A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

3. Fejezet

Hazaérve először a pálinkát tette biztonságos helyre, majd a nappali egyik sarkában álló asztalhoz lépett. Az üzenetrögzítő két hívási kísérletet mutatott. Meghallgatta mindkettőt. Az elsőn felesége, Orsolya nyugtatta meg, hogy körül­ményesen ugyan, de szerencsésen megérkez­tek Szol­nokra és a riport nagyobbik része már el is ké­szült. Ha­gyott még néhány praktikus tanácsot, azután elköszönt. A második hívás egy régi ismerősétől érke­zett és mind­össze egy kérést tartalmazott: Viktor miha­marabb hívja vissza. Már ütögette is telefon gombjait. A kölcsönös üd­vözlések után gyorsan megegyeztek abban, hogy még az este folyamán felkeresi a régi ismerős.

Kihozta az udvar végében levő garázsból az autót, egy nyolc éves Fordot. Nem könnyű feladat kiállni vele az ut­cára. Jó tíz percbe telt, amíg elkotorta a havat – ami egyébként nagy pelyhekben ismét hullani kezdett – a fel­hajtóról. A körülményekhez képest hamar megérkezett Rákosfalvára. Takácsék háza előtt viszont megcsúszott és egy jó méretes hóbuckába fúródott a Ford.

– Szándékosan csinálják ezek – morogta kikászálódva az autóból.

– Látom, megjöttél – vigyorgott Takács a ház ajtajában. – Óvatosan, mert csúszik! – kiabálta. – Na, hát nem most mondom, hogy csúszik!

– Lecsukatlak – nézett fel Viktor térdelő helyzetéből. Sikerült elérnie a kaput.

– Itt már le van kotorva – mutatott Takács a már las­san fehéredő betoncsíkra.

A konyhában aztán kitört az örömünnep. Szmötyi nem bírt magával. Hosszú percekbe telt, amíg annyira lehig­gadt, hogy Viktor végre a háziakkal is szóba állhasson. Leültek a nagy asztalhoz, Klári frissen sült pogácsát, sört és üdítőt rakott ki, megemlítve, hogy a pogácsa a Mama kezét dicséri. Gyuri sört bontott, az öt éves Gyurika pe­dig megpróbált elslisszolni egy kólásüveggel a kezében, de a Mama résen volt, visszaterelte az anyjához. Szmötyi letelepedett Viktor lába mellé és elaludt...

– Isteni ez a pogácsa, Mamikám – mondta Viktor az ötödik után. – Ilyet a világon egyedül csak maga tud készíteni.

– A tepertősből is ettél? – kérdezte azzal a bizonyos széles mosollyal, mint amikor valakit hájjal kenegetnek. Viktor bólintott és egy újabb példányt vett magához. Juhtúró­sat. Élvezettel harapott bele. Takács végzett az első üveg sörrel, bontotta a másodikat.

– Képzeld, Viktor – szólalt meg Klári igen halkan –, ipa­ros leszek. Vettünk egy kötőgépet. Azt mondják az nem rossz üzlet.

– Na, megetetem a jószágot – állt fel az asztaltól az idősebb Gyuri.

– Megyek veled – ugrott le anyja öléből a fiatalabb Gyuri.

– Megnézed? – kérdezte Klári bizonytalan hangon Vik­tort.

– Hát hogyne! Na, gyerünk, mutasd! Életemben nem láttam még kötőgépet – felelt a férfi lelkesen és már pat­tant is fel a székről. Mozdulatát Szmötyi félreértelmezte, és vad vágtában a kijárati ajtó felé iramodott.

– Nézd, hát nem csodálatos? – mutatott Klári egy kül­önös szerkezetre, miután beléptek a nappaliba.

– De... Persze, csodálatos... Szóval ez egy kötőgép? – vakargatta a halántékát Viktor.

– Miért, nem úgy néz ki? Lehet programozni és tudja utánozni a kézikötést is – mondta Klári megsimogatva szerkentyűt.

– A kézikötést nem lehet utánozni – hallatszott a hátuk mögül ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a Mama hangja. Klári megengedett magának egy durva fintor, mivel háttal állt.

– És te ezt tudod használni is – csodálkozott el Viktor közelebbről szemlélve a számára teljesen érthetetlen szerkezetet. – Ez aztán a szép teljesítmény!

– Még nem igazán, de majd belejövök. Van hozzá leí­rás is. Csak még le kell fordíttatni... Spanyolból...

– Menni fog, ne aggódj – mondta Viktor könnyedén, mert látta, hogy az asszony elbizonytalanodik. – Majd a Mama segít, ha baj van. Ugye, kedves Mama? – fordult a meglepett anyós felé. – Aki ilyen pogácsát tud sütni, an­nak meg sem kottyan egy kis technika! Igazam van? – ölelte át az idősebb nőt.

– Ja, hát persze – dörmögte.

– Megkeresem ezeket a fiúkat, mert lassan mennem kell – mondta Viktor. Konyhából nyílt a kennelek felé ve­zető folyosó. Szmötyi a nyomában ügetett. Idősebb és kölyöknyi Gyuri éppen végeztek az ettetéssel.

– Miért van ilyen csönd? – nézett szét Viktor értetlenül.

– Te sem kiabálsz, ha tele van szád.  Zabálnak – mu­tatott a meglehetősen kényelmesen, otthonosan beren­dezett ketrecek felé a házigazda. Jól hallatszottak a lak­mározás félreismerhetetlen neszei.

– Mit mondott a doki? Rendben van Szmötyi? – kér­dezte Viktor.

– Egy egészséges makk nyomorultul érezheti magát a blökid mellett. Minden vizsgálatot, tűszúrást, macerát, szóval mindent fantasztikus önuralommal tűrt. Nem fala­tozott a dokiból, nem marta meg, de még csak nem is vi­csorgott, bár jelezte, hogy a tű az nem kívánatos a köze­lében. Lepisilte az egyik ápolót. Viszont: a doktor szerint, vagy nagyon megfontolt, vagy közeli ágon husky, esetleg farkas ősei lehetnek, mert nem nagyon ugat. Az biztos, hogy nem süketnéma, de nem egy beszédes jószág. Való­színű, hogy két-három hónapos lehet és a pillanatnyi méretét figyelembe véve... Hát jobb lenne, ha keresnél valami jól fizető állást, mert még bőven nőni fog.

– Nem veszett itt össze a kollégákkal? – aggodalmas­kodott Viktor.

– Nézd meg. Figyelnek rá a többiek, de nem kezelik ellenségként. Itt van például a Janicsár. Ő egy igen ag­resszív eb, de amikor Szmötyi a rácsa előtt álldogált, ak­kor előrejött, megszaglászták egymást, már azt hittem kitolja neki a maradék kajáját, de nem, rövid idő múlva visszavonult a vackára. Pedig ő aztán szokott őrjöngeni, ha új blöki kerül a közelébe. Tudod, elég régen foglalko­zom kutyákkal, de ez az állat – mutatott a folyosón csel­lengő kutyakölyök felé –, hát szóval, öregem, ez egy rej­tély. Őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire fogtok jutni ti ketten... Illetve hát így már négyen egymással. Azért Orsi ért a jószághoz, ezt nekem elhiheted.

– Tudom, Gyurikám. Köszönöm a segítségedet. Mi­vel tartozom?

– Elmész te a francba! – mondta sértődötten Gyuri.

– Rendben, majd idővel meghálálom – szorította meg a férfi kezét Viktor.

– Láttad az asszony kötőgépét?

– Persze, de én nem értek az ilyesmihez, viszont na­gyon profinak tűnik.

– Öregem, a Klári még életében nem kötött még kéz­zel sem, erre megvetette velem száztízezerért ezt a mi­csodát, hát nem őrület? Csak én lehetek ilyen nagy ba­rom – csóválta a fejét Gyuri. – Na, gyere! Itt a fürdés ideje – szólt vissza a gyereknek.

– Majd beletanul – próbált meggyőző hangot megütni Viktor.

– Na, ezt te sem gondolod komolyan – felelt a férfi sóhajt­va –, de semmi baj, legalább megpróbálja.

A búcsúzkodás nem tartott sokáig, Szmötyi egyenként végignyalt mindenkit, igaz nagyon visszafogottan tette, de a Mamát így is erősen megviselte a dolog. Idősebb Gyuri kísérte ki Viktorékat, kezében két vödör hamuval. – Az öregasszony baromian neheztel, hogy valami hely­beli csirkefogó tönkretette a gyerek jégpályáját. Képzeld, felszórta hamuval – mondta vigyorogva kint a kapunál.

– Na, ha most lebuksz, akkor véged – suttogta Viktor. Kinyitotta a buckába fúródott autó bal hátsó ajtaját, amin Szmötyi magától értetődő természetességgel ugrott be az autóba. Rögtön el is helyezkedett, s mire az ajtó be­csukódott mögötte már aludt is. Gyuri beszórta a kereke alá a hamut, Viktor pedig beüllt az autóba. A tükörből látta, hogy a házigazda miként tevékenykedik.

– Gyurikám! – nyitotta ki az ajtót – ez az autó az első kerekeinél van meghajtva. Azért köszi a lelkes segítsé­get.

– Pillanat – emelte fel bocsánatkérőn kezét –, van még salak, mindjárt hozom! – és berohant a házba.

Viktor kiügyeskedte az a autót a hóbuckából, és hát­ramenetben kijutott a főútig. Az egyre erősödő havazás ellenére viszonylag simán, háromnegyed nyolcra haza­ért. Biztos, ami biztos alapon beállt a garázsba, bár tisz­tában volt vele, hogy reggel korán és körülményesen kell indulnia. Ezen az estén még várt egy vendéget. Ponto­san nyolcra. Szmötyi megvizsgálta a lakás minden zu­gát, mindent megszimatolt és megtalálta a vackát is. Miután hosszasan elidőzött Trafó kosaránál, lehevere­dett saját helyére, fejét mancsára hajtotta és már aludt is. Viktor felfrissítette magát a fürdőszobában, utána a műsorújságot böngészte át. Bekapcsolta a televíziót, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.  Talán egy kicsit el is bóbiskolt.

A Telesport szignáljára riadt fel. A videó órája húsz óra öt percet mutatott. Szmötyi az előszoba felé fordulva ült, füleit igencsak hegyezve. Az utcáról kocsiajtó csapódása hallatszott. Nem sokkal később kopogtatott valaki az aj­tón. Az őrnagy megdörzsölte a szemét, ásított egy ha­talmasat, feltápászkodott a fotelból, s miközben Gyulai a legfrissebb sporthírekről tájékoztatta a nagyérdeműt, Szmötyit után ballagott az előfolyosón.

