A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

4. Fejezet

– Volt egy kis felhajtás, őrnagy úr – mondta az ügyele­tes, amikor elhaladtak előtte. – Keresik a firkászok is – kiabált utánuk. Viktor és Németh egyenesen a lifthez sie­tett. A teremben még a megszokottnál is nagyobb volt a nyüzsgés.

– Főnök, telefon – emelte magasra a kagylót Kopasz hadnagy, amikor meglátta a helyiségbe belépőket. – A Nováki az – suttogta –, ötpercenként keresett. Az őrnagy biccentett, és átvette a kagylót.

– Viktor vagyok – szólt bele.

– Mi a fene történik ott? – hallotta főnöke idegbajos hangját.

– Belekeveredtünk egy kisebb tűzpárbajjal bonyolított üldözéses versenybe, de megnyugtatom, hogy nyertünk – mondta nyugodt hangon.

– Reggel részletes jelentést szeretnék látni az esemé­nyekről!

– Meglesz, őrnagy úr – tette le a telefont Viktor. – Ag­gódik a haver – mondta magában. – Gróf! Minden rend­ben?

– Behoztuk az egész társulatot, de találtunk egy újabb halottat, aki szintén ott lövöldözött. Most a technikusok ügyködnek, átnézik az egész környéket, és a kábító­szerellenesekkel együtt darabjaira szedik a cég helyisé­geit. Hajnal előtt nem várható semmi eredmény... – mondta a tüskehajú, masszív felépítésű negyvenhét éves százados.

– Mi ez az újabb halott? – kérdezte Németh – Kapcsol­ható a Mazdásokhoz.

– Valószínű. Az eddigi elsődleges feltételezés szerint, vártak a mi kliensünkre, és amikor kilépett a kapun a ját­szótér felől rálőttek. Ő viszonozta a lövést és leterítette az első támadóját, ezt hallhattuk másodjára, azután, ahogy a kocsijához rohant egy második támadó, való­színű, hogy őt láttuk elrohanni és ti pedig őt kergettétek, néhány méterről egy biztos lövéssel végzett vele.

– Elbasztuk, hogy nem motoztuk meg a palit – csapott a térdére Németh.

– Ja, miért? Akkor nem lövi le már az első pali.

– Nő volt – emelte fel az ujját Gróf. – Az első az egy nő volt.

– Egyre jobb. Tulajdonképpen ki volt ez a fazon, aki mi­att ilyen cirkusz kerekedett? – nézett Viktorra kíváncsian Gróf.

– Ha én azt tudnám... – sóhajtott a nyomozó. – A be­gyűjtöttekkel mi a helyzet?

– Pillanatnyilag a vizsgálati osztály foglalkozik velük in­tenzíven, de amíg nem muszáj, egyelőre nem engedjük ki őket – felelt Gróf.

– Helyes – kulcsolta össze kezét Viktor –, én is szeretnék még  beszélgetni velük.

– Őrnagy! Vendéged van és kicsit türelmetlen – mond­ta Viktor mellett elhaladva, a vállát is megveregetve Ton­csi főhadnagy, a szerénység és nyugalom világbajnoka.

– Köszi – intett utána Viktor. – Gyere – szólt Németh­nek –, meghallgatjuk mit is perceg nekünk a szú.

– Remek – csapta össze tenyerét a százados, és sza­pora lépteivel követte a nála kábé harmincöt centivel magasabb főnökét.

– Hát mi a büdös franc van itt? Anarchia, vagy mi a pi­csa? – ugrott fel a székről egy sovány borostás, megvi­selt arcú fiatalember, amikor a két nyomozó benyitott az irodába. A mögötte álló, kezében gumibotot szorongató egyenruhás visszalökte a székbe, de ez nem zavarta a vendéget. – Kilencre mondta, nagyfejű, de már fél tíz is elmúlt. Az én időmet maga csak ne akarja beosztani... – méltatlankodott.

– Kuss, Fabogár és ülj vissza – nyomta le vállainál fogva Viktor a pattogó emberkét.

– Valóban ön rendelte be ezt az alakot, uram? – fordult Viktor felé a rendőr.

– Hát, nincs mit tagadnom – nézett rá az őrnagy – Bi­zony, ez így történt. Köszönöm főtörzs, elmehet.

– Értem, uram – tisztelget a köpcös férfi, és elhagyta az irodát.

– Persze, idebolondít kilencre, közben tűzijátékkal összekötött éjszakai rodeót rendez a városban... Miért nem szólt előre, egy csomó pénzt kereshettünk volna, ha megszervezem a közönséget...

– Azt mondtam az előbb, hogy kuss...

– Jól van, nem vagyok én süket, de maga a legrosszabb üzletember akivel valaha is találkoztam. Ezt nem árt, ha tudja. A Fabogár csak profikkal dolgozik...

– Először is: hogy jöttél be? – tette fel a kérdést Viktor.

– Civilizált módon próbáltam, de ez maguknál nem iga­zán válik be – sóhajtott a fiú. – Jelentkeztem a portán és mondtam, hogy a maga szaktanácsadója vagyok, és megbeszélésünk lesz... – nyelt egy nagyot. – Erre az a faszfej berakatott egy cellába. Ha nem jár véletlenül arra az a csinos kis rendőrlány, még most is ott üdülök és maga lemarad egy baromi nagy fogásról. Tiszta hülye­ség, ami itt folyik...

– Jól van, ebből ennyi elég volt, most mesélj szépen – ült le mellé a százados.

– Ez meg mit akar itt? – kérdezte meglepődve Fabogár. – Nem csípem a fiúkat, értjük egymást? – mondta és távolabb húzódott Némethtől.

– Fabogár, ne játssz a türelmemmel, mert esetleg megbánod! Tudod, hogy haragszunk rád – figyelmeztette az őrnagy, s közben elfoglalta az íróasztala mögötti fo­telt, és rágyújtott.

– Oké, rendben van, de előbb talán az anyagiakról ejt­hetnénk néhány könnyedebb szót – javasolta a fiú.

– Mennyit kérsz? – tárta szét a kezét Viktor.

– Induljunk ki, mondjuk... mondjuk... Hát, úgy kétszáz rongy... – csillant fel a szeme.

– Rendben – egyezett bele az őrnagy –, halljuk mi érhet ennyit, esetleg még többet is.

– És a garancia? – kérdezte Fabogár összeszűkült szemmel.

– A garancia az én vagyok – felelt nyilvánvalóvá téve, hogy más alternatíva Fabogár részére nem nagyon kí­nálkozik. – Ha megint hülyére akarsz venni, akkor jobb, ha most inkább elhúzol innen és holnap belépsz az ide­genlégióba, mert több esélyt nem adok, világos? – verte le a hamut sokatmondóan cigarettájáról Viktor. Fabogár hosszasan eltűnődött.

– Azt hiszem megkockáztatom a dolgot, de kizárólag csak hazaszeretetből – mondta végül.

– Ez nagyon becsülendő – jegyezte meg Németh Viktorra te­kintve.

– Nos, kíváncsian hallgatunk – adta meg a biztatást az őrnagy. És Fabogár belekezdett:

– Tehát, tegnap este, mint ahogy szokás szerint min­dig, ha van miből, és újabban persze rendesen futja rá, mert szinte társtulajdonos lettem egy szállítmányozási vállalkozásban, de ezt már említettem magának, betér­tem kedvenc biliárdtermembe. Játszottam egy keveset, az is hozott a konyhára, mert a biliárdban is zseni va­gyok, ha még ezt sem tudnák, aztán meg iszogattam a have­rokkal. Valószínűleg később egy kicsit elszenderedhet­tem, mert szépeket álmodtam. Mikor ismét tudatomnál találtam magam, baromian ki volt száradva a szám, na­gyon üresnek éreztem a gyomrom, de nem tudtam fele­melni a fejem. Túl nehéznek bizonyult, és ennek kö­szönhetem, hogy most itt vagyok.

– Ha most az a terved, hogy kiborítasz ezzel a rétes­szerű nyúladékkal, akkor kurva nagy tévedésben vagy, Fabogár. Engem a család, a főnököt a lánya, a fia és a kutyája várja otthon, ne feszegesd tovább a húrt – fi­gyelmeztette vészjóslón Németh a fiatalembert.

– Hát így nem lehet – háborodott fel Fabogár –, ez faszi itt mellettem nyomást gyakorol ellenem.

