A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

6. Fejezet

Szolid taps fogadta a visszaérkezőket, elhangzott né­hány ''bravó'' és ''szép volt fiúk'' felkiáltás is.

– Nem igen ám értem az ováció okát! – mondta jó han­gosan Viktor az irodája felé haladva. Az ajtónál megállt és visszafordult. – Nem színielőadáson vagyunk, embe­rek! Meg nem is focimeccsen – folytatta –, egyébként is lesújtó a leltár: Van egy könnyű és egy súlyos sérültünk. A másik oldalon egy halott, három letartóztatott és hár­man meg szépen leléptek. Szóval semmi ok az örömün­nepre. Nem beszélve egy idióta biztonsági őrről, akit sa­ját hülyesége miatt majdnem péppé lőttünk. Szóval, ha ezek után valakinek még mindig van kedve tapsikolni, hát tessék, most lehet. Nagyon be fogja lopni magát szí­vembe... – hangosan beszélt ugyan, de indulattól mente­sen. – Tibikém – fordult Kocsis főhadnagy felé, vissza­térve a megszokott normál hangerőhöz –, csináljátok meg a jelentést, majd kiegészítem.

– Milyen állapotban van a Balogh ? – lépett mellé Dömös százados.

– A mentők elvitték mielőtt megkérdezhettem volna, de Rácz úgy hallotta, ő volt vele a mentők érkezéséig, hogy van esélye. A traumatológián van – felelt az őrnagy. – Jó lenne, ha Gyöngyi benézne hozzá – intett fejével az ép­pen telefonáló fiatal hadnagynő felé. – Anitával ketten elmegyünk meglátogatjuk a feleségét – mondta közben nyitotta az ajtót. Dömös bólintott.

Az irodában Németh százados nyaggatta a számítógé­pet.

– Hallom, milyen mozgalmas az élet mostanában – mondta futó pillantást vetve főnökére. Viktor kanapéra dobta dzsekijét és az asztalhoz sétált. Figyelte, hogy a százados miként ügyeskedik a képernyőn ugráló figurá­val.

– Ne felejtettél el valamit? – kérdezte.

– Hát, tulajdonképpen nem is tudom... Lehet, hogy ma még nem ittam kávét – felelt tétován Németh. – Hopp!... Láttad, hogy elkaptam? ...

– Elfelejtettél reggel bejönni – mondta nagyot sóhajtva Viktor. Visszament a dzsekijéhez és kivett a zsebéből egy cigit.

– Adnál egyet nekem is – kérte a százados. – Megint elhagytam valahol az enyémet... Szóval azt mondod, hi­ányoztam nektek? Itt volt a Döme. Ő is egy ügyes fiú – vette el a feléje nyújtott cigarettát. – Egyébként is, terep­bejárást tartottam.

– Ez érdekes. És mégis milyen megfontolásból szántad el magad erre a magánakcióra? – kérdezte kí­váncsian Viktor, elhelyezkedve az egyik fotelben.

– Meg fogsz lepődni, de a ma éjszaki túránk során min­den bizonnyal hasznát fogjuk venni terepszemlémnek... Bár tényleg lehet, hogy jobb lett volna, ha ma inkább veletek tartok, talán szerencsésebben alakult volna ez a tra­gikus eseménysorozat. Ezt szépen mond­tam, mi?... – vigyorgott a bajusza alatt.

Hosszabb csend következett, majd az őrnagy, miután kifújta a füstöt vészjóslóan megszólalt:

– Én nem tudom, mi a fenét csináltál, de ha a mai működésed miatt valami gikszer csúszik a fegyverbuliba, akkor ezzel a két szép kezemmel – mutatta fel hatalmas tenyereit – fogom ki­szorítani belőled az összes szuszt. Ez is elég szép volt, ugye?

– Visszaélsz a beosztásoddal...

– Nem, öregem, pusztán csak figyelmeztettelek. Nem ria­dok vissza a nyers erőszaktól sem...

– Elég primitív hozzáállás... – biggyesztette le ajkát a százados. – Ezt nézd meg – kiáltotta –, hopp, most megvagy! Legyőztem, megvertem ezt a nagyképű fickót – nézte önelégülten a monitort.

– Másfél évnyi gyakorlás után igazán nagyszerű telje­sítmény – felelt közömbösen az őrnagy. – Hát a Fabo­gárról tudsz-e valamit?

– Valószínűleg alszik. Lent a klubszobában – mondta a százados és sikertelenül próbált elnyomni egy ásítást. Felállt az asztaltól, nagyot nyújtózkodott. – Hozzak ne­ked is kávét? – kérdezte az ajtó felé indulva.

– Kösz, nem. Inkább ennem kellene már valamit. Ha Anitát látod, irányítsd ide.

 A Havanna lakótelep felé autóztak, ahol egy panelház hatodik emeletén lakott Balogh hadnagy a feleségével és négyéves gyermekével. Útközben Anita, a göndör hajú fi­atal zászlós beszámolt a rábízott diáklánnyal, Lázár Ka­tival kialakított kapcsolatáról. Elmondta, hogy a lány érti a helyzetet és nagyon jól tudja, hogy segíteni szeretné­nek neki. Bizalommal van Anita iránt, szinte barátivá ala­kult a viszonyuk.

– Beszélgetéseink alapján az a következtetésem, hogy sokkal komolyabb a probléma, mint gondoltuk. Szó esett a fogva tartása idején történtekről is, igaz kissé összefüggéstele­nül, de egy szakember mélyebb következtetéseket is le­vonhat a hallottakból. Annyi nekem is azonnal kiviláglott, hogy amennyiben nem a rémálmairól mesélt, akkor na­gyon gusztustalan és aljas üzelmek folynak az orrunk előtt. Gyermekprostitúció, leánykereskedelem, kábító­szer és lehet, hogy még sok minden más...

– Talán egy kicsit elszaladt veled a ló, mintha túl söté­ten látnád a dolgokat – szólt közbe Viktor.

– Lehet, de ha a kiscsaj nem képzelődik, akkor feltétle­nül tennünk kell valamit, már csak azért is, hogy megbi­zonyosodhassunk arról, van-e valóságalapja a lány tör­ténetének, vagy egyszerűen túlpörgetett magában va­lamilyen élményt. De én azonban nem olyannak ismertem meg, mint aki élénk fantáziáját hiszi megtörtént, valóságos eseménynek. Márpedig, ha igazam van, akkor az utóbbi évek egyik legmocskosabb bűnügyével találkoztunk és nem tudom ki fogja elvinni a balhát, ha kicsúszik a ke­zünkből – fejezte be a zászlós. – Ja, és szólhatnál a ba­rátaidnak, hogy legalább egy kicsit legyenek ügyeseb­bek...

– Értem a célzást... A lány is észrevette őket? – kérdez­te Viktor.

– Nem. Igyekeztem úgy alakítani a helyzeteket, hogy ne tudjon felfigyelni az őgyelgőkre. Nem kevés energi­ámba került... Mellesleg abban teljesen igaza van lány­nak, hogy szemmel tartják.

– Még a végén kiderül, hogy valami nagyon forró do­logra akadtunk – dünnyögte az őrnagy.

– Biztos vagyok benne, csak az a baj, hogy nem tudjuk hol az a szál, amit keresnünk kéne. Mert a tű már meg­van...

– És Lázár Katinak hívják...

Megérkeztek a szürke épülettömb elé. Kattogó, zörgő, időnként kísértetiesen sivító hangokat produkáló lift vitte fel őket a hatodik emeletre. A csengetésre egy rövid szőke hajú, melegítőt viselő fiatalasszony nyitott ajtót. Ar­ca mosolygós volt, amíg Viktort meg nem látta.

– Szent isten! – kiáltott fel kezét mellére szorítva. – Mi történt vele? Mi történt Zolival? – küzdött kitörni akaró zokogásával.

– Menjünk beljebb – mondta Anita, és gyengéden meg­fogva a nő karját visszavezette a lakásba. Az őrnagy kö­vette őket, becsukta az ajtót. – Nyugodjon meg, kérem. Egy kis baleset.

– Az istenért, mondják meg mi történt vele? – tört ki a fiatalasszonyból a sírás.

– Megsebesült – felelt Viktor, mire a  zokogás kissé alábbhagyott.

– De él? – szipogta a nő.

– Hát persze, de miért gondolt mindjárt a legros­szabbra? – kérdezte a férfi, miközben leült a heverőre. – Milyen kedves lakás – nézett körül.

– Megláttam magát az ajtóban és bevillant, hogy a be­osztottak halálhírét sokszor a főnökök viszik meg, már a tisztességesebbje...

– Akkor most örülök, hogy csalódást okoztam. Elmon­dom, hogy mi is történt, de közben felöltözhetne, mert bevinnénk Zolihoz a kórházba. Az ilyenkor szükséges dolgokat is be kellene vinnünk. Anita majd segít csoma­golni.

– Köszönöm, nagyon kedvesek – állt fel a nő, és nekilá­tott összeszedni a holmikat. Közben ő maga is öltöz­ködni kezdett. Viktor közben elmesélte a történetet.

– Reménye sem lehetett a védekezésre. Tetű módon, lesből lőttek rá. Bármelyikünkkel megeshetett volna, vagy megeshet. Lehet, hogy holnap az én feleségemhez megy ki valaki hasonló hírrel. Zsaruk vagyunk, nem egy nyugdíjas hivatás a miénk, ezt ön is tudja, bár tudom, hogy nem vigasztalja. Igyekszünk segíteni önt amennyire csak lehet – mondta végül. – Indulhatunk? – kérdezte és az összekészítette pakkot felemelve az ajtó felé indult.

– Igen, természetesen – felelt a nő. – Jézus Mária! – kiáltott fel nem sokkal később, amikor a liftre vártak. – A gyerek! Nem hagyhatom itt Béluskát. Hova lett az eszem? – szaladt vissza az lakás felé.

Végül Anita vetett véget a bonyodalomnak azzal, hogy elvállta, ott marad a gyerekkel, amíg Baloghné meglátogatja férjét. A fiatalasszony sebtében néhány alapvető információt adott a zászlósnak, majd Viktor tár­saságában beszállt a liftbe.

Három fiatal srác mustrálgatta a ház előtt parkoló For­dot. Szándékuk akár bármi is lehetett, de nem tudták megvalósítani, mert megjelent az autó tulajdonosa.

– Jó a verdád, haver – mondta zsebre dugott kézzel egyikük.

Viktor nem szólt egy szót sem, kinyitotta a hátulsó ajtót a fiatalasszonynak

– Kicsit öreg, de elég mutatós – lépett el mellette másik fiú, akiről szintén nem vett tudomást. Elölről kerülte meg a kocsit és nyitotta az első ajtót, hogy beszálljon.

– Nem adod kölcsön egy kanyarra? – állt meg mellette a legtermetesebb legény. A másik kettő is átsündörgött az ő oldalára.

– Mindössze egy rövid kis kanyar – mondta a ritkuló hajú cingár. – Ha gondolod még a csajt is leteszteljük. Ingyen – mutatott a kocsiban ülő nő felé.

Viktor lehajtotta a fejét egy pillanatra, mint aki átgondol­ja a helyzetet, aztán egyik kezével az autó tetejére tá­maszkodva lassan megfordult. – Igazán sajnálom, fiúk – mondta közben –, de azt hiszem ez nem a ti napotok.

– Milyen fasza kis dzsekid van – jegyezte meg a legna­gyobbik és megpróbálta megérinteni a gallérjánál. – Talán csak nem eladó ez szép darab, mert... – nem tudta befejezni, ugyanis az őrnagy egy könyökből indított, tenyéralsóval homlokra mért ütéssel több méter távolságra taszította az ifjút, aki ájultan borult a parkoló autók közé.

– Nem, azt hiszem, nem eladó – intett utána Viktor és a kezé­ben késsel hadonászó cingár felé mozdult. A harmadik hátulról ugrott rá megpróbálva elkapni a nyakát. Viktor ki­fordult, tarkón ragadva támadóját fejét kétszer kemé­nyen a motorháztetőnek ütötte, így véglegesen elvette kedvét a további kísérletezgetéstől.

– Hé, kispofám! – emelte fel az ujját a cingár felé. – Az a kés igazán élesnek lát­szik és ha sokat hadonászol még megvágod magad. Én meg nem nagyon bírom a vért... – fintorította el arcát. A fiú azonban csak ott ugrált körülötte továbbra is. Eltartott néhány per­cig, míg Viktor elunta a keringőzést. Tett egy határozott lépést a késes felé, aki egy hirtelen kerülő mozdulattal próbált egyszerre kitérni és szúrni. Viktor ballal elkapta a kést szorongató kezet, jobbal pedig két hatalmas pofont helyezett el a fiú arcán. A srác meg­roggyant, elejtette a szerszámot, ami ha Viktor nem kapja el, a földre kerül. Hóna alá nyúlt és félrehúzta, majd az egyik parkoló autó kerekének támasztotta a gyengél­kedő támadót.

– Fejfájásra legjobb az Aszpirin – mondta már az autóba beülve. – Elnézést – fordult hátra a megszep­pent nőhöz –, kicsit elszemtelenedtek ezek a mai srácok.

Rádión beszólt az ügyeletre, hogy gyűjtsék be a nagyfi­úkat, utána indított elviharzottak a kórház felé.

Két sikeres műtéten után az intenzíven feküdt Balogh Zoltán hadnagy. Sérülését életveszélyesnek ítélték, de orvosi vélemények szerint, amennyiben az elkövetkező néhány napban nem lép fel semmiféle szövődmény, ak­kor igen nagy esélye lehet a teljes gyógyulásra.

Miután Viktor hazavitte Baloghnét, Anitával betértek egy büfébe, mert az őrnagy már nagyon nem bírt éhsé­gével. Néhány pár főtt virsli elfogyasztása közben folytat­ták a Lázár Katival kapcsolatos elképzeléseik megbeszé­lését. Végül abban maradtak – ezt már az autóban, a rendőrség felé haladva egyeztették –, hogy a zászlós to­vábbra is a lány környezetében marad, de Viktor megbí­zott emberei felkészülnek egy esetleges azonnali bea­vatkozás lehetőségére. Ezzel együtt megpróbálják felku­tatni a lányt veszélyeztető személyek kilétét.