– Rendesen viselkedj, öregem, mert a látogatónk ven­dég. Nem idegen, hanem vendég, érted? – vakargatta meg a kutya fületövét, majd ajtót nyitott.

Egy férfi állt a kicsiny teraszon hosszú fekete télika­bátban, fekete kesztyűben, fején széles karimájú fekete kalappal. Vastag keretes szemüveget viselt és topor­gott. Egy fejjel lehetett alacsonyabb a házigazdánál. Vik­tor néhány pillanatig nem jutott szóhoz a látvány hatásá­tól. – Ákos? – kérdezte aztán bizonytalanul.

– Miért, nem engem vártál? – tárta szét kezét a férfi. – Bemegyünk, vagy itt beszélgetünk?

– Gyere – állt félre az ajtóból Viktor –, de ma nem lesz ám itt semmiféle farsangi buli.

– Vicces – jegyezte meg a vendég, közben lehámozta magáról a kesztyűt, kabátot, a kalapját hanyag mozdulat­tal helyezte a fogasra. – Ez az új divat, nem is tudtad? – fordult Viktor felé.

– Így már hasonlítasz önmagadra – vigyorgott az őr­nagy, és a két régi jóbarát megölelte egymást. Szmötyi, aki eddig csak figyelt, körbeszimatolta az idegent, és mi­vel mindent rendben talált visszavonult a vackára. Ákos­nak még megsimogatni sem volt ideje. A két férfi is a nappaliban helyezkedett el, és az első félóra a nosztalg­iázás jegyében telt el. Együtt jártak hajdan általános is­ko­lába, de a gimnáziumi évek alatt és utána is tartot­ták a kapcsolatot, bár voltak hosszabb időszakok is ami­kor szem elől tévesztették egymást. Ákos a tanárképzőt vé­gezte el, majd egy ideig levéltárosként dolgozott, jelen­leg pedig egy gimnáziumban tanít.

– Emlékszel a Gusztira? – kérdezte Viktor.

– Hát persze.

– Eszméletlen ügyes kölyök volt. Vasököl tanár úr ked­vence. Egyszer mellé kerültem a kötélmászás gyakorlat­nál. Guszti úgy kúszott fel, mintha természetes lenne, amíg én vért izzadtam. Gubbasztottunk a kötél végén, az a szemét vigyorogva, én meg kimerülve, s arra várva, hogy Vasököl végre kiadja a lefelé parancsot, amikor odaszóltam a Gusztinak a plafon közeli felé intve fejem­mel, hogy: figyeld már milyen szép nagy pók bambul itt reánk. A következő pillanatban csak a lefelé csúszó Guszti keze nyomán füstölgő kötelet láttam. Azt hiszem, hogy Vasökölben akkor támadt egy kis bizonytalanság a tornaórák kis eminensével kapcsolatban – fejezte be visszaemlékezését Viktor.

– Egyébként, mi lett a Gusztival? Nem tudsz róla?

– Nem... – ingatta fejét az őrnagy.

– Rátérnék jövetelem valódi okára, nem akarlak a vég­telenségig feltartani. Egy tanítványomról van szó...

– Kicsit élénk a gyerek? – vetette közbe Viktor.

– Nem egészen erről van szó. A tanítványom, nevez­zük az egyszerűség kedvéért Katinak...

– De ugye van igazi neve is?

– Igen. Katalin...

– Nagyszerű! Egy null a javadra, szerva itt, folytasd...

– Nos, tavaly nyáron Katalin megismerkedett egy fiú­val. Jól elvoltak, de október közepén minden harag, és egyéb cirkusz nélkül lezárult a kapcsolatuk. Egyiküket sem érte trauma, megrázkódtatás vagy ehhez hasonló.

– Bocs, de nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: hol szerezted ezt a piszok randa szemüveget? – kérdez­te Viktor. – Amíg el nem árulod és le nem veszed nem tudlak komolyan venni. Már ne is haragudj meg... De nézlek, és csak fojtogat a röhögés. Így nem lehet komoly dolgokról beszélgetni... Hozok még narancslét...

Ákos megdörzsölte az orrát: ''Ez a hülye semmit sem változott'' – gondolta, és levette az diliből felrakott okulá­rét. Viktor visszatért az üdítővel. 

– Érdekes – mondta –, így már majdnem úgy nézel ki, mint egy pedagógus, ki­csiny szatír beütéssel. Nyugodj meg, nem vészes, má­sok talán észre sem veszik... Kérsz bele vodkát? – kér­dezte, amikor Ákos poharába csurgatta a sárga gyü­mölcslét.

– Nem, köszönöm, de jó, hogy mondod – állt fel Ákos és kisietett a kabátjához. Egy ideig matatott a zsebeiben, majd néhány kisebb csomaggal tért vissza a szobába. – Ezt a csekélységet Orsinak hoztam, azt hittem ő is itt lesz – mondta egy doboz bonbont az asztalra téve –, ezt pedig Daninak... Kirakójáték... Ezt pedig neked... – nyúj­tott Viktor felé egy henger alakú díszcsomagolt valamit. Az őrnagy egy üveg jóféle vodkát hámozott ki a díszes pakkból.

– Igazán nem kellett volna – mondta barátja szemébe nézve –, ez nem volt divat közöttünk. – De ha már így áll a dolog, akkor bizony ellenőrizni kell a minőségét... – folytatta, és elővett két poharat, kibontotta az üveget és töltött. Az egyiket Ákos felé nyújtotta, aki elég kelletlenül, de elfogadta. – Egészségünkre! – emelte magasba po­harát Viktor, majd koccintottak, és lenyelték az égető nedűt.

– Folytathatom? – kérdezte Ákos, miután letette poha­rát az asztalra.

– Remélem nem haragszol, mert félbeszakítottalak. Természetesen figyelek, és bármiben számíthatsz a se­gítségemre – válaszolt Viktor. Kivett egy cigit az asztalon lévő dobozból, és rágyújtott. – Nem kínállak, mert, ha jól sejtem, még mindig nem dohányzol.

– Így van... Szóval folytatom. Tehát, a Kati és a fiúja szakított október közepén. November második felében felhívta valaki a lányt azzal, hogy a volt fiúja az ő közve­títésével szeretne ismét találkozni vele. Kati találkozott a közvetítővel, akit látásból ugyan valóban ismert, de a ta­lálkozóig sohasem beszélt vele. Annyit tudott róla, hogy valóban a volt sráca társaságával állt kapcsolatban. Hol presszókban, hol gyorséttermekben, hol egyéb hasonló helyeken találkozgattak, de a közvetítő fiatalember min­dig felhozott valamiféle kifogást, ami miatt a találkozó Kati volt barátjával minden esetben meghiúsult. Ez a műsor december közepéig, tehát egy hónapon keresztül tartott. A lánynak elege lett, és közölte a fiatalemberrel, hogy nem hajlandó a továbbiakban találkozni vele. Azu­tán egy pénteki napon mégis találkoztak a Kék Vitorla nevű étteremben. Ez egy igen elegáns hely... Megvacso­ráztak, beszélgettek, és várták Pétert, aki természetesen ekkor sem jelent meg. Nem is jelenhetett, mert mint utóbb kiderült szeptember óta Hollandiában tartózkodik a nagybátyjánál, aki hajógépész valami csatornahajózási miafrancnál.

– Ez lényeges lesz a későbbiekben? – szakította meg az előadást Viktor.

– Mi?...

– Hát az, hogy hajógépész a nagybácsi...

– Semmi jelentősége.

– Sejtettem...

– Tehát, a lány tizenegy óra körül rosszul lett a Kék Vi­torlában. Elmondása szerint valami általa eddig sohasem tapasztalt kábultság vett erőt rajta. Nem veszítette el az eszméletét, de képtelen volt önálló cselekvésre. A fiatal­ember a személyzet asszisztálásával kisegítette az autó­jába, és elindult vele az éjszakában. Kati borzalmas eseményként jellemezte a szerinte elmebetegre jellemző száguldást. Azt nem tudta pontosan felmérni, hogy mennyi ideig tartott, lehetett húsz perc, de lehetett egy óra is. Végül egy kihaltnak tűnő faluba érkeztek, ahol egy zárt udvarba kanyarodott az autó. Többen odaléptek a kocsihoz, kiemelték és bevitték egy közeli épületbe. Ar­ról, hogy ott mi is történt nem hajlandó egyetlen szót sem szólni. Reggel egy nyugodt tempóban haladó autó­ban térítették magához, és a Kék Vitorla közelében egy buszmegállónál kirakták, az autó pedig elhajtott.

– Érdekes a sztori, de ugye nem ugratni akarsz? – dörzsölgette homlokát az őrnagy.

– Te nem vagy eszednél... – hüledezett Ákos.

– Oké, bocs. Miért nem tesz feljelentést a leány? Kicsit megkönnyítené a dolgomat.

– A szülei nem tudnak az egészről, de nem ezért, ha­nem azért, mert szerencsétlenre úgy ráijeszthettek, hogy eszébe sem jut a rendőrséghez fordulni. Egyébként is van az egész történetben valami hátborzongató.

– Történt nemi vagy másfajta erőszak?

– Az éppen nem, ezért is érthetetlen az dolog. A lány láthatóan fél. Tegnap is beszélgettem vele, és azt mond­ta, hogy úgy érzi, hogy figyelik, követik. Időnként felhívja valaki telefonon és emlékezteti, hogy hamarosan talál­koznak. Egyszer azt is mondták neki, hogy nagyon sok pénzt fog keresni, ha okos lesz.

– Egyre cifrább a helyzet. Hány éves is ez a Kati?

– Májusban lesz tizennyolc. Idén érettségizik. Kiváló tanuló, értelmes, korához képest megfontolt gyerek. Tu­dod nekem az a legszembetűnőbb, hogy amikor a ház­ban történtekről kérdezem, egyszerűen elhallgat, mered maga elé, mintha valami felfoghatatlant idézne fel, és at­tól tartana, hogy senki sem hinné el neki, ha elmon­da­ná...

– Ha ő, vagy a nevelője nem tesz bejelentést, akkor hi­vatalosan nem tudok mit kezdeni a dologgal...

– Márpedig nem fog bejelentést tenni, ezt nekem elhi­heted... – bólogatott Ákos és ivott egy nagy korty na­rancslét.

– Akkor jól figyelj, Piszka barátom – szólította iskolás­kori gúnynevén a tanárt Viktor –, most kidolgozunk egy kisebb haditervet, amiben te is szerephez jutsz, mint gyerekpszichológus. Érdekel engem ez a különös histó­ria, és van néhány olyan ismerősöm, akiben túlteng néha a kalandvágy.