– Rád – javította ki Viktor. – Folytasd, de most aztán már húzz rá a lényegre!

– Na, már éppen az következett volna, de ha nem mondom az előzményeket, akkor... Na, jó. A szomszédos asztalnál ült egy pali, akit maguk is ismernek. Ő az, aki melósokat hajt fel a fejeseknek, meg az alvilágnak. Nem bérgyilko­sokat, nem autófeltörőket, nem tolvajokat, hanem kétke­zi, valódi hórukkokat. Világos? Mindenki csak úgy ismeri, hogy a Karcos. Van az állán egy baromi ronda seb, ettől a neve. Ezt a faszit kereste meg tegnap egy úriember és munkaerőt rendelt nála. Megbízhatót, kussolót. Egy napra, pontosabban éjszakára ötvenezer nettót ígért ti­zenkét ember részére, plusz a Karcosnak kétszázezret, ha összehozza. Csomagolási és rakodási meló. Szom­batra. És hétfőre megint nyolc ember kell nekik rakodni, fejenként megint ötven rongy, és a Karcosnak százezer, de ez csak két-három órás munkáért. Megvan a helyszín is, mert a megrendelő elvárja, hogy Karcos vigye és hozza az embereket, tehát itt van a nagyjából behatárol­ható cím. Nem elfelejteni, az első műszak szombat éj­szaka dolgozik, a második csoport pedig hétfő délelőtt. Na, itt van felírva a cím, ahova Karcosnak vinni kell a munkaerőt – állt fel Fabogár, s nyújtott át Viktornak egy papírcetlit. Most elmehetek? – kérdezte. – Várnak a klubban.

– Mehetnél, de amit ideadtál egy nagy semmi,  – nézett fel a cetliből az őrnagy.

– Ja, igen! Azt még elfelejtettem mondani, hogy olyan embereket kértek Karcostól, akik nem félnek sem a fegyverektől, sem a robbanószerektől. Így már tisztább a kép, nem?

– Mehetsz – mondta Viktor –, de szombat délben itt le­szel, megértetted? Fabogár lemondóan biccentett.

Hosszú ideig csendben ücsörgött a két férfi. Amit Fa­bogár elmondott, s ha igaz, amit elmondott, akkor dolog több, mint elgondolkodtató. Akár nemzetközi kihatásai is lehetnek, persze az is lehetségesnek tűnt, hogy súgó ezúttal tévedett, s csak valami piti feketemunkáról van szó.

– Nem kéne értesíteni, vagy legalább is megkérdezni a nemzetbiztonságiakat? – tette fel a nagy kérdést Németh százados.

– Valami hasonló jár az én eszemben is, de... – csapta öklét tenyerébe Viktor – ... de mi van akkor, ha ez a kis fasz félreértett valamit. Az a legkevesebb, hogy rajtunk fog röhögni a fél ország...

Végül abban maradtak, hogy nem szólnak senkinek, hanem szombaton megpróbálják felderíteni, hogy valójá­ban miről is van szó és akkor majd eldöntik, hogy mi le­het a következő lépés. A százados elköszönt, Viktor pe­dig gyorsan elkészítette Nováki részére a kért jelentést, és elmenőben bedobta a kézbesítendő anyagok kosará­ba.

Elmúlt fél tizenkettő mire Viktor hazaért. Szmötyi a nappali ajtajában ülve várt rá, és nagyon boldog volt ami­kor belépett a házba. Hosszú percekig nem tudott meg­szabadulni tőle, bár nem is akart. A kutyakölyök lassan lenyugodott, de mindenütt a nyomában maradt. Petra a kisszobában aludt, óvatosan megigazította rajta a taka­rót, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A konyhá­ban elő volt készítve melegítésre a vacsorája, az aszta­lon egy cetli ''Jó étvágyat!'' felirattal. Miután jól belakott, egy üveg sört bontott, és élvezettel kortyolgatta. Átfutotta a postát, de a sok reklámcetlin kívül csak egy francia méretű fehér borítékot talált, melyen egy közismert vi­lágcég emblémája virított. Felbontotta és egy összehaj­tott fényes kartonlapot húzott elő belőle. Egy meghívó volt, és vasárnap estére, a cég ünnepségére invitálta Viktort, mégpedig személyre szólóan. Zavarba jött, és lázasan gondolkozott, hogy ki lehet az az ismerőse, aki feltehetően elég magas beosztásban a meghívót küldő cégnél dolgozhat. Nem jutott eszébe senki, de ezen nem csodálkozott el, hiszen nem is volt ilyen ismerőse. Ahogy összehajtotta a meghívót, egy kézzel odavetett szövegre lett figyelmes a negyedik oldalán. ''Ha gondod támadna, küld be hozzám ezt a lapot! Mátyás Ottó.

– A Matyi bá'! – villant a felismerés Viktor agyában. Megitta a maradék sört, és egy újabb üveget vett ki a hű­tőből. Mátyás Ferenc Viktor gyerekkori barátja volt. Együtt gyerekeskedtek, és együtt váltak felnőtteké is. Aztán Fe­rit, aki tengerész lett, '85-ben Marseille-ben lelőtték. Az ő apja volt Mátyás Ottó, akinek volt egy későn született lá­nya is, a Vera, de Viktort is második fiaként szerette. Utoljára nyolcvankilencben találkoztak, s akkor már igen hatalmas vagyon birtokosa volt a hajdani seftelő ósze­res. Akkor tudta meg Viktor, hogy az öreg felesége egy évvel korábban meghalt, és akkor köszönt el úgy, hogy hosszú ideig biztos nem találkoznak majd. Kezébe vette a díszes meghívót, és azon gondolkozott, vajon mi oka lehetett az öreg Matyinak, hogy ilyen meglepetéssel állt elő a semmiből. Viktor elhatározta, hogy vasárnap min­denképpen eleget tesz a meghívásnak. A sört iszogatva gondolatai vissza-visszatértek régi cimborájához, feli­dézte a nagy kalandokat, a nyári vadtáborozásokat, ami­kor nyolcan-tízen nekivágtak néhány sátorral az ország­nak. Szmötyi jelent meg az ajtóban.

– Ki kell menned, haver? – kérdezte jószágot. – Men­jünk – állt fel az asztaltól és kinyitotta a kölyöknek az aj­tót. Szmötyi, miután valahol az udvar végében elintézte dolgát, bukfencezett néhányat a hóban, s magatartásá­val egyértelművé tette, ugyanezt várja gazdájától is. Vik­tor nem bírta tovább öt percnél a hidegben való kergető­zést. Befejezésül néhány hógolyót hajított a kutya felé, aki ettől aztán teljesen odalett az örömtől. Viktor bete­relte Szmötyit a fürdőszobába és alaposan letörölgette. – Na, mehetsz aludni – csapot a hátsójára, amikor végzett. Ő is lezuhanyozott, de utána még a konyhában elszívott egy cigit, csak utána tért nyugovóra.

A következő nap viszonylag eseménytelenül telt el. Pet­ra elkészítette a reggelijüket, amíg az apja zuhanyozott. Szmötyi az udvaron kódorgott és az időnként leszálló varjakat riogatta. Reggeli után Viktor elvitte Petrát az isko­láig és csak utána ment be a kapitányságra. Zajlott a meg­szokott élet, mindenki tudta és végezte a dolgát. Az őr­nagy átnézte a beszámolókat, jelentéseket, meghallga­tott néhány elképzelést, adott egy-két tippet, tanácsot, és lebonyolított néhány telefont. Ezzel nagyjából el is telt nap fele. Két óra körül Dömös százados lépett be az iro­dába.

– Főnök, nem stimmel valamit – mondta egy dossziét tartva a kezében. – Itt van a testregeneráló kft. házkuta­tási jegyzőkönyve, meg a drogoscsoport jelentése. Szin­te darabokra szedték a kéglit, mert a kutyák egyértel­műen jelezték, hogy nyomra leltek, és mégsem találtak semmit. Zalás hadnagy a drogosoktól kizártnak tartja a kutyák tévedését. Valami kurvára nem stimmel.

Viktor elvette a századostól a paksamétát és elmélyedt benne. Dömös leült a kanapéra és rágyújtott egy cigire.

– Megnézem én még egyszer azt a házat – mondta le­téve az iratokat.

– Azt egyébként tudtad, hogy a kft. tulajdonosa Jakab Gabriella férje? – kérdezte Dömös.

