A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN...

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

5. Fejezet

– Meddig megyünk még? Már teljesen kivagyok – pa­naszkodott Fabogár.

– Valahol a közelben kell lennie annak raktárnak, ha­csak be nem paliztál bennünket, de akkor itt fogsz meg­fagyni, abban biztos lehetsz – felelt az őr­nagy.

– Ha megtaláljuk, akkor is itt fagyok meg. Most mondja, mi a különbség?

– Fontos volt egyáltalán magunkkal cipelni ezt az idiótát? – kapcsolódott a beszélge­tésbe Németh. – A  Lipóton lenne a helye...

– Dolgoztam én ott is – jegyezte meg büszkén Fabo­gár.

– Maradt nyoma... – dörmögte a százados.

– Arrafelé van az erdészeti út – mutatott előre Viktor –, a térkép szerint leágazik róla egy másik földút, valahol arra – emelte feljebb ujját. Gyerünk. Ha igazat mondtál Fabogár, akkor csak valahol ezen környéken lehet a rak­tár...

Két perccel később fényt pillantottak meg nem messze előttük. Az őrnagy intett, megálltak. Lepakol­ták hátizsákjai­kat. A százados összehajtogatott fehér lepleket sze­dett elő.

– Csak nem itt akarnak megágyazni? – szólalt meg el­képedve Fabogár. Viktor előszedte tokjából a videoka­merát és nyakba akasztotta a szíját. Né­meth megmutat­ta Fabogárnak, hogy mit kell tennie a lepellel, és saját is magát beterítette vele. Az őr­nagy halkan elmondta, hogy mi fog most következni, és hogy mi lesz a dolga a másik kettőnek. Óvatosan halad­tak tovább a leplek fedezete alatt. Egyre ritkább lett körülöttük az erdő. Az őrnagy intett és a két férfi megállt, behúzódtak a csupasz bokrok tövébe és figyeltek. Viktor lehasalt a hóba és kúszva haladt tovább. Hét-nyolc méter megtétele után sikerült olyan helyet ta­lálnia, ahonnan aránylag jól rálátott a fény forrására.

Legalább kétszázötven esetleg háromszáz mé­ternyire, egy enyhe mélyedésben bújt meg a va­lamikori bunker, rejtekhely, barlang – nem tudta el­dönteni mi lehetett –, amit most titkos raktárként hasznosít valaki. Szeme elé emelte a kamerát és a kis völgyszerű mélyedésre irányí­totta. Tökéletes biztonságban hitték magukat a raktár őr­zői, mert nyugodtan cseverésztek, cigarettáztak és do­bozos söröket kortyolgattak.

A bunkerből, ahogy Viktor elnevezte az objektu­mot nem sok látszott. Nagy kétszárnyú boltíves vasajtó zárta el tekintete elől a bent zajló esemé­nyeket. Maga a létesít­mény egy mesterségesen képzett domb alatt lapult töké­letesen belesimulva környezetébe. ''-?- BÁZIS! BELÉPNI TILOS!'' volt töredékesen ol­vasható a vasajtóra drótozott rozs­dásodó táblán a felirat. – Ilyen baromságot – morogta magában. A bunker előtti tisztáson, ahol az őrök múlat­ták az időt, három mikrobusz parkolt. Hirtelen fénycsík vetődött a hóra és egyre szélesebb lett. Kinyitották a bun­ker egyik ajtaját és markos fiatalemberek léptek ki a sza­badlevegőre. Többségük azonnal cigaretta után kezdett kotorászni, de volt, aki a kévés­termoszt, sze­szesüveget, vagy sörösdobo­zt részesítette előny­ben. Szinte mindegyikük félrevonult elvégezni elodázha­tatlan természetes szükségletét.

Viktor végre betekintést nyerhetett a bunker gyomrába. Csomagolásra váró géppisztolyok tö­mege, páncéltörő­gránátok, hevederek, lőszereslá­dák halmaza tárult ka­merája elé. Nem látott be tel­jesen a bunker belsejébe, de felfedezni vélt akna­vetőket és tankelhárító aknákat is. – Te jó ég! – ké­pedt el. – Ki a fenét akartok ti megtámadni. Talán még egy-két Stringer is akadhat ott – dünnyögte. – Remélem működik a videó – futott át az agyán –, mert ahhoz kurva hideg van, hogy potyára játsszam itt az ope­ratőrt.

Alig ért gondolata végére, amikor egy reflektor fénysu­gara szántott végi a szemben leevő fák tör­zsén. Az er­dészeti úton közeledett egy jármű. A bunker­hez vezető földútra kanyarodásakor pásztázta végig lámpája az erdő Viktorral szemben elterülő szélét. Az őrök is észlelték az eseményt, de az egyikük egy rádióte­lefonnal a ke­zében nyugalomra intette a társait, akik fegyverei­ket kapkodták kézbe.

– Ezek szerint valami ismerős közeledik – nyug­tázta félhangosan Viktor. – Kíváncsian várom, hogy kit tisztelhetünk a látogatóban. Remé­lem jó fényképarca van.

Kisvártatva egy hatszázas fekete Mercedes állt meg a mikrobuszok mellett. Egy újabb fénycsóva futott végig a fákon. Érkezett egy másik, egy rend­őrkék Mercedes, amelyen nem volt semmilyen feli­rat vagy megkülönböz­tető fényszerkezet. Az utóbb érkezett jármű utasai száll­tak ki előbb, viselkedé­sük egyértelműen utalt testőri mi­voltukra. A fekete autóból három férfi lépett ki, hogy határo­zott léptekkel a bunker felé induljanak. Viktor nagy örömére kitárult a vasajtó másik szárnya is, ahol újabb elképesztő tételeket rögzíthetett. A golyóálló mellénytől, a tü­zérségi lövedékig minden volt ott. Mégpedig hihe­tetlen tételek­ben. A jövevények alaposan szemre­vételeztek mindent.

– Hé, téged én ismerlek! – beszélt magában az őr­nagy. – Néhány hónapja még a tévében adtad az okosat. Kevés volt a hivatalnoki fizetés? Hoppá! Hát te is itt vagy? – fe­dezett fel egy újabb nagyjá­ból közismert arcot. – Profilt váltottunk kishaver?... És ki vagy te? – próbálta behozni a harmadik férfi arcát, de az valahogy mindig árnyékban, vagy ta­karva maradt. – Nem szúrsz ki velem, valahogy csak megcsíplek, faszikám! – dünnyögte. – Csak jobb lenne minél előbb, mert lefagy a tököm – tette hozzá. A három férfi végzett a mustrával, kifelé in­dultak, és akkor Vik­tornak félig bejött a jóslata: világított a Hold, amikor kilép­tek a tisztásra, de a harmadik férfi két-három lépéssel le volt maradva, ezért tör­ténhetett, hogy amikor a kamera végre tisztán ve­hette volna az arcát, egy elsuhanó felhő beárnyé­kolta. Viktor szentségelt ugyan magában, de volt egy sejtése: valamit talán mégiscsak sikerült el­csípnie. Részéről ezzel befejezettnek tekintette a megfigyelést, és megkezdte az óvatos visszavonu­lást. Mindössze né­hány percbe telt, amíg ismét a százados és a hidegtől vinnyogó Fabogár társasá­gát élvezhette.

– Finoman lelépünk – suttogta, és visszavonultak.

Amikor biztos távolságban tudták magukat a ve­szélyes zónától magálltak, és visszapakolták cuc­caikat a háti­zsákokba. Egyetértés volt közöttük ab­ban is, hogy a fára szerelt adó-vevőért egy későbbi időpontban térnek vissza.

– Hétfőn egyébként is vissza kell jönnünk – vi­gasztalta társait az őrnagy.

Hajnali kettőkor váltak el egymástól az őrnagy há­za előtt, ahol már várt rájuk a rádión értesített Deák zász­lós. Az ő járőrkocsijába ült át Né­meth száza­dos és némi unszolás után Fabogár is. Viktor beállította a Fordot az udvarukba, nem bíbe­lődött garázzsal.

Óvatos, halk léptekkel ment be a házba. Szmötyi sza­ladt elébe és amíg fogasra akasztotta dzsekijét, levette csizmáját, szeretetteljesen dörgölte orrát, pofáját Viktor­hoz. Nagyon boldog volt, hogy végre megérkezett.

– Jól van – suttogta a férfi –, hamarosan te is jö­hetsz majd velem – simogatta a meg a fejét. A konyhában vil­lanyt gyújtott, a hűtőszekrényből előszedte a felesége által gondosan odakészített vacsorát. Élvezettel ült neki a forró tejfölös krumpli­levesnek, utána megevett egy tu­cat palacsintát. Lezuhanyozott és beosont a hálószobá­ba. Tapoga­tózva próbált eljutni az ágyig, de azt nem sejthette, hogy néhány bútordarab nem a pontosan megszo­kott helyét foglalja el – köszönhetően Trafó és Szmötyi késő esti önfeledt kergetőzésének –, ezért nagyon meg­lepődött, amikor átesett az egyik fotelen.

– Mi van? – hallotta álmából felzavart felesége hangját, aki rögvest felkapcsolta az olvasólámpát.

– Csak én vagyok – felelt félhangosan Viktor a padlóról, közvetlenül ágy mellől.

Orsolya felkönyökölt az ágyban és hunyorogva nézett szét a szobában. – Hol vagy? – kérdezte.

– Itt – bukkant fel a férfi feje az ágy végénél.

– Most jössz éppen, vagy már mész? Egyébként is mi a frászt keresel odalent? – kerekedett el az asszony szeme. Viktor bemászott mellé az ágyba, fázósan magá­ra húzta a takarót.

– Most jövök. Hulla fáradt vagyok és teljesen szétfagy­tam – mondta.

– De hát hol jártál?

– A hegyekbe.

– Na, neked sincs ki mind a négy kereked. De remélem reggel nem futok össze valami erdei vadállattal a kony­hában...