 – Valóban felhívta valaki telefonon Switzernét az eltű­nése napján – mondta Deák zászlós Viktor asztala előtt állva. – Utánajártunk és kiderült, hogy a hívás Csepelről, egy lakótelepi nyilvánosfülkéből érkezett. Kimentünk és szétnéztünk a környéken, de találtunk semmi furcsát.

– Mivel azt sem tudtuk, hogy mit keresünk tulajdonkép­pen – tette hozzá Toncsi egy tejfölös doboz fedelét óvatosan, de szakszerűen próbálva eltávolítani. Méregzöld kordzakója zsebéből egy óriáskifli kandikált ki­felé.

– A győri áldozat is felhívta valaki – dobolt ujjaival az asztalon Viktor. – Sikerült már azonosítani a harmadik szerencsétlent? – kérdezte, mire Deák a fejével nemet intett.

– Fotóját átküldtük minden szomszédos országnak meg az Inter­polnak is. Itthon még senkinek sem hiányzik – felelt Ton­csi. – Hoppá! – mondta és egy papírzsebkendővel láza­san törölgetni kezdte az előtte álló Deák zászlós farmer­dzsekijének hátát. – Csak egy-két pici pötty, nem kell felkapni a vizet – nyugtatta az ideges tekintettel felé for­duló fiatalembert.

– Miért nem tudsz te az asztalodnál zabálni? – csattant fel a zászlós.

– Csak kinyitottam. Egyébként is már nyoma sincs...

– Rendben van fiúk – szólt közbe főnökük az ajtó felé llegyingetve, mire mind­ketten távoztak az irodából.

Viktor gondolkozott egy kis ideig, majd átment a másik helyiségbe.

– Satya! – Németh századost szólította. – Gyere velem – mondta –, átmegyünk, mert lenne néhány kérdésem a Ranbónkhoz meg a Mészáros úrhoz is.

– Pillanat, de éppen most érkezett a nyilvántartóból né­hány fontos információ. Legalább engedd, hogy elolvas­sam – szakított le az egyik faxgépről vagy negyven centi hosszú papírt Németh.

– Majd útközben... Gyere már!

– Megyek, megyek. Nem tudom mire ez a baromi nagy sietség, a klienseink nem nagyon tudnak elszaladni – bosszankodott Németh a bajusza alatt. Menet közben a kezé­ben tartott anyagot nézegette.

A Vizsgálati Osztály kihallgató szobájában egy jól meg­termett fiatalember ült, amikor beléptek.

– Az ügyvédem jelenléte nélkül egy kibaszott, büdös kurva szót sem húz­nak ki belőlem – fogadta a még nála is nagyobb méretű férfit és az annál alig két fejjel alacsonyabb társát.

– Nézze, Jenő úr, most nem a maga ügyéről van szó, tehát nincs is szüksége ügyvédre – mondta Viktor egy széket húzva maga alá. Leült a göndör hajú letartóztatottal szemben. – Mindössze azt szeretnénk megtudni, hogy ki az a három ember, akinek sikerült lelépnie? Az ön ügyét majd később feszegetjük.

– Nekem és a társamnak az égvilágon semmi közünk nem volt hozzájuk. Ők egy másik cég megbízásából vol­tak jelen és kizárólag az alagsor, a nyomda és a rak­tár tartozott a hatáskörükbe. A társam és én kizárólag a Mészáros úrral kötött megállapodás szerint jártunk el, miszerint az üzemcsarnok védelmét láttuk el.

– Ja. Fegyverviselési engedély nélkül, magánszemély­ként, ráadásul hivatalos személyekre lövöldözve – fűzte megjegyzését az elhangzottakhoz Viktor. Megdörzsölte a halántékát. – Lelőttek egy rendőrt. Ez egy némiképp sú­lyosbítja a helyzetüket...

– Lófaszt! – ugrott fel  székéről a férfi nagyot csapva tenyerével a rozoga asztalra. – Ezt nem fogja a nyakam­ba varrni. Igaz, hogy később mi is lőttünk, de nem mondta senki, zsarukra lődözünk. Vártunk egy lerohanást a Mé­száros által emlegetett pécsi nagyfőnök csapatától, ezért jogosan hittük, hogy ez következett be. Bennünket pedig éppen azért szerződtetett, hogy megvédjük. De nem a zsaruk ellen. Ezt nyomatékosan hangsúlyozom. Ha biz­tosak lettünk volna, hogy nem a pécsi banda jelent meg, hanem a rendőrség, akkor szép csendben felszívódunk. A megállapodásunkban szó sem volt arról, hogy zsaruk ellen is ki kellene állnunk. Ép ésszel ezt mi természetesen eleve el sem vállaltuk volna. Nekünk ne­vünk van ebben a szakmában. Ez az eset kifejezetten káros, ami a kialakult jó hírünket illeti – ült vissza a he­lyére. – Egészen véletlenül nincs egy cigarettája?

Viktor kikotorászva zsebéből a dobozt a férfi felé nyúj­totta. Miután az kiemelt három szálat, és egyik füstszűrő­jét megnyálazva a szájába vette, tüzet adott.

– Nekem is jutna egy szál? – kérdezte a fal mellett pa­pírjait böngésző Németh. Ő is kapott.

– Hogy van az Imre? – fújta ki a füstöt nagy elánnal a férfi.

– A rabkórházban kezelik, túl fogja élni ezt a bohém kalandot – felelt a százados, elkapva főnöke rosszalló pillantását. – Szóval még nem biztos, hogy megdöglik... – tette hozzá, visszamélyedve dossziéjába.

– Kedves fiú – intett szemével Németh felé egy újabb hosszú slukk után a férfi, kék füstfergeteget eregetve. – Azt a zsarut nem mi lőttük le.

– Igen, kedves, csak nem mindig tudja, hogy miképp mutassa ki – helyeselt az őrnagy. Ő is rágyújtott.

– Maga egy értelmes embernek tűnik, leszámítva, hogy zsaru – kezdte a vörös hajú.

– Megtisztelő – hajtott fejet Viktor.

– A nyomozóknak, akik eddig faggattak, már mindent többször elmondtam – folytatta a férfi –, de azt nem, hogy akit maguk keresnek az egy életveszélyes figura. Ha hiszi, ha nem, de mi is féltünk tőle. Nem szívesen voltunk vele egy helyiségben, mert egy pokolian ag­resszív, eszelős fazon. Hering az egyik beceneve, és akit maguk lelőttek az pedig a testvére. Ő volt az aki rálőtt arra a szerencsétlenre.  Mindenki, így mi is csak Lecsónak szólítottunk. Nem magyarok az biztos. Már úgy értem, hogy nem itt születtek és nem itt éltek. Hering több­ször is kijelentette, hogy aki a testvérével ujjat húz, an­nak vele is számolnia kell. Meg azt is többször mondta – folytatta egy újabb mélyre szívott slukkot követően –, hogy ha valami baj érné az öccsét, akkor nincs az az is­ten, amelyik visszatartaná a bosszútól. Félelmetes egy pali, az ilyen nemigen beszél a levegőbe.

– Maga azt mondta az előbb, hogy az emberünket ez a bizonyos Lecsó lőtte meg – mondta Viktor –, miért? Nem volt rá semmi oka. Nem tudtuk, hogy maguk ott kuksol­nak fent, nem tudtuk, hogy mit rejt az alagsor, ha nem lő az az ember, lehet, hogy néhány perc múlva elme­gyünk.

– Hát ez az!  – állt fel hirtelen ismét székéről a vörös. – Pontosan erre számítottunk mi is, de amikor kijött a klotyóból az a két ember, az egyik egy nagy dobozt ci­pelve, akkor Lecsó megőrült. Mielőtt a társammal bármit tehettünk volna, kirohant függőfolyosóra és lőtt. Egyéb­ként csak egy kávét meginni jött fel, mert neki a testvére, Hering mellett lett volna a helye az alagsorban, a raktár közelében. Aztán maguk meg lentől lőttek, mire Lecsó átfordult a korláton és lezuhant. Ekkor szálltunk be mi is néhány lövés erejéig, mert azt senki sem mondta, hogy maguk odalent zsaruk. Tényleg azt hittük, hogy a pé­csiek rohanták meg az üzemet. Minket Mészáros azért fizetett, hogy megvédjük a telephelyét. De nem a zsaruk­tól, hanem a haragosaitól.

– Miért nem egy hivatalos céget bízott – kérdezte a százados.

– Tudja a franc! – vont vállat a férfi. – Miért nem tőle kérdezik? Valószínűleg így járt jobban anyagilag...

– Van valami elképzelése arról, hogy ez a Hering hová mehetett? Esetleg hol lakott vagy lakik? – vette vissza a szót Viktor.

A fogoly széttárta karját, arcára kiült az értetlenkedés. Megszívta cigarettáját majd az asztalra csapva megszó­lalt:

– Miért nem képesek végre felfogni, hogy nem isme­rem, nem tudok és nem is akarok tudni arról az emberről semmit. Nem hozzánk tartozott, nem a Mészáros fizette, hanem akik az alagsori helyiséget használták. Felfogják már fel végre amit mondok. Nem tudom, ki az az ember és az ég világon semmi kapcsolatom nem volt vele. Lát­tam egynéhányszor, de ennyi az egész. Semmi több. Oké? – egyre idegesebben hadart.

– Ez nem sok – mondta Viktor, amikor megint a folyo­són voltak.

– Kaposi György, más néven Hering, a másik pedig Kaposi László, alias Lecsó. Méternél hosszabb a priu­szuk – mutatta a papírt Németh. Az őrnagy megállt és döbbenten nézett rá.

– Mi a franc ez? – meredt a mélyen lekunkorodó ívre.

– Hogyhogy mi? A Nyilvántartó küldte át – felelt nem értve, hogy főnöke hol akadt el. – A halott zsebében ta­lált négy útlevél egyikében szerepelt ez a név és a fotó. Néhány pillanat alatt beazonosították. Az operátor kis­lány szerint elég lett volna ha annyit mondok, hogy Le­csó és máris köpte volna a választ a gép.

– Ez nagyszerű... Mit tudunk róluk? – indult tovább a folyosón Viktor. A nála jóval alacsonyabb Németh szá­zados igencsak szedte a lábát, hogy nyomában marad­jon.

– Orosz mama és magyar papa gyermekeiként szület­tek György negyvenegy, László harminckilenc éve, Uk­rajna keleti részén. Hogy az ukrán rendőrség keresi őket évek óta az hagyján, de keresi szinte valamennyi volt SZU-állam is. Bérgyilkosságok, kábítószer- és fegyver­kereskedelem, stb. Úgy látom, minden valamit magára adó európai országban körözési toplistások... Hát ez ér­dekes – csettintett –, az olaszoknál nem csak a zsaruk, de a maffia valamelyik tagozata is szívesen találkozna velük. Megvicceltek másfél milliárd lírával egy alvilági nagyfejest, gondolom valami keresztaput, aki nem esett hanyatt a röhögéstől... Az USA-ból is jelentős az érdek­lődés, sőt, még Brazíliában is maradt némi adósságuk. Ha jól megnézem, talán Alaszka, Grönland, Izland és Af­rika az, ahol még nincs nyomuk.

– Nagyon nem tetszik nekem valami – mondta Viktor. – Ha ilyen nagystílűek – állt meg hirtelen és a majdnem beleütköző századoshoz fordult –, mi a büdös francot ke­resnek egy pitiáner piabuliban? Ezt nem értem, öregem. Miért jöttek ide?

– Talán elfogyott a költőpénz?... – kérdezte óvatosan Németh.

Viktor úgy nézett az alacsony emberre, ahogy a apa a hülye gyerekére szokott.

– Hacsak az nem... – mondta és ment tovább.

Az irodában Gróf százados várt rájuk.

– Átfésültettem az egész pincerendszert és most már tudjuk, hogy hol léptek meg. Megtalálták a harmadik férfit is...

– Na! Végre hallok valami biztatót – villanyozódott fel az őrnagy.

– Van a dolognak egy apró szépséghibája – folytatta Gróf.

– Gondolhattam volna – higgadt le gyorsan Viktor.

– A kölyköt tarkón lőve találták annál a kijáratnál, ame­lyiken keresztül...

– Na, baszd meg! Kivégzés? Hát mi a jó…  Miért nem maradtak ezek a tetvesek otthon! – dühöngött az őrnagy. – Ezektől a rohadtaktól minden kitelik, hogy sza­kadna rájuk az ég...

– Azt is tudjuk, ki bérelte a raktárt, hogy kik voltak a szállítói és nagyjából azt is, hogy kiknek szállított. Ismer­jük a nyomda teljes személyzetét. Folyamatban van a gyanúsítottak begyűjtése. Nem találtunk viszont drog- vagy  fegyverkereskedelemre utaló jeleket – zárta le be­számolóját a százados.

– Csak az két brutális barom nincs sehol – sóhajtott Viktor. – Valószínű, hogy könyvtárnyi útlevelük van. Gróf úr, a kihallgatásokat te vezeted, kapsz segítséget a vizs­gálatiaktól. A Kaposi testvérekről minden információ minden áron aranyat ér. Érthető voltam?

– Hát persze – bólintott a nyomozó és elhagyta a he­lyiséget.

– Satya, ezt a néhány holmit – mutatott Viktor az aszta­la mögött álló fémbőröndre meg egy másik táskára – pa­kold le légy szíves az autómba. Meg a hátizsákokat is. Kösz.

– Azt már most határozottan kijelentem, hogy nem va­gyok hajlandó ismételten fára mászni – mondta a cuc­cokkal kifelé haladó százados.