– A Gabi férjhez ment volna, ez szinte hihetetlen – cso­dálkozott Viktor. – Miket produkál az üzleti szellem. Megalkuvók lesznek a még nagy pofájúak is. Ez a nő is foly­ton azt hajtogatta, hogy rajta egyetlen férfi sem fog ural­kodni, őt senki sem teszi a cselédjévé! És tessék... Hát ez meglepett.

– Csak gondoltam jobb, ha tudod... – állt fel a száza­dos. – Megyek, mert soha nem végzek...

Viktor magára kapta a dzsekijét, és elviharzott. A leg­nagyobb csúcsforgalom közepette, elég körülményesen jutott el a Lombard utcába. A kft. helyiségeit lezárva, le­pecsételve, a kitört ablakot bedeszkázva találta. A folyo­sóról nyílt még egy másik lakás is, de azon látszott, hogy nem használja senki. Biztonsági ráccsal volt elzárva. Vik­tor becsöngetett a következő szomszédos lakásba. Egy középkorú nő nyitott ajtót. Miután Viktor megmutatta az iga­zolványát és bemutatkozott, beengedte. A nő nyugodtan válaszolgatott az őrnagy kérdéseire.

– Tudja, nekem nem volt semmi bajom velük – mondta –, szinte észre sem lehetett venni, hogy itt vannak. Vi­gyáztak arra, hogy ne legyenek botrányok. Viszont igen komoly pénzzel járultak hozzá a ház közös költségeihez.

– Értem. Szóval tulajdonképpen némi hasznot is hoz­tak.

– A liftet is ők tartatták karban, sőt arról is szó esett, hogy teljesen felújíttatják, modernizálják, de hát ebből már nem nagyon lesz semmi – legyintett az asszony. – Sok itt is az irigy ember. Biztos a lakók közül jelentette fel őket valaki. Ezektől ki is telik.

– És tud valamit arról az üres lakásról is?– firtatta az őrnagy.

– Amelyik mellettük van a sarokban, arról kérdez?

– Igen, arról, hogy lakják-e azt egyáltalán?

– Hónapok óta, vagy talán már fél éve is megvan, hogy járt volna ott valaki.

– És tudják, hogy kié?

– Valami nő vette meg, de ezt talán a házmester, vagy a ház képviselője tudná megmondani...

Az őrnagy megköszönte a segítséget és elköszönt. Hamarosan sokkal többet tudott, de még annál is többet, mint amennyit eredetileg remélt. A látszólag használaton kívüli lakás tulajdonosa: Jakab Gabriella.

– Gabika, hát ezt most nagyon megszívtad – mondta félhan­gosan a kocsijában ülve. Rádión beszólt a kerületieknek, hogy küldjenek ki két járőrt, mert feltöri a pecsétet és új­ra le kell majd zárni az ajtót. Húsz perccel később feltűnt az utcában egy ütött-kopott rendőrségi Lada. Viktor a két egyenruhás elé ment, igazolta magát, majd együtt felmentek a ház­ba. Leszedte a hivatalos pecsétet, s kulcsával kinyitotta az ajtót.

– Jöjjenek be és itt várjanak – mutatott a társalgó felé. Ő pedig eltűnt a főnöki irodában. Egyenesen a hatalmas régimódi ruhásszekrényhez sietett. Kitárta a dupla ajtót, és meggyőződött róla, hogy teljesen üres. Fejét lehajtva kényelmesen befért ő is. Akkurátusan végigvizsgálta minden részét. Semmi. Megpróbált kívülről mögé nézni, de ez sem sikerült, mert gipszstukkóval volt a falba ágyazva a hátulja. Most már teljesen biztos benne, hogy megtalálta a két lakás közötti átjárót, de még nem jött rá a nyitjára. Ismét belülről vette szemügyre az impozáns bútordarabot. Kopogtatta, nyomogatta, de semmi. A feje fölött sem volt semmi, ami közelebb vitte volna a megol­dáshoz. Kezdett ideges lenni. Leült a nagy franciaágyra és csak bámulta szekrényt. Ahogy ott ücsörgött az ágyon szépen le is higgadt. Valami bekattant az agyá­ban. Látott valamit, amire nem figyelt kellőképpen, mert teljességgel lényegtelennek tűnt. ''Hát persze, hogy lé­nyegtelen – gondolta –, hiszen nem fogják az orrom elé kiírni, hogy itt nyílik''. Visszament, és ismét bebújt szek­rénybe. A ruhaakasztó rúd hiányzott ugyan, de meg volt kétoldalt a furat, ahová valamikor beilleszkedhetett. A jobb oldalon levőnél nem vett észre semmi érdekeset, a bal ol­dalon azonban feltűnt neki egy, a furat oldalában haladó keskeny és nem is túl mély bevágás. Megpróbálta kör­mével megpiszkálni, de nem járt eredménnyel. Kiment a társalgóba, az egyik polcról elvett egy kést, és azzal pró­bálta meg újra. Lefelé semmi. Amikor felfelé erőltette si­került egy állással arrébb állítania valamit. Merthogy hallott egy halk kattanást, de egyébként nem történt semmi. Megpróbálta benyomni a szekrény hátulját, ám az keményen tartotta magát. Tenyerével igyekezett oldal­irányba elmozdítani a hátlapot... És sikerült. El tudta jobbra tolni és feltárult egy fél méternyi rés, amely a szomszédos helyiségbe nyílott. Viktor elégedetten vi­gyorgott.

Nehezen átpréselte hatalmas testét a szűk nyíláson, és egy másfélszobás majdnem teljesen üres lakásban ta­lálta magát. Bútort egyáltalán nem talált, csak a kisebbik szobában árválkodott egy zsinórjától megfosztott hűtőlá­da. Felnyitotta és tulajdonképpen meg sem lepődött a tartalmán. Fehér porral töltött zacskók sorakoztak benne. Kiemelt egyet közülük, úgy egykilósra saccolta a súlyát, aztán még tizennégyet számolt össze.

– Ezt sem a szilvás gombócra szánták – morogta. Két zacskót elrejtett a dzsekijében és visszatért a füg­gönnyel takart résen át a szekrénybe. Visszahúzta a hát­falat és eredeti helyzetébe állította a kis vágatot. Megint hallott egy kattanást. Kísérletképpen megpróbálta eltolni a hátfalat, de ezúttal már nem sikerült, masszívan a helyén maradt. Az őrnagy helyeslően bólintott, becsuk­ta a monumentális bútor dupla ajtaját és elhagyta a szo­bát.

– Végeztünk uraim, köszönöm a segítségüket – mond­ta a két rendőrnek. Lezárták és lepecsételték bejárati aj­tót és távoztak. Viktor beült a kocsijába, megvárta amíg az öreg Lada eltűnik a színről. Meghúzott egy kart az ülése alatt, majd felnyitotta a hátsó ülést. Dzsekije alól kivette a két csomagot és bedobta a néhány lőszeres­dobozt, egy karabélyt és egy Uzit őrző titkos rekeszbe. Begyújtotta a motort és fütyörészve vágott át a bedugult városon a kapitányság felé.

 – Dömét ki látta? – kérdezte fennhangon, amikor belé­pett a terembe.

– Szabó ezredessel beszélget a klubban – felelt Deák zászlós.

– Szólj le neki, ha végzett, várom – mondta Viktor és bement az irodájába.

– Rendben – emelte fel a telefont a zászlós.

Az őrnagy leült íróasztalához, átnézte az időközben odatett jelentéseket. Utána bekapcsolta a tévét és hosszan gondolkozott. Tudta, hogy amit tett az törvény­sértő, de azt is pontosan tudta, hogy a kétkilónyi anyag­gal az ő fogalmai szerint egy vagyont kereshet, és ha okosan játszik... Kopogtak az ajtón.

– Nyitva – mondta hangosan, mire Dömös százados lépett be.

– Hívattál, főnök – állt meg az asztal előtt.

– Igen. Új fejlemény a kéjelde ügyében és szeretném, ha te vennéd kezedbe a dolgokat. Szöget ütött a fejem­ben, hogy Jakab Gabinak férje is volt. Ha erre képes volt, akkor az a nő bármire képes lehetett. Kimentem is­mét a Lombard utcába és újból átnéztem mindent, be­szélgettem néhány szomszéddal, a házmesterrel és a ház képviselőjével. Amit senki sem nézett meg, ami kézenfekvő lett volna és amit rutinfeladatként elmu­lasztottunk, az hozhat valami eredményt.