– Majd reggel beszélgetünk. Nyolc körül éb­resszetek fel... – mondta Viktor és Orsolyához bújva már aludt is. A nő leoltotta a villanyt.

 Reggel nyolckor a család három tagja a reggeli­zőasz­talnál ült, a negyedik az fent az asztal sarkán gömbölyö­dött, az ötödik pedig az asztal alatt várta az odacsempé­szett falatokat. A hatodik pedig rán­tottát sütött. Amikor elkészült, ő is elfoglalta helyét. Igazi családi reggeli zaj­lott. Egymás szavába vágva mesélték egymásnak az elmúlt napokban össze­gyűlt élményeiket. Viktor sajnál­kozva köszönt el fél tízkor, és elmondta, hogy esti prog­ramja miatt va­lószínűleg csak késő éjjel ér majd haza. Az ajtóban aztán meggondolta magát, visszament és némi rábeszélés után sikerült meggyőznie Orsolyát, hogy tartson vele az esti fogadásra,, ahová egy régi ba­rátjá­nak az apja hívta meg.

– De ha megunom, akkor otthagylak – adott egy puszit férje arcára Orsolya.

 Negyed tizenegykor Viktor már Tormás alezredes biro­dalmában ült egy rakás elektronikus csodától körülvéve. – Ezt kellene villámgyorsan átírni, és egy kissé átszerkesz­teni – nyújtott át egy videoka­zettát.

– Nagyon remélem, hogy életbevágó – vette el a mű­szaki tiszt –, ugyanis a családom nem igazán díjazta, hogy csak úgy elrohantam.

– Garantálom, hogy megérte bejönnöd, de van még valami, amit tudnod kell. Az anyag, amit látni fogsz, szu­pertitkos, akárkit is ismersz fel a felvéte­leken, senkinek, még a közvetlen főnöködnek sem említheted meg ennek a filmnek a létezését. Lega­lább két napig minden kö­rülmények közt hallgat­nod kell róla.

– Tyűha, kezd érdekessé válni a dolog. Hát lás­suk mit tehetünk – mondta a férfi feldobódva, és becsúsztatta a kazettát egy szerkezetbe.

– Először is készíts róla egy  tökéletes máso­latot – kérte az őrnagy. Tormás egy másik kazettát vett elő kibontotta a celofáncsomagolás­ból, és egy másik liftbe helyezte. Nem telt le három perc, és átnyújtotta a videó­ból kiugró kazettát. – Ez kész – jegyezte meg –, további teendők? – kérdez­te.

– Állj az elejére, most szépen nekilátunk megszerkeszteni az anyagot – mondta Viktor. – Negyven percünk van rá.

– Ez képtelenség – rázta meg a fejét Tormás.

– Nagyobbik része másolni való, egy-két helyen kell csak bravúroskodnod – nyugtatta meg az őr­nagy.

És fél tizenkettő előtt öt perccel Viktor kezében volt az elképzelése szerint összeállított demonst­rációs anyag. Az alezredestől visszavett minden kazettát, majd ismétel­ten felhívta a figyelmét, hogy egy esetleges kiszivárogta­tás esetén milyen ba­romi kellemetlen helyzetbe kerülhet. Tormás biz­tosította, hogy esze ágában sincs beleavat­kozni a megismert, szerinte is meglehetősen kényes ügybe.

– Elnézést a késésért, ezredes úr – mondta Vik­tor, amikor irodájába belépve megpillantotta az ott ácsorgó tisztet, akit szintén szabadnapján riadózta­tott.

  Nem késett. De, Viktor, ha nem tud elfogadható ma­gyarázatot adni arra, hogy miért ráncigáltatott be, akkor jobb, ha most azonnal beadja a felmon­dását! – nézett a rendezkedő férfira szigorúan Szabó ezredes. – Elfogadni ugyan nem fogom, mert amekkora a maga mázlija, az anyósom éppen nálunk kempingezik a hétvégén és teg­nap már kellőképpen kiborított a rigolyás öregasszony. Az unokáim meg egyenesen menekülnek előle.

– Ezredes úr, nem fog csalódni! – állította határo­zottan  az őrnagy. Behelyezte a kazettát a leját­szóba, kezébe vette a távirányítót és bekapcsolta a faliállványon lévő televíziókészüléket. – Foglaljon helyet, máris indul a mozi. Magyarázat majd a vetítés után. Az ezredes helyet foglalt a kanapén, közben Viktor felemelte a telefont: – Amíg nem szólok, senki sem jöhet be – mondta és megnyomta start gombot.

Végignézték a felvétel első részét.

– Nem értem – mondta az ezredes. – Ez valami katonai objektum? Mi közünk van nekünk ehhez?

Viktor röviden ismertette a tényeket, elmondta éj­szakai kirándulásuk történetét, végül kifejtette vé­leményét, mi­szerint egy komoly fegyvercsempész tevékenységet foly­tató bűnbandára bukkantak. – Azok, akik az eddigi felvé­teleken lathatók voltak, jelentéktelen alkalmi bérmunká­sok, leszámítva a fegyveres gorillákat. A szálak azonban igen magas körök felé mutatnak – fejezte be mondandó­ját.

Szabó ezredes hosszan elgondolkozott a hallat­takon. – Két lehetőséget látok – szólalt meg ké­sőbb. – Az egyik, hogy egy titkos honvédségi bá­zisra bukkantak, és ebben az esetben semmi dol­gunk vele, illetve szólunk nekik, hogy rosszul tit­kosítanak. A másik, hogy önnek valóban sikerült egy felfedeznie egy bűnszövetkezet fegyverrak­tá­rát, ebben az esetben bizony lépnünk kell. Jelen­te­nünk kell a legfelsőbb vezetés felé a dolgot, hogy minden rendelkezésünkre álló erőt bevethessünk. De csak ha kellően tisztáztuk, hogy pontosan miről is van szó.

– Nekem lenne egy javaslatom – gyújtott rá Vik­tor. – Több mint valószínű, hogy magas hatalmi kapcsolatokkal rendelkeznek ennek az ügynek a mozgatói. Azokra gon­dolok, akik hatalmas pénzt kaszálhatnak egy ilyen tranz­akción. Arról nem is beszélve, ki tudja mióta űzik szennyes játékukat. Tehát, minél magasabb szintre érünk, annál na­gyobb a valószínűsége, hogy valaki, akit esetleg nem volt nehéz megvesztegetni, leadja a fülest, és akkor az igazi bűnösök megint kicsúsznak a kezünkből.

– Nem értem miért gondolja, hogy a hatalmi érá­ból bárki is érdekelt lehetne egy ilyen bűncselek­mény, ha felté­telezzük, hogy az, eltusolásához – rázta meg a fejét Szabó.

– Nézzük meg a felvétel másik részét – javasolta Viktor. Az ezredes arcára többször is kiült a döbbenet, hogy aztán a felvétel végére ott is maradjon.

– Ez elképesztő – nyögte –, ez egész egyszerűen hihe­tetlen. Az ember azt gondolná, hogy ezek nem, eh... – mérgesen legyintett. – Halljam a tervét! – szólt az őrnagy­ra.

Viktor egyszerűen, világosan elmondta, hogy mi­képp képzelte el a fegyvercsempészek, de főleg azok felsőbb kapcsolatainak tettenérését, lefogá­sát. Szabó ezredes megfontolt ember volt, feltett néhány kérdést, kereste a tervben esetleg meg­búvó hibákat, buktatókat, végül dön­tött.

– Meggyőzött, Viktor – kelt fel a pamlagról. – Minden létező segítséget megkap tőlem. Fel­veszem a kapcsolatot a közreműködő egységek­kel, valamint a megyeiekkel. A részműveletek összehangolását magam végzem. A Barlóczy-villa környékét biztosítjuk, ott már védettek lesznek, de a raktár közelében magukra lesz­nek utalva ön és az emberei.

– Értem, uram – vigyorogta el magát Viktor, mire az ez­redes is elmosolyodott. Amikor az őrnagy magára ma­radt leült kényelmes foteljébe és elme­rült gondolataiban. A terve alapos volt, de néhány részletét még pontosíta­nia kellett. Időnként néhány megjegyzést papírra vetett. Erőteljes kopogtatás után néhány pillanattal Dömös szá­zados lépett be az irodába.

– Azt hiszem, főnök, hogy megvan a harmadik – állt meg a hatalmas íróasztal előtt. Az őrnagy fel­nézett papír­jából.

– A harmadik? – kérdezte. – Ez nagyszerű – mondta egykedvűen.

– A harmadik áldozat – magyarázta Dömös. – Való­színű, hogy a tőrös gyilkos harmadik áldozatá­ra bukkan­tak az Autópálya-rendőrség járőrei jó ne­gyed órával eze­lőtt. Már kint van a szemlebizott­ság...

– Miről beszélsz?! – ejtette ki kezéből a ceruzát Viktor. – Mi történt? – emelkedett fel az asztal mögül.

– A Hungaroring felé vezető leágazásánál fedez­ték fel. Egy fiatal nő, iratai nincsenek. A mentőor­vos nem hivata­los véleménye szerint egy rendkívüli erejű szúrás érte a szívét, azonnali halált okozva. Több órával esetleg egy nappal ezelőtt történhetett a cselekmény. Valószínű, hogy kidobták egy autó­ból. Mint mondtam, a bizottság és a helyszínelők dolgoznak.

– Az isten verje meg ezt a rohadt szemét állatot! – csa­pott ököllel az asztalra Viktor. – Kiherélem, a beleit a száján keresztül fogom kihuzigálni ennek a megháboro­dott nyomorult állatnak! Csak kerüljön a kezeim közé – dühöngött. – Nézzétek át az eltűntek anya­gait, talán szerencsénk lesz!

– Már rajta vagyunk, csak a nő fotóját várjuk – bó­lintott a százados. Van még valami – folytatta –, az Anita üze­ni, hogy a Lázár Katival rendezett lett a kapcsolata, összebarátkoztak, de az az érzése, hogy a lány nem képzelődik. Nagyon valószínű, hogy tényleg veszély fe­nyegeti. A többit szóban – nem értem a dolgot, de az üzenet neked szól, biz­tos tudod miről van szó.