Mikor becsukódott az ajtó Viktor felemelte a telefont és az otthoni számát hívta. Bő tíz percig tartott a beszélge­tés, amelyből kiderült, hogy áll a balhé, mert a lánya, Petra, nem ment suliba. Zsuzsa, az anyja először Orso­lyával veszekedett – amúgy családiasan –, majd a lányát vette elő. Szóba került Viktor is és jobb, hogy ezt ő nem hallotta. Szmötyi ellopott egy nagy darab csípőskolbászt, aztán nehogy már valaki visszavegye tőle, hirtelen megette. Azóta egyfolytában csuklik és a saját farkát kergeti. Trafó nem mer lejönni szekrény tetejéről. Egyébként pedig minden rendben.

– Úgy szép az élet, ha zajlik – dörmögte Viktor, amikor letette a telefont. Asztalán az óra fél hetet mutatott.

Lement az alagsori klubhelyiségbe, ahol Fabogárnak kellett volna lennie. De nem volt. Hangokat hallott a ka­zánkezelők helyisége felől. Halk léptekkel közelebb ment és bekukkantott: Fabogár két overallos fiatalem­berrel snóblizott.

– Jó, hogy nem nyitsz mindjárt kaszinót. Kártyával, kockával meg rulettkerékkel – lépett be a vezérlőbe.

– Most meg mi nem tetszik? – kérdezte a vékony fiú. – Unatkoztunk – tette előre bezárt jobb öklét, a másik kettő mellé. – Hét – mondta.

– Ügyes a srác – mondta morcosan a szakállas sze­relő. – Öt.

– Hat – szólt a harmadik, s kinyíltak a tenyerek.

– Hét az az öt, hat – vigyorgott Fabogár. Begyűjtötte a húszasokat.

– Bocs, fiúk, de ez a mikulás most befejezi a játékot – ragadta meg a cingár fiú karját Viktor –, és velem jön – húzta maga után.

– Hogy miért pont most jutottam az eszébe! – méltat­lankodott Fabogár. – Még egy fél óra és leveszem őket – folytatta –, ha maga inkább a bűnözőket hajkurássza helyettem.

– Pofádat befogod – lökte be Viktor a klubhelyiség ajta­ján. – Hamarosan indulunk...

– Na, na, egy pillanat! Csak nem azt akarja mondani, hogy megint el kell mennem magukkal abba rohadt hi­degbe éjszakai csillagtúrára? – nézett elszántan az őr­nagyra.

– Ki a fene mondott ilyesmit? – csodálkozott Viktor. – Még hasonlót sem hallottam. Nem hívott senki, még megfáznál...

Fabogár hosszan elgondolkozott.

– Szóval, ha jól értem – kezdte csípőre tett kézzel –, maga ki akar hagyni a fi­náléból. Én kikapartam maguknak a gesztenyét a tűzből – hangjában egyre nőtt a feszültség –, azt is mondhat­nám, hogy azon melegében még meg is pucoltam, és most maguk aztán az egészet egyszerűen lenyelnék. Hát tudja, azért ezt nem gondoltam magáról – legyintett kezeivel idegesen.

– Csak meg akartalak kímélni egy újabb kellemetlen­ségtől

– Köszönöm, igazán hálásan köszönöm – bólogatott hevesen a vékony ideges emberke. – Nem szokásom megijedni egy kis hótól, a hideget meg elég jól tűröm. Mondhatnám kedvelem, sőt életelemem. Plusz tíz fölött nem is érzem magam igazán jól. A havat meg egyszerű­en imádom. Főleg éjjel. Erre maga, maga pszichésen sé­rült nagyra nőtt zsaru, maga kihagyna életem legna­gyobb sztorijából, csak azért,  mert nem bírná elviselni, hogy más élvezze a siker gyümölcsét – hadonászott Fa­bogár.

– Ez egy kicsit zavarosnak tűnt, de annyit még sikerült ki­vennem, hogy velünk akarsz jönni. Így van?

– Bingó!

 Kilenc óra múlt néhány perccel, amikor Viktor beállt a Berlóczy kúria parkolójába. Útközben már elmondta tár­sainak, hogy miképp fogják végrehajtani a megfigyelést. Az előre nem látható események kezelésére két tervet dolgoztak ki. Mindhárman magukhoz vették hátizsákjai­kat és kiszálltak az autóból. Viktor rádiótelefonon értesí­tette Szabó ezredest az akció megkezdéséről. Kihaltnak tűnt a hófödte környék. A parkolóban elszívtak még egy cigit, közben Németh százados előhúzott egy katonai kulacsot, melyben jóféle lélekmelegítő kotyogott. Sorban egymás után nagyot húztak belőle. Eltaposták a csikke­ket, fejükre tették kis hatókörű adó-vevőik mikrofonnal kombinált fejhallgatóját majd átvágtak a villa parkján az er­dő felé. Első kirándulásukkal ellentétben most nem segí­tette őket a holdfény, viszont már ismerték a járást és a ritkás, behavazott erdőben elég jól tudtak tájékozódni. Megint előkerültek a fehér leplek, amelyek szinte látha­tatlanná varázsolták a kis csapatot.

Hamar megtalálták a fát, amelyre a kicsiny átjátszó lett felerősítve. Viktor elővette tokjából a miniatűr kamerát, megnyomta a rajta ''TM TEST'' jelű gombot, mire alatta felvillant egy kicsiny zöld fény, jelezve, hogy a rendszer üzemképes. A kamera kontrolljelet küldött az átjátszóra, ami fogadta és továbbküldte az autóban levő képrögzí­tőnek, ami szintén fogadta és visszaküldött egy ''Rendben'' jelentésű kódot, amit aztán az átjátszó mege­rősített és a Viktor kezében tartott kamerának küldött, mi­re felvillant az a kis zöld fény. Tehát még nem merült le a fára lógatott átjátszó akkumulátora.

Nem sokkal később Viktor már a figyelőállásában gub­basztott, a százados és Fabogár pedig úgy tíz méternyi­re mögötte egy-egy lombtalan cserje mögé húzódva ügyeltek, nehogy meglepetés érje őket.

Távolról egyre erősödő motorzúgás hallatszott. Több fénycsóva is végigszántotta a völgy túloldalát. Lent kinyílt a bunker ajtaja és két jól megtermett férfi lépett ki a sö­tétbe. Kezükben géppisztolyt lóbáltak. Az alacsonyabbik maroktelefont szorított a füléhez, közben gyakran bólo­gatott. Feltűnt az első mikrobusz, majd hamarosan a második és a harmadik is. Megálltak az ajtótól távolabb eső tisztáson. Először néhány fegyveres férfi szállt ki, majd követték őket az alkalmi munkára toborzott jó köté­sű emberek. Egy sörét színű Lancia zárta a sort, amely­ből egy hosszú kabátot viselő alacsony férfi szállt ki. Nyilvánvaló volt, hogy ő a főnök. Viktor kamerája min­dent látott, de elegendő fény hiányában az arcok nem voltak egyértelműen azonosíthatók. A melósokat össze­terelték a bunker bejárata elé, és az alacsony ember széles mozdulatok kíséretében magyarázott valamit. Amikor befejezte feltárult a nehéz vaskapu, az embe­rek pedig  belépkedtek a bunkerbe. A hosszú kabátos váltott né­hány szót a fegyveresekkel is, majd autójához ment és hosszasan telefonált.

Viktort nem érte semmi meglepetés, mert a raktárban tárolt pusztító eszközök időközben sem változtak át te­niszütőkké vagy mondjuk tökgyalukká. Kisvártatva újabb autó érkezett, egy fekete Volvo. Három utasa – közöttük egy szürke lódent viselő szikár idősebb úr – a lanciás kí­séretében egyenesen a bunker felé tartott. Az ajtót nem látták szükségesnek becsukni, így az őrnagy kitűnően vehetett mindent, ami odabent történt.

A három idegen férfi egyértelműen elégedett lehetett a látottakkal, mert a szemlézést követően egyikük vissza­ment a Volvóhoz, hogy két diplomatatáskával a kezében térjen vissza. Mindkettőt felrakta egy láda tetejére és kinyi­totta. Az alacsony lanciás futó pillantást vetett tartalmuk­ra, majd odalépett a távolabb ácsorgó szürke lódent vise­lő úrhoz és kezét nyújtotta felé. Az pedig elfogadta.

– Az üzlet megköttetett – morogta Viktor. – És ezennel dokumentálva is vagyon.

– Akkor már megyünk is – hallotta fejhallgatójában Fa­bogár hidegtől reszkető suttogását.

– A pofádat... – sziszegte volna vissza.

– Tudom – hallotta ismét –, befogom.

A szürke kabátos visszament a Volvóhoz és elhajtatott. A másik kettő pedig a átvette a rakodás előkészületeinek irányítását a raktárban. Az alacsony férfi a két diplomata­táskát behelyezte a Lancia csomagtartójába, majd beült az autóba és várt.

– Most meg mi a franc lesz? – nézelődött Viktor. – Megint átrendezik a raktárat? Ezt nem értem...

– Hamarosan jönnek a kamionok – szólalt meg a fej­hallgatóban Németh. – Háromtengelyes dobozos gépek lesznek, hűtőaggregátorral felszerelve. Fehér dobozukra egy bazi nagy ananász van felfestve színesben. Három ilyen kamionra számíthatunk. Ha közben meg nem fa­gyunk...

– Honnan tudod?

– Mondtam nem, hogy terepszemlét tartottam. Egy kö­zeli, mostanában nem használt mezőgazdasági major­ban dekkolnak.

– Agyatlan... Mondhattad volna hamarabb is.

– Ha nem kapok egy kis szíverősítőt, itt döglöm meg – suttogott közbe Fabogár. – Tudom... – tette rögtön hoz­zá – pofámat befogni.

A völgyben közben nem történt semmi, de ez odalent senkit sem izgatott különösebben. Beszélgettek az őrök, cigarettáztak, néha meg-meghúztak egy-egy palackot, a raktárban meg igyekeztek az ajtó közelébe cipelni a lá­dákat. ''Előbb-utóbb valóban megfagyunk'' – futott át Vik­tor agyán is.

– Teljes csendet! – suttogta Németh. – Valakik erre tar­tanak.

Az őrnagy kivette tokjából a fegyverét és készenlétbe helyezte. Fabogár lapított a lepel alatt, még reszketni is elfelejtett. A százados is kezébe vette a fegyverét. Egyre közelebbről hallatszott a havat taposó lép­tek zaja. Négy méterre Némethtől megállt két férfi. A nyomozó kilesett leple alól, de úgy, hogy a ritkás cserje takarásában maradjon. Két árnyat látott mozgolódni, s az egyiknek kezében fémes csillanás látszott.

– Lószar sincs itt – mondta az egyik árny.

– Nézzük meg arra lejjebb – felelt a másik.

– Tele van a tököm a főnök hülyeségeivel. Hát nem lá­tod, te, másik balfasz, hogy nincs itt semmi. Mássz tovább, ha van hozzá kedved, de nekem ennyi is bőven elég volt – csattant fel az első és sarkon fordulva vissza­indult amerről jött. A másik állt még egy kis ideig, aztán sietve követte társát.

Hosszú, megnyugtató csend következett.

– Hát én rendesen leizzadtam – hallotta a két nyomozó Fabogár motyogását.

– Ha csak ennyi, akkor nagy baj nincs. Remélem sza­gosabb dolgot nem produkáltál, mert Viktor igen kényes az autójára – kuncogott suttogva mikrofonjába Németh.

– Örülök, hogy igen jól érzed magad – sziszegte Viktor. –  Hol a jó büdös francba maradnak már azok a kurva kamionok.

– Lehet, hogy csak hajnalban kezdenek el rakodni – felelt a százados, de miközben kimondta már meg is bán­ta, hogy megszólalt.

– Satya – komikusan hatott Viktor vészjóslónak szánt megszólítása suttogó-hörgő hangnemben –, erről beszó­lásodról majd még hosszabban el fogunk beszélgetni al­kalmasabb időben... Mit nem mondtál még el délután? Te, sze­rencsétlen.

– Majd egy alkalmasabb időben – visszhangozta ha­sonló módon a százados.

– Hogy én itt szarrá fagyok az tényleg senki sem érde­kel? – nyöszörögte Fabogár.

– A rohadt életbe! – hallották az őrnagy hangját. – Min­denki befogja a pofáját, de rögtön, nem teadélutánon va­gyunk, motorzúgást hallok.

Hamarosan betolatott a tisztásra az első kamion – pon­tosan olyan volt, amilyennek a százados leírta – és meg­kezdődött a gyors berakodás. A gondosan összekészí­tett és beládázott készletett gond nélkül helyezték el a raktérben. Tizenöt perc alatt végeztek az első autóval. Viktor végigfilmezte az eseményt, bár a ládák tartalma nem látszott, a helyszín és a berakodás ténye elegendő bizonyítékul szolgálhat a későbbi eljárás során. Megvárta amíg a második teherautó is befarol a raktár elé és fel­teszik rá az első nagyobb ládát, majd mikrofonjába sut­togva értesítette két társát, hogy vége, visszavonulnak. Két egybehangzóan felszakadó sóhaj nyugtázta üzene­tét.

– Lehet, hogy amputálni kell a lábamat – dörzsölgette hevesen végtagjait Fabogár –, már elkezdődött az üszkösödés.

– Lehet, de ez inkább az agyadra vonatkozhat – bólin­tott a százados.

– Kik jártak erre? – akasztotta vissza nyakába a tokjába rejtett kamerát Viktor.

– Nem hiszem, hogy turisták lehettek – felelt Németh –, valószínűbb, hogy a lentiek őrsége tett egy elhanyagolt ellenőrző körutat.

– Igen, ezt sejtettem. De mégis, hányan lehettek, volt-e náluk fegyver? Szóval ilyen értelemben kérdeztem.

– Hát meg ne haragudj már, hogy nem kérdeztük ki őket! – állt csípőre tett kézzel a százados. – Örültem, hogy nem jöttek közelebb, még a végén meghallották volna ennek szerencsétlennek – bökött ujjával a gimnasztikázó Fabogár felé – a fogvacogását... Egy biz­tos: kettőnek hallottam a hangját és két árnyat láttam, de ez nem jelent semmit. Lehet, hogy a többiek lemarad­tak.