– Viktor, egy rakás szakértő nézett át mindent, jelzésér­tékű nyomokon kívül nem találtak semmit, mi lehetett az amit elfelejthetünk? – kételkedett Dömös.

– Elfelejtettük megnézni a lakástulajdonosok jegyzékét, öregem. Ma megnéztem és abból kiderült, hogy a kft.-vel szomszédos lakás tulajdonosa nem más, mint Jakab Gabriella. A lakók szerint legalább fél éve senki sem for­dult meg a lakásban. Biztonsági ráccsal van védve, a vil­lanyórája nyolc hónapja ki van kötve, a költségeket en­nek ellenére rendszeresen fizetik. Talán meg kellene nézni, vajon miért olyan elhagyott az a lakás? – nézett jelentőségteljesen Dömösre az őrnagy. – Mi a vélemé­nyed?

– Az, hogy ezt a vizsgálatod most hirtelen meg kell ej­teni – villanyozódott fel a százados.

– Tiéd a terep, én most eltűnök, mert otthon vár a lá­nyom meg a blökim. Mindenesetre a fejleményekről azért tájékoztass, rendben? – mondta Viktor. Magára kapta a dzsekit, rágyújtott és a hátsólépcsőn távozott.

 

A nap hátralevő részét Viktor, Petra és Szmötyi együtt töltötték. Beszélgettek, tévét néztek, játszottak a az ud­varon a hóban, amiben leginkább a kölyök kutya lelte kedvét. Nem is nagyon akarta tudomásul venni, hogy játszótársai megelégelték a hideget. Bent a házban is folytatni kívánta a kergetőzést, mire Viktor határozott hangon kinyilvánította nemtetszését és vacsoramegvo­nást is kilátásba helyezett. Az utóbbi jobb belátásra kész­tette Szmötyit. Apja és lánya nekiláttak a vacsora­készítésnek.

– Tulajdonképpen mit is fogunk főzni? – kérdezte Vik­tor.

– Látok itt zöldséget, tehát a leves adott: zöldségleves. Várj csak – búvárkodott Petra a hűtőszekrényben –, ez az! Ebből a husikából milánóit készítünk, ha van itthon tészta, mert mártást azt már találtam.

– Íme a tészta – vett ki egy zacskót a szekrényből a férfi.

– Nagyszerű! Akkor kezdhetjük is. Én megpucolom a zöldséget, te pedig előkészíted a húst. Csak le kell da­rálni – tette hozzá, látva apja tanácstalanságát.

– Aha. Rendben.

– Járt ma nálunk a suliban egy ember és előadást tar­tott a környezetszennyezésről – mondta Petra. – Video­filmet is vetített, amiben nagyon sok szörnyűséget lát­tunk. Kettétört olajszállítóhajókból kiömlő olajat, ami szennyezte a partot, a sugárzó hulladékokkal történő manipulációkról is szó volt, vegyi anyagok helytelen táro­lása okozta betegségekben szenvedőket mutatott be. Miért csinálják ezt az emberek? – kérdezte, de közben járt kezében a hámozókés.

– Ez a civilizáció – felelt Viktor. – A jobbik oldalát ter­mészetesnek vesszük és élvezzük. Például van áram a konnektorban, figyelj csak – mondta és bekapcsolta húsdarálót – működik, nem kézzel kell szerencsétlenked­nem. Télen fűtjük a lakást, nyáron hűtjük az sört, autó van a fenekünk alatt, higiénikus csomagolásban vásároljuk az élelmiszert. Meg mindaz, ami nélkül már el sem tudnánk képzeli életünket.

– Ezt értem, de azért nem lenne muszáj telepiszkítani tágabb otthonunkat. Az emberek többsége kínosan ügyel arra, hogy a lakása tiszta legyen, ugyanakkor a szemetét meg kidobja a természetbe. Nem álszent dolog ez?

– Nem hiszem, hogy álszentek lennének az emberek, inkább tudatlanok. Mondhatnám azt is, hogy buták, de azt is, hogy primitívek.

– Érdekes, valami hasonlót mondott az az ember is a suliban. Várj csak – gondolkozott el a lány –, nem hi­szem, hogy szó szerint tudom idézni, de valahogy úgy szólt, hogy a jelenünkért feláldozzuk utódaink jövőjét.

– Nem volt egy hülye pali – helyeselt Viktor. – Hagymát is daráljak bele?

– Nem fontos, a mártásban minden benne van... Remé­lem. Tudod, szerintem az segíthetne, ha az emberek bojkottálnák azokat az áruféleségeket, amelyeknek nem visszaváltható, vagy indokolatlanul drága a csomagolá­sa. Sőt – dobott egy répát a fazékba –, minden gyártót kötelezni kellene, hogy a csomagolás árát tüntesse fel. Na, milyen ötlet, így rögtön megtudhatnánk, hogy mennyi pénzt hajítunk ki az ablakon, csak azért, hogy egy gyártó flancolhasson – fordult büszkén apja felé.

– Azt hiszem – hökkent meg Viktor lánya gondolatán –, hogy nagyszerű, és ha kialakulna valami efféle mozgalom, annak csak előnyei származnának, de attól tartok, nem megvalósít­ható az elképzelésed.

– Minden megvalósítható, csak akarni kell – állította ha­tározottan a lány.

A beszélgetés később másra terelődött. Hamarosan megvacsoráztak. Viktor tele hassal ült le a tévé elé, egyik kezében egy üveg sört tartott, a másikkal cigaretta után kotorászott. Lánya a konyhát tette rendbe. Szmötyi az egyik fotelban szunyókált békésen. Petra, miután végzett a konyhával, egy tankönyvvel a kezében beült a nappaliba, s fél szemmel a könyvet, fél szemmel a tele­víziót nézte. Felénél tartott a híradó, amikor megszólalt a telefon. Viktor felrezzent szendergéséből, s Petra már nyújtotta is felé a kagylót: – Téged keres valami Dömös...

– Kösz. Viktor vagyok – szólt a beszélőbe.

– Bingó van, főnök! – hallotta a századosa örömteli hangját. – Tizenhárom kiló tiszta heroin került elő a Jakab Gabi kéglijéből. Hallod, főnök? Tizenhárom kiló!!!

– Remek! – Viktor hangja vidám volt. – A Nováki meg te­het most egy szívességet. Gratulálok mindenkinek, mond meg a fiúknak!

– Oké, de van más is: Azonosítottuk a nőt, aki a kapu előtt lelőtte a kuncsaftunkat. Kapaszkodj meg. A neve Jakab Elvira.

– Micsoda? – kiáltott fel Viktor.

– Bizony, a Jakab Gabi testvére, pontosabban a húga. Jó mi?...  Azt még nem sikerült kideríteni, hogy őt ki és miért lőtte le, de nyilvánvaló, hogy a megtalált nagy mennyiségű droggal lehetett kapcsolatban a leszámolás. A tettes, vagyis a tettesek borzalmasan összeégtek, le­het, hogy soha az életben meg nem tudjuk, hogy kik lehet­tek. Egyébként pedig együtt van minden, az anyagot hamarosan átadhatjuk az ügyészségnek vádemelésre. Gyakorlatilag lezártnak tekinthetjük ezt a témát, bár né­hány apróságot még tisztázni kellene... Szóval csak ennyit szerettem volna mondani...

– Köszönöm, hogy hívtál! Lesz egy jó éjszakám... Viszlát.

– Valami jó hír? – kíváncsiskodott Petra,

– Beérett két hónapnyi munkánk gyümölcse, ez pedig most éppen a lehető legjobb hír!

A film után Petra lefeküdt, Viktor pedig műhelyébe vo­nult vissza, ahogy mondta, beszélgetnie kell a számító­gépével. Az előfolyosóról nyíló helyiség valamikor talán kamra vagy tároló lehetett, az őrnagy azonban átalakí­totta és itt rendezte be kicsiny számítógépes birodalmát. Hátrébb, a padlásfeljáró létrája állt keresztbe, amibe rendszeresen beverte a fejét, ha műhely másik végén akadt dolga. A padlástérben is volt egy kisebb szoba, de mert nem használták semmire, Viktor azt is kisajátította magának. Ebbe a kicsiny szobába vitte fel késő éjszaka – amikor a lány már mélyen aludt – a két fehér porral töltött csomagot. Olyan biztos helyre tette, hogy az nélküle csak a ház lebontása esetén kerülhetett volna elő. Miután vég­zett, elszívott egy cigit a ház ajtajában, időt hagyva Szmötyinek a dolgai elvégzése utáni kisebb rohangálásra.