– Persze, de ki az a Lázár Kati? – mire elhangzott a kérdés, már meg is szűnt agyának pillanatnyi rö­vidzár­lata. – Igen, igen. Ügyes gyerek ez az Anita – mondta. – Minden anyagot kérek a gyilkosságról, az áldozatról, a helyszínről, az eltűntekről – sorolta. – Döme, most rajtad sor, rászállsz erre az ügyre, de keményen.

– Megteszek mindent, főnök – mondta, és elro­hant.

Viktor visszaült jegyzetei közé és folytatta, ahol abba­hagyta.

 Orsolya éppen végzett az öltözködéssel, amikor Viktor hazaérkezett. Nagyszerű szabású kiskosztümöt vett fel, amely minden tekintetben összhangban állt egyéniségé­vel. Jól érzékeltette kifinomult ízlését. Egész megjelené­sére a nőiesség és a túlzásoktól mentes elegancia volt jellemző.

– Ez egyszerűen elképesztő – ámult Viktor. – Szebb vagy, mint amikor elvettelek...

– Ez nagyon kedves volt – csókolta meg férjét Orsolya. – Szó­val, te egy rusnya banyát vettél el annak idején? – csípett a férfi hátsójába. – Igen? Csak nem a pénzem kellett, te... – csókolta meg ismét –, gazember.

– Helló, Papi – szaladt elő a szobából Dani, kezében a szabadulni akaró Trafótól.

– Helló – jelent meg Petra is. – Mit szólsz a feleséged­hez? – kérdezte bujkáló mosollyal az arcán. – Indulhatna a szépségkirálynő-választáson.

– Persze, hogyne – fordult a lány felé Orsolya. – Oda majd téged nevezünk be hamarosan.

– És engem? – furakodott szülei közé Dani. – Engem senki sem nem nevez be? – kérdezte. – Pedig milyen szépek vagyunk így együtt! Igaz? – emelte arca elé a sorsába belenyugodott kismacskát.

– Szmötyi merre van? – nézett szét Viktor.

– Szent isten! – kiáltott fel Petra. – Szegény jószág még mindig a kamrába van zárva – mondta és már sza­ladt is hogy kiengedje a raboskodó kutyát.

– Miért kellet egyáltalán bezárni? – kérdezte Viktor. Közben bement a nappaliba és a szekrényben keres­gélni kezdett.

– Már kikészítettem – mutatott felesége az egyik fotel felé, ahova a férfi ünnepibb alkalmakra tartogatott ruhái voltak kipakolva.

– Az úgy volt – kezdte Dani –, hogy a Trafó ráugrott a Szmötyi hátára, de a Szmötyinek ez nem tetszett, és ezért adott neki egy pofont. Ezek után Trafó nem volt hajlandó előjönni az szekrény alól. A Szmötyi meg nem volt hajlandó kimenni a szobából, hogy a Trafó kijöhes­sen végre a szekrény alól. Akkor zártam be a műhelyed­be, de már jön – mutatott az előfolyosó felé. Valóban, Szmötyi vérig sértve vonult el közöttük, egyenesen a vackára, ahol egy pillantást sem vetve a családra lefe­küdt. Háttal mindenkinek.

– Nem volt szép tőled – mondta Viktor. – Mi lenne, ha én is bezárnálak téged?

– Félnék – állt bűnbánóan a kisfiú –, nagyon félnék. De ugye nem zársz be?

– Ha megígéred, hogy soha többé nem teszel ilyet, ak­kor megbocsátok. Oké? – nyújtotta a kezét Viktor.

– Oké – csapott bele vidáman Dani.

– Mikorra értek haza? – kérdezte Petra.

– Nem fogunk hajnalig mulatozni, ezt megígérhetem – felelt Orsi. – Attól is függ, hogy milyen a társaság, és hogy milyen alapon hívták meg apádat. Lehet, hogy másfél óra múlva itthon leszünk.

– Milyen vagyok, hogy festek ebben a ruhában? – lé­pett előbbre Viktor.

– Egészen érdekes – nézett rá a lánya.

– Mint egy adóhivatalnok – jegyezte meg Orsolya. – Mondjuk úgy: egy elegáns adóhivatalnok.

– Akkor indulhatunk?

– Gyerekek! Egymást és az állatokat nem zaklatni. Rendesen viselkedni. Dani, neked nyolckor fütyül a pi­zsama.

– Nem lesz semmi, menjetek csak – kísérte az ajtóig Orsolyát és Viktort Petra. – Aztán jó szórakozást! – intett utánuk.

A Ford enyhe feltűnést keltett az elegáns szállo­da felhajtóján. Amikor Viktorék kiszálltak az autóból egy libériás fiatal fiú kérte el kulcsot, hogy a parkolóba vi­hesse az autót.

– Csak óvatosan, haver, mert rendőrségi – mondta az őrnagy és elég hülyén érezte magát öltözékében.

A cég erre az alkalomra lefoglalta az egész szállodát. Az épület körül, a parkolóban a bejáratoknál, és még az utcán is biztonsági emberek hada lézengett, fülükben a jellegzetes zsinóros dugóval.

– Szabad a meghívójukat – lépett melléjük egy közepes méretű hústorony. – Köszönöm – mondta, miután meg­nézte. – Egy pillanat türelmüket kell kérem, fáradjanak addig a hallba – engedte udvariasan előre a vendégeket, majd eltűnt. Kisvártatva feltűnt egy ősz hajú szikár férfi, amint kitárt karral sietett Viktorék felé. – Viktor! Kedves fi­am! – mondta örömteli hangon mit sem törődve a nyüzsgő vendégsereggel. – Nem voltam teljesen biztos benne, hogy eljössz – ölelte át a magas férfit. Orsolya meglepve nézett ide-oda.

– Régen találkozunk Matyi bá' – viszonozta az ölelést Viktor. – Mikor is láttalak utoljára? 88-ban, 89-ben?

– Bizony, hosszú ideje már – mosolygott a férfi.

– Engedd meg, Matyi bátyám, hogy bemutassam a fe­leségemet – fordult Orsolya felé Viktor.

– Istenem, de gyönyörű asszony! – lépett közelebb az öregúr. – Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét. Szerencsés voltál világéletedben, de hogy egy ilyen cso­dálatos szépségű fiatalasszony is téged válasszon, az már több mint igazságtalanság.

– Bemutatom Mátyás Ottót, ezt a huncut vén­embert – mondta Viktor.

– Gyertek – invitálta őket a férfi –, bár mint említettem volt, egyáltalán nem vettem biztosra, hogy ez a pacák tényleg megtisztel a látogatásával, főleg nem egy ilyen gyönyörű hölgy társaságában, de azért felkészültem. Megteríttettem egy asztalt kizárólag a mi részünkre. Remé­lem megnyeri tetszéseteket. Na, gyertek már... – indult előre Ottó.

A bálteremben nyüzsögtek a frakkot, szmokingot, kises­télyit viselő vendégek. Jelen voltak közismert sze­mélyek is, akik kevésbé adtak a formaságokra, látható volt egy-két avantgartban utazó ifjú sztárjelölt, de nem hiányozhattak a visszafogottabban, öltönyben feszítő svédasztal-turkáló politikusok sem.

– Már itt is vagyunk – mutatott a férfi az egyik kisebb különterem felé, ahol egy művészien terített asztal várt rájuk. Nyomban pincérek hada jelent meg, készsé­gesen tologatták alájuk a székeket, majd diszkréten fél­reállva várták vezetőjük utasításait.

Ottó könnyű fehérbort javasolt vendégeinek. Orsolya, megfordult már néhány fogadáson, de most nem győzött eléggé betelni élményeivel. Viktor eleinte kicsit feszen­gett, de hamar megszokta a díszes vendégsereg nyüzs­gését. Hosszabb időt vett igénybe az elképesztő kínála­tot bemutató étlap tanulmányozása, melynek eredmé­nyeként Orsolya mandulával töltött pulykamellet, a férje rozmaringos báránygerincet, Ottó pedig tengeri vegyes­tálat rendelt.

– Tulajdonképpen honnan ismeri ön Viktort? – kérdezte kedélyesen az asszony.

– Hosszú története van annak, kedvesem. De ha iga­zán érdekli, a vacsora után elmesélhetem a rövidített vál­tozatot – felelt Ottó és magasba emelte poharát. – Egészségünkre!

– Hát már hogyne érdekelne! Legalább megtudok va­lamit a gondosan elrejtegetett múltjából – nézett huncut mo­sollyal férjére. – Nem félsz, hogy most aztán kiderülnek a dolgaid?...

– Remélem Matyi bá' tudja, amit tudnia kell. Ha mégis kiderülne valami nagy disznóság, akkor sincs semmi baj, elvégre zsaru vagyok, nem? Bekísérem és letartóztatom magam. Ennyi az egész.

A személyzet szakavatott, gyors mozdulatokkal szol­gálta fel az ínycsiklandó ételeket. Hosszabb ideig csak a többi helyiségből beszűrődő moraj és az evőeszközök keltette zaj hallatszott.

– Öregfiú, itt az ideje, hogy elmond miért hívtál. De egyáltalán, te mit keresel itt? Úgy látom eléggé közismert ember lettél ezekben a körökben – mondta Viktor, miu­tán szalvétájával megtörölte a száját.

– Az egyik főrészvényese vagyok annak a cégnek, amelyik ezt a kis összejövetelt rendezte.

– Ezt, ugye nem mondod komolyan? Ez egy világcég... – döbbent meg Viktor.

Az öreg csak bólogatott. – Talán egy kicsit hihetetlen, de mégis úgy van, ahogy mondtam. Hosszú út vezetett idáig – merengett el egy kicsit.

– Meséljen nekünk erről – kérte Orsolya –, biztos érde­kesebb, mint egy lökött zsaru kétes múltja – nézett egyik férfiról a másikra. Viktor megértő mosolyt küldött felesé­ge felé és közben meggyújtotta cigarettáját. Mátyás Ottó kortyolt a borból, aztán a kezében tartott poharat nézte sokáig.

