorj szépen csendben a bicajomról és meg ne állj hazáig, gyerek! – mondta a nagyobbik fiú, megragadva a kerékpár kormányát.

– Ez az én biciklim – mondta zavart kétségbeeséssel a tizennégy éves forma fiú.

– Volt – szögezte le az idősebb –, na, ugorj már le, amíg nem kapsz néhány nyakast!

Sírásra görbülő szájjal vetette át lábát a nyereg fölött a kerékpár tulajdonosa, de abban a pillanatban, amikor el­engedte a kormányt, az odalépő Németh megmarkolta.

– A bringa az enyém – jelentette ki határozottan.

Egymásra nézett a két a fiatal suhanc, és a magasab­bik elvigyorodott.

– Mit nyomat itt ez a kis porbafingó bajusz? – kérdezte a haverját.

– Húzd el innen a taknyodat, amíg megteheted – hajolt közel Németh arcához a másik.

– Nincs kedvem szarakodni – szólt ismét a magasab­bik és elengedve a bringa kormányát, rugóskést rántott elő, amivel a százados arca előtt kezdett dinamikusan hadonászni.

– Anyád nem mondta, hogy gyufával, ollóval, késsel, villával ne játssz, mert megvághatod magad? – tette fel a nagy kérdést a százados, de közben igyekezett óvato­san megfelelő pozícióba helyezkedni.

– Anyámat ne emlegesd, mert csak felhergelsz, fingfe­jű! – hadonászott továbbra is késével a hosszú.

– Hagyd a büdös picsába! Húzzunk innen – javasolta a haverja, talán megérezve a közelgő veszélyt.

– Neeem – húzta el a szót kéjesen a hosszú – ezt a törpét megtanítom az illemre. De az én illememre.

– Ennyi talán elég is lesz – lépett elő a pavilon mögül Viktor.

– Na jó, én lelépek – határozott az alacsonyabb fiú.

A hosszút megzavarta Viktor megjelenés és saját ha­verjának visszavonulója. Ez a pillanatnyi zavar elég volt a századosnak, hogy elkapja a kést szorongató kezet, hátra csavarja és bilincset kattintson rá. Rendőrautó fé­kezett, és a népesre duzzadt közönségen keresztülvágva két egyenruhás rendőr jelent meg az események helyszí­nén. Bár az egyik járőr felismerte, Viktor felmutatta igazolványát és röviden ismertette a történteket. – A másik elpárolgott – mondta körülnézve.

– Itt van az a csirkefogó – hallatszott a nézelődők közül. Hamarosan elő is lépett egy hentes ruhát viselő férfi, aki a maga előtt tuszkolta a fiatalabb elkövetőt. Közben megérkezett a kerékpár tulajdonosának az apja is. Az egyik rendőrnek kellett villámgyorsan beavatkoznia, kü­lönben lendületből leütötte volna a megbilincselt gyere­ket. Veszettül káromkodott, majd mikor alábbhagyott harciassága megkérdezték tőle, hogy akar- e feljelentést tenni? Akart.

A két csibészt beültették a rendőrautóba, majd a kerü­leti zsaruk felvették a jegyzőkönyvet. Viktor és Németh nem várta meg procedúra végét, folytatták az útjukat.

– Garázdaság, rablás, nem rossz indítása a nagybetűs életnek – dünnyögte bajusza alatt Németh.

– Ha nincs priuszuk és kifognak egy jólelkű bírót, akkor simán megúszhatják – legyintett az őrnagy.

– Hát ez az! – helyeselt Németh. – Ott jön Bartos és a Borsos lány – mondta kicsivel később, felismerve a szembejövő autók között a Dombiné megfigyelésére ki­rendelt hadnagy kocsiját.

– Nem hiszem, hogy unatkozni fog – mosolyodott el Viktor kétszer megvillantva a fénykürtöt. Az Opel hasonlóképpen tett.

 Amint beléptek a terembe, Molnár főhadnagy sietett eléjük

– Hogy állnak a dolgok, Toncsi? Gyere az irodába – mondta Viktor a főhadnagynak.

– Satya, várj egy kicsit – közelített feléjük Karikás had­nagy. – Reggelre készen lesz a csalikocsi, de azt kéri a garázsmester, hogy a jelenlétében vegyük majd át – ha­darta.