– Rendben – mondta az őrnagy –, ti ketten elindultok – folytatta –, én meg jövök kissé leszakadva mögöttetek. Satya, készülj fel mindenre – figyelmeztette társát.

– Most aztán már tényleg adjon abból a pálinkából, hogy az isten verje meg! – fakadt ki a vacogó harmadik. Mielőtt elindultak volna mindhárman nagyot húztak a kulacsból. Viktor rádiótelefonján beszámolt az esemé­nyek alakulásáról Szabó ezredesnek és megadta a ka­mionok és a várható kísérő járművek leírását. Közben Németh százados és Fabogár a Berlóczy-villa felé eltűnt az erdő sötétjében. Az őrnagy, miután befejezte a tele­fonbeszélgetést, várt még néhány percet, majd ő is elin­dult ugyanabba az irányba.

 – Akkor most véget ért ez az egész cirkusz – kérdezte Fabogár a mellette lépkedő alacsony századost.

– Neked mindenképpen – felelte némi gondolkodás után Németh –, megkapod a jutalmadat, aztán el lehetsz belőle egy darabig.

– Hát, nem is tudom – nézte maga előtt a havas erdei csapást a cingár fiatalember –, nagyobbik részét úgyis az asszonynak meg a gyereknek szántam. Lesz mire költeniük...

– Neked van feleséged meg gyereked – állt meg Fabo­gárra nézve a százados –, ugye, most csak ugratsz? – indult el újra a másik után. – Ezt nem mondod komo­lyan...

– Miért? – most Fabogár blokkolt le. – Csak maguknak lehet családjuk? Mi van abban hihetetlen, hogy nemrég még én is normális életet éltem? Úgy nézek ki, mint aki képtelen tisztességesen élni? Elmennek maguk a franc­ba a görcsös hülye előítéleteikkel... Az undorító lenéző stílusukkal...

– Nem akartalak megbántani... – mondta saját hülyesé­gén dühöngve Németh. – Egyszer összejövünk és né­hány sör mellett nyugodtan elmeséled a történetedet. Persze, csak ha akarod...

– Oké... – mondta csendesen Fabogár, és baktattak to­vább a hóban.

 – Megállni! Kezüket lassan emeljék a tarkójukra! Semmi hirtelen mozdulat, mert lövünk!

Eleget tettek a felszólításnak.

– Na, most még pont ez hiányzott – sóhajtott végrehajt­va az hallottakat Fabogár.

– Lassan forduljanak meg – következett az újabb utasí­tás. Megtették és két alakot láttak maguk előtt, akik fehér álcaruhát viseltek, kezükben pedig AK géppisztolyt szo­rongattak.

– Kik maguk, és mit csinálnak ilyenkor idekint – kérdez­te az egyik, egy magas szakállas férfi.

– Nem tudtuk, hogy tilos éjszaka az erdőben túrázni – felelt Németh kissé idegesen.

– Tudják igazolni magukat? – kérdezte közelebb lépve a szakállas.

– Rendőrök vagyunk, itt van a kabátom zsebében az igazolványom. És maguk? Mi a fenét kószálnak itt?

A férfi Németh elé lépett, kiemelte zsebéből az igazol­ványt, az elemlámpája fényénél ellenőrizte.

– Németh százados? – nézett fel a papírból.

– Ezek szerint el tudta olvasni – felelt Németh. – Leten­nék a fegyvereiket?

Mire a kérdezett bólintott. Visszanyújtotta a passzust, közben intett társának, aki leengedte fegyverét. – Pék százados vagyok a Nemzetbiztonsági Hivataltól.

– Mutatna erről valami okmányt? – kíván­csiskodott a bajuszos nyomozó, miközben saját vissza­kapott papírját a belső zsebébe tette.

– Hamarosan ezt is megtesszük, de pillanatnyilag nem áll módunkban – tárta szét sajnálkozóan kezét a szakál­las. – Egyébként mi járatban vannak, ebben a kurva hi­deg éjszakában az erdő kellős közepén?

– Falopási ügyben – válaszolt a százados –, bejelentést kaptunk, hogy a birtokról lopják az erdőt, terepszemlét tartottunk. Azt viszont senki sem jelezte, hogy az NBH is megszállta a környéket.

– Nem szoktuk bejelenteni – felelt a tiszt. – Megfigye­lési gyakorlatot hajtunk végre.

– Szintén falopásból kifolyólag? – szólt közbe ingerülten Fabogár. – Mert akkor magánszorgalomból talán átve­hetnék a mi melónkat és végre elhúzhatnánk a francba haza aludni.

– Nem egészen – mosolyodott el a szakállas ember. – Kérem jöjjenek velem, eseményről jegyzőkönyvet kell felvennünk. Itt van nem messze a kihelyezett akciópa­rancsnokság.

– Szükség van erre? – ellenkezett a százados. – Je­lentse, hogy találkozott velünk és a feletteseink majd rendezik a továbbiakat – javasolta.

– Sajnálom, így szól az utasításom. Nem fog sokáig tartani, nyugodjon meg. Gondolom egy forró tea is jól jönne ebben a rohadt hidegben, főleg, ha némi rummal van elegyítve – mondta és szavaiból kitetszett, hogy nincs más alternatíva.

– Menjünk – mondta Fabogár –, egy bögre forró löttyért már megéri, feltéve, hogy nem kell megmászni érte az Alpokat.

– Szó sincs róla – nyugtatta meg a szakállas –, mind­össze néhány perc. Nos, akkor indulhatunk?

– Minél gyorsabban – sürgette a százados.

– Akkor arra indulunk – mutatott vissza a völgy felé, ahonnan némi kitérővel ugyan, de ők is érkeztek.

– Lófaszt – szólalt meg váratlanul a másik fehér leplet viselő férfi –, erre kell menni – mutatott vagy negyvenöt fokkal arrébb.

– Tévedsz. Talán eltájoltad magad. Erre kell mennünk – mondta ellentmondást nem tűrően a szakállas.

– Nem – emelte fel hangját a másik –, erre megyünk és kész – mutatta az általa helyesnek tartott irányt.

– Janesz! – üvöltött fenyegetően a társa. – Én mondom meg, hogy mi történik! Világos?

– Nekem meg most lett igazán tele a tököm, uraim – ordított közbe Fabogár és a hozzá közelebb álló szakál­lasra rontott. Fejével, mintegy faltörő kossal a mellébe száguldott. A teljesebb siker érdekében még arra is gon­dolt, hogy a meglepett, egyensúlyát veszítő ember lába közé nagy lendülettel betámasztotta térdét. A megtáma­dott nagy darab férfit a lökés ereje egy enyhébb lejtő felé taszította, a nemesebb szervét ért térdrúgás viszont összegörnyesztette, így csámpázott egyre gyorsuló iramban egy fiatal fa vékony törzse felé. Már majdnem fennakadt a fán, amikor egy erős kéz utánanyúlt és há­tulról elkapta a gallérját.

– Kár lenne érte – hallott egy nyugodt, közömbös han­got. – Inkább próbáld ki ezt – folytatta a hang, és a grabancát markoló kéz egy több évtizedet megért, ha­talmas fatörzs felé lendítette. – Ez inkább a te méreted, ezt döntsd ki, ha tudod. – Ezek voltak az utolsó szavak, melyek eljutottak a szakállas tudatáig, aztán csak hatal­mas sötét valamit látott rohamosan közeledni, majd tel­jesen elsötétült előtte a világ. Pedig pont kinézett felhő­takarója alól a Hold.

Amikor Németh százados felfogta, hogy Fabogár akci­óba lendült, ő sem késlekedett, és talppal előre vetve magát kirúgta az előtte áll, fegyvere után kapó férfi mindkét lábát. Olyan szerencsétlenül, hogy az elzuhanó test maga alá temette.

– Most megdöglesz, te szemét – lihegte fülébe a férfi, akinek minden igyekezete arra irányult, hogy őt megfojtsa. Németh rúgkapált, hörgött a hóban, egyre kilátástala­nabbnak érezte helyzetét. Vasmarkok szorították a torkát, a közvetlen közelről képébe lihegő arc eszelős tekin­tete pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy gazdája nem adja fel egykönnyen fennen hangoztatott célját. Végre sikerült kiszabadítani a jobb kezét ellenfele alól. ''Itt már nincs hely a fair play-nek'' - gondolta és némi erőfeszítés árán hüvelykujját belemélyesztette az fojtogatója bal szemé­be. Hatalmas ordítás volt a válasz, érezhetően meg­enyhült torkán a légvételt nehezítő szorítás.

– Csináljatok már valamit! – kiáltotta el magát.

Fabogár fájdalmas arccal, fejét fogva térdelt a hóban. Fél szemmel látta ugyan, hogy mi történt a századossal, de rövid ideig egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Volt egy olyan érzése, mintha beszakadt volna a feje. A kiáltásra megpróbált felugrani, de egy mellette elsuhanó árny a fejénél fogva belenyomta arccal a hóba. Nem ka­pott levegőt.

Németh nagy megkönnyebbülést érzett, amikor meg­szabadult a ránehezedő test súlyától. Igyekezett a lehető leggyorsabban talpra állni, ami elég nehezen sikerült, közben két tompa puffanást hallott, meg egy nagy nyö­gést. Mikor végre felegyenesedett már kezében volt a pisztolya.

– Nem ez a legalkalmasabb idő a testgyakorlásra – is­merte fel Viktor hangját. – Minden csütörtökön este hat­kor az edzőteremben szintfelmérés. Egyébként, jól vagy?

– Hát, majdnem megfojtott – mutatott Németh a pár méterre fekvő ájult ellenfelére. – Fabogár meg imád­kozott közben, ahogy láttam. Nincs semmi baja?

– Talán megfájdult a feje egy kicsit, de szerintem már azon is túl van – nyugtatta meg Viktor.

– Melyik állat nyomott bele a hóba? – támolygott elő Fa­bogár deres borostájával, hajáról söpörve a havat.

– Bocsánat, véletlen volt – nyújtotta a kezét Viktor.

– Remélem – fogadta el a fiú. – Ezekkel meg mi lesz most? Egyáltalán kik ezek?

– Van sejtelmem arról, hogy kinek dolgoznak, de most az lényeg, hogy ne beszélhessenek egy darabig senki­vel. Hogy személy szerint kik ezek, az most tök mindegy – mondta az őrnagy.

– Mi a rossebet kezdünk most velük? – kérdezte Né­meth.

– Semmit. egyszerűen nem engedjük, hogy elmenjenek innen. Add a bilincsedet – nyújtotta kezét Viktor.

A két ájult férfit egy vastag fatörzshöz vonszolták és úgy bilincselték egymáshoz őket, hogy mindketten átka­rolták a fát. Jobb kéz a balhoz, bal kéz a jobbhoz. Elvet­tek tőlük minden jeladásra, vagy szabadulásra használ­ható eszközt. A két géppisztolyt is magukkal vitték, de előtte Viktor még készített néhány felvételt.

– Késében vagyunk – mondta miután eltette a kamerát.  – Söprés az autóhoz, de gyorsan.

– Esetleg nem kaphatnék még egy kortyot a nagy ijedt­ségre – kérdezte Fabogár félénken.

– De. Majd a kocsiban – adta meg a választ Németh.

– Nem fognak ezek kihűlni? – nézett vissza Fabogár az összebilincseltekre.

– Hamarosan jön majd értük valaki, addig körtáncot gyakorolhatnak, vagy lehelgetik egymást, ha fáznak – nyugtatta meg Viktor.

   Akkor jó.

 – És most? Hogyan tovább – kérdezte Németh, miután hátizsákjaikat berámolták a Ford csomagterébe, és beül­tek az alaposan kihűlt kocsiba.

– Keresünk egy helyet, ahol valami forró italt kaphatunk és esetleg még ehetünk is valamit – felelt Viktor, miköz­ben beindította motort.

– Végre hallok valami értelmes beszédet is – sóhajtott nagyot hátul Fabogár. – Egyébként meg nem lesz baj belőle, hogy azokat az enbéegyes vagy miafrancos em­bereket odafent megdádáztuk?

– Nem hiszem – vont vállat Németh.

– Csak nem elhitted a meséjüket? – nézett csodálkozva Viktor a századosra.

– Kösz. Ezt már vártam, öregem. Szóval feltételezted rólam, hogy két hóembernek öltözött géppisztolyos alak el tudja velem hitetni, hogy nemzetbiztonsági tiszt – mondta Németh sértődötten.

– Miért nem azok voltak? – érdeklődött kíváncsian Fa­bogár.

– Nem hát. Nem ez a stílusuk. Ők nem járnak ki bo­hóckodni, ha valamit megtudnak, akkor szólnak nekünk és mi elvégezzük a meló piszkosabbik felét – nyugtatta meg a fiatalembert Németh.

– Hát, ha nem is a piszkosabbikat, de a feltűnőbb ré­szét valóban nekünk passzolják. Ők inkább a háttérben működnek, és meg vannak győződve róla, hogy nagyon titkosak – szólt közbe az őrnagy. – De maradhat ebben az országban valami sokáig titok? Lehet, hogy a Fabogár is NBH-s ügynök.

– Na, na, az ilyen viccet nem komázom – tiltakozott az érintett.

– Messze vagyunk még? – kérdezte a százados.

– Mitől? – kérdezett vissza az őrnagy.

– Tudja a franc! Ahová viszel bennünket. Már azt sem tudom, hogy merre járunk...

– Akkor nem...

– Mit nem?

– Nem vagyunk túl messze – mondta vigyorogva Viktor.

– Egyen meg a fene – legyintett bosszúsan a bajuszos.

Mellékutakon haladtak, a kora hajnali idő­ben – négy óra felé járt – nem volt nagy forgalom. A behavazott tájon az útmenti fák árnyai hatalmas néma kísértetként suhantak el az autó két oldalán. Néha egy-egy szembejövő autóbusz, vagy teherautó reflektora vi­lágította be a Ford belsejét. A közeli falvak felé igyekez­tek, hogy reggelre ott legyen a vegyesboltokban a friss kenyér, tej, kocsmákban pedig a sör, a bor és pálinka.