– Negyvenötben, közvetlenül a háború után, akkor én tizenöt éves voltam, összeakadtam egy emberrel, aki mindenféle kacatot, ócskaságot összegyűjtött, azután ki­csit rendbe tette őket, kipucolta, és elcserélte erre-arra. Élelemre, piára, cigire vagy pénzre. Apámék vidéken él­tek, és én, mivel nem nagyon tudtam volna leutazni hozzájuk, meg nem is igazán akartam elhagyni a várost, elszegődtem a Bocsóhoz. Így hívták a gyűjtögetőt. Nagyon sokat tanultam tőle, aztán pár év elteltével, már egy öreg teherautóval jártuk az országot. Erzsébet szélén volt egy hatalmas pincénk, ott tároltuk a készletet. Bocsó eljárt mindenféle vásárba, búcsúba meg bolhapiacra ke­reskedni. Én lassan-lassan a régiségek felé szakosod­tam. Festmények, antik bútorok, ékszerek, satöbbi – le­gyintett az öreg. – Abban az időben bagóért juthatott az ember valódi kincsekhez, ha volt valamennyi pénze. Ne­künk meg volt. Ötvennégyben összeházasodtunk Margit­tal. Egy lepusztult szükséglakásban laktunk, az asszony meg takarítani járt egy paphoz, amíg én az országban csatangoltam. Egyre több külföldi vásárlóval hozott össze a sors, akik nem sajnálták a pénzt egy-egy jobb darabért. Jött ötvenhat és túléltük, a vagyonunk sem ve­szett el. Ötvennyolcban megszületett Feri, az első fiam. Átköltöztünk Kőbányára, de ott is csak egy nyomorta­nyán kaptunk lakást. Bocsó standot nyitott, vagy vett már nem is tudom, a régi Tangón, amit úgy is neveztek, hogy ócskapiac. Itt már jóval könnyebb volt tartania a kapcsolatot a külföldi kuncsaftokkal, megrendelőkkel. Egyre jobban híztak a svájci bankszámláim. Nem marad­tunk ki a hiánygazdaság támasztotta egyre növekvő igé­nyek kielégítéséből sem. Nejlonharisnya, ballonkabát meg a többiek. Később a farmer, meg egyéb éppen kur­rens divatcikkek. Volt idő, amikor egy magára valamit is adó tehetősebb polgár az ország legdrágább butiksorá­ból öltözködött, a Tangóról. Mire a gyerek iskolába ment helyrepofoztuk a lakást. A telepen nálunk volt először vezetékes víz, meg fürdőszoba fürdőkáddal. A konyhá­ban villanytűzhely, és a kicsiny előkertben gyönyörű vi­rágok pompáztak. Tiszteltek is bennünket, néhányan meg igyekeztek is követni a példánkat, pedig többnyire kubi­kusok, segédmelósok meg szénkihordók voltak a szom­szédaink. Ha kitört a bunyó, oda a telepre rendőr be nem tette a lábát. Ha mégis megpróbálták, hát égett az autójuk szé­pen.

– Ekkor már ismertük egymást – szólt közbe Viktor. – A Ferinek volt egy villanyvasútja, ezért naphosszat lógtam náluk.

– Így van. Egy vásárlómtól kapta tizedik születésnapjá­ra ajándékba. Még én is elámultam rajta. Működött is egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jutott az öt­let, hogyha bedugja a kettőhúszba, biztos gyorsabban fog száguldani a kismozdony – nézett sokatmondón a fejét leszegő Viktorra az öreg. – És bedugta – folytatta –, persze, hogy kiment az áram az egész nyomortanyán, ám a kismozdony meg sem moccant, csak füstölt egy keveset. Így volt? – bökte oldalba az őrnagyot.

– Igen, így volt – ismerte el Viktor.

– A kis műszaki zseni – tapsikolt Orsolya –, milyen sze­rencse, hogy nem lettél vasútmérnök.

– Akkor ti már túlvoltatok a hetedik osztályon – folytatta Mátyás –, mi meg az asszonnyal elhatároztuk, hogy amikor Feri befejezi az általánost elköltözünk. Egy évig kerestem a megfelelő házat.

– Nagyon bántott, amikor megtudtuk, hogy elköltöztök – mondta Viktor.

– Azért a kapcsolt nem szakadt meg – jegyezte meg az öreg. – A gimnáziumi évek alatt is folyton együtt lógta­tok...

– Mit hallok, Viktor? – derült fel a felesége. – Te jártál gimnáziumba?

– Hehe, jó vicc – nézett rá vigyorogva.

– Hetvenben megszületett a lányom, Henrietta – foly­tatta Mátyás.

– Ő most hol van? – kérdezett közbe Orsolya.

– Spanyolországban van egy kisebb házunk, ott készül a vizsgáira. Jogot tanult, sajnos elég későn kezdte. Idén diplomázik, ha minden igaz. Aztán hetvenötben meghalt Bocsó. Akkor már komoly érdekeltségeim voltak külföldi cégekben, szépen hozott a tőzsde is, így aztán felhagy­tam az itthoni üzleti tevékenységemmel. Feri fiam nyolc­vanban beállt matróznak, hogy öt évvel később Mar­seille-ben néhány koszos narkós agyonlője.

– Úristen! Hiszen szörnyű – sóhajtott fel együttérzőn Orsolya. – Elfogták a gyilkosokat? – kérdezte.

– Igen el. Az egyik öt évet kapott, a másik kettő hármat. Azzal indokolták az alacsony ítéletet, hogy a fiam tűz­harcban halt meg. De ez nem volt igaz! – csapott öklével az asztalra Mátyás, majd elnézést kért meggondolatlansá­gáért. – Ma már nem élnek – folytatta most már hig­gadtan –, nagyon sok pénzembe került, de megérte. Ott a dokkoknál pusztult mind a három.

– Matyi bá', én ezt nem értem. Megöletted őket bosszúból – mondta fejét csóválva az őrnagy –, ez nem rád vall.

– Nem, fiam – ellenkezett az öreg –, nem bosszú volt ez, hanem igazságszolgáltatás.

– De ahhoz neked nem volt jogod, hogy te szolgáltass igazságot...

– Nem volt, nem volt – fortyant fel a férfi –, és nekik? Nekik volt joguk elvenni egy ember életét? Erre válaszolj nekem, te meg a kurva okos jogászok. Nekem miért le­hetne kevesebb jogom, mint nekik. És a fiam, a Feri? Neki csak meghalni volt joga, mert mások úgy akarták? Ezekre válaszolj nekem, ne arról az istenverte jogról be­szélj... – nyugodt kézzel emelte szájához a borospoha­rat. – Na tessék, már megint elszaladt velem a ló. Elné­zést, drága Orsolya, de néha kiborítanak az ilyen alakok, mint ez a Viktor gyerek – és futólag az őrnagyra kacsin­tott.

– Talán igazat is adnék önnek, de szeretném a fél éle­temet veszekedéssel tölteni – mondta az asszony. Meg­fogta férje asztalon nyugvó kezét. – Kérem, folytassa – biztatta Mátyást.

– Nyolcvankilencben meghalt Margit, a feleségem. Illőn eltemettem, majd két évre kiköltöztem Bern melletti házunk­ba. Kilencvenegy végén jöttem haza ismét, illetve jöttünk a lányommal. Vettünk a város szélén egy kisebb birtokot, építettünk egy házat, mert a lányom úgy gondolta, hogy itt akar élni. Előbb viszont be kell fejeznie az egyetemet. Én pe­dig segítek neki ahol csak tudok, bár Magyarországon nincs vállal­kozásom, mert itt... Ezt inkább hagyjuk, viszont külföldi érdekeltségeimen keresztül valamennyire talán hozzájá­rulhatok ahhoz, előbb-utóbb kimásszatok ebből a rohadt nagy gödörből.

– Kedves tőled... – mondta kissé epésen Viktor.

– Ne gúnyolódj velem, te gyerek, mert nagyon megha­ragszom – fenyegette meg ujjával az öreg, de nevetett. – Nyakamra járnak a politikusaitok, hogy hozzak minél több befektetőt, de egy nyavalyás átlátható, elfogadható mértékű adórendszert képtelenek összehozni. Nézz szét – mutatott körbe –, milyen jól érzi magát itt mindenki. De elég ebből a marhaságból – legyintett – beszéljünk más­ról...

– Például arról, hogy biztos nem azért akartál velem találkozni, hogy mindezt elmond – nézett rá kíváncsian Viktor. – Tehát, miben segíthetek? – A férfi elnevette magát. Kényelmesen hátradőlt, s megint kortyolt a bor­ból.

– Segíthetsz? – mondta nevetve. – Nem, nem erről van szó. Most nekem lenne egy ajánlatom és külön öröm, hogy kedves feleséged jelenlétében hallhatod. Szeret­ném, ha valaki gondoskodna a családom biztonságáról. Mégpedig hosszú távon, nagyon hosszú távon – emelte fel mutatóujját, így intve csendre a szólni készülő Viktort. – Azt gondoltam ki, hogy létre kell hozni egy olyan céget, amelynek elsőrendű feladata a családom tagjainak, érté­keinek megóvása lenne. Ezt a céget csak olyan ember irányíthatja, akiben feltétlenül és tökéletesen megbízom. Rád gondoltam. Lehet kérdezni... – nézett az őrnagyra és feleségére.

– Értem én, hogy mit szeretnél, de én zsaru vagyok, nem magánkopó. Nem hiszem, hogy el tudnék látni egy ilyen feladatot. Nem az én stílusom, hogy testőrt játsszak, meg öreg vagyok én már bohócnak – felelt Vik­tor, de a feleségére nézett, aki láthatóan jobban izgatott az öreg ajánlata, mint őt.