Egy óra alatt elkészültek a terv főbb vonalaival. Meg­beszélték a kapcsolattartás mikéntjét, egyéb fontos dol­gokat, azután Ákos magára szedte a maskaráját és el­búcsúzott. A házigazda és Szmötyi az ajtóig kísérték. Vik­tor megpakolta a kutyakölyök tálkáját finom falatokkal, utána lezuhanyozott, majd beállította a vekkert hét órára. Lefeküdt és nézte a tévét, de gondolatai már egy nappal előbbre tartottak.

 

– Viktor őrnagynak küldik – mondta a küldönc. Reggel hatkor nem sokan lézengtek a V-csoport helyiségében. Hétköznap lévén, mivel nem nagyon működtek a drogos diszkók, csupán három előállított adatait vették fel ép­pen, akik az ital hatása alatt fitogtatták erejüket. Ahogy józanodtak a fiatalemberek, úgy csökkent hangerejük volumene.

– Neked őrnagy úr, érted? – lépett a fiatal fiúhoz Bartos zászlós, akinek már tulajdonképpen lejárt a szol­gálata.

– Nekem aztán fing, hogy őrnagy, vagy mi a franc, én civil vagyok – vonta meg vállát a fiú. – Itt írja alá, és már mentem is – tolta a zászlós orra elé a tömböt. Bartos át­vette a paksamétát, miután a küldönc köszönés nélkül elviharzott.

– Megjött a Kollár dosszié. Kinek adjam? – lengette meg feje fölött az aktát Bartos.

– Tedd be a főnök asztalára, ezzel indít reggel – mond­ta Erika, aki szintén szedelőzködött. – Elvinnél hazáig? – kérdezte csábos mosolyával a zászlóst.

– El sem hiszed, mióta várok erre a pillanatra! – lelke­sedett Bartos –, csak azt nem értem, eddig miért nem ju­tott eszedbe, hogy együtt kocsizzunk végig az ébredő város hóval borított romantikus hajnalán.

– Csak tegnap romlott el az autóm – lehelt egy puszit Erika a zászlós homlokára.

– Értem. Beviszem ezt, és indulhatunk

– Édes vagy. Várlak. Megihatunk nálam egy feketét... Ha a férjem nem ébred fel – ez utóbbi mondatot csak nagyon halkan tette hozzá a lány.

– Jó reggelt! – csapódott ki, majd be az ajtó és Viktor álmosságtól bedagadt szemmel átviharzott a termen. A helyiséget néhány másodpercig hatalmába kerítette a dermedt csend. Többen az órájukat nézték és hitetlen­kedve csóválták fejüket, vagy értelenül vonogatták vállu­kat. Az őrnagy mögött becsapódott a hátsó lépcsőház aj­taja. Néhány pillanat múlva ismét kinyílt az ajtó és Bartos lépett ki rajta. Értetlenül nézett a többiekre. – Azt hiszem, a főnök rosszul aludt – mondta tétován. – Jobb lesz, ha mi most megyünk – karolta át Erikát és húzta a kijárat felé. Leléptek. A terembe visszatért a megszokott hajnali halk zsongás. Befutott Dömös százados is. Kollektíve üdvözölte a bent levőket. Asztalánál gyorsan áttekintette az éjszaka eseményeit, kiadott néhány utasí­tást, elintézett egy-két telefont, majd a főnöke irodája felé vette az irányt. Igencsak meglepődött, hogy az őr­nagyot ott találta a kanapén félálomban.

– Helló, főnök! – rázogatta meg a vállát – kényelme­sebb itt, mint otthon? Egyébként is csak nyolcra vár­tunk... Valami gond van?

– Tudod, Döme – nyitotta ki szemét Viktor –, ha az ember magához vesz egy ártatlan jószágot, akkor felelő­séggel tartozik érte... Hogy a rosseb egye meg... – mondta. Felkelt, megrázta a fejét és az asztalához ment. – Szükségem lenne egy frenetikus erejű kávéra...

– Szerencséd, hogy Toncsi már itt van. Ő a kávébaj­nokunk, szólok neki. – Amikor visszatért, Viktor folytatta.

– Reggel fél ötkor kellett kimennie. Most nem a kony­hába intézte el, azt csak akkor teszi, ha az asszony ott­hon van – támaszkodott két tenyerére Viktor. – Egy perc alatt végzett, de utána nem lehetett levakarni. Az isten se tudja, hogy honnan kotort elő egy kislabdát, és én egész hajnalban azt hajigáltam neki a hálóból a nappaliba. Nem volt képes megunni... Negyed hatig bírtam, most itt vagyok – fejezte be és lecsukódott a szeme.

– Sajnálom, főnök, de nem egészen értem, hogy miről szólt ez a történet – piszkálta a szája szélét Dömös. Vik­tor csak legyintett egyet, majd látszott, ahogy erőt vesz magán: ültében felegyenesedett, kezét felemelte a ma­gasba, mély levegőt vett, s miután kifújta az asztalra csapta tenyerét. – Van egy kutyám, de ezt már tegnap reggel elmondtam, amikor volt képed telefonon zaklatni. Hol van már az a kávé?...

– Ja igen, már emlékszem – kapott a homlokához Dömös. Kopogtak az ajtón, és Toncsi, a száznyolcvan­hat centi magas, mindig mosolygós hústorony lépett be, kezében egy nagyobb csésze kávéval.

– Óvatosan, főnök, mert egy kicsit erősebbre sikere­dett a szokásosnál – mondta csendesen, amikor letette a csészét.

– Toncsi, te most megmentetted szeretett főnököd éle­tét, ezért én örökké hálás leszek neked. Köszönöm – nézett hálásan a fölémagasodó szerényen mosolygó emberre Viktor. Felemelte csészét, néhány másodpercig élvezte a felszálló illatot, majd belekortyolt. – Szent isten – nyögte –, ez embertelen... De azért tényleg jólesik, kösz.

Toncsi mögött becsukódott az ajtó. A két férfi nekilátott átnézni a beérkezett anyagokat, napi teendőket. Először az a Switzer-féle gyilkosság orvosszakértői anyagába mélyedtek el. Az áldozat, Switzer Ádám műkereskedő fi­atal, csinos felesége. Hat napja jelentették az eltűnését, és tegnap akadt rá valaki a Népligetben egy padon. Le­szúrva és megfagyva, friss hóval belepve. Bokacsizmá­ján és hosszú kabátján kívül nem volt rajta más ruhada­rab.

– Többszörös erőszak jellegű közösülés, dulakodás nyomai, több fejre mért ütés, a halál bekövetkeztének  közvetlen, egyértelmű oka, egy, a szívet ért nagy erejű szúrás, amit valószínűsíthetően egy rendkívül éles tárggyal követett el a tettes – olvasta Döme hangosan a jegyzőkönyvet. Viktor a boncolási fotókat nézegette. Kor­tyolt egyet a kávéból, és agyában elkezdett lüktetni va­lami hatalmas érfőcsatorna. – Te, Döme, szerinted ártot­tam én valaha ennek a Toncsinak?

– Nem hiszem. Kapott béremelést... Igaz, csak tavaly ősszel. Miért? – tekintett fel az aktából a százados.

– Ettől a fekete szörnyűségtől a halottak is örök álmat­lanságban szenvednének...

– Te kértél erős kávét...

– Erőset, de nem mérget. Nézd csak meg azt a fotót. Sze­rinted ez képhiba, vagy valóban ott van – tolta Dömös or­ra elé az egyik nagyítást.

– Mire gondolsz?

– Azokra a pöttyökre a szúrási seb két oldalán.

– Nem tudom, de nekem nem tűnik technikai hibának, szerintem azok a pöttyök valóban ott vannak.

– Keresd már ki légy szíves a győri Kollár ügy anyagát, valahol itt kell lennie. Nagyobb összegbe lefogadnám, hogy ez a két ügy tulajdonképpen egy ügy. A kivitelezést illetően. Ami motivációt illeti, hát lesz egy kevés dolgunk és néhány álmatlan éjszakánk, ezt borítékolom.

– Na, itt van. Éjszaka érkezett – lapozott bele Dömös egy másik iratcsomóba –, figyelj csak, itt írja, hogy aszondja: közösülés, ütlegek, nagy erejű szúrás, mely a szíven áthaladt, azonnali halál...

– Jó, jó, a fotókat szeretném látni – türelmetlenkedett Viktor. A százados kiemelte a kötegből a fényképeket, és átnyújtotta főnökének, aki gyors keresgélés után kie­melt egyet. – Ezt nézd meg, öregem, itt is ugyanazok a pöttyök a seb szélei közelében. Mi az istennyila lehet ez?...

– Fogalmam sincs – felet Dömös, miután ő is megnéz­te a fotót.

– A feltalálás helyen semmi nyom, ugye?

– Egész éjjel havazott, főnök.

– A Kollárnét mennyi idő után találták meg? – kérdezte Viktor a homlokát dörzsölgetve.

– Egy pillanat – lapozott Dömös a papírok között –, itt van: hat nap után.

– Ott sem maradt semmi nyom, ha jól sejtem.

– A győriek jegyzőkönyve és helyszíni szemle adatai szerint semmi értékelhető. Illetve, egy pillanat... Aha, egy gyűrűt találtak a halott nőtől nem messze, de senki sem ismert rá. Sem a hozzátartozók, sem az ismerősök, sem az ékszerészek. Most is tárgykörözés alatt áll.

– Szarban vagyunk, Döme – vonta le következtetését Viktor. Felemelte a telefont és megnyomott egy gombot. – Miért, mit gondoltál ki beszél?... – húzta fel a szemöl­dökét, a kagylóba beszélve –, ha Gyöngyi és Anita meg­érkezik küld be őket. ...Délután? ...Akkor várjon meg! – fejezte be határozottan, és lecsapta a beszélőt. – Ez a Guriga nem teljesen normális – fordult a százados felé –, megkérdezte ki vagyok. Ott világít a lámpa készüléken, hogy Viktor. Egyébként is, mi a fenét keres az adminiszt­rátor helyén? Döme, miért van itt ekkora kupleráj?

Folytatták a teendők áttekintését. Az őrnagy egyre élénkebb lett, amit Dömös elég nehezen viselt. Volt még egy zsarolási ügy, amit László főhadnagy vizsgált; egy bonyolultabb leszámolási vagy adósságbehajtási ügy, ezt Gróf kapta meg, miután előző nap sikerült át­passzolnia a orosz, vagy ukrán, vagy bolgár, vagy stb. Olegéket; egy fiatalkorú iskolai narkó nepper, ezt Csilla százados vitte, valamint egy lövöldözéses családi per­patvar, amit a hirtelen haragú Kopasz hadnagy vizsgált.

– Jó reggelt! – csapódott ki az ajtó, és beviharzott Gyöngyi. Friss volt, üde és szép. Tele energiával, bájjal, ami egyáltalán nem meglepő egy huszonnégy éves hölgytől. Kezében néhány újság. – Láttátok már? – kér­dezte ügyes mozdulattal Viktor asztalára dobva a lapo­kat.