A távolban egy város fényei tűntek fel. Messziről sem látszott túl nagynak és ahogy közeledtek úgy tűnt egyre kisebbnek.

– Megérkeztünk – jelentette be az őrnagy.

– Igen? – kérdezte meglepetten Németh. – Hát ez nagyszerű. Egy kihalt város. Gyönyörű...

– Mégis, mi az öregistent vártál hajnali négykor – csa­pott mérgesen a kormányra Viktor. – Legközelebb elinté­zem, hogy a tiszteletedre bottal hadonászó miniszoknyás majorette-ek vonuljanak fel néhány díszlövés kíséreté­ben! Hajnali négykor...

– Egy kurva büfére gondoltam, ahol forrót lehet enni, lehet pisálni meg szarni! – kiabált főnöke képébe Németh. – Még néhány perc és beszarok, behugyozok! Érted már? A miniszoknyás mazsoláidat meg húzd a pöcsödre...

– Mi ez a nagy lárma? Végre elaludtam – szólt hátul álmos hangon Fabogár.

– Kuss, és aludj – fordult felé idegesen a százados.

– Jó, rendben – emelte védekezőn maga elé kezeit Fa­bogár. – Már alszom is...

A buszvégállomás közelében találtak egy kocsmaszerű helyet, ami nyitva volt. Viktor leparkolt két nehézsúlyú teherautó közötti szabad helyre. Mindhárman bementek a füstszagú helyiségbe. Időrágta faasztalokból és szé­kekből állt a berendezés. Abroszt nem láttak sehol, így leültek az egyik tisztának tűnő asztalhoz. Rajtuk kívül négy férfi volt még bent, feltehetően ők képezték a kocsma előtt parkoló teherautók személyzetét, az egyik ablak melletti helyen két csontrészeg vélhetően helybeli öregember támaszkodott, és hátrébb pedig egy közép­korú öltönyös férfi ült, társaságában egy nála idősebbnek látszó feltűnően öltözött hölggyel.

Felgyűrt ingujjú, pecsétes kötényt viselő, vidám tekin­tetű termetes férfi lépett asztalukhoz.

– Hozhatok valamit, vagy csak melegedni tértek be? – kérdezte kendőjével lelegyezve előttük az asztalt.

– Van melegétel? – nézett rá Viktor.

– Há' má' mé' ne lenne? – bólogatott a kötényes. – Van virsli, kolbász, hurka meg gulyás. Ja, meg tojás.

– S merre van a klozet? – kérdezte sürgetően Németh.

– Amarra, ni – mutatott el a férfi a söntéspult mellet. – Csak legyen vele óvatos – szólt az elrohanó százados után. – Még a végén a fejére esik... Áh... – legyintett. – Na, megvan már, hogy mit hozzak? – fordult vissza az asztalnál ülőkhöz.

Fabogár és az őrnagy gulyást kért, Némethnek pedig rendeltek egy nagy adag sült hurkát rósejbnivel. Ezen kí­vül három kis rumot meg három kávét.

– Jó' van. Mingyá' hozom – csapta kendőjét vállára csapos-pincér és elballagott.

Eltelt negyed óra, mire Németh visszatért a mellékhe­lyiségből.

– Az ember már sehol sem lehet biztonságban – mond­ta miközben leült. – Majdnem a fejemre szakadt az a ro­hadt tartály, szerencsére még időben el tudtam ugrani... Mit eszünk?

– Kértem neked egy adag sülthurkát sültkrumplival – felelt az őrnagy.

– És ti?

– Mi gulyást eszük, feltéve, hogy sikerült végre levágni a marhát, amiből megfőzik. De lehet, hogy a maga hur­kája is kint röfög még az ólban – kocogtatta az asztalt Fabogár.

Mindössze tíz percet kellet csak várniuk még és meg­érkezett a teljes rendelés. Éhesek voltak, jóízűen és gyorsan elpusztították a hajnali menüt. Kértek még egy-egy korsó sört a végére és a kényelmetlen szék támlájá­nak dőlve sietség nélkül iszogatták. Közben elfüstöltek néhány cigarettát.

Negyed hatkor Viktor zsebében zümmögni kezdett a maroktelefon. Kiment a kocsma elé és ott emelte füléhez a készüléket. Szabó ezredes hangját ismerte fel. Hosszan hallgatta, majd miután váltottak néhány szót visszament a többiekhez. Intett a pultnál bóbiskoló pin­cérnek.

– Indulunk, urak – mondta a várakozásteljes tekintettel őt bámuló társainak. Kifizette a számlát.

– Beindult végre a gépezet? – nyitotta a kocsi ajtaját Németh.

– Úgy bizony! Megnézzük, mit is csináltunk – felelt Vik­tor a kormányhoz ülve.

Nagy lendülettel startolt ki a Ford a parkolóból. Viktor átállította az autó adó-vevőjét egy kódolt frekvenciára, amelyen a rádióforgalmazást csak a megfelelő dekóder­rel ellátott készülékek követhették.

– Szolnok felé haladnak a harminckettes úton – hallot­ták az adást.

– Ez nem nyerő – kommentálta a hírt Viktor. – Ennek semmi értelme – folytatta –, hiszen arrafelé nincs to­vább... Hacsak nem a jugókhoz vagy a románokhoz igyekeznek... De annak meg nem lenne semmi értelme.

– Azt veszem ki a szavaidból, hogy nem erre számítot­tatok – jegyezte meg Németh a bajusza alatt.

– Valóban – helyeselt Viktor –, ezért most szépen fel­mászunk valahol az M3-asra, mondjuk itt – mutatott az el­suhanó Hatvant jelző tábla felé –, aztán meg az M5-sön nekilendülünk Kecskemét felé.

– Ahhoz még át kell menni Pesten, faszikám – mondta a százados.

– Elég korán van még, áttépünk – nyugtatta meg az őr­nagy.

Őrült tempóban száguldottak a szinte üres autósztrá­dán. Budapesten utcáin is meglepően jó tempóban tud­tak haladni, és az M5-ösre érve Viktor keményen a gáz­pedálra feszítette talpát.

– Tiszaföldvár felé fordult a konvoj, a négyszáznegy­venkettes úton haladnak hetvenes tempóban – szólalt meg a rádió.

Az őrnagy tovább fokozta a sebességet. Fabogár tele gyomorral békésen szundikált hátul, Németh kivett a kesztyűtartóból egy igencsak megnyomorodott cigaret­tásdobozt, elővakart belőle egy szálat.

– Muszáj ennyire rohannunk? – kérdezte, miután a szi­vargyújtóval felizzította cigije végét.

– Aha – felelt Viktor –, nekem is gyújts meg egyet.

Valamivel később jött az újabb hír: A kamionok megáll­tak Tiszaföldváron, mert az egyik meghibásodott. Vikto­rék pedig közben megérkeztek Kecskemétre, ahol vára­kozó álláspontra helyezkedtek. Megálltak a város szélén és kinyújtóztatták tagjaikat. Akinek kellett, könnyített magán. Hideg volt, de a befűtött kocsi állott, dohányfüs­tös levegője után jólesett nekik a csípős reggeli levegő.

– Ismét halad a konvoj – jelentette a rádió.

– Nagyszerű! – dörzsölte össze tenyerét Viktor. – Hama­rosan kiderül, hogy jól számítottunk-e – vette kezébe a térképet. Nem kellet nagyon sokáig várakozniuk.

– Rátértek a negyvennégyes útra, Kecskemét felé – hallatszott a jó hír az éterből.

– Ez az! – csapta össze tenyerét az őrnagy. – Hát csak nem vagyunk mi olyannyira hülyék! – kiáltotta és elfordí­totta az indítókulcsot. – Gyerünk, fiúk!... Nagyok va­gyunk!... – taposott a gázpedálra, aminek következmé­nye  leginkább Fabogarat viselte meg.

– Nem lehetne némiképp figyelembe venni a testi ép­ségemet? – kérdezte a nyakát tapogatva.

– Nyugalom, kisöreg, most hosszasan pihenhetsz. Solton még megállunk kávézni, megvárjuk amíg baráta­ink elhagynak bennünket, aztán megelőzzük őket, aztán egy kellemeset autózunk Kaposvárig. Onnan meg majd besűrűsödnek az események.

– És mi van, ha teszem azt, úgy gondolják, hogy még­sem Kaposvár felé vezet az ő útjuk? – tette fel nyilvánva­ló kérdését a százados.

– Az kizárt – szögezte le határozottan Viktor. – Nem lé­tezik, hogy elemzéseink és a józan ész logikája ne érvé­nyesüljön. Egyszerűen nem létezhet más alternatíva. Gondolj csak bele: biztos, hogy ezek egy kikötőbe igye­keznek ezzel a szállítmánnyal. Mégpedig egy lehetőleg nagyon eldugott kikötőbe. Gondolkozz! Öregem, gyűrd egy kicsit az agyad, hát merre találhatnak ilyet?

– Hát... Az Adrián akadhat néhány kisebb hajókikötő – dünnyögte Németh.

– Erről van szó! De melyik részén? Nem hiszem, hogy a jugoszláviai oldalon esélyük lett volna, de azt sem, hogy az olaszoknál érdemes lehetett volna próbálkozni. Két lehetőség maradt: Vagy egy horvát, vagy egy szlo­vén kikötő. Na, érted már. Ezért nem mehettek másfelé, csak azt nem tudtuk, hogy mekkora kerülőt terveznek, de a cél csak Letenye, vagy Rédics lehetett. Ausztria ugyanis eleve kiesik, mert semmi tengere nincs. Ha aljas lettem volna, akkor rábeszéltelek volna egy igen komoly összegű fogadásra a magyarországi úticélt illetően.

– Kösz. Akkor most Soltig alhatok? – kérdezte Németh.

– Ja – legyintett kedveszegetten az őrnagy. – Aztán meg Kaposvárig te vezetsz – folytatta, de társa ezt már nem hallotta.

 Valaki piszkosul megrángatta. Álmából felriadva azon­nal hónaljtokjához kapott, de egy erős marok fonódott csuklójára, és megállította a mozdulatot. Kinyitotta sze­mét és egy borostás, karikásszemű arcot látott maga előtt. Valahonnan ismerősnek tűnt.

– Ébredj már fel, főnök! – hallotta a távoli hangot, amely szintén ismerősnek hatott, de hogy tökéletesen azonosí­tani tudja, ahhoz meglehetősen rekedtesen szólt. – Em­ber nem alhat így, hogy a franc egyen meg! Kelj már fel! – rángatta meg vállát szinte ficamodásig egy kéz. A rö­vid, ám igen erős fájdalom magához térítette.

– Elment az eszed? Hát kitöröd a vállam te féleszű – ordított a századosra.

– Alig pár perce ment el előttünk a konvoj. Már nem ér­dekel? – kiabálta Németh, közben nyitotta a kocsi ajta­ját és kiszállt. Mint mögötte a sűrű cigarettafüst.

– Most meg mi a szart grasszálsz ott – kiabált ki az autóból Viktor, miközben átmászott a volán mögé. – Gyere már, indulunk!

– Kialudtad magad, főnök – csapta be maga után az aj­tót Németh.

Nem kapott választ. Kipörgő kerekekkel vágódott ki a Ford a hatvanegyes útra.

– Mennyi az előnyük? – kérdezte az őrnagy.

– Talán öt perc – nézett órájára a százados. – Valahol Böhönye és Inke között kezdődik a cirkusz. Nagykanizsa előtt mindenképpen meg akarják állítani a társaságot. Kaposváron csatlakozott a kamionokhoz egy Volvo és egy kisbusz. Elől pedig egy Lancia vezeti a mezőnyt. A tempó meglehetősen nyugodt, valószínű, hogy nem kap­tak fülest, bár a kisbusz megjelenése elgondolkoztató.

– Köszönöm, és elnézést az előbbiekért, de néha mor­cosan ébredek. Főleg, ha úgy érzem, ki akarják törni a karomat... – szólt Viktor.

– Folytatom. Egy ellenőrzőpont, egy könnyebb zár és egy totális útzárás. Két megye kommandósai a helyszí­neken, két helikopter készenlétben és vagy negyven járőrkocsi. Ezen kívül – emelte magasba mutatóujját – készenlétben néhány határvadász egység is. Már csak azt nem értem, hogy a légierő miért maradt ki ebből a rettentő jó buliból?...  Főnök, nem túl nagy a felhajtás ezért a néhány teherautóért?

– De, lehet – ráncolta homlokát Viktor –, csak tudod, most az ország renoméjáról van szó. Ha ugyanis kiderül, hogy valakik Magyarországról fegyvereket adnak el, még ha illegálisan is, terroristabarátnak minősített országok­ban, és a hatóságok, ezek vagyunk mi, nem teszünk meg mindent ennek megakadályozására, akkor ennek az országnak annyi. Mert ezek a fegyverek nem a szom­szédoknak kellenek, hiszen nekik van elég, hanem azoknak, akik kereskedelmi úton nem juthatnának hoz­zá. Érted? Itthon valaki, vagy valakik hatalmasat kaszál­hattak volna, ha nincs az a banánhéj, akit Fabogárnak hívnak.

– Azért ne csináljunk már nemzeti hőst belőle...

– Még a végén kiderül, hogy megérdemelne valami komolyabb kitüntetést.

– Feltételezve, de nem megengedve, hogy el is fogad­ná – nyöszörögte mögöttük ébredező társuk.

– Megjegyzem, lehet, hogy lemaradunk a fináléról, ha ez a tragacs diktálja az iramot – intett szemével az előt­tük pöfögő Trabant felé a százados.

– Nem tudok kiugrani, mert folyamatosan jönnek szem­ből, erre az idiótára meg hiába villogok már percek óta, a jó égnek sem hajlandó lehúzódni az állatja – ütögette a kormánykereket Viktor. – Rakd ki a kéklámpát – nézett egy pillanatra Németh felé.

– Hol van?

– Valahol ott kell lennie, keresd a zsinórja végén.