– Rosszul fejeztem ki magam – hajolt előre Mátyás –, neked a cég irányítása lenne a feladatod. Szakértő veze­tést várnék tőled. A cég egyébként bármilyen egyéb megbízást is elfogadhat majd, hiszen lesz rá elég embe­re, kapacitása. Én csak elsődlegességet kérek a csalá­dom számára. Te válogathatod meg a munkatársaidat, olyan kocsit veszel, amilyet csak akarsz. Ott lesz az iro­dád ahol akarod. Ez mind nem számít, lényegtelen, ér­ted.

– Megérné ez neked anyagilag? – kérdezte Viktor.

– Ki a rossebet érdekel, hogy megéri-e! – csattant fel Má­tyás. – A családom biztonságáról van szó, nem arról, hogy anyagi hasznom legyen a cég tevékenységéből. Azt hiszem, mégsem érted egészen pontosan, hogy mit is akarok, te fafejű zsaru. Elmondom, de jól figyelj. Alapí­tunk ketten egy vagyonvédelmi káeftét. Adom hozzá a pénzt, amihez te pedig mellé teszed a tudásodat. Utána megállapodunk, hogy a káefténk őrzi ezek után a Mátyás család biztonságát. Ezért én fizetek egy összeget évente mondjuk... Mondjuk, tudja a fene százezret, ötszázezret, mindegy!

– Világos, de ma ötszázezer forint nem túl sok, s ha nem lesz más megbízó is akkor fuccs az...

– Mielőtt kiteljesítenéd a rémképedet, dollárban értet­tem az összegeket.

– Úgy már szebben hangzik – derült fel Viktor. – Gon­dolkoznom kell. Remélem nem vártál azonnali választ?

– Gondolkozz nyugodtan. Megjegyzem minden elő van készítve a cég beindításához, csak a te döntéseden mú­lik, hogy mi fog történni. Mielőtt azonban kimondanád majd a végső szót, el kell olvasnod a teljes anyagot, mert most csak nagy vonalakban festettem le nektek a képet. Én még ma éjszaka elrepülök, s várhatóan két hónap el­teltével jövök ismét. Akkor szeretném, ha visszatérnénk a dologra.

– Két hónap. Nagyszerű – csapta össze tenyerét Viktor –, lesz időnk jól átrágni az ajánlatodat. Ugye? – fordult a feleségéhez.

– Aha – bólintott jelentőségteljesen.

Még másfél órát maradtak, nem is bánták meg, igen jól szórakoztak. Csak egyszer akadt el Viktor lélegzete, amikor meglátta egy bankárral beszélgetni azt az em­bert, akit a fegyverraktárnál is látott. Igaz ott más társa­ságban volt. Éjfél körül készülődni kezdtek hazafelé. Az öreg odalépett Viktorhoz, és egy borítékot adott át neki.

– Mi a fene ez, Matyi bátyám? – nézett csodálkozva az őrnagy.

– Majd megtudod – felelt ravasz mosollyal férfi –, való­színű, hogy hamarosan hasznát veszed. Feltéve, ha tiéd lesz az akció... – mondta és elbúcsúzott tőlük. Mire Vik­tor szétnézett, már eltűnt kavargó tömegben.

Hazafelé az autóban vidáman idézték fel az est kelle­mes pillanatait. Nagyszerű hangulatban érkeztek haza és ennek Szmötyi, mint egyetlen virrasztó a házban nagyon örült. Viktor játszott vele egy negyedórát az udvaron.

Lefekvéshez készülődtek, amikor Orsolya megjegyezte: – Nem foglak befolyásolni a döntésedben.

        Azért megbeszélhetjük közösen, nem? – ölelte át a férfi.

 Nem sokkal múlott fél nyolc, amikor benyitott az ajtón. Néhány pillanatig arra gondolt, talán eltéveszthette az emeletet, mert a helyiségben ugyanis egy vidám összejövetel zajlott. Hangosan szólt a zene, a kollégák meg a kollé­ganõk az egyik asztalhoz tömörülve önfeledten, jóked­vűen társalogtak. Egy pezsgõsdugó szállt hangos durra­nással a plafon felé.

– Itt van végre a fõnök! – sietett Viktor elé Csilla, a fiatal százados és a kezébe nyomott egy üres poharat.

– Érdekes – mondta eltűnõdve az õrnagy –, nekem senki sem említette, hogy átalakultunk vigalmi negyeddé...

– Ugyan – húzta maga után Csilla –, gyere már. A Grófnak ma van a születésnapja. Néhány perc az egész.

– Persze, így egészen érthetõ a dolog, de díszlövöldö­zés remélem nem lesz. Isten éltessen te, vén róka – nyújtotta kezét az ünnepelt felé. Fürkészõ tekintettel vé­gigmérte Gróf századost. – Pedig nem is nézel ki annyi­nak – veregette meg a vállát.

– Mennyinek? – hökkent meg a másik.

– Mennyi vagy? – kérdezett vissza Viktor.

– Negyvenöt.

– Ugye, hát nem megmondtam. Legfeljebb negyvenhá­romra tippeltem volna... Egészségedre! És még egyszer Isten éltessen sokáig – emelte fel idõközben teletöltött poharát Viktor.

– Kösz, fõnök! – nézett rá a régi ismerõsök cinkos san­daságával Gróf.

Az irodájába lépve furcsa érzése támadt. Körülnézett, de semmi különöset, semmi nem odavalót nem látott se­hol. Hirtelen rádöbbent, hogy mi a baja: egyedül volt. Nem aludt senki a kanapén, nem terpeszkedett senki a foteljában, nem buzerálta senki a számítógépét, nem füstölt sehol egy ottfelejtett cigarettacsikk.  Hiányérzet. Ez volt tehát az a különös érzés, amely elfogta amikor belépett.

Asztalához ülve átnézte a friss jelentéseket. Lantosek doktor megerõsítette a gyanút, miszerint a Hugaroring közelében talált fiatal nõ a tõrõs gyilkosként kódolt vadál­lat harmadik áldozata. A V-csoport tagjai az éjszaka fo­lyamán részt vettek több akcióban. Volt közöttük diszkó­verekedés, családi pofozkodás, egy utcai lövöldözés – a harci szellemiségű fiatalembert elkapták –, és egy kocs­mai összetűzés. – Szép nap volt – dörmögte Viktor. Ko­pogtatás után Dömös százados lépett be.

– Neked ma nem szabadnapod van? – kérdezte az õr­nagy.

        Megkért a Satya, hogy délelõtt helyettesítsem. Vala­mit elõ akar készíteni ma estére – felelt a százados.

– De nem is baj, hogy találkozunk, ugyan még nincs kész a jelentés, de elmondhatom: Lejártuk a TV-társaságokat és sehol, senki és semmikor nem szándékozott a Switzer család egyik tagjával interjút készíteni, de egyéb produkciókban sem akarták szerepeltetni. Viszont van egy érdekes hír is. Kiderült, hogy a Switzerék házának olyan házi tele­fonközpontja van, amely képes dokumentálni a beérkezõ és kimenõ hívásokat. Feltéve, ha õk is úgy akarják, tehát üzemel a funkció.

– Ezt honnan sikerült kideríteni?

– Próbáltunk információt szerezni a területi központot működtetetõ távközlési cégtõl, de csak ennyit voltak hajlandók elmondani – tárta szét kezeit a százados. – Toncsi és Kisdeák kiment két szakemberrel Switzerékhez, és amennyiben a háziak beleegyeznek, megpróbál­ják kivallatni azt a masinát.

– Nagyszerű! Reméljük ennek lesz eredménye – sóha­tott nagyot Viktor. – Ha a Toncsi nincs itt, akkor ki fõzi a kávét?

– Amikor bejöttem, éppen Guriga szerencsétlenkedett a kisgépnél. De az automatában is van és most működik is – felelt egykedvűen Dömös és az ajtó felé fordult. – Anita feltétlen beszélni szeretne veled a védence miatt – állt meg egy pillanatra. – Lázár Katalin, emlékszel? – Viktor egy nagy igent intett fejével.

Megint egyedül maradt a szobában. Folytatta a jelenté­sek böngészését. Vagy fél óra telt el teljes nyugalomban, mikor felizzott telefonkészülékének egyik jelzõfénye, a csoport ügyeletese adta tudtára, hogy éppen fontos üze­netek szállnak az éterben. Felemelte a kagylót és hall­gatta a folyó párbeszédet.

– Viktor is hallja, kezd elölrõl – mondta az ügyeletes.

– Jó lenne, ha jönne valami kis segítség. Elég nagy gázban vagyunk! – Viktor felismerte Halász zászlós hangját.

– Hol vagytok? – kérdezte az ügyeletes.

– Kõbányán, valami elhagyott gyártelepen. Követtünk egy furgont fél városon keresztül, mert lepakoltak egy nagyobb rakomány árut, valószínű, hogy csempészett spanglit. Kopasz utánuk ment, de még nem jött vissza. Egyébként elég nagy a mozgás errefelé. Már a harmadik kisteherautó megy be a telepre. Egy pillanat, úgy látom jön vissza a hadnagy. Ajaj... Nem is jön, rohan...

– Tűnjetek el onnan, mindjárt megyünk – hangzott az ügyeletes utasítása.

– Oké, de jó lesz ha kapkodjátok magatokat, mondom a címet...

– Gyerünk – rontott ki szobájából Viktor. A V-csoport tagjai pontosan tudták, hogy ilyen esetben mi a teendõ­jük. Kinek mennie, és ki az aki marad. Néhány perccel késõbb egymás után két szirénázó rendõrségi Opel vá­gódott ki az útra. Még nem teljesedett ki egészen a szo­kásos csúcsforgalom, jó iramban tudtak haladni. Ahogy közelebb értek a megadott címhez, egyre kietlenebb, le­pusztultabb  lett a tájék. Kikapcsolt szirénával érkeztek meg, és leparkoltak az út szélén veszteglõ Toyota mö­gött, amely mellett ott állt Bartos zászlós és Kopasz hadnagy egy ismeretlen férfi társaságában.