– Szia, te fergeteg – nézett rá Dömös.

– Jó reggelt – mondta az őrnagy egykedvűen, közben szeme már az újságokon kalandozott –, van egy olyan érdekes szokás, hogy mielőtt az ember benyit valakihez, aki ráadásul a főnöke, kopog.

– Legközelebb így lesz, megígé...

– Ki adta ki ezt az hírt, hogy a.... – csapott az asztalra Viktor, és elhajította a lapot. Dömös felszedte a földről, és a címoldalon olvasta: KÉTMILLIÓS VÉRDÍJ A MŰKERESKEDŐ FELESÉGÉNEK GYILKOSÁÉRT!

– Ez csak Nováki hozzájárulásával jelenhetett meg, ha nem a család egyéni akciója – mondta könnyed hang­nemben Gyöngyi.

– Hát bassza meg, akkor nyomozzon ő! – kelt fel Viktor a székéből. – A hülyéje azért megkérdezhetett volna en­gem is! Csak egy-két napot kellett volna várni ezzel a ba­romsággal! – folytatta a szűk helyiségben lassan fel-alá sétálva. – Gyöngyi, te jössz velem a Switzerékhez. Ki­lencre várnak, hozz egy kismagnót. Ott majd ezt is tisz­tázzuk. Utána elmegyünk a dokihoz.

– Csak nem beteg vagy? – kérdezte a lány aggódón

– Lantosek dokihoz megyünk. Kórboncnokra pedig még talán nincs szükségem... Azt hiszem... – vonta meg a vállát az őrnagy. – Döme, te meg viszed tovább a dol­gokat, ha Csilla megjön, nem elengedni.

– Oké, főnök – bólintott a százados. Megszólalt a tele­fon. A lány állt hozzá a legközelebb, így mindjárt fel is vette. Egy darabig hallgatott, majd beleszólt:

– Szia, én Gyöngyi vagyok. Jól vagy? ...Milyen ott az idő? ...Itt is. Adom, szia! Remélem hamarosan találko­zunk – mondta és az őrnagy felé nyújtotta a kagylót. A két nyomozó csendesen elhagyta a főnöki szobát.

Viktort a felesége kereste, és közölte, hogy még két napig marad, mert a kulturális riport ugyan elkészült, de közben akadt más, igen érdekes téma is.

– Ettől féltem – közölte Viktor rosszkedvűen –, szeret­ném, ha nem keverednél a tavalyihoz hasonló esetbe. Nem kell feltétlenül felforgatni egy várost. Visszaélések mindenütt vannak, de ebbe még nem dőlt össze a világ. Pesten is találhatsz hasonló ügyeket. ...Jó, értem. ...Renden, de vigyázz magadra, túl messze vagy tőlem, ha segítség kellene. ...Jó, megnyugodtam. ...Én is olvas­tam. ...Igen. ...Nem, szia.

Nagyot sóhajtott Viktor az mennyezet felé emelve te­kintetét. Ahogy lejjebb hajtotta fejét, meglátta a faliórát, ami negyed kilencet mutatott. Lassan ideje volt indulni a Switzer rezidenciára. Elintézett még egy rövid telefont: régi kollégáját hívta fel, aki saját vagyonvédelmi cégét irányította. Hamar megegyeztek közeli időpontban, ami­kor Viktor felkeresheti.

A teremben Gyöngyi csatlakozott az őrnagyhoz, és nem sokkal később már az Árpád hídon robogtak Viktor öreg Fordjában. Talán ha tizenöt percet autóztak még, amikor Buda egy csendesebb helyén befordultak a kere­sett utcába.

– Hát ezek sem kapnak idegrohamot egy benzináreme­léstől... – sóhajtott fel Gyöngyi, amikor meglátta a csodálatosan, szinte művészien felújított ha­talmas épületet. A parkot szűz hó borította, amit nem le­pett be a városi kosz, mocsok. Csak betonút volt tökéle­tesen letisztítva, melynek szürke csíkja a ház üvegpor­tálja előtti lépcsők alsó terasza felé vezetett. Itt állította le az autót Viktor. Miközben szálltak ki a járművükből, a lépcsősor tetejéről egy fekete egyenruhás marcona férfi indult feléjük. A másik hasonló alak fentről figyelte az eseményeket, készen az azonnali beavatkozásra, ha szükséges.

– Hé, maguk! Ez itt magánterület! – hadonászott az egyenruhás, ahogy egyre lejjebb ért. – Semmi keresniva­lójuk itt. Mit gondolnak maguk?

Gyöngyi a nyitott első ajtót fogva álldogált és gyönyör­ködött a ház és a park kínálta látványában. Viktor a kocsi tetejére könyökölve várta ki, amíg a férfi leért a lépcsőn. Ez gyorsan megtörtént.

– Be vagyunk jelentve – mondta csendesen az őrnagy –, ő a kolléganőm, én meg Viktor őrnagy vagyok a rend­őrségtől – tolta a testőr orra elé igazolványát.

– Elnézést, uram, de ki a franc gondolhatta, hogy a zsaruk ilyen járgányokkal közlekednek. Természetesen várják önöket, és ismételten elnézést, de a történtek után azt hiszem érthető a buzgóságunk – hadarta egy szuszra a férfi.

– Mi a franc lesz már!? Eltakarodnak végre, vagy le­menjek? – kiabálta a lépcső tetejéről a másik, fiatalabb fekete egyenruhás.

– Ne is figyeljenek oda – legyintett az idősebbik –, csak be akar vágódni. Pofádat befogod, te kölyök! – kiabált fel visszafojtott hangon és kézfejének heves mozdulataival mintegy elhessegetni próbálta társát.

Az előtérben idősebb és fiatalabb Switzer fogadta a rendőröket. Viktor és Gyöngyi bemutatkoztak, kifejez­ték részvétüket, majd röviden tájékoztatták apát és fiát a meghallgatások menetéről.

– Őrnagy úr, kérésének megfelelően iderendeltem mindenkit, aki a házban dolgozik és az eltűnése napján találkozott a menyemmel – mondta az idősebb Switzer –, a szalonban, de nevezhetjük társalgónak is, várakoznak önökre, kivéve a kozmetikus hölgyet, aki kicsit később érkezik.

Nem lenne célszerű most részletesen ismertetni a meghallgatások folyamatát, elég, ha összefoglaljuk a végeredményt. Az apóstól megtudták, hogy kifejezetten jó viszonyban volt az áldozattal, kölcsönösen szerették és tisztelték egymást. A férj elmondta, hogy négy évnyi ismeretség után házasodtak össze. Gyerekük még nem szü­letett, de egy-két éven belülre tervezték a család bővíté­sét. Nem tudott arról, hogy Évának haragosai lettek vol­na, és azt is kizártnak tartotta, hogy üzleti meggondolás­ból követte volna el valaki ezt a szörnyűséget. Zsarolás sem jöhetett szóba, hiszen senki sem jelentkezett, senki sem kért semmit, pedig mindent megadtak volna. Gyak­ran jártak társaságba, Éva asszony nem szakította meg régebbi baráti kapcsolatait sem, sőt a férje is nagyszerű­nek és kellemesnek találta velük az együttlétet. A sze­mélyzet sem tudott érdemi információval szolgálni, kivé­ve Katit, a húsz éves társalkodót(?), szobalányt(?), ugyanis nem sikerült egyértelművé tenni alkalmazotti stá­tuszát.

– Fél tizenegy lehetett – mondta fecsegő stílusban –, amikor Évikét keresték telefonon. Beletelt egy kis időbe amíg rátaláltam, mert a konditeremben volt.

– És hogyan keresték? – kérdezte Gyöngyi.

– Most mondtam, telefonon – felelte a lány bólogatva.

– Rosszul kérdeztem – mosolyodott el a hadnagy –, hogy hívták az illetőt, aki telefonált?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Kati –, nem mondott az semmiféle nevet. Annyit mondott, Switzer Éva asszonnyal szeretne beszélni. És beszélt is vele. Utána Évike nagyon feldobott hangulatba került. Ilyene­ket mondott, hogy: micsoda meglepetés lesz, meg ehhez hasonlókat. Rögtön fel is hívta a Sacikát, hogy jöjjön gyorsan, mert...

– Ki az a Sacika? – szólt közbe a rendőrnő.

–Ja, ő a kozmetikus. Jött is úgy kettő körül. Addig Évike felpróbált vagy húsz ruhát... – bólogatott megint a lány.

– Történt még valami? – kérdezte Viktor.

– Nem tudom, mert én fél háromkor elmentem. Ran­dim volt...

– Köszönjük.

Befutott Sacika, a kozmetikus. Mindenben megerősí­tette a szobalány történetét, sőt ki is tudta egészíteni az­zal, hogy ő hívta fel Éva asszony fodrászát és jelentette be őt fél ötre. Elmondása szerint Éva asszony kifejezett kérése volt, hogy sminkje kamerák előtt is jól mutasson. Megtudták azt is, hogy az áldozat fél négy tájban, még otthonról felhívta a férjét is, és nem sokkal ezután indult piros Toyotáján a fodrászához. Switzer Ádám, a férj, emlékezett a beszélgetésre, amelyben a felesége valami meglepetést emlegetett és jelezte, hogy később érkezik haza, az is lehet, hogy nagyon késő éjszaka. Többet még neki sem volt hajlandó elárulni. Nem talált a dolog­ban semmi meglepőt, hiszen máskor is elment nélküle a barátaival szórakozni, nem éltek  elszigetelt életet.

Sacika tudta a fodrász telefonszámát, így nem volt semmi akadálya, hogy Viktor felhívja, és megkérje arra, hogy várja meg őket, hamarosan ott lesznek. Megkö­szönték a háziak segítségét. Az őrnagy felhívta az apa és fia figyelmét arra, hogy minden lehetséges módon igyekeznek megtalálni a gyilkost, de óvta őket egy eset­leges egyéni akció megvalósításától.

– Tudom, hogy felkértek két magáncéget, de ők is kö­telesek megosztani velünk az információikat, és az in­formációgyűjtésen túl nincsenek törvényes lehetőségeik. Ezt egyébként a cégek is nagyon jól tudják. Kérem tar­tózkodjanak a sajtó informálásától, illetve, ha mégis meg­tennék, kérem, előtte egyeztessenek velünk, mert elképzelhető, hogy többet ártanak, mint használnak egy-egy riporttal, interjúval. Eljön annak is az ideje. És külö­nösen tartózkodjanak egy Glotter nevezetű sajtóhiénától – fejezte be mondandóját Viktor. Elköszöntek és siető­sen távoztak. A teraszon csak az idősebbik biztonsági őr felügyelt, aki fejét megbiccentve nagyhangúan köszönt el.