– Rendben. Egyébként milyen márkájú? – lépett fordult hátramenetbe a százados.

– Azt hiszem... Talán Mercedes – felelt a hadnagy.

– Kösz – intett Németh és ismét egyenesbe fordult, beleütközve Andreába, a csoport huszonéves szexis adminisztrátorába.

– Bocsánat, drágaságom – átkarolta a lányt, megpró­bált egy puszit nyomni az arcára.

– Sietek – tolta el magától Andrea.

– Oké, oké – hajtotta meg bocsánatkérően a fejét Né­meth –, csak asszonynak el ne áruld!

Bent az irodában Viktor a kanapéra dobta dzsekijét és az íróasztalához ült. Molnár százados felnyitotta a jegy­zettömbjét, nagy levegőt vett mielőtt belekezdetett volna a beszámolójába. Németh százados letelepedett a fotelbe.

– Satya – szólalt meg Viktor, miközben kezével türe­lemre intette Molnárt –, nincs  semmi dolgod?

– Nincs, legalábbis nagyon sürgős nincs – felet vállvo­nogatások közepette Németh.

– Biztos? – nyomta meg a szót Viktor.

A századosnál lassan és kelletlenül ugyan, de leesett a képzeletbeli tantusz.

– Ja, igen! Most, hogy mondod – állt fel a bajuszát simogatva –, tényleg van némi elintézni való ügyem. Távozhatok? – kérdezte, a százados beleegyező bólintására távozott.

– Hallgatlak, Toncsi – dőlt hátra a kényelmes foteljában Viktor.

– Nem lesz túl hosszú – kezdett bele Molnár. A Taviró­zsa Klub helyiségét valóban kirabolták az éjjel, a kerüle­tiek járnak el az ügyben. Alfréd barátunk rendkívül két­ségbe van esve, mivel a betörő elvitte a mágneslemeze­it, amelyen az ügynökség klienseiről készült kartoték­rendszere volt. Természetesen eltűnt az általunk kere­sett névjegy is. Külön pech, hogy Alfrédnak időközben eszébe jutott, hogy mégiscsak van egy kartonja az illető­ről, de az is az ellopott vagy megsemmisített lemezek egyikén volt.

– Nem állunk valami jól – jegyzete meg közbevetőleg az őrnagy.

– Viszont szavatartó fiú ez az Alfréd, mert elkészítette a kért személyleírást, aminek alapján megrajzoltattam a fantomgrafikát. A kollégák megmutatták neki, és mit ad isten, ráismert. Behozták a fiúk és segített elkészíteni a számítógépes fantomképet. Ezt központilag körfaxoltat­tam, aminek meg is lett az eredménye, bár negatív előjel­lel. Hegyeshalom visszajelzett, hogy egy a képre hasonlító férfi a reggeli órákban idegen, de szabályos okmányokkal átlépte a határt.

– Na, puff neki! – bosszankodott Viktor. – Köröztetni fogjuk az Interpolon keresztül.

– Azt hiszem, alapos okunk lesz rá – folytatta Németh.

– Akkor te találtál valamit – hajolt előre Viktor.

– Nem én, hanem a számítógép. Háromnegyed órával ezelőtt vitte be az operátor a központi esetnyilvántartóba a Tavirózsa Klub irodahelyiségének kirablásáról szóló jegyzőkönyvet és annak csatolt mellékleteit. Azt meg kell jegyeznem, hogy helyszínelők eszméletlen sok azonos ujjlenyomatot rögzítettek, amelyek egyértel­műen a nem várt látogatótól származtak. A tettes abszo­lút biztonságban lehetett afelől, hogy nem ismer­jük és nagyon úgy néz ki a dolog, hogy némiképp igaza is lehet. De – emelte magasba mutatóujját Molnár –, arra nem számíthatott, hogy azért mi fejlődtünk egy kicsit.

– Térj már a lényegre, mert nagyon orrba foglak ütni – jött izga­lomba az őrnagy.

– Szóval, amikor beszkennelték a helyszínen talált ujj­lenyomatokat, közöttük azt a bizonyosat is, amiről be­széltem, amivel úgyszólván tele volt  a helyiség, a köz­ponti egység visszajelzett. Megadott egy kódszámot, amit természetesen azonnal lekérettem. Egy régebben történt, a mai napig felderítetlen, de még nem lezárt ha­láleset jegyzőkönyvét tartalmazta, ahol ez a bizonyos ujjlenyomat előfordult.

