A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

2. Fejezet

Kilépve a liftből a főnöke szobája felé vette az irányt. Köszönt vagy biccentett a mellette elhala­dóknak. Az épületben kevés olyan ember dolgo­zott, aki legalább lá­tásból ne ismerte volna őt. Agya lázasan kereste az okot, amiért a Nováki pont a szabadnapján rendelhette be. ''A saját ér­dekemben. Ez nagyon jó!'' – gondolta és nagyon bízott abban, hogy nem a kis maszek ügyleteire derült fény. Két régi barátja – mindketten étterem tulaj­donosok – csábításának engedett amikor el­vállalta, hogy időnként ellenőrzi az üzleteiket. Ez hetente egy, esetleg két alkalmat jelentett. Olyankor mint vendég megjelent, megebédelt vagy megva­csorázott. Közben igyekezett felmérni, hogy mi­lyen a vendégkör, várható-e esetleg valami atroci­tás. Az alkuban az is benne volt, hogyha bármi baj történik, akkor soron kívül segít­séget nyújt. Ezért az egyik, a kisebbik helyen havonta harminc­ezret, a másik, a nagyobbik helyen pedig havi ötvenezret kapott – adómentesen. Eddig még nem kel­lett aktivizálnia magát egyik üzletben sem. A barátai pedig önszántukból, minden presszió nél­kül kérték fel a rendszeres vizitekre, és fizették ki az általuk felajánlott tiszteletdíjat. A negyvenhate­zer nettó rendőrségi fizetés így már elviselhetőbb volt. ''Remélem, hogy nem erre bukkant rá'' – mondta magában és benyitott főnöke tit­kársá­gára.

– Kézcsók, Ibolya! De régen láttam. Maga egyre szebb! – üdvözölte a titkárnőt. Ibolya a negyvenes éveiben járt, de valóban nagyon jól tartotta magát. Hu­szonegy éve dolgozott a cégnél. Viktort már a Céghez való belépése pillanatától ismerte, akkor még ugyanis a személyzetin volt ügyintéző. Min­den valamirevaló zsaru őt akarta elcsábítani. Terjengtek is róla a pletykák ren­desen. Ibolya azonban egy kőműveshez ment felesé­gül, szüle­tett három gyermeke, a fényképüket mindig az asztalán tartotta.

– Szia, te vadember. Már megint csináltál valami marhaságot? – mondta a nő, miközben felállt az íróasz­taltól és megpaskolta a nála majdnem két fejjel maga­sabb férfi arcát.

– Hogy van a család? – érdeklődött Viktor az íróasz­talon álló képek felé bökve.

– Rosszabb soha ne legyen! – nevetett Ibolya. – Be­szólok, hogy itt vagy. A főnök már többször ke­resett.

– Küldje be! – hallatszott a kihangosított készü­lékből.

Viktor széttárta a karját, és benyitott főnökéhez. 

– Jó napot.

– Üdvözlöm, Viktor. Foglaljon helyet – mutatott Nováki a dohányzóasztal mögött álló fotelok felé. – Iszik valamit?

– Gondolom, nem azért rendelt be a szabadna­po­mon, hogy itt vidáman eliszogassunk – felelt Viktor, mi­közben letette magát az egyik fotelbe –, de ha esetleg éppen akadna kéznél vodka, akkor egy pohárnyi bizony nem jönne rosszul.

– Tudja, Viktor, eléggé kínos helyzetbe kerül­tem... – kezdte mondanivalóját Nováki. Némi szünetet tartott, miközben a bárszekrénynél fogla­latoskodott az italok ki­töltésével.

– Mindannyian így vagyunk ezzel életünk bizo­nyos állomásain – vetette közbe Viktor.

– Hogyan? – fordult meglepett arcot vágva Vik­tor felé Nováki.

– Nem, nem, semmi! Csak úgy eszembe jutott – emelte maga elé két tenyerét Viktor, mintegy bo­csánat­kérőleg, hogy megszólalt.

Nováki őrnagy (az érdekesség kedvéért: Viktor is őr­nagyi rendfokozatig vitte, de beosztását te­kintve Nováki mégis a felet­tese volt) letette a két teli poharat az asztalra, majd az üveget is. Leült a másik (szocreál stílusú) fotelbe és rágyújtott. – Mielőtt belevágnánk, hajt­suk fel – javasolta, és úgy is tettek.  – Egyébként, hogyhogy ma szabadnapja van, Viktor? A beosz­tás szerint nincs.