– Most pedig irány Simcsek úr üzlete – mondta Viktor, amikor kikanyarodtak a kapun.

– Ennek az Ádám gyereknek nem lehetett vajon semmi indoka? – tűnődött hangosan Gyöngyi.

– Minden elképzelhető, de akkor a győri dolog is az ő műve lenne, ezért nem gyanakszom családon belüli le­számolásra – vélte Viktor.

– De mi van akkor, ha csupán a végrehajtó ugyanaz mindkét esetben, a megbízó viszont más-más – fűzte to­vább gondolatmenetét a lány.

– Ez a szál sincs még elvarrva... – felelt némi töpren­gés után az őrnagy. – Ha meglesz a tettes, sok minden­re fény derülhet. És nagyon remélem, hogy hamar ráa­kadunk.

A pesti oldalon jártak, nem messze a Dunától egy mellékutcában volt a Simcsek fodrász szalon. Azért ne­gyed órát elkeringőztek parkolóhelyet keresve, amíg Vik­tor elunva a hiábavaló kísérletezgetést, a kocsi orrát fel­ugratta a járdára, közvetlenül az üzlet mellett. A Ford vége szépen kilógott az útra, elfoglalva annak jócskán  a felét.

– Azért el lehet menni mellette... – állapította meg a férfi.

Simcsek úr teljesen kopasz volt, de borostás. Üzlete egyszerű eleganciát mutatott. Néhány vendég búrák a alatt várakozott sorára, néhánynak pedig ügyes kezek nyomán formálódott a frizurája. A fodrász rendkívül készséges volt, mindent elmondott ami csak eszébe ju­tott Éva asszony utolsó látogatásáról.

– Külön és direkte felhívta a figyelmemet arra a rend­kívül fontos részletkérdésre, hogy kamerákhoz alkal­mazkodó, nagyon szolid, ám mindemellett értékes haj­művet képzelt el. A többit természetesen rám bízta... Mint mindig, ugyebár... – mondta szakmai büszkeséggel.

– Elmondta, hogy fotózáshoz, filmezéshez készül, vagy esetleg más, egyéb alkalomról lenne-e szó? – kér­dezte Viktor.

– Ez egy nagyon lényeges kérdés, kérem. Nem mind­egy ugye, hogy az illetőről beállított fotók készülnek-e, ahol van lehetőség az igazításra, vagy tévéről, film­ről, ahol erre kevesebb esély van...

– Nézze, mindjárt elviszik a kocsimat, lehetne rövideb­ben... – kérte Viktor.

– Természetesen – érződött nem kevés sértettség a hajművész hangjából –, konkrétan nem mondta, de min­den jel arra mutatott, hogy valamifajta élő műsorban fog szerepelni Éva asszony. Mint mondta nagy meglepetés­ben lesz része a családjának és az ismerőseinek... De nem hiszem, hogy ilyen meglepetésre gondolt...

Ennél többet nem tudtak kiszedni Simcsekből, mivel többet nem is tudott. Éppen idejében érkeztek az autó­jukhoz, mert megállt előtte egy tréler arra készülve, hogy elvontassa. Kisebb vita kerekedett, de a tréler sofőrjét sikerült meggyőzni arról, hogy jelen esetben rendkívül helytelenül járna el, ha tovább erősködne.

– Még hogy feljelent? A kis hülye... – dünnyögte az őr­nagy, miközben indított.

 

Lantosek doktor szívélyesen fogadta irodájában a két nyomozót. Gyöngyi egy kupica konyakot, Viktor egy do­boz sört kapott. Semleges dolgokkal kezdték a beszélge­tést, de az őrnagy hamarosan a tárgyra tért. Két fotót tett a doktor asztalára.

– Mesélj, öregem, mik ezek a foltok? – mutogatott ujjá­val a képek bizonyos pontjaira. Lantosek szemlélődött egy kis ideig. Szemüvegét levéve sóhajtott egy nagyot, töltött magának is egy konyakot, s miután lenyelte neki­kezdett:

– Ezt a két sebet, egy rendkívül éles tárggyal ejtették. Valószínű, sőt száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ugyanazzal, de gondolom ezzel nektek semmi újat nem mondtam. A sebek szélei mellett átható két-két folt nagy valószínűséggel az eszköztől származik, vagy an­nak valamiféle tartozékától.

– Na itt álljunk csak meg egy pillanatra – szakította fél­be Lantoseket az őrnagy –, szerinted mi lehetett az a tárgy ami ilyen nyomot hagyhat.

– Jó vicc! Eddig azt hittem, hogy te vagy a nyomozó, én honnan a francból tudjam...

– Csak van valami tipped, doki – fogta kérlelőre Gyön­gyi.

– Húsz éve csinálod, drága öregem, valami sejtésed csak lehet. Emlékszem jól, hogy sokszor a te megérzé­sednek köszönhetően jutottunk előbbre – toldotta meg Viktor. Lantosek hátrasimította őszülő haját, nevetve megrázta a fejét.

– Fene a pofátokat, oldjam meg én a ti ügyeteket. A tettes pontos címet nem kéritek... – morogta.

– Azt elég, ha a végén elárulod – legyintett a Gyöngyi.

– Szóval – kezdte a doki –, de ez szigorúan az én saját elképzelésem, semmi sem támasztja alá hivatalosan. Lehet, hogy tévedek. Tehát én egy tőrre tippelek, még­pedig egy szokatlan formájú tőrre. Figyeljetek – egy la­pon rajzolni kezdett. Ez a penge – mutatott a papírra ve­tett háromszögre – az alapja mondjuk öt centi, a magas­sága pedig... mondjuk tizennyolc. A penge nagy erővel hatolt a testbe, de nem maradt nyoma a markolatvédő­nek, pedig ha tövig nyomták volna, akkor annak bizony nyoma kellett volna, hogy maradjon. Nyolc centiméter mélységig hatolt a penge, de az biztos hogy ennél hosszabb volt. Valaminek meg kellett állítania, s ezt jelzi az a két folt a seb hosszanti tengelyének képzeletbeli folytatásában. Ezek az akadályok gömb formájúak lehet­tek.

– De hogy az istenbe kerültek oda – értetlenkedett Vik­tor.

– Én már kezdem sejteni – mondta Gyöngyi izgatottan.

– Látod, te nagy nyomozó, a női fantázia utolérhetetlen – veregette meg Viktor vállát Lantosek, és rajzolt tovább. – Ez itt – húzott egy újabb vonalat, mellyel meghosszab­bította a pengét ábrázoló háromszög alapját – mondjuk, hogy a markolatvédő. Ha erre bizonyos nyúlványokat tesznek – két ujját V alakban felmutatta – az megakadá­lyozza, hogy a penge egy bizonyos mélységnél beljebb hatoljon. Na, így már érthető? – csodálta művét, miután a markolatvédő és a penge találkozásából kiindulva be­rajzolta a V alakzatot. A két nyomozó hosszan nézte az elkészült kezdetleges rajzot.

– Te, doki, egy ilyen micsodának mi értelme van? – kérdezte Gyöngyi.

– Tudja a fene. Talán gyakorlóeszköznek, esetleg dísznek szánták, de lehet az is, hogy régebbi, antik da­rab és valamiféle jelképet hordoz... Nem tudom – tárta szét a kezét –, fogalmam sincs.

– Elvihetjük a művedet, vagy jogdíjas? – kérdezte Vik­tor. – Köszönjük a segítséget, ha valami még felmerül, jelent­kezünk.

– Örülök, hogy hasznomat vettétek, és jobb ha nagyon siettek a nyomozással, mert szerintem ez a valaki nem fog leállni. Csak megérzés! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját. – Sok szerencsét, gyerek – szólt utánuk. Elgondolkodva a szekrényhez ment és töltött még egy kispohár konyakot.

 

 

– Ütött az óra, leányzó! – mondta a férfi, miután beül­tek az autóba.

– Igen? – fordult felé érdeklődéssel a fiatal nő.

– Fél három. Elmegyünk ebédelni, mert rögtön kilyukad a gyomrom – bólintott Viktor és beindította a Fordot. – Van itt a közelben egy egészen rendes hely. Tudod, kockás abrosz, virág az asztalon, na meg tömény fok­hagy­maillat. Jó lesz?

– Azt hiszem isteni, bár nem is tudtam, hogy vannak még ilyen helyek a városban.

– Kevés ugyan, de még akad.

Az étterem valóban úgy festett, ahogy Viktor elmondta. Az ajtóból egy szűk lépcső vezetett le a valamikori pin­cébe. A nagyobbik helyiségben foglaltak helyet, s rög­vest megjelent az italos felszolgáló az étlappal. Ásvány­vizet és sört kértek. Az ételeket tekintve az erőlevesben mindketten megegyeztek, majd Gyöngyi párolt pulyka­mellet rendelt rizzsel, Viktor pedig borjúbécsit vegyeskö­rettel és céklával. Nem kellett sokáig várakozniuk, a le­ves hamar megérkezett. Beszélgetésük eleinte a szok­ványos dolgokról folyt. Gyöngyi azonban nem állhatta meg, hogy fel ne hozzon egy témát, ami régebben buj­kált már gondolatai között.

– Viktor, mondták már neked, hogy kissé különös zsa­ru vagy? – kérdezte evőeszközeit letéve.

– Persze – bólogatott a férfi, és lenyelte a falatot –, és általában akkor, amikor fegyelmi tárgyalásom volt éppen folyamatban, vagy függelemsértésért mószerolt be va­lamelyik nagyfejű.

– Én nem erre gondoltam. Amikor annak idején kide­rült, hogy a V-csoportban fogok dolgozni, az volt az álta­lános vélemény, hogy ott aztán megtanulom, mi a ma­gyarok istene. Megmondom őszintén egyáltalán nem örültem, hogy az állítólagos elit csapat tagja lehetek. Tulajdonképpen féltem, hogy valami elvetemült vadállat lesz a főnököm, aki a szabályzaton kívül az égvilágon semmit sem hajlandó elfogadni. Aztán kiderült, hogy ná­lad nincs alakiság, tudod mire gondolok, nincs mindent minden más alternatívát lesöprő főnöki parancs...

– Aha, említetted a szabályzatot... Igen, azt hiszem az még létezik... – vetette közbe Viktor egy újabb falat után. – És valóban, itt ez a vadállat, akivel most együtt ebé­delsz... És te leszel a desszert! – kapott nevetve eszcájgjával a lány nyaka felé, aki meg sem rezdült. – Egyél közben, mert hidegen nem az igazi. Egyébként nem vagyok híve a porosz típusú nevelésnek, és még kevésbé a szintén porosz típusú hatalmi alapon működő vakfegyelemnek sem. Ja, és még nem találtam meg a bölcsek kövét sem, hogy mindenkinél okosabb lehessek.