– Toncsi! Csókolóm az agyadat – csapta össze tenye­rét Viktor.

– Azért ne örülj oly nagyon – figyelmeztette főnökét a főhadnagy. – Itt a kódszám, kérd ki, nézd meg az anya­got és mindjárt elmegy a jókedved – dobott a hatalmas íróasztalra egy cetlit.

Bal kezében tartotta Viktor a cédulát, jobb kezével pe­dig az asztala jobb oldalán álló számítógép egerét tolo­gatva belépett a központi szerverre. Zárt hálózatról lévén szó, idáig simán eljutott, de amikor a menüpontok közül rákattintott a Központi Esetnyilvántartó ikonjára, a rend­szer kérte a belépési engedélyét. Kivette fiókjából a mik­rochippel ellátott plasztikkártyát és áthúzta a számító­géphez csatlakoztatott leolvasó berendezésen. A képer­nyőn látható ikonok keretszíne pirosról zöldre váltott, ami jelezte, hogy jogosult a hozzáféréshez, majd alig néhány másodperc elteltével az esetnyilvántartó párbeszédabla­ka jelent a képernyőn, kérve a keresett ügyirat kódszá­mát. Az őrnagy bepötyögte a cédulán szereplő számsort és entert nyomott.

– Kíváncsi vagyok, mi a franc lehet ez az egész – mondta egy nagy sóhajt követően.

Nem kellet sokig várnia, és már olvashatta is a különös történet minden, a rendőrség által megismert részletét. Hogy egyszerűbb legyen a dolga és kézzelfoghatóbb, az egészet kinyomtatta. Amikor a nyomtató surrogása befe­jeződött, kivette a teleírt lapokat és elmélyedt az olvasá­sukban.

– Hozok kávét – szólt halkan a főhadnagy és kiment a szobából.

Amikor Molnár visszatért a két kávéval, az őrnagy arcát a tenyerébe fektetve könyökölt az asztalán. Letette elé a gőzölgő fekete italt.

– Én nem tudom mi a rosseb ez – nézett fel Viktor –, de nagyon szeretnék kimaradni belőle. Egyszerűen nem ér­tem, nem tudom felfogni, hogy mi ez az egész. Amit ol­vastam, az egyszerűen elképesztő, mondhatnám, hogy misztikus, vagy természetfeletti. Ebből az agyrémből én köszönöm szépen, de nem kérek. Ezek félretett ügyek, nekem a világon semmi közöm az ilyen idióta dolgokhoz.

– Tulajdonképpen mi pörgetett fel ennyire, főnök? – kérdezte Molnár, majd kortyolt a kávéjából.

– Olvastad, nem? – csattant fel az őrnagy. – Egy fiatal­asszony abba halt bele, hogy dugás közben érthetetlen módon szétroncsolódtak a belső szervei. Mindene szarrá ment. A lépe, a méhe, a mája, a belei, a gyomra... Érde­kes, nem?... Tettes nincs, csak a nyoma testnedv formá­jában és hihetetlen mennyiségben... Azért köszi a ká­vét...

– Olvastam én is, de mivel nincs a jegyzőkönyvben semmi magyarázat, nem foglalkoztam behatóbban az esettel, engem az ujjlenyomat érdekelt inkább...

– És nem láttad, hogy itt is van egy új hivatkozási szám? – kérdezte Viktor.

– Nem vettem észre – mondta bocsánatkérő tekintettel Molnár.

– Lekértem azt is. A Berlóczy-villához kötődik, ahol az emlékezetes kilenc halottal végződő nagyszabású parti zajlott. A két eset dátuma azonos. Ez több, mint elgon­dolkoztatható lenne, ha ismét elővennénk az ügyet, de pont ez az, amit meg sem próbálunk... Van elég bajunk így is... – mondta, kortyolt a kávéból. – Egyébként a villa azóta üresen áll, csak egy gondnok él most ott a család­jával. Az vigyáz a házra, meg a hozzá tartozó birtokra. Ott található egyébként az a titkos bázis is, ahol a múlt­kor lekapcsolt fegyvercsempészek tárolták a szajrét. Hú, az istenit – dobolt ujjával az asztalon –, nagyon belenyúl­tunk valamibe. És nagyon nem tudom, hogy mibe...