Orsolya újabb üzenete szerint szombat, azaz másnap délelőtt tér haza hosszúra sikeredett szolnoki riportjáról. Petra úgy tervezte, hogy megvárja Orsit és együtt men­nek el Viktor fiáért, Daniért, meg Trafóért, de a hétvégét még ő is az apjáénál szerette volna tölteni, ha az anyja beleegyezik.

 Délelőtt tíz óra volt amikor Viktor megjelent az irodájá­ban, ahol Németh százados már várta. Kivételesen nem a hatalmas íróasztal mögött terpeszkedett, hanem a ka­napén feküdt. Viktor nem ébresztette fel, mert fontosabb dolga volt. Felhívta Petrát, hogy megérkezett-e már Orsi, a felesége. A válasz nem nyugtatta meg. – Nem értem, azt mondta délelőtt érkezik – mondta idegesen.

– Ne izgulj már annyit, hiszen még csak tíz óra van és bármelyik percben megjöhet – nyugtatta Petra.

– Később újra hívlak – tette le a telefont Viktor. Az asz­talán mindenféle térképek, fotók hevertek egymáson. Leült a fotelbe és csak bámulta a felfordulást. Tíz percnyi tétova semmittevés után ismét a telefon után nyúlt. Ettől már a lánya is kezdett kiborulni és megígérte, hogy mi­helyt megérkezik Orsolya rögtön odaszól. Megint bámul­ta a térképeket, kezébe vett egy fotót, melyen egy felújí­tott kúria volt látható. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem ugrott be, hogy honnan... Megszólalt a telefon...

– Na, végre, megjöttél? – szólt bele lelkesen.

– Én? – hallatszott egy meglepett férfihang – Itt vagyok már reggel hat óra óta! Miért? Kerestél, főnök? Csak azt akar­tam mondani, hogy a Nováki rögvest a tiszteletét fogja tenni nálad...

Bartos zászlós volt a telefonáló. Az őrnagy megköszön­te a figyelmeztetést. – Ha egy Fabogár nevezetű ala­csony alak megjelenne, dugjátok el amíg a Nováki itt van, oké? – mondta.

Csak néhány perc telt el és benyitott az alosztályveze­tő. Kissé meghökkent a kanapén alvó százados látvá­nyán, de úgy látszott, ezt a békát is lenyeli. Viktor felállt az asztal mögül és elfogadta Nováki feléje nyújtott kezét.

– Gratulálok, Viktor. Ön és csapata nagyszerű munkát végzett. Természetesen mindent megteszek, hogy kellő­képpen kifejezésre jusson elismerésünk – mondta mi­közben kezet ráztak.

– Köszönöm. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, in­kább ideges vagyok, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, szóval csak azt akarom mondani, hogy végső soron ez a dolgunk, ezért kapjuk a fizetésünket. A franc­ba. Azért köszönöm a munkatársaim nevében is.

– Azért azt a hajszát nem kellett volna így kiélezni... Lövöldözés, két összeégett ember, tucatnyi vétlen sérült, tízmilliós összesített anyagi kár... Így együtt ez egy ki­csit sok. Persze tudom, fegyveres támadás történt. Nincs valami, amivel koccinthatnánk a sikerükre? – né­zett körbe a szobában Nováki.

– Talán... Talán vodka. Ha megfelel? – mozdult a szek­rény felé Viktor.

– Nagyszerű. Mára már úgyis végeztem – fordult utána az őrnagy –, azt hiszem megengedhető. Rosszul lett? – mutatott a századosra.

– Csak elpilledt – legyintett Viktor –, de mindjárt magá­hoz tér. Satya! – kiáltotta el magát: – Kérsz vodkát?

– Csak egy pohárkával – ült fel lecsukott szemmel a baju­szos Németh.

– Na, ugye. Túl sokat hajt, biztos a helyemre pályázik – mondta Viktor s közben poharakat vett elő. Megcsörrent a telefon, mire Viktor lecsapott rá, mint sas a zsákmá­nyára. Hosszan hallgatott, majd mindössze annyit mon­dott, hogy a klubba vele, és lecsapta a készüléket. Erre már Németh százados is kinyitotta a szemét és csodál­kozva szemlélte, hogy milyen társaságba került.

– Elnézést – mondta felemelkedve a kanapéról –, egy kicsit elbóbiskoltam.

– Ugyan, ne zavartassa magát – legyintett elnézően az alosztályvezető –, inkább koccintson velünk maga is! Aztán meg menjen haza és pihenje ki magát.

Miután a poharak kiürültek Nováki elköszönt, de előtte még megkérdezte az őrnagytól, hogy nem kívánna-e szerepelni egy televíziós műsorban, ahol a nagy fogásról is szó esne. Viktor egyáltalán nem kívánt szerepelni semmilyen tévéműsorban sem. Ezek után Nováki rugal­mas lépteivel távozott. Megint megcsörrent a telefon.

– Hála az égnek! – sóhajtott nagyot Viktor. – De te hol a francba szédelegtél eddig. Azt mondtad délelőtt érke­zel... Háromnegyed tizenegy... Ez már majdnem dél. Ja, értem... Mindegy! Lényeg, hogy otthon vagy. Rendben! Szia, puszi... – mondta és lassan, nyugodtan tette le be­szélőt. A százados csak állt, kezében az üres pohárral és nem sokat értett a hirtelen rázúduló élményekből.

– Kérsz még egyet? – bökte meg a vállát Viktor.

– Inkább kettőt. Te, főnök! Mi történik itt? Egy kicsit el­dőltem az előbb, de nem tudom, hogy egy órája, vagy egy napja... – mondta tétován és felhajtotta a vodkát. – Hé, nehogy már elvidd azt az üveget – fogta meg az őr­nagy karját –, még nem tértem magamhoz.

– Mi a franc van az asztalomon? – tárta szét a kezét Viktor baljában az üveggel.

– A felderítőmunkám eredménye, bizony – bólogatott Németh. – Tegnap délután óta lejártam a lábam, hogy va­lamit megtudjak a Fabogár rémálmainak helyszínéről.

– Ahogy elnézem ezt a disznóólat, teljes a siker – tettel le az üveget az asztal szélére Viktor és leült. Németh az üveg mellé helyezte poharát és teletöltötte. Hosszas ke­resgélés után talált valamelyik zsebében egy megnyo­morodott cigarettásdobozt, rágyújtott egy gyűrött cigi­re. Néhány pillanatra kiment az irodából.

– Kértem néhány kávét, ha nincs ellenedre – mondta, amikor visszatért. Nagyot szívott a cigarettából és visszaült a kanapéra. Bóbiskolni készülő ember benyo­mását keltette.

– Ez így nem nyerő – csóválta a fejét Viktor –, mire visszajövök eszednél legyél! – mondta mielőtt kiment volna a helyiségből. A százados eldőlt a kanapén.

– Helló! Barátom, mit keresel errefelé, ahol a takarítónő sem jár? – nyújtotta kezét a kopaszodó középmagas fér­fi, amikor az őrnagy benyitott hozzá.

– Szia Bandikám! Egy komoly feladat hozott ide. Csak az a bibi, hogy nem egészen hivatalos, még nem – vá­gott a közepébe Viktor. Tormás Antal a vizuális elektro­nikai eszközök szakértője és bolondja türelmesen végig­hallgatta, hogy miről is lenne szó.

– Nem nagy ügy – vonta meg a vállát. Az egyik vas­szekrényből elővett egy tenyérnél alig nagyobb szerkeze­tet. – Ez nem más, mint kézi videokamera. A jeleket parányi adóberendezése révén juttatja el a vevő­készülékhez, amit a gépkocsiban lehet elhelyezni, ható­köre olyan négyszáz méter. Az optikája sem valami nagy technikai csoda, de valamivel többet tud, mint hasonló szériatársai. Amit elmondtál, arra tökéletesen megfelel. tizenkétszeres zoom-ja van és olyan érzékeny, hogy holdfénynél is használható. Digitális technikával műkö­dik.

– Ez mind nagyon szép, de a négyszáz méteres ható­sugár az lehet, hogy kevés lesz. Nem valószínű, hogy autóval annyira meg tudjuk közelíteni a helyszínt – ve­tette fel a problémát Viktor.