– Ez a hátsó ülés felé vezet – nézte a kezében tartott kábelt a százados. – Hé, Fabogár, van ott valahol egy villogó. Tedd ki az ablakon.

– Rendben – hangzott a válasz. – Hopp, már meg is van! Szóval tegyem ki?

– De gyorsan! – sürgette Németh.

– Oké, csak egy pillanat! – szólt vissza Fabogár, le­tekerte az ablakot annyira, hogy a villogó kiférjen. – Na, ez megvolt. Ettől gyorsabbak leszünk? – kérdezte.

A százados csak annyit látott, hogy a lámpa csatlako­zója kiugrott a műszerfalból és az arca előtt elsüvítve na­gyot csattant kívül, az autó karosszériáján.

– Viktor, ez a baromarcú kidobta a villogót – mondta el­képedve.

– Láttam – morogta az őrnagy. – Mondd, öregem – né­zett a középső visszapillantóba, ahol Fabogár elégedett tekintetét látta  –, hogy lehetsz ennyire... Mindegy...

– Azt mondta a százados, hogy tegyem ki. Hát én kitet­tem...

– A tetőre gondoltam, te idétlen... – vágott közbe ide­gesen Németh.

– Akkor meg miért nem mondta? Azt mondta, hogy te­gyem ki. Mit tudom én a maguk észjárását követni! Azt hittem a felesleges cuccoktól akarnak megszabadulni...

– Győztél, Fabogár – nézett hátra feladva a további vi­tát Németh. – Te vagy a jobb. A verhetetlen. Téged nem lehetne kitalálni. A fene essen beléd – fordult vissza előre.

Egyszer csak mintegy varázsütésre megszűnt a szem­bejövő forgalom. A Ford kivágódott a kényelmesen pöfö­gő Trabant mögül, hogy irtózatos tempóban elhúzzon mel­lette.

– Az elöl haladó kamion most fogja elérni a az első ellenőrző­pontot – szólalt meg a rádió. – Figyelmen kívül hagyta a megállásra felszólító jelzéseket – hallották nem sokkal később.

Viktor már látta a konvoj utolsó kocsiját, egy mikro­buszt.

– Készülj, Satya! – mondta társának.

 A következő ellenőrzőponton két keresztbeállított rend­őrautó zárta le az utat, valamint néhány további parkolt az út­padkán. Fegyveres rendőrök álltak készenlétben az út két oldalán. A konvojt vezető jármű nem csökkenő sebes­séggel közeledett, majd óriási csattanással robbant be az akadályként felállított autók közé, szétlökve azokat. A második jármű is átdübörgött az immár megtisztított el­lenőrzőponton, de több lövés érte a szélvédőjét. A har­madik kamion furcsa dolgokat művelt. Egy pillanatra csökkent a sebessége, majd ismét felvette a tempót, mintha a sofőr nem tudná eldönteni, hogy megálljon-e vagy sem. Aztán meg alig hogy átszáguldott a széttört rendőrautók roncsai között, kinyílt jobb oldali ajtaja és egy férfi zuhant ki vezetőfülkéből az útpatákra és gurult tovább az árokba. Ezek után a kamion lassított és na­gyot szusszanva megállt. A mögötte érkező mikrobusz kétszárnyú hátulsó ajtaja kivágódott, amikor a veszteglő jármű mellé ért, három feketeruhás alak géppisztoly tűzet zúdított a teherautó vezetőfülkéjére, valamint az oda igyekvő  rendőrökre, akik autóik fedezékébe visszahú­zódva viszonozták a golyózáport.

A kisbusz nyomában döngetett a Viktor vezette Ford. Németh százados az ablakon kihajolva próbálta pisz­tolyával harcképtelenné tenni a menekülőket. Megjelent a levegőben a két rendőrségi helikopter is, épp akkor, amikor a legelöl haladó kamion belerohant a harmadik ellenőrzőpont szöges útzárjába. A gépkocsivezető el­vesztette uralmát a monstrum felett, amely ennek követ­keztében alig csökkenő sebességgel kisodródott az út­padkára, majd az árkot fogó, levegőjét vesztett hátsóke­reke miatt megbillent és felborult.  Az oldalán csúszott tovább, amíg az őt követő másik kormányozhatatlanná vált kamion belé nem rohant. Az érkező mikrobusz veze­tője kétségbeesetten fékezett, megpróbálta hirtelen irányváltással kiküszöbölni az ütközést, de nem volt sze­rencséje. Az egyik teherautóból kiálló fémcsonk felszakí­totta a kisbusz oldalát, amikor az ütközés erejétől az át­csapódott az árokba.

Viktor látta, hogy ebből baj lehet, ezért fékezett ugyan, de közben igyekezett jobbról kikerülni az összetört jár­műveket. Mellette a százados erősen kapaszkodott, Fa­bogár szemeit lehunyva feküdt a hátsó ülésen. Talán hajszálnyi hely maradt a Ford és a kamion dobozának sarka között. Viktor egy gázfröccsel visszarántotta árok felé csúszó autóját az útra és egy gyors kormánymozdu­lattal még azt is elérte, hogy csak egé­szen kicsit csapódott a Ford oldala egy éppen megálló rendőrségi Opel orrának.

– Ügyes volt, Viktor! – szállt ki az autóból Szabó ezre­des. Megnézte az Opel elejét, aztán legyintett. Oda­lépett Viktor autójához és lehajolt az ablakhoz.

– Azt hi­szem – intett szemével a felfordulás helyszíne felé –, szép munka volt. Hamarosan az is kiderül, hogy meg­érte-e ez a látványos cirkusz.

– Értem, uram, de hol van a Lancia? Aki abban ül, az nagyon sokat tudhat – mondta az őrnagy, mire az ezre­des tanácstalanul tárta szét karját.

– A francba – csapott dühösen a kormányra Viktor. – Megyünk – adta ki önmagának az ukázt és indított. – Csak óvatosan fiúk, mert itt minden robbanhat. Tele van minden fegyverekkel! – kiabált ki a kocsiból. Még látta a visszapillantóban Szabó ezredes rosszaló, de mosolygó tekintetét.

A géppisztolyos kommandósok megtorpantak, egy pil­lanatra, de aztán kellő óvatossággal vették körül az ül­dözött járművekből képződött ideiglenes roncstelepet. Az úton mindkét irányból, a mellékutakról és az erdő mögül szirénázó rendőr-, mentő- és tűzoltóautók csatlakoztak a már helyszínen levőkhöz. Egy profi tűzszerész csoport is működésbe lépett. Jó ideig eltartott, amíg összeszedték a sérülteket, szétszedték a roncsokat, elvégezték a hely­színelést meg egyéb dolgokat. A kamionokat és azok tartalmát egy katonai bázisra szállították későbbi vizsgá­latok céljából.

 – Minden járőrnek – szólt Viktor a mikrofonba. – Itt Vik­tor őrnagy. Keresünk egy sötétbordó Lanciát, valahol er­re menekül a disznó a hatvanegyes úton, vagy annak valamelyik leágazásán próbál köddé válni. Biztos, hogy van fegyvere és használni is fogja. Elképzelhető, de egyáltalán nem valószínű, hogy megkockáztatna most egy határátkelést. Mindenképpen fel kell tartóztatni, mie­lőtt elérné Nagykanizsát. Vége.

– Nem értem, nem értem – mondogatta Németh a pisz­tolyát birizgálva –, hogy nem fogták meg ezek a lököttek? Végignézte az előadást, aztán meg simán elautózott. Itt valaki nagyon belefingott a légtérbe. Én nem hiszem, hogy csak úgy véletlenül lepattanhatott a fickó. Na – rá­zogatta a beszorult tárat –, gyere már ki. Úgyis van – csúsztatott be egy újat.

– Nem én voltam, ha célzás akart lenni – szólalt meg Fabogár az alvégről. – Ugyanis ellentétben néhány ma­gát civilizáltnak valló emberi lénnyel, nekem nem szoká­som zárt térben szellenteni.

– Aludj tovább – szólt hátra Viktor.

– Könnyű azt mondani ilyen átélt izgalmak után. Jobban járnánk mindannyian, ha egy-két percre megállnánk.

Az autóban ülőket meglepte a hirtelen fékezés, kétség­beesetten kerestek kapaszkodót.

– Két perced van – jelentette ki Viktor. – Ha addig nem végzel, itt maradsz. Érted?

– Köszönöm, gyors leszek – ugrott ki a kocsiból villám­gyorsan Fabogár.

A két nyomozó cigarettára gyújtott.

– Nem vagy álmos? – kérdezte Némethtől az őrnagy.

– Nem különösebben – legyintett –, de az asszony el fog válni tőlem. Azt ígértem, hogy reggelre otthon leszek – nézett az órájára.

– Még csak fél hét. Ha minden összejön tizenegyre ha­zaérsz – vigasztalta Viktor.

– Viktor őrnagynak! – recsegte a rádió.

– Igen, Viktor vagyok, hallgatom – kapta fel a mikrofont.

– Itt a 458-as közlekedési járőr. A keresett járművet, a sötétbordó Lanciát megtaláltuk, az útszélén parkolt. Ve­zetője mobiltelefonon beszélt az autó mellől, de amikor észrevette közeledésünket sietősen beszállt a jármű­vébe, aztán igen nagy sebességgel elhajtott Nagykanizsa irányába. Sajnos nem tudtuk feltartóztatni, mert fordulás közben árokba csúsztunk. Értesítettük a kollégákat. Vége.

– Köszönöm – nyugtázta a vételt Viktor.  – Várom a to­vábbi jelzéseket, azonnal indulunk. Vége. Kiugrott a ko­csiból és elbődülte magát: – Fabogár! Húsz másodperc és megyünk.

Nem kellett sokkal többet várniuk, hogy a srác nadrág­ját rángatva elő ne tűnjön az árok másik feléről.

– Tudja, főnök, maga csodákra képes – veregette meg az ismét száguldó autó volánját tartó őrnagy vállát Fabo­gár. – Már azt hittem odafagyok az árokparthoz, amikor elüvöltötte magát. Erre még az is kizuhant belőlem, amit csak a jövőhéten fogok megenni. Miért nem megy el természetgyógyásznak? A maga hangja gyógyít. Ráadá­sul egy valag pénzt is kereshetne... El sem hiszi hány ember szenved szorulásban ebben a piciny országban... Esetleg lehetnék én a menedzsere egy szerény jutalé­kért. Na, mit szól hozzá?

– Azt, hogy kevés lehetett a papír – fintorgott Németh.

– Viktor, itt Csóka – szólalt meg a rádió.

– Na, ne röhögtess! Viktor vagyok, mi ez a baromság?

– Szatmári őrnagy vagyok, a levegőből. A gépem neve Csóka, te hibbant. Azt hiszem megvan, akit kerestek. Tőletek úgy három kilométerre van egy földút. Arra pró­bál lelépni az ügyfeletek. Ti vagytok a legközelebb, de mozgósítottam a járőröket is. Néhány perccel lesznek csak mögöttetek.

– Ez megnyugtat, de biztos vagy benne Vöcsök, hogy az a mi emberünk, vagy csak találgatsz, nem egy szeren­csétlen traktorost fogunk kergetni? Onnan föntről nem tudom mit láthatsz. Elég sötét van.

– Csóka, te, seggfej! Egyébként nyugi, ez a ti embere­tek. Mindenesetre valahol a közelben maradok. Sok si­kert. És el ne feledd: Csóka.

– Kösz, Csóka!

Nyomta a gázt Viktor becsületesen. Mellette a száza­dos szeme lassan lecsukódott a motor monoton zajától. Fabogár megpróbált valami vackot készíteni magának.

– Húzd le egy kicsit az ablakodat – szólt hátra Viktor.

– Oké, és most mit dobjak ki?

– Semmit, de tényleg kurva büdös van a kocsiban.

– Az biztos a haverja volt ott elől. Én teljesen rendben vagyok.

– Elhiszem.

A reflektor fényénél tisztán kivehető volt, hogy nemrég egy autó hajtott rá a leágazó földútra. Az őrnagy rágyúj­tott, bámulta a felázott talajú mezőgazdasági út sötét­bevesző feltételezett irányát. Hó errefelé már csak ki­sebb foltokban látszott. Messze a műúton tucatnyi kék­fényű villogó és egyre erősödő szirénaszó jelezte, hogy érkezik az erősítés.

– Egy kicsit hangosak – dörmögte magában Viktor. – Megfoglak, öregem, ebben biztos lehetsz – nézett a tá­volba. Rácsapott a Ford motorháztetejére – amitől a kissé bóbiskoló Németh majdnem szívinfarktust kapott –, és visszaült a volán mögé. Felbőgött a Ford motorja, ahogy az enyhe emelkedőnek lendült. Később, miután maguk mögött hagytak egy keskeny erdősávot, a földút bekanyarodott valami nehezen azonosítható területre. Néhány elszórtan álló különböző méretű épület körvo­nala sejlett. A terület nem volt elkerítve. Előttük pár mé­ternyire, az egyik kisebb épület árnyékában ott állt a ke­resett bordómetáll Lancia. Viktor közvetlenül a keresett jármű orra elé kormányozta Fordját.

– Hé, Satya! – csapott még mindig szundikáló beosz­tottja vállára. – Megérkeztünk.

– Aha – nézett ki az ablakon –, jó kis hely... – dörzsölte meg a szemét. – Nem látok semmit. Hol a francban va­gyunk?

– Hamarosan kiderül – szállt ki Viktor, kezében ott la­pult a forgótáras Magnum.

– Jobb lenne megvárni, amíg kivilágosodik – kecmer­gett ki a százados is. – Egyébként is, hátha közülük va­laki tudja, hogy milyen istenverte helyre érkeztünk – mu­tatott a földúton közeledő villogó fények felé. – Csak van közöttük egy helybeli...

– Itt van a gorillája is – nézegette egy elemlámpa segít­ségével az elhagyott autó környékét Viktor.

– Jól van, már féltem, hogy esetleg unatkozni fogunk – gyújtott rá Németh.

A következő pillanatokban hat járőrkocsi zúgott be a te­rületre.