– Nekem valahogy úgy tűnik, mintha téged igazán nem érdekelne a munkád. Elvégzed, mégpedig nagyon profi módon, de nincs meg benned az a tűz, ami bennem iz­zik, és arra késztet, hogy a rossz ellen mindent, de tényleg mindent megtegyek. Belőled ez valahogy nem sugárzik, bár lehet, hogy bennem is csak legbelül van meg igazán, és egyáltalán nem látszik kívülről.

– Mondtam már, hogy egyél, mert hidegen ocsmány lesz – bökött Viktor a társa tányérjára, miközben ő maga már az utolsó falatokat nyelte le. Megtörölte száját, kezét a szalvétával, és intett a pincérnek. Felemelte a korsó sört, s amikor a felszolgáló az asztalukhoz ért, kezébe adta az üres korsót.

– Ugyanezt és egy konyakot, kösz – mondta. A pincér biccentett, és távozott.

– Nem vagy igazi főnök – folytatta Gyöngyi –, nem adsz utasításokat, parancsokat, mint szinte minden ki­sebb-nagyobb rangú vezető, nem hangsúlyozod a ha­talmadat, mert hatalmad azért az van, és ez tény. Mi­ért?... Vakon megbízol az embereidben, nem hozol egyedül döntéseket, viszont vállalsz minden felelőséget minden beosztottadért. Bennem is megbízol, pedig csak alig három éve vagyok a csapatban. Mi van, ha valaki beszervezett? Ilyesmi eszedbe sem jut?

– Volt idő, amikor a rendőrséget egyetlen párt befolyá­solhatta. Meg is tette, de keményen. Én akkor is zsaru voltam, de szerencsére a bűnügyi területen, ahol nyo­mozni, tettest felderíteni kellett. Ezen a területen lépeget­tem előre a ranglétrán szépen, megfontoltan, de persze abban az időben is voltak fegyelmi ügyeim, úgyhogy ez nem újdonság. Szabadidőmben ugyanúgy eljártam Illés, Omega, később P. Mobil koncertekre, mint bármelyik más fiatal, sőt tagja voltam egy remek idézőjelben ''csöves'' bandának, ma inkább rocker csapatnak mon­danánk. Engem is szembe spriccelt könnygázzal egy hülye egyenruhás tarlófejű sutyerák, mint sok más rock­rajongót Agárdon. Nem csukattam le, pedig nem lett vol­na túl nehéz. Csak azért mondtam el mindezt, hogy egy kicsit tisztábban lásd, hogy tulajdonképpen ki is a te fő­nököd – gyújtott rá Viktor, mert társa is befejezte az ét­kezést. Mintegy végszóra megjelent a pincér, tálcájáról letette eléjük a konyakot és a sört. Leszedte az asztalt, udvariasan megkérdezte mivel szolgálhatna még, majd Viktor bólintására távozott.

– És én miért érzem úgy, hogy téged igazán már nem is érdekel ez a bizonyos rossz, a bűnözés elleni harc? Közönyössé, fásulttá váltál, és vajon így leszek ezzel idővel én is? Esetleg rosszul érzem? – kérdezte Gyöngyi a konyakospoharat forgatva kezében.

– Azt hiszem, hogy jól látod a helyzetet. Tudod, amikor bejött a rendszerváltás, amiről a testületben kevesen hit­ték igazán, hogy megvalósulhat, de eljövetelében na­gyon sokan reménykedtek, de nagyon sokan ugyanakkor borzalmasan rettegtek tőle. Én is azt hittem, hogy akkor­tól majd minden megváltozik. Kurva nagyot tévedtem. És sokan tévedtünk kurva nagyot. Hosszabb ideje folyama­tosan kapok szaktanácsadói állásajánlatokat különböző nagyhírű vagyonvédelmi cégektől, mégpedig elképesztő fizetési feltételek mellékletével. Normális ember már rég vette volna a kalapját, és kapva-kapott volna a leggyen­gébb ajánlaton is. Mégis, mit gondolsz mi fészkes fené­ért vagyok még mindig állami zsaru? Egyelőre ez az éle­tem, de amire vágyom az egy erdő melletti kertes ház, nyugodt családi élet a feleségemmel, a gyerekeimmel, a barátaimmal., a kutyámmal, macskámmal – nézett ál­modozó tekintettel a plafon felé.

– Megértelek... – bólogatott a lány. Koccintottak.

– Azután meg van itt még egy dolog, ami marha mó­don fel tud bosszantani. Ez nem a csak a testültre érvé­nyes. A sok baromi okos vezető mereszti a seggét egy íróasztal mögött, miközben beosztottjai eszméletlen kö­rülmények között igyekeznek helytállni, és végül mégis sikerül nekik valami látványos eredményt elérniük, akkor kiszúrják a szemüket egy lapos borítékkal kísért vállve­regetéssel, de a főnökök kaszálják le a siker valódi gyü­mölcsét. Ez megfekszi az ember gyomrát. Még az enyémet is – zárta a témát Viktor. Hívta a pincért és ren­dezte a számlát.

Kint már égtek az utcai lámpák, dúlt a csúcsforga­lom. Az autóban is teljesen lehűlt a levegő.

– Kiraklak a kapitányságnál, nekem még van egy kis dolgom – mondta Viktor. – Magad mellé ve­szel egy szimpatikus kollégát, és végigkérdezitek az össze televíziós társaságot, kik akarták valamelyik mű­sorukban szerepeltetni Switzer Évát.

– Te jó isten! – sóhajtott fel Gyöngyi – Tudod te, hány ilyen cég van?

– Nem, de ahogy ismerlek két nap elég lesz. Bartos és Halász pedig a nő rokonait, ismerőseit, a Switzer cég üzletfeleit ellenőrzi.

– Kösz, de ez nem vígasztal...

Az őrnagy, miután Gyöngyit letette a kapitányság kö­ze­lében, a belső villanegyed felé vette útját. Hamaro­san fékezett egy elegáns épület előtt, melynek falai közt a cégtáblák tanúsága szerint legalább négy cég üzemelt, közöttük egy biztonsági és vagyonvédelmi nyomozóiroda is. Ennek főnökével, aki mellesleg régebben még munka­társa is volt, folytatott majd egy órán át tartó megbeszé­lést. Negyed hatkor elégedetten távozott. A rendőrség felé haladva felhívta lakását telefonon, ahol lánya, Petra jelentkezett, megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben van, Szmötyi nagyon aranyos, egyébként nézik a tévét, és különben sem kell aggódnia, mert ott marad éjszakára. Viktor ellátta lányát néhány teljesen felesleges tanáccsal, kérte, hogy feküdjön le időben, mert ő csak nagyon későn fog hazakeveredni.

A V-csoport helyiségében nagy volt a nyüzsgés. Fel sem tűnt senkinek amikor az őrnagy belépett és végig­ment a  termen. Illetve Gróf százados azért észrevette. – Főnök – intett felé –, valami elmebeteg alak keresett nemrég telefonon.

– ? – Húzta fel kérdőn szemöldökét Viktor.

– Így voltam ezzel én is – bólintott a százados –, pró­báltam kiszedni belőle, hogy mi a fenét akar tulajdon­képpen, de még neki állt feljebb. Még le is baszott amiért érdeklődni mertem... Végül is azt üzente, hogy a szú perceg, és itt egy telefonszám – nyújtott át papírfecnit.

– Perceg a szú? – dörzsölte meg homlokát Viktor. – Köszönöm, Gróf úr... – mondta elgondolkozva, miközben az irodája felé lépegetett. – Hát persze! – kiáltott fel be­nyitva az ajtón, s a szobában levők nagy megdöbbené­sére folytatta: – Hát persze! A Fabogár! Az a kis nyam­vadt, szemét féreg! Hát ki más, a Fabogár, de most kité­pem a szívét... Szevasztok – vett tudomást a többiekről. – Na, mi az újság, Satya? Minden készen áll? Az akció előkészítve?

– Nálam minden oké, de nálad, főnök nincs valami ki­sebb zavar... – állt fel a hatalmas íróasztal mögül a szá­zados. Viktor bejövetelének lendületével foglalta el a fő­nöki forgófotelt.

– El kell intéznem egy telefont – mondta, s már vette is ke­zébe a kagylót. A cetli alapján ütögette be a számokat – rádiótelefonja van ennek a kis mocsoknak...

Két beosztottja néma csendben, dermedten ácsorgott a szobában.

– Nya – hallatszott a kagylóból, majd némi csámcso­gás következett.

– Fabogár, te vagy? – kérdezte az őrnagy, de a vá­laszként ismét csak egy nyögés és csámcsogás hallat­szott. – Fabogár! Szólalj meg, mert kitolom a szemed... Viktor vagyok...

– Jé, hát maga az, honnan tudta meg a számom nagy­fejű?

– Először elmondod, hogy kitől loptad azt a telefont!

– Ez most nem jött be, barátom, a készülékem legális, ugyanis betársultam egy szállítmányozó céghez.

– Te jó isten – képedt el az őrnagy.

– Nem kell megijedni, csak mint segéderő fejtem ki ké­pességeim legjavát...

– Szerencsétlen cég – sóhajtott Viktor.

– Nem azért kerestem, hogy szórakozzon velem, tip­pem van. Sokat érő tippem, faszikám...

– Mint legutóbb. Úgy bevittél bennünket az erdőbe, hogy alig találtunk ki...

– Ott maguk voltak a pancserok – emelte meg a hangját sértődötten Fabogár –, hülye amatőrök. Végig­néztem az egészet. Úgy történt, ahogy vártam: négykor megtörtént az adásvétel, erre a maga kurva okos csics­kásai megjelentek fél ötkor....

– Hét órát mondtál nekem, te gazember...

– Akkor legközelebb mosson fület, nagyfejűkém...

– Megfoglak egyszer, Fabogár, de akkor...

– Mielőtt eltemetne, meghallgatná, hogy miket hallot­tam én tegnap éjjel?

– Gyere be mondjuk úgy... – Viktor a századosra né­zett, aki kilencet javasolt – úgy kilencre, akkor megúszod egy közepes pofonnal az ügyet.

– Hát, kilenc?... Az valahogy pont nem lenne jó. Akkor még a klubomban vagyok...

– Na figyelj rám, te kis hernyó! Vagy itt leszel pontban kilenckor, vagy megkeresünk, de akkor a fiúk rajtad fog­ják gyakorolni a legveszélyesebb bűnözők ártalmatlanításának legújabb módszereit.