– Mészáros vagyok, a cégvezetõ – lépett az rendõrau­tókból kiszállók felé a férfi. – Éppen jókor járnak erre, ezek be akartak törni a telephelyünkre – mutatott a nyo­mozók felé –, szerencsére idõben észrevettük õket. Pont most akartam hívni magukat. Egyébként maguk tényleg zsaruk, ugye? – akadt el szava a csupa civilruhás láttán. Gróf felmutatta az igazolványát.

– Térjen már magához, ember – ment közelebb Kopasz –, mi csak egy szervízt kerestünk, de úgy látszik, rossz címet adtak meg.

– Akar feljelentést tenni? – kérdezte Viktor a cégveze­tõt. – Okoztak kárt, vagy netán elvittek valamit?

– Arra nem volt idejük – mondta a férfi –, és tulajdon­képpen kárt sem okozhattak, hála a portásnak. Õ riasz­tott bennünket.

– Megnéznénk a helyszínt, ha már úgyis itt vagyunk – szólalt meg Kocsis fõhadnagy.

– Felesleges – legyintett zavartan a férfi –, nem történt semmi komoly, ne is csináljunk belõle ügyet – legyintett. – Lehet, hogy ki sem hívtam volna magukat, miután le­higgadtam... Maguk meg mit  ácsorognak itt? – rivallt a körülöttük toporgó néhány emberre. – Nincs elég dolguk, nem ezért kapják a fizetésüket! Na lóduljanak vissza a munkájukhoz! Nem történt semmi! – Szavainak meglepõ hatása volt, a melósok igen sietõs léptekkel, már-már ro­hanva  vonultak vissza a ipartelep felé. – Lehet, hogy valóban eltévedt ez a két fickó – mondta Mészáros, ba­rátságosan mosolyogva a két nyomozóra.

– Azért mi csak szétnéznénk, ha megengedi – mondta Viktor. – Jöjjön, mutassa az utat ebben romhalmazban – fogta meg a férfi vállát. Szelíden maga elé tolta és a kö­zelebb álló járõrautó felé irányította. – Õket is hozzátok – intett a két tolvajnak hitt kollégája felé, akiket a  látszat kedvéért a másik rendõrautóba ültettek. Eddig elég jó volt az összhang. A Toyota volánjához egy hosszúhajú nyomozó, Fodros László alhadnagy ült, mellé pedig Erika szállt be. Mindjárt hangot is adott véleményének: – Nem tudom, mi a fenét csinál Viktor, de rossz elõérzetem van – mondta.

– Biztos rosszul aludtál az éjjel, vagy lusta volt apuci? – nevetett Fodros az indítókulccsal bajlódva.

– Hülye – nézett mérgesen társára a fiatal nyomozónõ. – De tényleg van valami rossz elõérzetem. Állítólag a nõk elõre megérzik a bajt.

– Fõleg, ha õk fogják elõidézni – mondta mereven elõre nézve Fodros. Erre nem kapott választ.

Több lepusztulófélben levõ épület mellett haladtak el a latyakos gyártelepen, amíg egy félreesõ üzemcsarnok­hoz nem értek. Belülrõl sem mutatott szebb képet, mint kívülrõl. A tartóoszlopokat kikezdte már a rozsda, abla­kok nagyobbik része kiverve, a berendezési tárgyak tönkremenve, és a világításon is keményen spóroltak. Volt még egy galériaszerűen épített emeleti szint is, ahová a csarnokból két vaslépcsõn, és hátul egy belsõ lépcsõházban lehetett feljutni. Ugyanezen a belsõ lép­csõházon át lehetett az alagsort elérni. Az emeleti iroda­sor romjai elõtt egy acélszerkezetű függõfolyosó veze­tett.

A csarnok végében irdatlan mennyiségű használt raklap állt több méter magas glédákban, a középsõ részen szin­tén használt, földre helyezett gépalkatrészek töltötték ki. A csarnok bejárat felöli részét pedig néhány ott felejtett, meglehetõsen elavult esztergagép, marógép, excenter, valamint fűrészgépek és elektromos gyaluk foglalták el.

– Elég undorító egy hely – mondta Halász zászlós. A nyomozók szétszéledtek az üzemben, magukon érezve a dolgozók árgus tekintetét.

– Mi csak a területet béreljük – mentegetõzött a cégve­zetõ –, a csarnok nem a mi tulajdonunk. Mint ahogy lát­hatják, raklapok és gépalkatrészek felújításával foglalko­zunk.

Fodros, megérintette Erika vállát: – Ezekhez legalább száz éve nem nyúlt senki – és megpiszkálta az egyik korhadó raklapot. – Ezt már a jó isten sem újítja fel, az hétszentség.

– Hallottad nem, még csak most fogják felújítani – szólt vissza válla felett nyomozónõ. Kissé távolabb Kocsis és Gróf mustrálgatta a gépalkatrészeket és a gépeket.

– Öregem, itt egy csomó használhatatlan szemét és üzemképtelen gép van felhalmozva – csodálkozott Gróf százados. – Mi értelme van ennek? – lökött arrébb a lá­bával egy rozsdás tengelyt.

– Hát, én nem  értek ezekhez a dolgokhoz – mondta té­tován Kocsis. – Lehet, hogy ebbõl is meg lehet élni. Tudja a franc. Különben miért csinálnák? Nem? – nézett idõsebb társára, de az csak megvonta vállát.

– Nézzünk be oda is – javasolta Rácz hadnagy társá­nak, egy félig nyitott ajtó felé mutatva. Az illemhelyiségbe találták magukat, ahol mindössze egy darab maximum negyven wattos izzó adta fényt. A bűzt viszont hat fülke árasztotta.

– Ennyit errõl – indult kifelé Balogh hadnagy.

– Várj egy kicsit – állította meg Rácz izgatott hangja –, idenézz – mutatott az egyik fülke felé –, mi lehet ez. Nézzük már meg.

Egy nagyméretű jelöletlen kartondoboz volt, amit Ba­logh a ragasztásnál feltépett, és nem kis meglepetésükre cigarettáskartonok sorakoztak benne. Rácz felkapta csomagot és nyomában Baloghgal kisétált vele a csar­nokba.

– Fõnök – kiáltott az iroda felé Balogh –, azt hiszem találtunk valamit – mutatott hüvelykujjával a dobozt tartó társa felé.

– Lehet, hogy mi is – jelezte Kocsis fõhadnagy a raklap­tömeg mögül, ugyanis a lépcsõházajtó mögül rohanó lép­tek zaját hallotta. Gróf azonnal az ajtónál termett és rés­nyire betolta.

– Lefelé mentek! – mondta társának. – Gyerünk utánuk!

 Viktor a bejárat közelében levõ üvegfalú irodában néze­lõdött kíváncsian Mészáros úr és a két betörõnek vélt nyomozó társaságában. – Szóval innen akartak maguk valamit elemelni? – kérdezte.

Ez volt a pillanat, amikor az elsõ lövés dördült és Ba­logh hadnagy a hasához kapva a falnak vágódott. El­hangzott a második lövés is, mire Rácz földre ejtette ter­hét, a következõ másodpercben pedig térdelõállásban, fegyverrel a kézben kereste a célpontot. Erika egy prés­gép mögé ugrott, s onnan tüzelt az emelet felé. Valaki nagyot üvöltve átbukott a vaskorláton, és lezuhanva ha­talmas csattanással elterült az üzemcsarnok betonból öntött padozatán. Kezében ott volt a Scorpio. Rácz gon­dozásba vette meglõtt társát, igyekezett fedezékbe von­szolni, közben jobb kezében még mindig lövésre készen tartotta pisztolyát. Az emelet felõl ismét eldördült néhány lövés. A hadnagynak sikerült végre sérült társát egy ma­rógép fedezéke mögé hurcolni. Újabb lövések hallatszot­tak, de ezúttal a hátsólépcsõ felõl. A munkások pánik­szerűen hagyták el az épületet.

 Amikor az elsõ lövés leterítette Balogh hadnagyot, Vik­tor nyakon ragadta a cégvezetõt, ököllel meglehetõ­sen arcon csapta, aminek következtében az nekiesett egy üvegezett szekrénynek, aztán véres arccal lezuhant a földre. A következõ rúgástól elveszítette eszméletét. Ruháit átnézve az õrnagy talált egy kiskaliberű golyós fegyvert, amit eltett. A férfi csuklóját egy masszív fűtés­csõhöz bilincselte. Kezében egy Parabellummal igyeke­zett felmérni a helyzetet. Két társa már elrohant a rakla­pok takarta alagsori lejárathoz. Onnan hallatszott a leg­hevesebb csatazaj. A legelsõ lövéstõl mindössze pár másodperc telt.

– Mindjárt kiviszlek innen – próbálta megnyugtatni nyö­szörgõ társát Rácz. Intett az õrnagynak, aki kihasználva minden lehetséges fedezéket futásnak eredt. Golyók szikráztak körülötte, de néhány nehéz pillanat után ott hasalt a sebesült Balogh mellett.

Erika igyekezett  nagyon pontosan célozni, már amikor lehetõség nyílt kilesnie a présgép mögül, de az emeleti részt  félhomály árnyékolta.

– Majdnem elkapott a mocskos – sziszegte Viktor. – Ki kell vinni minél gyorsabban, ez haslövés – mondta miu­tán megnézte a sérültet.

– Az szemét állat nem enged ki – intett fejével az emeleti tűzfészek felé.

– Oké! Elbírod? – biccentett Viktor Balogh felé.

– Persze – felelt Rácz, és a marógép mögött térdelve hátára vette a sebesültet úgy, hogy annak két kezét a saját nyaka elõtt összefogta.

Az õrnagy néhány jellel tudatta Erikával, hogy mi a szándéka és hogy mit vár tõle. Visszafordult, megnézte Rácz készen áll-e a kockázatos műveletre.