– Nagy hadnagy vagyok – ugrott ki a másodikból egy fiatalember. – Melyikük Viktor őrnagy? – lépett a hozzá közelebb álló Németh felé.

– Ő az – biccentett a Ford másik oldalának támaszkodó társa felé.

– Azt mondja meg nekem, hadnagy, hogy mi a lószar ez – mutatott szét kezével –, ahol most vagyunk? Egyébként szevasz! Viktor őrnagy vagyok – mondta eléje lépő fiatal tisztnek.

– A Rózsafa szövetkezet nyári telephelye. Nyáron itt tartják a marhákat, innen hajtják a közeli legelőkre. Az ott – mutatott egy a távolban felsejlő nagyobb épület felé –, látja, az ott, az istálló. Ez itt mellettünk a szivattyúház és ott pedig a vályú a marhák itatásához. Az a másik épület ott, az istállóval szemben a pásztorok szállása. Azon az enyhén lejtős részen pedig – mutatott velük szemben sö­tétlő erdő széle felé –, a már nem használt gépeiket tá­rolják. Csupa rozsdás ócskaság. Kit keresünk, uram?

– A jelek szerint két személyről van szó. Az egyik egy kis kopaszodó görény, ő a fontosabbik, a másik meg fel­tételezhetően a gorillája. Látja ezeket a nyomokat – sé­tált Viktor a Lancia felé elemlámpájával a földre világítva –, ezeket itt. Ez nem is cipőt visel a lábán, hanem brá­csatokot. Legyenek óvatosak, mind a kettőnél fegyver van és nem félnek azt használni is. A kopasz görényt lehetőleg ne nyírják ki, a másik nem érdekel. Igazítsa el az embereit. Németh százados vezetésével kezdje­nek neki a keresésnek.

– Értem! – felelt a tiszt.

– Nem lenne jobb várni, amíg teljesen kivilágosodik? – szólalt meg a százados, messzire lőve a csikket. – Már húsz perc sem kell, hogy lássunk is.

– Nem húzzuk az idő. Lehet, hogy már rég nincsenek is itt.

– És te, főnök?

– Én?... Itt maradok, vigyázok a kocsikra.

– Gondoltam... Na jöjjenek, emberek! – intett az egyen­ruhások felé. – Aki ismerős itt, az vezet. Fegyvert lövés­re készen, kevés duma.

Amikor a csapat szétszóródva eltűnt az istálló irányába, Viktor beült a Lancia hátsó ülésére, aztán pisztolyával kezében elfeküdt. A távolban néhány lövés dörrent, majd kiabálás foszlányait hozta felé a hajnali szél.

Egy alacsony alak lapult a szivattyúház falához. Óvato­san kikémlelt, aztán sietős léptekkel elindult a Lancia fe­lé. Itt már nem óvatoskodott, feltépte a vezetőülés ajtaját és beugrott a volán mögé. Éppen helyére csúsztatta az indítókulcsot, amikor egy jellegzetes fémes kattanást hallott közvetlenül a füle mögött. Szinte az agyában visszhangzott a jól ismert zaj.

– Nyugalom, nem kell idegeskedni, meg hirtelen mozdu­latokat tenni. Viktor őr­nagy vagyok, örülök, hogy végre összefutottunk – emel­kedett fel a nyomozó, de pisztolyát nem vette el a kopa­szodó férfi füle mögül.

– Mi a fészkes fenét akarnak tőlem? – nézett a középső visszapillantóba. – Miért üldöznek?

– Miért menekült? – kérdezett vissza hangjában őszinte kíváncsisággal Viktor. – Ha nem volt semmi oka, akkor nem értem, hogy miért menekült?

– Mert üldöztek...

– Jó, így nem jutunk előbbre. Maga eléggé benne van a szarban. Sőt egyszerre többfélében is, ami azért valljuk meg, hát nem semmi.

– Nem értem miről beszél.

– Nem sokkal maga mögött a hatvanegyesen történt egy kisebb baleset. Két kamion csúnyán összetört. A harmadikat meg lefoglaltuk. Na, dereng már valami?... Volt szorványos lövöldözés is... Így sem?

– És, mi ménkűt akar ezzel mondani? Mi közöm lehet­ne egy országúti balesethez – felelt a férfi ideges han­gon. – Én okoztam? Nem!

– Ma éjjel felvettünk videóra egy érdekes eseményt. Nem fogja elhinni, de magának remek arca van a filme­zéshez. Karakteres, könnyen felismerhető. Miért nem ment színésznek? Nem gondolt még rá?... Szóval – mivel a férfi nem válaszolt az őrnagy foly­tatta –, a maga emberei három kamiont rakodtak be az elmúlt éjszakán egy régen elfelejtett bunkernél. A rakomány nem volt más, mint jelentős mennyiségű még nem tudni honnan származó hadianyag. Eddig jól mondom, ugye?

– Nekem ahhoz nem volt semmi közöm. Nézze – tört meg a férfi –, én bizonyos körökben közismert munka­közvetítő vagyok. Tudom, nem legális és tudom, hogy nem igazán bejegyzett munkakörökre szakosodtam. Ne­kem ebben az esetben is tök mindegy volt, hogy téglát, napernyőt vagy lőszeresládát rakatok a kocsikra. Érti? Megbízható munkaérőt kért és kapott a megrendelőm. Ennyi.

– Ebben az esetben kissé nehezen érthető, hogy miért ön vette át az ellenértéket, és miért ön kísérte a szállít­mányt. Bizonyára tud valamiféle magyarázattal szolgálni.

– Te jó ég! Maga most tényleg nem blöfföl? – sandított hátra meglepetten a férfi.

– Értse már meg, ember! Megbuktak, mint Makó főte­rén Rottenbiller a kockás zakójában ...

– Tessék?...

– Mindegy, a lényegre koncentráljon – biztatta Viktor.

– Oké. Nem jött el az ember, akinek az lett volna a dol­ga, hogy lebonyolítsa az üzlet technikai részét. A megbí­zó szívességet kért tőlem és felkínált tizenötezret, ami­ért én meg elvállaltam, hogy elkísérem a szállítmányt, és miután gond nélkül túljutott a határon, átadom a pénzt az eladó képviselőjének.

– Persze, majd elfelejtettem, a maguk köreiben kisebb szívességeket adnak és kapnak... Mennyi pénzről szólt a történet?

– Nem tudom, egy táskában volt lezárva.

– Amit maga ott a bunkerben meg is nézett...

– Másfél millió.

– Madárnak nézel, öregem? – váltott tegezésre Viktor.

– Nem. Valóban annyi volt. Másfél millió dollár.

– Na, így már szebben hangzik. Most hol van a pénz?

– Nézze, nekem azt a pénzt vissza kell juttatnom, mert az üzlet meghiúsult. Kinyírnak, ha nem teszem – sirán­kozott a kopaszodó. Egy hideg fémtárgy nyomódott a füle mögé.

– Nos, hol van a pénz?

– A csomagtartóban. Most mit akar tenni? – kérdezte igen halkan.

– Felvázolok néhány lehetőséget, aztán majd eldönti, uram, hogy melyiket találja magára nézve szimpatikus­nak – felelt Viktor. – Egy: Tanúskodik az ügyben, akkor elintézzük, hogy új személyiséget kapva, új életet kezd­hessen. Megússza sitt nélkül. Kettő: Nem tanúskodik az ügyben, de mi kiszivárogtatjuk, hogy súgott, ráadásul lenyúlta a zsozsót. Nem ússza meg sitt nélkül, de való­színű, hogy túl sem éli. Három: Most lelövöm, elrakom a dohányt és bejelentjük, hogy  tűzharcban elhalálozott, de nem találtunk egy fillért sem... – tartott az őrnagy egy rövid hatásszünetet. – Nekem az utóbbi tetszik a legjob­ban – folytatta a visszapillantóban őt figyelő egyre jobban elképedő arcot nézve. – Nos, melyiket választja, uram?

A férfi homlokán veríték gyöngyözött. Az égbolt is kivi­lágosodott közben, a Németh százados vezette csapat pedig már a kimustrált gépek között hajkurászta a goril­lát. Elvétve dörrent egy-egy lövés, amire válaszként géppisztolyból leadott rövid sorozatok hallatszottak.

– Magyarországon nincs is tanúvédelmi törvény – csat­tant fel elkeseredetten a gyérülő hajzatú férfi.

– Ez igaz – mondta elgondolkozva Viktor –, de lehetet­len sincs. Ausztrália egyébként is messze van. Megkapja a pénz tíz százalékát, abból csak tud valamit kezdeni odaát. Megjegyzem bűnözővédelmi törvény sincs, tehát a sitten is vidáman kinyírhatják. Nekünk csak a részle­tes, feltáró tanúvallomásra van szükségünk. Nem maga itt a nagy hal. Maga egy kisstílű peches pali. Egyébként mennyit kaszált volna, ha minden bejön.

– Eredetileg százezret. Aztán nekem kellett hoznom a három tiszta sofőrt, meg ez a lóvéátadási cécó, úgyhogy felment százharmincezerre. De ebből kellett fizetnem a melósokat és a sofőröket. Tisztán úgy hetvenezer ma­radt volna. Adómentesen, valutában.

– Szép pénz, nem mondom – bólogatott az őrnagy. – Nehéz lenne most hirtelen fejben kiszámolni hány év alatt sem kerestem meg annyit.

– Ha szabad megjegyeznem, nekem is lenne egy aján­latom – mondta a férfi. – Maga elvisz egymilliót, nekem meghagy ötszázezret és futni enged. Mit szól hozzá?

– Hát – kezdte Viktor tétován –, nem is hangzott rosszul, de az a maga halálos ítélete lenne. Gondolja, hogy nem találnák meg azok, akiknek ez a kevés zseton is roppant módon hiányzik. Arról már nem is szólva, hogy létezik egyfajta renomé, ami talán még az elvesztett pénznél is fontosabb lehet. Hogy nézne ki az, hogy egy befo­lyásos üzletembert csak úgy bűntetlenül át lehessen vágni, mint szart a palánkon? Az ilyesmire azt hiszem roppant kényesek lehetnek ezek az urak, nem gondolja? Egyébként hogy szólíthatom?

– Gézának, ha megfelel... Azt hiszem, igaza van.

– Örülök, hogy van amiben egyetértünk.

– Persze, de magának fogalma sincs arról, hogy hová vezetnek a szálak. Lehet maga az ország legjobb zsaru­ja, lehet maga a legelvetemültebb bűnüldöző, de akkor sincs sok esélye. Meglátja, ha lesz per, hogy kik fognak a vádlottak padján ülni, és majd azt is megtudja, hogy meddig ér a keze azoknak, akiknek most nagyon bele­köpött a levesébe. Őszintén szólva magával sem cserél­nék szívesen és remélem, hogy agglegény. Nem ez volt az első ilyen tranzakció. Biztos lehet benne, hogy nem is az utolsó. Ne csodálkozzon, ha  majd egy hirtelen ér­kező felsőbb utasításra kiveszik a kezéből az ügyet, az­tán meg kreálnak maga ellen valami agyrémet, és kirúg­ják. Na, akkor elkezdheti majd hányni magára a keresz­tet, rendelhet egy jobb sírhelyet, és nyugodt szívvel szétküldheti saját gyászjelentését.

– Talán egy kicsit sötéten látja a dolgokat, ami jelenlegi helyzetében teljesen érthető – felelt Viktor. – Egyébként, ha jól látom elkapták a testőrét – mutatott fegyverének csövével az oldalsó ablak felé.

– Nem a testőröm. Azért tették mellém, nehogy lelécel­jek a pénzzel – felelt Géza.

– Igen? Na, akkor bukjon le a kormánykerék alá – mondta az őrnagy és a fiatalember fejét határozott moz­dulattal leszorította, majd jobb kezét a volánhoz bilincsel­te. – Jobb lesz, ha nagyon csendben marad – figyelmez­tette a férfit. Kiszállt az autóból, fegyverét visszatéve tokjába a közeledő csoport elé indult.

Megbilincselve vezették a hatalmas termetü férfit.

– Sajnálom, főnök – mondta Németh, amikor odaértek –, a másikat nem találtuk, ez meg – nézett a megbilin­cselt emberre – egy kurva szót sem hajlandó mondani. – Lehet, hogy már ki is nyírta a társát.

– Persze, hogy nem – lépett a nála is magasabb férfi elé Viktor. – Nem is fog beszélni. Tisztelem főnöke iránti lojalitását... – nézett közelről a semmitmondó tekintetű szemekbe.

– Ki a faszt érdekel? – mondta egykedvűen a hústo­rony.

– Vigyék be, majd elhozatjuk. Ezt a kis céllövőversenyt is díjazni fogja a bíróság... Nem sérült meg senki?

– Nem, uram – felelt Nagy hadnagy. – Na, mozdulj – taszított nagyot a gorillán... Uram – biccentett Viktor felé.

– Viszlát, uraim – viszonozta az őrnagy.

– Hullaszagod van – köpte Viktor felé a megbilincselt férfi, amikor elvezették előtte.

Az őrnagy meglepve szagolt be dzsekije alá, majd fin­torgó az arccal égnek emelte orrát és nagyot slukkolt a friss, hideg hajnali levegőből. Várakozóan nézett a vele szemben álló századosra, kezével intve, hogy kövesse példáját. Némethnél eltartott kis ideig, amíg leesett a tan­tusz, de aztán ő is szagmintát vett önmagától. Legyezve tudatta az eredményt. Mindketten a Ford felé fordultak.

– Fabogár – sóhajtotta fejét csóválva Viktor.

A rendőrautók egymás után távoztak a helyszínről, az istállók melletti kövesút felé véve az irányt.

– Akkor most kicsit átrendezzük a sorainkat – mondta Viktor, miután az utolsó járőrkocsi is eltűnt a szemük elől.

– Amennyiben? – érdeklődött a százados.

– Te hozod a Lanciát, én pedig a gazdáját – indult el a bordómetáll járműhöz az őrnagy.

– Na, csak nem?