– Akkor most maga figyeljen, zsaruk szégyene: éppen azt próbáltam bizonygatni, hogy el sem képzelhető szá­momra kilencnél kedvezőbb időpont. Majd ügyesen oda­konspirálom magam az irodájába.

– Meg ne próbáld! – kiabált felugorva foteljéből az őr­nagy. – A múltkor is túl jól sikerült, és nem vagyok kí­váncsi a lehányt, összevizelt verziódra! Megértettél?

– Ja... Majd találok valami finomabb trükköt, ami a ma­ga kényes gyomrának is megfelel...

– Ne erőltesd magad, egyszerűen gyere be, te féreg. Egyébként meg miről lenne szó? – kérdezte Viktor elő­véve a társalgási hangnemet.

– Maga teljesen dilis, ez nem telefontéma – kiabálta Fabogár. – Jön a főnök, most le kell tennem – kattant a készülék.

– Baszódj meg, te idióta!... – csapta le a kagylót Viktor.

– Valami baj van, főnök – lépett közelebb Németh szá­zados.

– Semmi – nézett rá az őrnagy –, csak egy régi kedves ismerős. A Fabogár. Megint van valami tippje, de ennél is rosszabb, hogy újra rájött a konspirációs dili. Tavaly úgy hozatta be magát, hogy magára öntött vagy fél liter császárkörtét, megivott néhány deci büdöspálinkát, majd ezek után leállított egy rendőrautót, a kiszálló zsarut síp­csonton rúgta, leanyázta, s miután betették a kocsiba, hogy előállítsák ledugta az ujját, és az egész verdát tele­hányta, közben bevizelt. Mindezek után közölte a kerületi ügyletes tiszttel, hogy engem keres. Úgy hozták át, ahogy volt... Ráadásul mindannyiunkat bepalizott, utána meg jól eltűnt... De erre azt hiszem emlékeztek...

– Elég élénken – szorította ökölbe a kezét Németh –, és most ez a pasas idejön kilencre – nyalta meg a száját.

– Remélem... – felelt az őrnagy. – Megvolt az eligazí­tás? – kérdezte.

– Azt gondoltam, hogy te óhajtod megejteni, de egyéb­ként mindenki tudja a dolgát. Jön velünk egy drogszimat, egy kamera, és úgy számoltam, két egyenruhás elég lesz. A Kocsis Tibi meg Guriga van pillanatnyilag a hely­színen. Folyamatosan kapjuk a tájékoztatást, pillanatnyi­lag három vendég élvezkedik.

– Pont a Tibikét küldted ki? Úristen, az képes befizetni egy utolsó körre. Remélem, őt fogjuk elsőként lecibálni egy husiról... – dörzsölte össze tenyerét Viktor, moso­lyában némi gúny bujkált. – Lehet szedelőzködni, uraim. Anita az én autómmal jön, és mi most indulunk is. Hétkor start. Apropó – fordult vissza a százados felé –, a kerü­letiek tudnak a razziánkról?

– Nem – felet Németh –, majd megtudják.

 

Amíg a helyszínre értek, Viktor elmondta Anitának, a huszonhárom éves, göndör hajú nyomozónak, hogy mi lesz az ő különleges feladata az elkövetkező napokban. A lányt nagyon feldobta a lehetőség, hogy végre valódi, önálló feladatot kell megoldania. Az sem riasztotta külö­nösebben, hogy főnöke igen veszélyesnek állította be a leendő munkát. Anita alig fért a bőrében.

– Vedd úgy, hogy ez lesz a tűzkeresztséged – nézett rá az autó sötétjében Viktor.

– Nem fogsz csalódni bennem, és köszönöm, hogy nem egy öreg rókára bíztad ezt az ügyet – kulcsolta össze ujjait izgalmában a lány. – És itt mi lesz a dolgom? – kérdezte felvillanyozva.

– Jössz velem, és nagyon figyelsz – felelte az őrnagy halkan. – És lehetőleg ne lövöldözz!

Az utca csendes volt, a környéken nem sok mozgás történt, néha elment egy autó, egy-egy hazatérő bóklá­szott a szomszédos bérházak kapuja felé. Az utca másik oldalán a kicsiny játszótér is hóval betakart álmát aludta. Nem nyikorgott a hinta, nem rohangáltak a jól nevelt ku­tyák, hogy gazdáik kényelmét mutatva szokás szerint összeszarják a homokozót és a nem létező pázsitot. Pedig még csak hét óra lett volna néhány perc múlva. Nem hallatszott a zsúfolt nagyváros nyüzsgése sem, de még egy kocsma sem volt a környéken, ahonnan néhány ki­tántorgó lecsúszott részeg polgár, édes-bús nótázásával boldogíthatta volna a környék lakóit. Semmi, csak a csend.

Hamarosan azonban egy Escort állt meg az ominózus ház előtt. Egy középkorúnak látszó jól öltözött férfi szállt ki, gondosan becsukta az ajtót, majd a ház kapuja felé vet­te az irányt. Ráérősen, dudorászva lépkedett. A kapu előtt rágyújtott és csak utána nyomta meg a kaputelefon gombját.

– Guriga, te jössz! – hallották a rádióból Németh szá­zados hangját minden autóban.

Válasz ugyan nem érkezett, de egy erős fizikumú férfi a becsukódó kapunál termett, hogy  lábával megakadályozza annak bezáródását. Intett.

– Most meg mi jövünk – szólt a mikrofonba Viktor. Csendesen szállingózni kezdtek az emberek a kapu felé. Csak a kutya és két gazdája maradt a helyén.

Csendben osont fel a kis csapat a lépcsőházban. A második emeletre érve vártak egy keveset, majd az őr­nagy intett Kocsisnak, hogy a megbeszéltek szerint cse­lekedjen. A főhadnagy határozott léptekkel haladt a gan­gon, mögötte osontak a többiek. Amikor mindenki elfog­lalta helyét a lakás bejárati ajtaja körül, Kocsis bekopo­gott. Néhány pillanat múlva kinyílt egy kicsiny kémlelőab­lak.

– Mi tetszik? – hallatszott egy fiatal női hang.

– Én jelentkeztem be telefonáltam néhány órával eze­lőtt – mondta Kocsis –, néhány barátommal szükségünk lenne egy kis kezelésre.

– Akkor minden rendben – felelt nő és kinyitotta az aj­tót –, gyertek csak. Mi aztán mindent megadunk a ked­ves vendégnek. Lányok is lesznek? Na, erről nem volt szó... – méltatlankodott a meglehetősen hiányos öltözetű hölgy a benyomulók láttán.

– Nyugalom! Rendőrség! Csak egy kis ellenőrzés – mondta halkan Németh százados.

– Szent isten! A rendőrség – sikított fel a nő, vagy in­kább leány.

Az akció villámgyorsan, összehangoltan zajlott. Percek alatt összeterelték a különböző szeparékból kikóválygó nőket és férfiakat. Egy társalgóra emlékeztető helyiség­be tereltek mindenkit.

– Azért ez disznóság – hőbörgött hangosan egy idő­sebb úriember. – Legalább megvárnák volna, amíg befe­jezzük. Éppen kezdtem élvezni, amikor lehúzták rólam a lányt.

– Legközelebb majd vigyázunk, addig is öltözzön fel, itt hölgyek is vannak – javasolta Guriga. – Gyerünk lányok, öltözni, ha nem akartok ebben hidegben szarrá fagyni.

A hölgyek nem kapkodták el, némelyik még megpró­bálta ingerelni is meztelenségével a zsarukat. – A lányok is jók nálam – mondta Anitára kacsintva egy feltűnően vörös hölgy, akinek az arcán még ott csillogott az aktus sikerének ékes bizonyítéka.

– Kicsi szívem, ne akard, hogy segítsek felöltözni – mosolygott vissza a zászlós.

– Ez hova nyílik? – kérdezte az őrnagy egy magas vé­kony lánytól, aki válaszul megrázta a fejét és széttárta a karját.

– Nem tud magyarul, a tajgából jött szerencsétlen – mondta egy másik a bugyiját felvéve. – Egyébként a fő­nökasszony irodája. De nem örülne, ha most megzavar­ná, mert fontos üzleti tárgyalása van – vonta meg  a vállát a lány.

– Talán tudnék neki néhány hasznos tanáccsal szol­gálni – felelt az őrnagy, és maga mellé intett Grófot. Be­nyitottak a helyiségbe, amelyben néhány iratszekrényen, egy feltűnően nagy ruhásszekrényen valamint egy kisebb író­ásztalon kívül, a leghangsúlyosabb bútornak egy hatal­mas, halványkék műbársonnyal borított franciaágy bizo­nyult. Nem volt üres. Egy izmos pucér férfi feküdt rajta hanyatt, fölötte térdelt egy középkorú arányos testű me­zítelen nő, aki a férfi égnek meredő jelentős férfiasságát ízlelgette. A váratlan vendégek megjelenése sem zavar­ta meg az idillt. A férfi láthatóan az élvezetek csúcsa felé száguldott, szemei csukva, csak csípője mozgott egyre hevesebben. Ujjai a fölötte térdelő nő testnyílásait matat­ták. Mindkét test egyre hevesebben mozgott.

– Egy ilyen live show-ért máshol vagyonokat kell fizetni – jegyezte meg Gróf.

– Rendőrség! – töltötte be a szobát Viktor hangja. A nő megdermedt, alatta a férfi egyre hangosabban, zihálva biztatta, hogy még... még...

Gróf az őrnagy tarkójába súgta: – Ez a Jakab...

– Oouu. – nyögte Viktor, amikor felismert az ágyról le­kászálódó nő arcát. Az izmos férfi már nem tudta vissza­fogni magát, ezért gyorsan hasra fordult, és magáévá tette a francia­ággyat.

– Viktor és a Gróf! – állt meg előttük csípőre tett kézzel a főnökasszony, miután kézfejével letörölte a száját. A harmincnyolc évéből legalább tízet nyugodtan le is ta­gadhatott, hála a rendszeres testedzésnek és néhány remekül sikeredett plasztikai beavatkozásnak. – Hát so­hasem lesz már nyugtom tőletek? Több, mint tizenöt éve nem hagytok nyugodtan dolgozni, hát meddig fog ez tar­tani? – mondat végére már kiabált.

– Nyugi, nyugi – lépett közelebb Gróf.

– Ez egy törvényesen működő cég – mondta látszólag lehiggadva.

– Nincs bejegyezve – jegyezte meg az őrnagy.

– Folyamatban van – felelt ingerülten a nő. – Eddig négy év sittet köszönhetek nektek, most megpróbáltam törvényesen, mi a fenét akartok még. Miért nem lehet egy tisztességes, adózó, orvosilag ellenőrzött bordélyt nyitni ebben a kurva országban? Na, miért nem? Kényte­lenek vagyunk ilyen cégeket létrehozni, hogy ne az utcán kelljen ácsorognunk a stricik zsebére – hadarta egy szuszra.