– Erre is van megoldás – nyugtatta meg a férfi. Elősze­dett egy távirányítóhoz hasonló eszközt. – Ha a kamerát összekötöd ezzel az adóval, akkor ezerötszáz méterig használhatod. Sőt, ha ezt is odaadom – vett a kezébe egy újabb mütyürt, akkor még a terepakadályok egy ré­sze is leküzdhető.

– Ez érdekelne, ha bővebben...

– Már mondom is – kezdett neki élvezettel a szakem­ber. – A videokamera jelét ez a kicsiny eszköz veszi, amit most bedugok ebbe az erősítőbe. És ez az erősítő küldi tovább a jelet mintegy ezerötszáz méteres távolsá­gig. Ha ezt az erősítőt elhelyezed például egy magasabb fán, akkor lényegesen leegyszerűsödik az adattovábbí­tás. Így már érthető? – nézett mosolyogva az őrnagyra.

– Azt hiszem teljesen egyértelmű, teljesen világos. Most még a kamera használatát, ha elmondanád.

Negyven perccel később az őrnagy kiképzett videósnak érezte magát. Egy nagy méretű fémbőrönddel tért vissza irodájába?

– Mi az? – kérdezte a százados harmadik kávéját szür­csölgetve. – Ki vagyunk rúgva, hogy csomagolsz?

– Vicces – morogta Viktor. – Magadhoz tértél?

– Aha. Mikor nézzük át terepet? – mutatott a térképek felé.

– Előbb elmegyünk ebédelni. Nem bírom nézni, ahogy kinézel...

– Nem vagyok éhes – vonta fel a szemöldökét Németh.

– Az engem nem érdekel. Én éhes vagyok, mert nem reggeliztem, tehát zabálunk és passz – mondta Viktor, miközben az asztala mögé tette a fémbőröndöt.

– Mi a franc az? – érdeklődött ismét a százados.

– Technika, öregem, technika. Semmit sem bízunk a véletlenre. Apropó, Satya, tudsz te fára mászni?

– ? – nézett fel hitetlenkedve a bajszos.

– Fel a fára. Tudod, mint amikor kölyök voltál.

– Jó, rendben, ez csak egy hülye vicc, ugye? – nevette el magát Németh. – Azt teszteled, hogy be vagyok-e rúgva? Hát nem vagyok!

– Oké! Ha muszáj sok mindenre képes lehet az ember, nem is hinnéd. Öltözz, megyünk enni.

 

– Ez azért már igazán sok – pattant fel a székről Fabo­gár, amikor a két nyomozó belépett az alagsori klubhe­lyiségbe –, ez a személyi szabadság durva megsértése. A strausbourg-i bírósághoz fogok fordulni. Ezt nem ússzák meg, hülye nagyfejűek. Mégis mi a fenét képzel­nek? Én önszántamból begyalogolok ide hajnalok hajna­lán...

– Igen, önszántadból jöttél, úgy kétszázezerért, tehát kuss... Szedd össze a cuccaidat és megyünk – szólt rá az őrnagy.

– Hohó! Nem addig ám! Hova megyünk? – lett gyanakvó az alacsony fiatalemberke. – Ezt a disznót meg tüntes­sék el a közelemből – mutatott az egyenruhás, gumibot­ját szorongató őrmesterre.

– Köszönöm, őrmester, hogy segítségünkre volt, elme­het. Minden rendben lesz – biccentett az őr felé Viktor, aki tisztelgett és kilépett az ajtón.

– Elmegyünk ebédelni, mert az a főnök rögeszméje, hogy ha ő éhes, akkor mindenki az. Megnyugodtál? – mondta hangsúlytalanul Németh.

– A főnöknek is lehet néha igaza – vigyorodott el Fabo­gár –, kurva éhes vagyok. Na, most meg mire várunk? – indult az ajtó felé – mondom, hogy éhen pusztulok.

– Csak egy utolsó ellenőrzés – lépett felé az őrnagy. – Vetkőzz! – utasította keményen.

– Most csak meg akarnak viccelni, ugye erről van szó? – nézett körül kétségbeesetten Fabogár. – Itt lent, csak nem akarnak visszaélni a helyzetemmel?

– Vetkőzz már – sürgette Németh.

– Na, nem! Ilyen nincs! – vált falfehérré a fiatalember. – Ezt talán Pinochet megtehette, de ma, ebben az ország­ban? – vadul megrázta a fejét. – Ki akarok jutni innen, de azonnal! Értik! Azonnal! Most!

Viktor lekent neki egy gyenge pofont. – Szedd már össze magad, te féleszű! – rázta meg a gallérjánál fogva. – Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy nincs-e nálad va­lamiféle jeladó, poloska, vagy bármi hasonló. Téged meg a ruhádat átnézzük egy teljesen ártalmatlan eszközzel és ha nem találunk semmit, akkor kapsz egy fejedelmi ebédet. A cég vendége leszel! Azt kérsz, amit csak akarsz. Sőt, egy vacsorára is jó vagy nálunk. Tehát, le­higgadsz végre, uborka?

Fabogár megadóan bólintott, s mintegy mártír, vetkőzni kezdett. Egymás után adta át levetett ruhadarabjait, ami­ket a százados két ujjal megfogva átvizsgált egy szuperérzékeny kéziműszerrel. – Gyakrabban is mosakodhat­nál – jegyezte meg.

– Ne röhögtessen már! Télen hetente fürdöm – jött a sértődött válasz.

A vizsgálat negatív eredménnyel és egy tusolással zá­rult, bár az utóbbira sokáig kellett késztetni a fiatalurat, de az a cáfolhatatlan érv, hogy egy rendes étterembe illik nem szagosan megjelenni, végül hatott. Még ruhát is si­került keríteni a cég álcakészletéből. Amikor felöltözött és tükörbe tekintett nem is ismert magára.

– Még a végén mi fogunk égni mellette – jegyezte meg a százados.

– Indulunk végre? – igazította meg kék alapon bordó pettyes nyakkendőjét Fabogár. Magára vett egy térdéig érő, bélelt ballonkabátot, ami viszont jótékonyan el­takarta halszálkás öltönyét. Fejére egy szép, nagy kari­májú kalapot tett. A magas szárú bélelt túrabakancs, íz­léses, mondhatni egyedi befűzésével csak tovább javí­totta az összképet. Nem is beszélve a túladagolásban szenvedő izzadtságelleni dezodorról.

– Egyszer ennek is vége lesz – nyugtatta magát Viktor, és kiadta jelszót: – Irány a kocsim. ...Fabogár, te hátra ülsz, és folyamatosan szellőztetsz, rendben. Különben kiváglak, mint macskát...

– Értem én, nem kell a magyarázat! Nincsenek hozzá­szokva az urak a magasabb szintű higiénés megjelenés­hez. Nem baj, csak idő kérdése....

– Nagyjából érted is, amit beszélsz? – veregette vállon a fiút Németh.

– Nagyjából. Azt ne felejtsék el az urak, hogy én egye­temre is jártam...

– Nem biztos, hogy jó az neked, ha emlékeztetsz ben­nünket jobb betöréseid helyszíneire –jegyezte meg Vik­tor.

– Felejtsék el, ne is zavarja az urakat, hogy valaha egyetemeket is látogattam. Nem olyan nagy dolog ez manapság és kisebbségi érzést sem szeretnék kelteni önökben... – legyintett Fabogár. – Nem nagy dolog az egyetem, ma már a pásztor is milliomos lehet, sőt, akár én is...

Viktor védnöksége alatt állt az étterem – ez volt a ki­sebbik –, amelynek parkolójában kiszálltak az öreg Fordból. A tulajdonos kijött eléjük az előtérbe, üdvözölte a társaságot. Az őrnagyot mint törzsvendéget külön is kö­szöntötte, de Németh százados sem volt ismeretlen számára. Mint vérbeli vendéglátós szakemberhez illik, nem tulajdonított jelentőséget Fabogár különös megjele­nésének. Előzékenyen segédkezett a ruhatárnál, majd egy félreesőbb boxhoz vezette a társaságot. Jóképű, negyvenes éveiben járó, kiegyensúlyozott ember be­nyomását keltette, aki él-hal választott hivatásáért, főleg úgy, hogy azt saját tulajdonú üzletében gyakorolhatja. Megvárta amíg vendégeik kényelmesen elhelyezkednek.

– Italt hozhatok? – kérdezte.

– Három korsó sört kérnénk, kettő gyenge világos le­gyen és egy barna erős – mondta Viktor.