– Várj egy kicsit, van még valami – lapozott jegyzetei­ben a főhadnagy. – Alfréd közölte, hogy eltűnt a Janó Sándor nevű alkalmazottja. Alfréd szerint Janó úr kétszer is találkozott az általunk igen keresett személlyel. Elő­ször január elején, majd végén.

– Na, na, egy pillanat – szólt közbe Viktor. – Mi az, hogy eltűnt? Tegnap este óta miért biztos, hogy eltűnt. Talán beszívott és elaludt, elment kurvázni, vagy meglátogatta a rokonait valami isten háta mögötti helyen, de miért el­tűnt?

– Oké, oké! – nyugtatta főnökét Molnár. – Ezt csak a Frédi gyerek állítja határozottan.

– Tett már bejelentést?

– Még nem... De azért meghagytam az ügyeleten, hogy jelezzék, ha a név felbukkanna náluk...

– Helyes, ez a téma lezárva.

– És? – nézett érdeklődéssel az őrnagyra Molnár. – Mit fogunk lépni?

Nézegette Viktor az előtte heverő papírokat, aztán fel­hajtotta kávéja maradékát, megtörölte csuklójával a száját, és válaszolt:

– A fantomkép alapján körözést adunk ki ismeretlen tettes ellen, betöréses lopás alapos gyanúja miatt. Ennyi. Lázár Kati pedig továbbra is Anita védőszárnyai alatt marad, immár hivatalosan.

Megcsörrent a telefon. Az őrnagyot várták lent az alagsorban.

– Megyek a garázsba, megnézem a verdát – mondta Molnárnak. – Ja! – torpant meg hirtelen. – Lehet, hogy a Satya idétlenkedni fog veled, csinálj úgy, mintha komo­lyan vennéd.

– Tessék? Ezt nem egészen értem! – pattant fel a szék­ről Molnár. – Mit akar az a kis dugó?

– Tréfa, egyébként hogy van az asszony? – kérdezte Viktor, közben nyitotta az ajtót.

– Köszönöm jól – pillantott az órájára. – Ilyenkor még dolgo­zik, de este megyünk a haverokhoz. Lesz egy kis buli...

– Jó szórakozást! – mondta az őrnagy.

Tenyerét dörzsölve rohant le a lépcsőn. Még akkor is ar­cán bujkált a mosoly, amikor belépett a garázsmester kalitkájába. Üdvözölték egymást, majd Győző úr, a garázsmester ahhoz a szerelőaknához kí­sérte Viktort amilyeken az általa javasolt autó állt. Né­meth százados csellengett körülötte.

– Szép darab – intett a jármű felé, amikor Viktorék oda­értek.

– Az bizony – erősítette meg a garázsmester. – Merce­des 320 E mondta a típusát. Nem a legújabb, de azért még ér valamit.

– Mégis mennyit? – érdeklődött az őrnagy.

– Hát, a mai piaci árakat nézve, úgy néhány millió – kalkulálgatott Győző úr.

– Remek! – csapta össze a tenyerét Viktor. – Pont ez kell nekünk.

– Menjünk be az irodába, vegyük fel az igénylést, meg azt, hogy mi tegyünk bele, vagy mit vegyünk ki – java­solta a garázsmester.

Húsz perc alatt túl voltak a dolgon, elköszöntek a Győző úrtól. Amíg baktattak felfelé a lépcsőn a százados elmondta, hogy az autótolvajoknak állítandó csapdához Adyligeten találtak egy céljuknak messzeme­nően megfelelő házat, rendelkezésükre áll egy rádiótelefon-szám és reggelre elkészül a Mercedes is. A kö­vetkező naptól egy héten keresztül megjelenik az autót ajánló újsághirdetés.

Elégedett volt a hallottakkal Viktor, jókedvűen lépett be az irodájába.

– Megtalálták Janó urat – ment be főnöke után Molnár. – Szó szerint kitörték a nyakát...

– Bassza meg! – csattant fel Viktor. – Módosítsd a kö­rözést: betöréses lopás és gyilkosság elkövetésének alapos gyanúja miatt... Én pedig most szépen elhúzok haza – közölte döntését Molnárral.

– Viszlát, főnök.