– Igazad van Gabi, de csak részben, közben azért öl­tözz fel, a sitt az az elmúlt rendszerben volt, annak vége. Maga is öltözzön már fel – szólt az ágyon hasaló férfi­hoz.

– Rettentően kínos helyzet – pislogott a kliens –, kimehet­nék a mosdóba?

Gróf odadobott a fürdőlepedőt, amit maga köré csavart az úr, és a lányok kuncogása kíséretében eltűnt a mos­dóhelyiségben.

 

– Te haragudhatsz mindenkire, Gabi. A törvényhozók­ra, a polgármesterre, a nemzetközi egyezményekre, a stricikre és mindenkire, de Grófra és Viktor bátyóra nem. Mi nem haragszunk rád, nincs veled az égvilágon semmi bajunk, de nekünk ez a dolgunk, mi ebből élünk, csak­úgy, ahogy te meg abból élsz, amiből. Na, öltözz már... Alakíts pártot, szakszervezetet, vagy bármit, és lobbizz, de ne ránk haragudj. Persze haragudhatsz is, de attól a helyzetem fog megváltozni. Ha lesz rá törvényes lehető­ség, lehet, hogy én leszek az első, aki bordélyt nyit.

– Társulok – jelentkezett Kocsis főhadnagy. A társal­góban közben befejeződött az adatok felvétele, a vendé­gek rendezték tartozásaikat, és lányok is nagy nehezen felöltöztek és útra készen várakoztak.

– Azért a franc a pofátokba – duzzogott Jakab Gabi –, mi lesz a vád?

– A szokásos, prostitúció elősegítése, kerítés, meg a kapcsolódó gazdasági problémák.

Anita odalépett Viktorhoz és halkan mondott neki va­lamit.

– Most hallom, Gabi, hogy a baj nagyobb, mint gondol­tam. Kiskorúak megrontása, külföldiek feketén alkalma­zása...

– Micsoda? – kiáltott fel a nő félig magára vett szűk farmerját rángatva. – Hogy volt ez kiskorúakkal? Hol van itt kiskorú?

Németh százados két lányt vezetett az ajtó elé: – Íme – mondta –, ő tizenhat, ez meg tizenhét.

– Kis hülye kurvák! Ezek engem átvertek.

– Ezt majd tisztázzuk... – nyugtatta meg az őrnagy. – Hol marad már az ügyfeled? – nézett a mosdó felé. Ép­pen akkor lépett ki, még mindig törülközővel elfedve tes­tét.

– Főnök, átnéztük helyiségeket, de semmi komoly, ké­szen vagyunk – mondta Kocsis az őrnagyhoz lépve.

– Oké rögtön indulunk, csak felvesszük az úr adatait.

– Miért, mit követettem el? – kérdezte a férfi, amint ép­pen a nadrágját húzta fel.

– Ön semmit – nyugtatta meg az őrnagy –, csupán fel­vesszük az adatait, és mehet isten hírével.

– Aha, értem – bólintott a cipőfűzőjét bogozva. A kö­vetkező pillanatban pedig hatalmas csörömpöléssel kive­tette magát a csukott ablakon a gangra. Nem sok hiány­zott ahhoz, hogy az folyosókorláton átesve a mélybe zu­hanjon. Futásnak eredt a lépcsőház felé.

– Ebbe meg mi franc ütött – lendült az ajtó felé Gróf, de Viktor megfogta a vállát.

– Hagyd, hagy menjen... Úgyis elengedtük volna, nem igaz Gabi? Ki volt ez az ember?

– Tisztviselő. Szerintem azért rohant el... – felelt a fő­nökasszony. – Most ki fogja megcsináltatni az ablakot? Ezek mindent elvisznek mire intézkedhetek – mutatott ki az ablakok felé, amelyekből itt-ott már kukkoltak a lakók. Lövés dörrenése hallatszott a ház kapuja felől, azután még egy, s pár pillanattal később kicsit távolabbról egy harmadik.

– Gróf! Beviszitek az egész társulatot! Satya! Gyerünk – kiáltotta futtában Viktor. Fegyverrel a kézben érkeztek az utcára, ahol az előbb előlük menekülő férfi feküdt a havas úton a kocsija közelében. Negyven-ötven méterre egy alakot láttak rohanni a járdán, távolabb egy autó fé­nyei gyúltak fel, és amikor az illető odaért és beugrott a kinyíló ajtón, az autó nagy sebességgel startolt.

– Lásd el, és hívj segítséget – utasította a közben szin­tén leérkező Karikás zászlóst az őrnagy. – Gyerünk, Satya! A kocsimhoz!

Felmordult, majd felpörgött az autó motorja. A járdát is igénybe véve sikerül egy lendülettel megfordulni az úton. Száguldottak a menekülő autó után.

– Viktor, ez az utca egyirányú – szólalt a százados.

– Tudod mit? Hát erről sem én tehetek – vont vállat Vik­tor – kérj segítséget, mert lelépnek. Kapaszkodj – mond­ta és éles kanyarral vágódott be az egyik keresztutcába. Satya folyamatosan tájékoztatta az ügyeletet pozíciójuk­ról. Újabb, ezúttal bal kanyar következett, és ezen az ut­cán már jelentősebb forgalommal találkoztak. Néhány további hajmeresztő kanyar és előzés után a Kőbányai úton követték száguldva a menekülőt.

– Baj, lesz, főnök! Az a busz nem lát minket – mutatott a megállóból kiinduló jármű fel Satya. Viktor kihúzott bal­ra, de az igen erős szembe forgalom miatt nem maradt lehető­sége előzni. Vagy mégis? Még több gázt adott, és a Ford éppen hogy elhúzott a busz mellett, besorolva elé, de a szemből érkező fénykürtjeivel villogó és kétségbeesetten fékező teherautó még így is leszakította a hátulsó lökhá­rítóját.

– Ezek nem látják a kék villogót? – nézett  Viktor az erősen kapaszkodó beosztottjára.

– Ahhoz ki kellett volna raknunk – bökött fejével a hát­só ülés irányába Satya.

– Hát akkor meg mire vársz? Tedd már ki azt a szart, mielőtt valami monstrum eltapos. Nézd már, mit csinál a barma...

Az üldözött Mazda átvágva járdán, parkolón, ívesítve a kanyart ráfordult a Könyves Kálmán körútra. Viktor is megjátszotta ezt a figurát, de neki annyival nehezebb lett, hogy közben zöldet kaptak az abba az irányba hala­dók, így őket is kerülgetni kellett. Történt is mögöttük két kisebb koccanás.

– Hát most mi van? – csapott a kormányra az őrnagy. – Hát senki sem képes keresztbe állni eléjük! Hol az ég­ben vannak a közlekedésiek? Közben elérték az Üllői utat, ahol a Mazda jobbra vette az irányt a Nagyvárad tér felé. A Ford nem sokkal lemaradva mögötte. A Nagyvá­rad térre érve a Mazda vezetője látta, hogy szemből az Üllői úton több szirénázó, villogó rendőrautó érkezik felé. A kereszteződésbe érve egy hirtelen mozdulattal balra, a Haller utca irányába rántotta a kormányt, mit sem nem törődve a szembejövőkkel, akik tette láttán eszméletlen fékezési, elkerülési manőverekbe kényszerültek. A Mazda megúszta, de több nagy csattanás hallatszott mögötte. Viktornak erősen le kellett lassítania, hogy kike­rülje az összetorlódott, helyenként összeroncsolódott au­tókat, de nem veszített túl sok időt.

– Ez egy elmebeteg ámokfutó – nézett a századosra. – Megállítjuk, mert összetöri a fél várost.

Németh százados folyamatosan tájékoztatta a központi ügyeletet és a többi járőrautót a helyzet alakulásáról. Mögöttük is hallatszottak már a rendőrségi szirénák.

– A Haller végén kilövöd a gumiját – mondta Viktor. – Fogalmam sincs merre akar menni ez az állat, de nem valószínű, hogy zsúfolt belváros felé nyomulna. Hoppá, nézzed már, ez ránk lőtt.

– Figyelem! Minden járőrnek! Az üldözött autóból lövé­sekre lehet számítani. Mindenki időben hajoljon el. Vége – mondta mikrofonba a százados.

– Ez majdnem olyan volt mint egy időjárás-jelentés – nevetett Viktor. – Készülj, csak a villamos ne most jöjjön – mondta. Az viszont jött. A vezetője még nem sejthette, hogy milyen megrázkódtatásban lesz része.

A százados kihajolt az ablakon és a Közvágóhíd irá­nyába kanyarodó autó kerekeire célozva többször tüzelt. A harmadik lövés nyomán a Mazda meginogott, majd meg is csúszott. A Soroksári útón a zöld jelzés előnyét élvezők pánikszerűen igyekeztek kivédeni a kivédhetet­lent. A Mazda motorházának jobb oldalának széle szá­zon felüli tempóval beleakadt egy elhaladó kamion pót­kocsijának végébe, a Mazda megpördült, és balra irányu­ló boruló forgással belevágódott a szabadjelzésre vára­kozó villamos elejébe. Onnan lángolva perdült vissza az útra, ahol egy fékező Kamaz lökte tovább a már lángoló autót.

Viktor az ütközést látva erősen balra rántotta kor­mányt, fékezett, majd visszatekert jobbra és megint gázt adott, és ismét fékezett, de már finomabban. A Ford, még mielőtt belerohant volna a Soroksári úton csattanó járművek közé, orrával a Petőfi híd irányába nézve las­san megállt a Haller utcai járdán. A két nyomozó azonnal kiugrott, Németh kezében a poroltóval, és a lángoló autó felé rohant. Minden oldalról szirénázó rendőrautók érkeztek és zárták le a környéket. A Mazda felrobbant. Fejveszett rohangálás, sikoltozás vette át robbanás elülő zaját. Pár perccel később már jelen voltak a mentők és a tűzoltók is. A forgalmat elterelték, a mentéssel egy idő­ben megkezdődött a helyszínelés is. Érkeztek a TV-stá­bok, fotósok, újságírók, akiket kordonnal igyekeztek távol tartani a helyszíntől.

– Semmi dolgunk itt – mondta Viktor, miután aláírta az egyik helyszíni jegyzőkönyvet. Körbejárta a Fordot, né­zegetve, hogy mennyire komolyak a sérülései, de a le­szakadt hátsó lökhárítón és egy golyó ütötte lyukon kí­vül csak néhány figyelemre sem érdemes horpadást, karcolást fedezett fel.

– Gyerünk, még dolgunk van! – intett a füstölgő roncs felé tekingető századosnak. Felzúgott a motor és tizenöt perc múlva már a kapitányságon voltak.