– Értem, köszönöm – biccentett és mindannyijuknak átadott egy étlapot, és hangtalanul eltűnt.

A százados és az őrnagy rágyújtott, Fabogár pedig el­merült az étlap részletes tanulmányozásában. A tulajdo­nos személyesen hozta ki asztalukhoz az italt, az erős barnát Viktor elé tette.

– Választottak, uraim – kérdezte miután a másik két korsót is letette.

– Még nem – vakkantott Fabogár fel sem nézve az ét­lapból.

– Rögtön visszajövök – tette karjára fehér kendőjét és egy biccentéssel távozott. Néhány lépés után megállt, visszafordult s fejével intett Viktornak.

– Satya! Vigyázz a lököttre – mondta az őrnagy felállva az asztaltól és követte a Egont, a tulajdonost.

Az irodában Egon kínosan tördelve a kezét, azután ér­deklődött, hogy Viktor a szokásos pénzért jött-e, mert pillanatnyilag nem tud fizetni, de még nincs is március. Megnyugodott, amikor az őrnagy emlékeztette, hogy ő sohasem kért pénzt és sohasem jött érte. Ha Egon úgy érzi, hogy megéri fizetni, akkor az eddigi gyakorlat to­vábbra is érvényes. Ha fizet, fizet, ha nem, hát nem. Ebből baja nem lehet. Egon megnyugodva egy nagyot sóhajtott és biztosította barátját, hogy minden marad a régiben. Viktor visszament a boxukba, s nem sokkal utána követte a tulajdonos is.

– Sikerült választani? – kérdezte mosolygósan.

– Én kérnék kettő adag tatárbifszteket saját bekeverés­re, külön tányérra, sok szárazkenyérrel, mit nem mondok – rázta meg a fejét Németh –, szóval pirítóssal.

– Hát... – nyalta meg a száját Fabogár – nekem egy őzgerinc esne a legjobban...

– Ha szabad megjegyeznem, az egy négyszemélyes tál, rengeteg vegyeskörettel – mondta Egon.

– Hát ez remek! – csapta össze az étlapot a nyeszlett fiú. – Egy kicsit éhes vagyok...

– Válassz mást – nézett rá homlokát ráncolva az őr­nagy.

– Na, na! Maga azt mondta, hogy bármit választhatok! Már erre sem emlékszik? Lehet, hogy nem csak fülével vannak problémák, főnök?

– Emlékszem. Most is azt mondom: bármit választ­hatsz, kivéve az őzgerincet...

– Tudja, ez nem volt szép – bólogatott némi gondolko­dás után Fabogár. – Most kezdhetem elölről – vette ke­zébe az étlapot.

– Nekem egy bogrács babgulyást hozzon, de a nem túl erős, lazábbik fajtából – rendel Viktor –, és néhány vastagabb szelet félbarna kenyeret, meg egy deci Uni­kumot.

– Ez az! – kiáltott fel Fabogár. – Egy kacsasültet kérek, ha le lehet a szokásosnál némiképp nagyobb adagban, ugyanis már több mint két, vagy három hete nem et­tem... – tette az étlapot az asztalra vigyorogva. Asztal­társai tekintetét látva pontosított: – Kacsasültet nem et­tem az utóbbi időben, míg félre nem értenék...

– Savanyút, mit hozhatok?

– Nem is tudom... Talán egy tál céklát, igen... Azt hi­szem az stimmel a kacsához...

Kortyolgatták a sört, beszélgettek, megcsodálták a csi­nos pincérnőket, osztályozták a vendégeket, amíg az ételre vártak.

– Micsoda illat – hajolt az elébe tett kacsasült fölé Fa­bogár. Viktor elé egy bogrács került, benne sűrű, gő­zölgő babgulyás. Németh százados hosszan gusztálta a tálat, amit egy mosolygó felszolgálónő helyezett a  sö­röskorsója mellé. Miután betelt a látvánnyal, egy hirtelen ötlettől vezérelve villáját a tatárhús kelyhébe nyugvó nyerstojásra lapította. Szerencsétlen tyúktermék, szaba­dulni akarván a rá nehezedő nyomás alól, meglepő ma­gasságú ívet bejárva a százados ölében pihent meg. A tatárbajnok egykedvűen vette tudomásul megfontolatlan tettének következményét. Unottan nézte a sliccén nyug­vó sárga félgömböt, majd az asztaluk mellett elhaladó pincérnő után kiáltott.

– Kisasszony! – emelte fel a kezét. – Egy pillanatra, ha kérhetném – mondta fennhangon, mintha egyedül lettek volna a helyiségben. Az a nagy helyzet – folytatta –, hogy az egyik tojásom kiugrott a helyéről. Ha segítene európai módon rendezni ezt a kis bakit, nagyon hálás lennék.

Az étteremre halálos csend szállt, abbamaradt az evő­eszközök diszkrét csörgése, csak Viktor halk, de egyre erősödő fuldoklása jelezte az élet nyomát. Ugyanis félú­ton volt a torkán lefelé egy adag babgulyás, amikor a százados szavai hallatán ki akart törni belőle a röhögés. Több nyújtogatták a nyakukat a vendégek közül, mert az mégsem mindennapos dolog, hogy valakinek csak úgy kiugrik a tojása, azt az embert meg kell nézni. A pincérnő hátat fordított és rázta a nevetés. Az őrnagy végre le­küzdötte  a falatot, szalvétával megtörölte a száját.

– Mit csinált a tojásod? – kérdezte könnyes szemmel az értetlenül nézelődő századost.

– Kiugrott – mutatott ujjával lefelé –, ott van a gatyámon – mondta, de közben végre leesett nála is az aprópénz. Széles vigyorra húzódott a szája és fejét rázva legyin­tett. – A francba, csak nem vették komolyan, nyugodja­nak meg, minden a legnagyobb rendbe van. És elnézést kérek ha valaki félreértett volna... Szóval, kisasszony kaphatok egy törlőkendőt, meg egy másik tojást?

– Rögtön hozom – kuncogott a fiatal nő.

Fabogár az egész történésből semmit sem érzékelt, mert teljesen lekötötte a kacsa elfogyasztása. – Valami jó viccet mondott, főnök? – kérdezte negyed órával ké­sőbb.

 

A délután hátralevő részét azzal töltötték, hogy Viktor irodájában, az asztalára terített térképek fölé hajolva kije­löljék az éjszakai kirándulásuk útvonalait. Fabogár a ka­napén terpeszkedett és egy prüttyögő ügyességi játékot nyúzott. Az őrnagy néhányszor hazatelefonált, néha el­tűnt, majd mindenféle csomagokkal ismét megjelent. Be­hívta a csoport ügyeletesét, Kopasz hadnagyot. – Sanyi, keríts nekem egy pár rúdmászó sarut.

– Az mi? – tette csípőre a kezét az ügyeletes.

– Pontosan nem tudom, de régen azzal másztak fel a póznára a villanyszerelők – felelt az őrnagy.

– És hol szerezzek én ilyet?...

– Tudja a franc. ...Talán kérdezd meg az Elektromos Műveket, nekik talán még akad. Csak kölcsön adnak egy párat.

– Rendben – biccentett a hadnagy.

Németh százados kezébe vett egy fényképet és meg­mutatta Viktornak. Elmondta, hogy a kép Beróczy család kúriáját ábrázolja, a kapcsolódó történet pedig röviden így szólt: A család 1988-ba hazatért Ausztráliából, és meg sem várva a kárpótlási lehetőséget megindította visszavásárlási procedúrát, melynek eredményeként 1990-ben visszavehették birtokukat. A kúriát renováltat­ták, mégpedig rekord idő alatt, és 1991 őszén már meg is rendezhették a házavatót. 1993-ban viszont, szintén egy fogadás alkalmával, rejtélyes gyilkosságok történtek, ami alól a család ugyan tökéletesen tisztázta magát, majd visszaköltözött Ausztráliába. Azóta a birtok és a ház ela­dásra van meghirdetve, de nem nagyon akar elkelni. A bűneset egyébként máig sem lett lezárva.

– Valószínű, hogy a birtokon kell keresnünk a titkos rak­tárt. Arra is van esély, hogy a kúria és a raktár között létezik, vagy létezett föld alatti átjáró – fejezte be a szá­zados.

– Ott fogjuk kezdeni az éjszakai kirándulást – mondta Viktor. Hátradőlt foteljában, meggyújtott egy cigarettát és intett Némethnek, hogy hozza a vodkát. Mindhárman ittak egy pohárkával.