– De, megvan a fiú – mondta Viktor. Kinyitotta az első ajtót. – Kimászhat – veregette vállon a műszerfal alatt kuporgó embert. – Gondolkozott az ajánlatomon? – kér­dezte, miközben kinyitotta a férfi kezét rögzítő bilincset. – Remélem, nem áll szándékában meggondolatlanságot elkövetni. Velem jön a másik autóban, a százados pedig utánunk jön ezzel a remek autóval. Lesz időnk beszél­getni.

– Értem – mondta az alacsony ember, közben tagjait nyújtóztatta az autó mellett. – Ha valóban adnak garan­ciát az eltűnésemhez vagy, hát hogy is mondjam, az áta­lakulásomhoz, akkor megegyezhetünk. De őszintén megvallva nem nagyon hiszem, hogy ilyesmire itthon esett volna már példa. Ráadásul olyan kevés információ­val tudok csak szolgálni, hogy számomra nehezen hihető az, hogy maguknak mindez megéri a az eltűntetésemmel járó cirkuszt.

– Jobb, ha ennek megítélését ránk bízza – javasolta az őrnagy. – Jöjjön, azzal az autóval megyünk – mutatott a Fordja irányába. – Satya, ismered a járgányt? – fordult vissza.

– Remélem – vigyorgott az a volán mögé ülve.

Viktor felnyitotta kocsija csomagterét és magához vett két fejbeszélős adó-vevőt abból a háromból, amit nem­rég használtak a raktár filmezése során. Az egyiket Né­meth századosnak nyújtotta be a Lancia letekert abla­kán, a másikat magánál tartotta.

– Jöjjön, Géza úr, ha valóban így hívják – invitálta a kopaszodó férfit. Kinyitotta a Ford jobb első ajtaját, beha­jolt, és egy pokrócot hajított a hátsó ülésen békésen szunyáló Fabogárra, aki ettől természetesen pániksze­rűen magához tért. – Teríts magadra és hangodat ne halljam, amíg nem szólok. Aludj! – sziszegte Viktor.

– Miért, mi van? Lebuktunk? – hallatszott suttogva a ta­karó alól.

– Mit is mondtam az előbb?

– Oké... Pszt...

– Üljön be – intett a kényszerűen várakozó Gézának Viktor. – Sajnálom, de ezt nem mellőzhetem – folytatta és a férfi jobb kezét az ülés alatt futó, nem szériatarto­zékként szerelt vasrúdhoz bilincselte. – Nem kell ag­gódni, baleset esetén kiakad a rúd és maga menekülhet az esetleges veszély elől. De... – nézett Gézára jelentő­ségteljesen – ...nem érdemes próbálkozni. Remélem, megértett – csapta be az ajtót.

A férfi bólintott. – Kissé különös illat terjeng idebent – jegyezte meg, mikor Viktor beült a másik oldalra.

– Némelyek szerint hullaszag.

– Ne bassza meg! Maga másodállásban hullaszállítást vállal? – bámult döbbent arckifejezéssel Viktorra a fo­goly. – Vagy feketén csinálja? Mondja, lehet, hogy ez egy nagy buli?

Viktor mosolyogva helyezte fejére az adó-vevő tartozé­kát és beindította a motort.

– Satya, tépünk hazafelé. Azért útközben tartsd nyitva álmos szemeid – szólt a szája elé hajló mikrofonba.

– Értem, főnök! Nyomás!

A két autó megcélozva a legközelebbi kövesutat, nagy lendülettel átvágott a felkelő nap fényében eléjük táruló tehénszaros gazdasági területen.

 Ez a napsütéses február végi hétfő igen kellemetlen meglepetést tartogatott néhány embernek. Viktor, mi­helyt visszaérkeztek a kapitányságra, összeállított Tormás Antal mérnök-alezredes segítségével egy húsz perces fil­met az általa rögzített anyagból. Időközben összeült ope­ratív vezetői értekezlet, hogy a hajnali ese­mények fé­nyében meghatározzák a további teendőket. Viktor filmje önmagában is bizonyító erejűnek hatott a rendőri veze­tők szemében, de a lehetséges gyanúsítot­tak irányában egyéb rendőri szervek, valamint a polgári titkosszolgálat által végzett megfigyeléseknek eredmé­nyével együtt azonban nem lehetett kérdéses a hatóság következő lé­pése.

Délután kettőig kivétel nélkül minden gyanúsított előállí­tása megtörtént. Volt közöttük ügyvéd, állami tisztségvi­selő, ismert és kevésbé ismert vállalkozó, egy külföldi bank hazai kirendeltségének magas beosztású munka­társa, egy nemrég még politikai babérokra törő volt se­gédmunkás, egy honvédségi alkalmazott és egy rendőr­tiszt. Néhány alvilági nagymenő sem hiányzott a társa­ságból. Összességében huszonhárom személy került előzetesen lakat alá. Teljes hírzárlat mellett gőzerővel folytak a kihallgatások.

A sajtó egy kicsit lemaradt az események mögött. Ez a tény is bizonyította, hogy a hosszabb ideje folyamatban  szerteágazó levő felderítési munkát, és a hajnali akciót sikerült tökéletesen titokban tartani. Még a bennfentesek sem szerezhettek róla tudomást.

A rádióállomások első erről szóló híradásaikban is csak súlyos, különösen nagy kárt okozó közlekedési baleset­ként említették a hajnalban történteket. Később pedig jól értesült forrásaikra hivatkozva, már nukleáris rakomány­ról is szó esett. A rendőrség késő délutánra hirdetett saj­tótájékoztatót, de így sem tudtak szabadulni az újságírók rohamától, amit csak fokozott az időközben kitudódott le­tartóztatási hullám.

A gyanúsítottak ügyvédjei nyilatkoztak lépten-nyomon, hangoztatva ügyfeleik ártatlanságát. Nehezményezték a rendőrség eljárását, amikor is munkahelyükről, volt akit igazgatótanácsi ülésről, vagy családjuk köréből vittek el megbilincselve, szirénázó rendőrautóban a hatóság em­berei.

Az esténként jelentkező aktuális televíziós műsor meg­hívta stúdiójába Szabó ezredest, aki természetesen élni kívánt a felkínált lehetőséggel. Szerették volna megszó­laltatni az eseményekben közvetlenül részt vevő rendőr­tiszteket is, de ettől a hatóság elzárkózott.

Viktor családja körében töltötte a nap hátralevő részét. Együtt nézték az esti híradót, ahol már nagyjából pontos információk hangzottak el a kamionkarambol képei alatt. Említést tett a bemondó több ismertebb személy őrizet­bevételéről is. Megszólaltatták a belügyminisztert is, aki jelentős sikerként értékelte a rendőrség munkáját, kie­melve, hogy ebben az esetben nem csak a végrehajtók, hanem remélhetően az értelmi szerzők, és üzletileg va­lóságosan is érdekelt személyek kerültek lakat alá. Megjegyezte, hogy csak az alapos vizsgálat által feltárt tények teljes ismeretében lehet hitelesen értékelni a tör­ténteket.

Orsolya cikkírás közben vétett valami hibát, miáltal a begépelt szöveg eltűnt a képernyőről. Egy ideig kísérle­tezett, hogy visszahívja, de hamar rájött, hogy reményte­len feladattal próbálkozik, ezért Viktort hívta segítségül. Szmötyi nem vette jónéven, hogy gazdája abbahagyta fejének vakargatását, efölötti morcosságát Trafó barát­ja molesztálásával fejezte ki.

Csak pár klikkélés kellet az egérrel, máris helyreállt az eredeti állapot a számítógépen. Orsolya hálája jeléül nagy puszit nyomott Viktor homlokára.

Lement a szokásos Telesport, a végeláthatatlan rek­lámözön után elkezdődött a Simlis és a szende című film. Cybill Shepherd és Bruce Willis hozták azt, amit a közönség elvárt a Kék Hold nyomozóiroda szereplőitől. Dani elfeküdt a szőnyegpadlón a tévével szemben, Szmötyi mellé telepedett és izgalommal várták a végkifej­letet. Trafó macska megnyugodva helyezkedett el vac­kán. Azért fél szemét szőrös barátján tartotta, mert ugye mit lehet tudni, mi jut eszébe annak a bohókás ebnek.

Az Objektív műsorára Orsolya is befejezte munkáját, ágyba terelte Danit, utána elhelyezkedett Viktor mellett. Szmötyi nem tágított, a lábuk elé heveredett.

– Jó estét – köszönt rájuk a tévé képernyőjéről a jól is­mert fiatal műsorvezető. – Kiadott előzetesünktől eltérő­en, egy ma hajnalban történt eseménnyel kezdjük be­számolóinkat. Első hallásra nem tűnhetett volna külö­nösnek az a baleset, ami mára virradó éjszaka történt a hatvanegyes úton, nem messze Kaposvártól. Két kamion rohant bele szintén két, utat lezáró rendőrségi autóba, majd az egy kilométerrel távolabb felállított tüskezáron fennakadva csúnyán összetört. Egy mikrobusz több lö­vést leadó utasaival együtt belerohant a roncsokba és kigyulladt. Négyen benne égtek, öt súlyos sérültet a mentők szállítottak a rabkórházba. A harmadik kami­onból kiesett egy ember és szörnyethalt az útpadkán. Egyes feltételezések szerint a teherautók nukleáris anyagot is szállítottak, ám ezt a mai sajtótájékoztatón meggyőzően cáfolták, de az már bizonyos, hogy hagyo­mányos fegyverekkel bőven meg voltak pakolva. Tulaj­donképpen csoda, hogy nem történt kisebb krátert létre­hozó robbanás. Vendégünk Szabó Ignác ezredes, a rendőrség különleges szolgálatának tisztje. Ezredes úr – fordult a műsorvezető vendége felé –, mi történt tulaj­donképpen?

– Elég egyszerű a történet – kezdte az ezredes. – Hosszas felderítő munkánk eredményeként egy fegyver­csempész társaság nyomára akadtunk. Évek óta űzik az ipart, ha szabad így mondanom, de nem tudtunk a köze­lükbe férkőzni, mert egy lépéssel mindig előttünk jártak. Mint annyiszor, most is a véletlen volt a segítségünkre. Megtudtuk a következő szállítmány útvonalát, és úgyterveztük, hogy egy egyszerű, tehát szokványos közúti ellenőrzéssel sikerül, látszólag véletlenül lebuktatni a tár­sulatot. Sajnos nem jött be számításunk, ugyanis egy ki­vételével a teherautók vezetői nem vették figyelembe a közlekedési járőr megállásra felszólító jelzését. Termé­szetesen erre is fel voltunk készülve, de arra nem számí­tottunk, hogy az úgynevezett szöges akadályon is meg­próbálnak áttörni. Saját életük kockáztatásával tették ezt. Azt azonban feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a gép­kocsivezetőket a szállítmánykísérők fegyverrel kénysze­rítették erre. Egy kamiont leszámítva, ahol a sofőr el­lenállást tanúsított, s egy ügyes, bár egyáltalán nem ve­szélytelen trükköt alkalmazva kilökte a robogó autóból az őt fenyegető kísérőt. Aztán megállt és megadta magát.

– Ezek szerint a kamionsofőrök ártatlanok?

– Az eddigi vizsgálatok ezt támasztják alá. Pusztán el­fogadtak egy jó pénzt ígérő munkát. Ugyanez nem mondható el a szintén balesetet szenvedett, a kamiono­kat kísérő kisbusz rendőrökre lövöldöző utasairól. A hat személy közül hárman veszítették életüket.

– Ha önök tudták, hogy fegyver, lőszer és robbanóa­nyag a szállítmány, akkor nem vállaltak túl nagy kocká­zatot? Gondolok itt az ártatlan közlekedőkre, a helybeli lakosokra?

– Egyértelmű, hogy gondoltunk a veszélyekre, ezért olyan területen hajtottuk végre az akciót, ahol a legkeve­sebb a kockázattal nézhettünk szembe. Amikor áthaladt a konvoj a második ellenőrző ponton leállítottunk az úton minden forgalmat, lakott hely pedig nem található több kilométeres körzetben.

– Értem. A sajtó komoly érdeklődéssel tekint a mai le­tartóztatási hullám következményei felé. A ma késő délu­tán megtartott sajtótájékoztató visszhangja ugyan csak a holnap reggeli lapokban jelenik meg, de már eddig is renge­teg telefont kaptunk. A közvéleményt felborzolta a hír.

– Annyiban pontosítanám, hogy őrizetbe vételek történ­tek, jelen pillanatban is folynak a kihallgatások, melyek eredményétől függ, hogy mely személyek előzetes letartóztatását kezdeményezzük. Nagy a valószínűsége, hogy ebben az esetben az úgynevezett kishalakon kívül, sikerült megta­lálnunk főszervezőket, illetve a segítőiket. A vizsgálat le­zárását követően, annak eredményéről természetesen részletesen tájékoztatni kívánjuk a közvéleményt.

– Informátoraink szerint – mondta a műsorvezető – na­gyon is elképzelhető, hogy felsőbb szintről leállíttatják a eljárást, vagy esetleg valami más módszerrel megpróbálják elbagatelizálni az ügyet.

– Nem tudom, hogy ki volt az informátorunk, de ha tud valamit, azt nekünk is elmondhatná. Egyébként nem hi­szem, hogy bárki is vállalná egy, az ön által említett bea­vatkozás kockázatát. Ahhoz már túl mélyen ismerjük az ügyet.

– Ezek szerint, azok a gyanúsítottak akik magas kap­csolataikra hivatkoznak pusztán blöffölnek?

– Nem tudok mást elképzelni – mosolygott az ezredes.

– Köszönjük, hogy vendégünk volt, ezredes úr. Most pedig – nézett bele a kamerába a fiatal műsorvezető – egy különös kisajátítási eljárásról számolunk be önök­nek...

Orsolya csatornát váltott. – Gondolkozol az öreg Matyi ajánlatán? – kérdezte a távirányítót gombjait nyomogat­va.

– Nem felejtettem el – felelt Viktor.

Beszélgettek még kis ideig, aztán Viktor ágyba bújt, s Orsolya nem sokkal később követte.