– Rendben. – intett – Ahogy elkezdek lõni indulsz, mint egy gép. Erika is segít. Bármi is történik, nem megállni! Érted? – mondta és kikémlelt a gép mögül. Már dörrent is odafönt egy pisztoly. Bal kezébe vette a Parabellumot, jobb kezével kiemelte övtokjában nyugvó háromnegy­venötös Magnumját. – Most – kiáltotta el magát. Kiugrott fedezékébõl és futásnak eredt, közben két kezét magas­ra tartva mindkét fegyverébõl folyamatosan tüzelt az emelet felé. Rácz, hátán a sebesülttel, Viktorral egy idõ­ben lendűlt neki annak a mintegy nyolc-tíz méteres táv­nak, ami kijárattól elválasztotta õket. Az emeleti pisztoly­hõs mindössze kétszer tett kísérletet, hogy a rázúduló golyózáporra válaszoljon.

A három férfinak sikerült kijutnia a kocsikhoz. Viktor fel­tépte a legközelebb álló hátsó ajtaját, és segített a had­nagynak beemelni társát. – Mentõket és központi ügyele­tet! – kiáltotta teljesen feleslegesen, mivel Rácz már a telefont szorongatta.

– Megöllek, te ringyó! – hallatszott a csarnok belsejé­bõl. Lövés volt a válasz.

Odakint az õrnagy új tárat tett fegyverébe és újratöltötte forgótáras Magnumját is. A járõrautó csomagterébõl ki­emelt egy AMD gépkarabélyt meg néhány tárat.

 Gróf berúgta a lépcsõházra nyíló ajtót, amin Kocsis hadnagy lövésre kész fegyverrel azonnal befordult. Se­hol senki. A százados utánalépett és egy árnyat látott el­suhanni a lépcsõfordulóban. Három golyót küldött utána, eredménytelenül. Közben odaért a csarnokon átrohanó másik két nyomozó is, Bartos és Kopasz.

– Mi van, fiúk? – lihegte Bartos.

– Egyelõre fogalmunk sincs. Arrafelé futottak néhányan – mutatott Kocsis egy alagsori járat felé.

– Akkor talán menjünk – javasolta Kopasz hadnagy. Kilépett a folyosóra, gyors egymásutánban több golyó is süvített felé. – Nézd már! – ugrott vissza. – Hát nem eltalál­tak, emelte fel karját. A rohadt kurva anyátokat! – üvöl­tötte az alagútba. – Ezért kitikkasztom az egész rohadt, szemét, mocskos bandát! Szerencsére csak súrolt – for­dult társaihoz.

Tisztának látszott elõttük a terep, sikerült a következõ keresztfolyosóig eljutniuk. Balról egy vasajtó csapódása hallatszott. Gróf óvatosan kikémlelt, de rögtön vissza is húzta a fejét, amikor a a folyosó egyik beszögelésében meglapuló férfi rálõtt. A századosnak elfogyott a türelme. Ellenõrizte fegyverét, nagyot sóhajtott és kilépve fedezé­kébõl egy egész tárat lõtt ki ellenfél irányába. Visszaug­rott társaihoz, tárt cserélt.

– Rendõrség! Dobja el a fegyvert! – kiáltotta Kocsis.

– Maguk zsaruk?

– Nem, fiam, az Üdvhadsereg – felelt hangosan Gróf.

– Én a biztonsági õr vagyok, és szétlõtték a combomat. Piszkosul fáj és lehet, hogy elvérzek – mondta az isme­retlen. – Nekem azt mondták, hogy a pécsi nagyfõnök bandája akarja lenyúlni a felszerelést... Kidobom a pisz­tolyt, de csináljanak már valamit, mert itt fogok megdög­leni. A többiek továbbmentek erre, mögöttem... Jöjjenek már, itt az igazolványom is, azt is kidobom a folyosóra...

A nyomozók néhány gyors jellel megegyeztek egymás közt a teendõkben, majd Gróf meg Kocsis elõretartott fegyverre befordultak keresztfolyosóba és gyors léptek­kel megközelítették a sebesültet. A százados látva, hogy a férfi sérülése valóban komoly és igazolványa szerint tényleg biztonsági õr, intett a többieknek, hogy mehet­nek. Bartos és Kopasz elrohant mellettük a folyosó végét záró duplaszárnyú vasajtó felé.

– Tartsd szemmel a fiút – mondta a százados Kocsis­nak. – Hamarosan jönnek a mentõk... Legalább is azt hi­szem – próbálta vigasztalni a vérzõ fiatalembert, és futott társai után.

 A présgép mögött Erika arcához szorított fegyverével hallgatta az emeletrõl feléje zúduló válogatott szitkokat, amelyeket idõnként egy-egy célzott lövés is tarkított. Összerándult mindahányszor a gép fémburkolatán csat­tant egy neki szánt lövedék. Leguggolt, hogy a gép má­sik oldala felõl kilátást nyerjen a csarnok kapujára. Látta, amint fõnöke gépkarabéllyal a kezében megjelent és a galériára vezetõ vaslépcsõ felé indult. Az emeleti lövész még nem vehette észre. – Gyorsan tenni kell valamit – futott át a nyomozónõ agyán.

– Ne gyere be Viktor! – kiáltotta el magát. – Jön a kommandó!

Válaszként gyors egymásutánban több  lövés dördült az emeleten,  szinte szikraesõ borította el Erika fedezékét. A beálló csendben óvatosan kikukucskált Egy szõke hajú fiatal férfit látott, aki kidugta fejét az egyik fo­lyosóra nyíló helyiség üregtelen ablakán. Talán a mű­szakvezetõi iroda lehetett nem is olyan régen. A rendõr­nõ élve kínálkozó lehetõségével, kifordult fedezékébõl, magasan elõre tartott fegyverébõl négy gyors lövést adott le a szõke férfira. Nem volt kedve elemezni a talá­latok pontosságát, így azonnal visszaugrott az excenter mögé. Valami eredmény azért lehetett, mert újabb szi­tokáradat hallatszott fentrõl.

Viktor közben elérte a lépcsõ tetejét és lassú léptekkel haladt elõre a függõfolyosón. Talán tíz méterre lehetett attól a helyiségtõl, amelyikben a bűnözõk tartózkodtak. Erika ténykedése nagyon is jól jött neki. Remélhetõleg nem számítanak rá, hogy itt van. „Meg fognak próbál­kozni a kitöréssel. Mégpedig nagyon hamar, nem való­színű, hogy itt akarják bevárni a különleges csoportot” – gondolta Viktor, egyre közelebb érve hozzájuk. Észrevet­te, hogy a másik vaslépcsõn Fodros alhadnagy közelít a függõfolyosó felé.

– Hagyd a francba, jól el van kötve – hallatszott egy mély férfihang az elfoglalt helyiség felõl. – Így legalább már nem vérzik, de ezt a szemét zsarulotyót kicsinálom, erre fogadást köthetsz. Ha egy kicsit lejjebb talál el, kinyiffanok. A koszos ribanc... De találkozunk mi még, ezt nem fogom neki elfelejteni.

– Oké, rendben van, de jobb lesz, ha most nagyon gyorsan eltűnünk innen. Semmi kedvem egy rakás düh­tõl elvakult zsaruval egyezkedni – felelt egy rekedtes hang. – Egyiküket rendesen megküldted, lehet, hogy már hõsi halott.

– Persze, tudom. Megyünk, valahogy csak kijutunk. Kí­váncsi lennék, hogy  odalent a pincében mit művelt He­ring. Na meg arra is, hogy akkor mit fog, amikor megtud­ja, hogy a tesóját lelõtte az a kis kurva zsaru. Nézd már meg, nem vérzett át a sebem?

Közben Viktor a szomszédos irodahelyiséghez ért, amelynek a galériára nyíló ajtaja hiányzott. Lenézett a csarnokba, tekintetével Erikát kereste. Amikor látta, hogy a lány a prés mögül figyeli, bal tenyerébõl pisztolyt for­mált, középsõ ujjával a ravasz többszöri meghúzását imi­tálta, majd hüvelyujjával a tõle alig másfél méterre levõ ablak felé mutatott. Jobb kezében az AMD-t lógatta, ujját az elsütõbillentyűn tartva. Társa tökéletesen megértette, hogy mit kell tennie, és megfontolt, ám folyamatos tem­póban kilõtt egy tárat a megjelölt célpont felé.

– Hát nem bír magával ez kibaszott ringyó! – hallotta az öblös hangot. Kintrõl, a távolból, egyre erõsödõ sziréna­szó szűrõdött be.

– A tetõn keresztül még leléphetünk – mondta a reked­tes. – A belsõ folyosó és a lépcsõház azt hiszem tiszta.

A nagy hangzavarban Viktor behúzódott helyiségbe, amit csak egy vékony fal választott el a két fegyverestõl. A két iroda közötti belsõ ajtó jó arasznyira állt nyitva. Nagy lendületet vett, testével dõlve az ajtónak bepen­derült a ''szobába''. Sejtette, hogy nem az ablak felöli ol­dalon találja akiket keres, de így is érte egy kisebb meg­lepetés. Közvetlen elõtte egy felborított munkaasztal fe­dezékébõl nézett vele farkasszemet egy kefehajú egyén, kinek kezében már lendült is célzásra egy félelmetes Scorpió.

– Nono – mondta Viktor és gépkarabélya csövével vágta arcon a férfit, miközben nem kerülte el figyelmét a másik, a sebesült, aki a falnál ülve roppant módon igye­kezett használható kezével elérni az elõtte heverõ fegy­vert. Hogy ne érhesse a késõbbiekben meglepetés, az õrnagy bal öklével iszonyatos ütést mért a kefehajú fejé­re. Következõ mozdulatával az ültében falnak támaszko­dó nagyon borostás, a jobb válla alatt találatot kapott férfi nyakát szorította csizmája talpával a falnak, s közben lö­vésre emelte a karabélyt.

– Ennyi volt, kisfiam! A dal most szépen lecseng, az utolsó harmóniát ezen a hangszeren fogom neked leját­szani.