– Ez kellemes volt! – csettintett Fabogár. – Remélem vi­szünk magunkkal is.

Este fél nyolcra minden, amire úgy gondolták, hogy  szükségük lehet, be volt pakolva az öreg Fordba. Elindul­tak. És hogy menet közben ne unatkozzanak, Fa­bogár viccekkel szórakoztatta a társaságot. Eléggé mér­sékelt sikert könyvelhetett el, de ő nem az a típus volt, aki csak úgy feladja.

Szerencséjükre mindössze egy órát tartott a vicces au­tózás. Viktor bekormányozta a Fordot a Berlóczy kúria parkjában levő parkolóba. Teljesen kihaltnak tűnt  a kör­nyék. Kiszálltak az autóból, és magukra vették a háti­zsákjaikat. Viktor beállította a videomagnót, amelyhez egy meglehetősen hosszú antenna kapcsolódott. Egy ki­sebb készenléti táskában – amit a nyakába akasztott – lapult a kamera és az átjátszó adó-vevő.

Nekivágtak a téli erdőnek. A hold időnként elbújt a gyorsan mozgó felhők mögé, hogy utána ismét fent ra­gyogjon a havas táj felett. Már több mint húsz perce gyalogoltak helyenként térdig érő hóban, amikor Viktor megállt egy sudár fa előtt. – Hát azt hiszem ez jó lesz – járta körbe. – Satya, vidd fel és rögzítsd ezt kis műszert – nyújtotta a százados felé hétszer tizenöt centiméteres fekete tokba rejtett átjátszót.

– Én?! – kérdezte Németh olyan arckifejezéssel, mintha arra kérték volna, hogy a Niagara felett keljen át egy vé­kony kötélen.

– Miért, tudsz jobbat? Engem a magasabb ágak nem bírnának el, erre a szerencsétlenre – mutatott Viktor hü­velykujjával a mögötte toporgó Fabogár felé – meg csak nem bízhatok egy ilyen kényes feladatot. Csatold fel a sarukat és lendülj már, nincs most időnk itt tökörészni.

– Én nem tudok fára mászni! – jegyezte meg szomo­rúan a százados, de leült a hóba és nekilátott felszerelni magát a famászáshoz  az ő korában már nélkülözhetet­len eszközökkel. – Mégis milyen magasra tegyem? – kérdezte.

– Majd irányítalak, csak indulj már! – türelmetlenkedett a főnöke.

Németh nekiveselkedett és meglepően gyorsan jutott egyre magasabbra. Nem is volt olyan nehéz, mint előző­leg gondolta. – Itt jó lesz? Merthogy baromian csúszik, el van fagyva a törzs –  kiabált le.

– Menj tovább – felelt Viktor tenyerével felfelé legyezve.

– Ez a hobbija? – kérdezte Fabogár érdeklődéssel nézve a famászót. – Őszintén szólva elég gyerekes do­lognak tűnik.

– Ennél tovább nem megyek – hallatszott határozottan a magasból.

– Ha látod a kocsinkat, akkor rendben, de masszívan rögzítsd, és ügyelj azokra a kicsi kilógó drótokra, azok az antennák – felelt Viktor.

Amíg a százados fent ügyeskedett, lent a két férfi to­porgott és nézegették, hogy merre folytassák majd útju­kat.

– Maguk meg mi a fenét keresnek itt – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Megfordultak, és egy csizmás, pu­fajkás, kucsmás férfi állt velük szemben. Arcát féli megvilágította a holdfény, láthatták, hogy idősebb em­ber.

– Levegőzünk – vonta meg a vállát Viktor. – Tudja a büdös, koszos városi szmog után kell egy kis felfrissülés. És maga mi járatban, bátyám? Szintén a friss levegő csalogatta ki?

– Rossebet. Én vagyok a birtok gondnoka – felelt a fér­fi, és közelebb lépett.

– Az a helyzet, hogy kurvára nagyon utálom a gondno­kokat már zsenge gyermekkorom óta – kezdte mondóká­ját Fabogár, de Viktor kirúgta alóla a lábát, így nem tudta folytatni.

– Gyerekkorában az iskolagondnok véletlenül betörte a fejét, azóta van így a gyerek – legyintett Viktor a vastag hótakaróból előmászó Fabogár felé.

– Ja. Értem, kellemetlen – nézett a fiatalemberre a kucsmás. – És társuk mit keres a fa tetején? – bökött a százados felé. Viktor egy határozott mozdulattal a pufaj­kás férfi elé lépet, közben lehúzta jobb kesztyűjét és ke­zét nyújtotta a gondnoknak. – Engedje meg, Vadász Géza vagyok, a helyi vadásztársaság munkatársa – mutatko­zott be.

– Itt nincs helyi vadásztársaság – felelt a gondok, mi­közben elengedte az őrnagy kezét.

– Valóban, eddig nem volt, de éppen ezért a napokban megalakítottuk társaságunkat. Hamarosan önnek is kivi­szi a posta a belépési nyilatkozat kitöltendő példányát – mondta Viktor.

– Megjegyzem, elég nevetséges, hogy itt egy ilyen szép kis erdő és nincs benne egy tökös kis vadásztársaság – szólt közbe a havat verve magáról Fabogár. Ezen a gondnok elgondolkozott, de hamar visszatért a realitá­sokhoz. – Szóval, mi a fészkes fenét csinál az az ember a fa tetején?

– Neki a doktor enyhe magaslatai levegőt rendelt... De úgy látom túlteljesítette – ez ismét Fabogár volt.

– Egyszerű – tette a kucsmás vállára kézét az őrnagy –, elhelyez egy készüléket, ami a vaddisznók mozgását regisztrálja. Fel kell térképeznünk a vadak mozgását.

– Erre emberemlékezet óta nem láttak vaddisznót – le­pődött meg őszintén a gondnok. – De hol van a puská­juk? – nézelődött körül.

– Hát nem most mondta, hogy nincsenek vaddisznók, akkor meg mi a fenének a puska – okoskodott Fabogár. – Esetleg elképzelhető, hogy mégis csak vannak, mert nem szeretnék egy porontyait védő malacanyu szeme elé kerülni.

– Az a koca, meg a malacai, de itt nincse... – és mond­ta volna a gondnok tovább.

– Tessék! Na ugye, sejtettem én, hogy vannak! Ez a manus névről ismeri az egész pereputtyot Talán még eteti is őket... Hát én megyek! Ha meg kell halni, legyen, de ne egy megvadult disznó kölykei zabálják fel az em­bert! Sajnálom – emelte maga elé elhárítóan két tenyerét –, ez nem volt az alkuban. – És elindult... Volna, ha Vik­tor hátulról meg nem fogja a kabátja gallérját.

– Állíts le magad, agybeteg! Nincs itt semmiféle vad­disznó – sziszegte a fülébe.

– Ja! Majd később még kiderül, hogy mégiscsak jobb lett volna, hogyha inkább az van, mert farkasokkal, esetleg egy-két grizlivel valamivel nehezebb dűlőre jut­ni... Így bízzon az ember a rendőrségben – duzzogott Fabogár. Viktor prolongálta a lábkirúgásos lehiggasztást, de ezúttal úgy rendezte, hogy az affektáló Fabogár arc­cal borult a hóba. Mintha mi sem történt volna, karon fogta a gondnokot, ceruzalámpája fényénél megmutatta neki a rendőrigazolványát. A kucsmás ember akkurátu­san átvizsgálta a dokumentet és úgy döntött, hogy jobb lesz megfogadni a zsaru tanácsát, miszerint otthon a fű­tött szobában tévét nézni, esetleg a kölyköket fegyel­mezni, sokkal kellemesebb, mint idekint a jeges éjszaká­ban erdőt járni.

A százados fürgén ereszkedett le a fa törzsén, miközben  Viktor és Fabogár lassan elindult a tervezett irányba. A gond­nok levette kucsmáját, megvakarta a tarkóját és az előt­te földet érő, famászó eszközeit leszerelő és hátizsák­jába pakoló emberhez fordult: – Maga is rendőr?

– Nem! A villanyszerelő vagyok. Nem látszik? – mondta batyuját  hátára téve és a másik kettő után lábalt a hó­ban.

– Hülye világ ez... – morfondírozott gondnok hazafelé véve az irányt. – Nagyon bolond világ ez...