– Ezt nem teheti! – nyögte a csizmatalp szorításától ké­külõ ember. – Maga zsaru, nem tehet ilyet! Megfulladok… – nyöszörögte, közben használható kezével próbálta ki­szabadítani torkát a méretes csizmatalp elõbb-utóbb halálos nyomása alól.

– Lelõtted egy társamat, hallottam, hogy a másiknak milyen halált szántál, te, rohadék! Sebesültjeink vannak, fegyvert fogtál rám! Ennyi nem elég, hogy önvédelembõl kinyírja­lak? Te, primitív állat! – mondta hidegen Viktor. Az AMD csövét a férfi homlokához nyomta.

– Nem én lõttem le a társad – fuldoklott a borostás –, õ lövöldözött – intett szemével a kefehajú felé. – És nem igaz, hogy fegyvert fogtam rád, nincs jogod lelõni! – hörögte. Lentrõl, a csarnokból futó léptek, fegyverek felhúzásának jellegzetes zaja, parancsszavak, ajtócsapódások hallatszottak fel. Megérkezett a különle­ges szolgálat, azonnal megszállták a területet.

– Fõnök, ne csinálj már õrültséget! – hallotta Fodros eléggé kétségbeesett hangját a függõfolyosó felöl.

– Viktor! – kiáltott idegesen a közben odaérkezõ Erika –, Balogh nem halt meg! Már viszi a mentõ!

Az õrnagy néhány pillanat elteltével visszalógatta jobb kezébe a fegyvert, de lábát nem vette le a borostás nya­káról, csak a szorításon engedett egy vonásnyit.

Fekete álarcot viselõ állig felfegyverzett emberek ron­tottak a kicsiny helyiségbe. Nem kellett elmagyarázni nekik, hogy kik is a rossz fiúk a látott szituációban. Vik­tort egyébként is mindegyik ismerte...

 Lent az alagsorban a vasajtó elõtt lapulva hallgatózott a három nyomozó. Bartos leült a földre és lábával lökött egyet az ajtó jobb oldali szárnyán. Belülrõl azonnal há­rom lövés érte a kinyíló ajtót, ahonnan a lövedékek gel­lert kapva fütyültek el a zsaruk feje fölött.

– Nem mondom, szép kis fogadtatás – dünnyögte Ko­csis.

– Örömünnepre azért te sem számíthattál – jegyezte meg Gróf. Hatalmas robaj, utána pedig futó lábdobogás hallatszott bentrõl.

– Mi a fenét csinálnak ezek odabent? – nézett értetlenül társaira Bartos.

– Rögtön kiderül – nyugtatta meg Kocsis. Nekikészülõ­désébõl a többiek már tudták, hogy mi következik. A fõ­hadnagy hatalmas ugrással bent termett a helyiségben, gurult néhányat a földön, majd hirtelen térdelõállásba helyezkedve elõretartott fegyverével pásztázva kereste az ellenséget. Ugyanekkor Bartos az ajtó belsõ ol­dalán végezte ugyanezt, Gróf pedig a terem belseje felé tett néhány gyors lépést és egy papírbála fedezetébõl tartot­ta szemmel helyszínt.

A terem úgy tíz méter széles és tizennyolc méter hosszú lehetett. Több papírbála, raklapokon tornyosuló nyomdai ívek, öt nyomdagép, kötészeti berendezések, munkaasztalok, és terem belsõ harmadában rengeteg közepes tévédoboz méretű kartoncsomag foglalta el a helyiséget. Mindezeken túl, három személy is tartózko­dott bent, egy ötven körüli köpcös zöld overallban a kö­zépsõ Romayor nyomdagép mellett állt, pár lépésre tõle egy húsz év körüli vékony langaléta vigyorgott több nemzedéket is kiszolgált ''Mackó'' típusú kék melegítõ­ben. Egy idõseb asszony a kisebbik munkaasztalra borulva zokogott. A másik kettõ magasra nyújtott kézzel mozdulatlanul állt. Csak a hosszú fitalember vigyorgott folyamato­san a szellemi szegényekre olyannyira jellemzõ arckife­jezéssel.

Térdelõ testhelyzetébõl csodálkozó tekintettel lassan felemelkedett Kocsis és a két férfi felé lépett.

– Tulajdon­képpen mi a fenét csinálnak itt maguk? – kérdezte pisz­tolyát leengedve. Társai közben alaposan fürkészték a területet.

– Kérném tisztelettel – szólalt meg a köpcös –, mi megadnánk magunkat, ha még nem késõ és nincs na­gyon ellenükre, kérem szépen.

– I-i-i-gen, mi mo-mo-most me-me-megad-ad-adju-uk, bi-bi-bizo-onyá-á-ám – bólogatott a hosszú.

– Csak nem maguk lövöldöztek itt!? – kérdezte megle­põdve Kocsis.

– Nem. Az illetõ urak a hátul található pinceajtón keresztül távoz­tak, de elõtte javasolták, hogy tegyünk így mi is, kérem tiszte­lettel...

– É-é-én ak-ak-akartam llö-lö-lõni,d-d-de n-n-e-em ad­ta-a-ak csú-csúcsú-csúz-lí-í-íít – vigyorgott a hosszú.

– Ne is figyeljenek rá, ütõdött a gyerek – legyintett fejé­vel az overallos.

 – I-ige-een, me-e-eg az é-é-édesjóa-a-anyááád is! – torzult el a srác egyébként sem túl megnyerõ mosolya. Gróf és Bartos közben rohant a hátulsó kijárat felé.

 – Hányan vannak? – kérdezte futtában Bartos.

– Hárman – felelt a férfi és a két nyomozó eltűnt a pin­ceajtó mögött.

– Annak az asszonynak mi baja van? – intett Kocsis asztalra borultan zokogó idõsebb nõ felé.

– Sokkot kaphatott – bizonytalankodott a köpcös.

– Mo-o-ost na-na-nagyo-o-on me-me-megfog-fog-fognaaak vee-erni-i-ii mi-mi-minke-e-eeet? – ment köze­lebb az overalloshoz a hosszú.

– Ha nem fogod be a pofádat azonnal, akkor téged na­gyon! – kiáltott rá.

– Leengedhetik a kezüket – mondta a fõhadnagy. – Meséljen, mi ez itt raktár, vagy nyomda, vagy mi a franc? Jöjjön, mutogassa már meg, hogy mi minden van itt.

– Hát nem szívesen tenném, de ha nagyon ragaszkodik hozzá – csatlakozott vonakodva a fõhadnagyhoz az ove­rallos.

Több raklapnyi íves zárjegyet találtak felvágatlanul, elõ­kerültek hivatalos okmányok, néhány bankok által kibo­csátott pénztárjegy és hozamjegy nyomdai kliséi, meg egyéb érdekességek. Egy igen komoly számítógépes nyomdai szerkesztõ és elõkészítõ rendszer is felkeltette a fõhadnagy érdeklõdését.

– Maga aztán nagy szarban van – mondta a köpcös­nek. – Mondja, pénzt nem nyomtak véletlenül?

– Azt még nem. Nézze uram, én alkalmazott vagyok. Azt kellett csinálnom, amit a fõnököm ideadott. Tudomá­som szerint hivatalos megrendelésre dolgoztunk. Egyéb­ként is én csak a nyomdagépeket hajtottam. Két évig nem volt munkám, most már két éve, hogy itt dolgozom, jól keresek, mit tehettem volna? – tördelte a kezét.

– Az talán eszébe juthatott volna, hogy zárjegyet és ér­tékpapírt nyomtatni esetleg bűncselekményt is lehet. Mi­ért nem jelentette? Nem gondolhatta komolyan, hogy valóban a maguk cégénél rendelnek ilyesféle munkákat, ráadásul mindenféle ellenõrzés nélkül. Egy kicsit sem találta különösnek, hogy a sorszámokkal manipulálnak?

– Sejtettem én, persze, hogy sejtettem, de értsen meg volt végre munkám. Nem kellett segélyért szaladgálnom, lopnom betörnöm. Itt a szakmámban dolgoztam. Ke­zembe adták a nyomólemezt, megmondták a példány­számot és én meg a többi szerencsétlen megcsináltuk. Ez egy bejegyzett vállalkozás, gondoltam talán mégis minden rendben van – fakadt ki keserűen a férfi.

– Azok a dobozok? – mutatott terem másik felére Ko­csi.

– Azokhoz nekünk semmi közünk, az egy másik cégé. Azt mond­ta a fõnök, hogy fizetnek a raktározásért. Azt hiszem pia meg cigaretta van bennük. Hetente kétszer-háromszor szoktak jönni és ott, azzal teherlifttel hozzák-viszik a csomagokat. Velünk nem foglalkoznak.

Lövésre készen maguk elõtt tartott fegyverrel érkeztek a fekete álarcos kommandósok és pillanatok alatt ellep­ték a helyiséget.

– Oké, fiúk! Itt minden rendben! – kiáltotta Kocsis. – Há­rom fegyveres szökött arra hátul – mutatta –, de tõlünk ketten üldözik õket.

Megérkezett Viktor is, bal kezében lógatva az AMD-t. Kocsis beszámolt neki a történtekrõl, körbevezette a he­lyiségen, megmutogatva minden fontosabb bizonyítékot. Összességében vagy százezer ív nyomatot találtak zár­jegyekbõl, ami felvágva jó megközelítéssel 13-14 millió darab címke. Ha csak három forintot kapnak darabjáért, már megérte.

Visszaérkezett Bartos és Gróf is szomorúan közölve  a hírt: a három bűnözõ meglépett abban irdatlan föld alatti labirintusban, ami az egész gyártelepet behálózza. Az õrnagy beszámolt Balogh súlyos állapotáról, meg arról, hogy azért semmiképpen sem volt eredménytelen az akció. Elkapták a fõnököt, néhány emberét és tárgyi bi­zonyítékok is vannak bõven.

A mentõsök végeztek a sebesültek ellátásával. A hely­színelõk, a szemlebizottságok és technikusok vették át terepet. A Viktor megköszönte csoport tagjainak a re­mek csapatmunkát és indultak vissza a kapitányságra.