– Melyik beosztás szerint? – kérdezte poharát forgat­va Viktor.

– Amelyik itt lóg a titkárságon – felelt az őrnagy.

– Ja, hát nem ott kell nézni, hanem az én irodámban, meg az alagsori klubszobában. Az az érvényes beosztás – mondta Viktor és letette a poharát. Nováki ismét töltött, nagyot sóhajtva visszaült a fotelba.

– És azt ki állítja össze? – kérdezte.

– Én, illetve az élet. Rugalmasan osztjuk be egymás között. Ha valaki, teszem azt negyven-öt­ven órát lehúz egyfolytában, annak nem segít az itteni be­osztás. Ezt ön is megértheti.

– És mi a fenét keres az alagsorban egy munkarend?

– Tudja, az egy nyugodt hely. Oda mindegyi­künk szí­vesen benéz. Nincs macera, nincs főnök... Már elnézést...

– Érdekes.

– Több, mint nyolc éve érdekes, de minden fő­nök el­fogadta, hogy ott van az én csoportom törzshe­lye. Remélem, ezen ön sem kíván változtatni.

– Nem, dehogy. Ha már mindenki elfogadta...

Megitták a második pohár italt is.

– Jobb lesz, ha a lényegre térek – mondta Nováki.

– Éppen javasoltam volna...

– Néhány nappal ezelőtt Szabó ezredes úr arra kért, hogy készítsek önről egy szakmai jellemzést, természe­tesen arra a másfél éves időszakra vo­natkozóan, amió­ta én vagyok a felettese. Az okról mindössze annyit ho­zott tudomásomra az ezre­des, hogy alakult egy opera­tív csoport, melynek keretében a rendőrség bizonyos egységei más szervezetetekkel együttműködve készül­nek egy nagyszabású akció végrehajtására. Többet én sem tudok. Mindenesetre elkészítettem a jellem­zést, és ennek lényegét szeretném most önnel ismer­tetni – emelke­dett fel a fotelból Nováki és az író­asztalához sétált. Felemelt egy dossziét, kinyitot­ta, majd megigazította a nyakkendőjét, s közben belemerült az iratokba.

Viktor elnyomta a cigarettája maradványát, las­san fúj­ta ki a kékes füstöt.  Töltött magának az asztalon álló üvegből, nézte a nála egy évvel idő­sebb főnökét, aki kiválóan szabott, drága szövet­ből készült sötét árnya­latú öltönyt viselt, hófehér ingén öltönye színével tökéle­tes összhangban le­vő nyakkendővel. Fekete cipő­jén egy légy nem tudott volna landolni. ''Biztos nem járt még a kínai piacon'' – gondolta Viktor, miköz­ben felhajtotta az italt. A poharat asztalra helyez­ve megakadt szeme a saját csizmáján, amit ke­resztbe tett lábbal ülve a jobb térdén pihentetett. Kikezdte már az idő, színe megkopott, itt-ott hor­zsolások is éktelen­kedtek rajta. Csak ott tűnt kicsit újszerűbbnek, ahol a farmernadrág folyamatosan érintkezett vele. ''Azért ez sem rossz!'' – mondta magában és megveregette csizmáját. Nováki sürgetésnek érté­kelte a zajkel­tést. Ismét igazított a nyakkendőjén.

– Igen – mondta és megköszörülte a torkát –, szóval a jellemzése... Hát, elkészült. Általában pozitív kicsen­gésű, de meg kell mondanom, hogy néhány dolgot nem hagyhattam ki belőle. Termé­szetesen a negatívumokra gondolok...

– Valahogy sejtettem... – vetette közbe Viktor.

– Nem hunyhatok szemet néhány olyan meg­mozdu­lása felett, amelyek arra utalnak, hogy ön hajlamos az egyénieskedésre, esetleg nem képes megfelelően érté­kelni a pillanatnyi helyzetet, vagy nem a legjobb, a leg­megfelelőbb megoldást vá­lasztja bizonyos konfliktus­helyzetek levezetése során.

– Ez így ömlesztve egy kicsit kusza – húzta fel a vállát az értetlenkedés jeléül Viktor. – Talán ha konkré­tumokról esne szó, esetleg világosabban látnám a dolgokat.

– Igen, én is azt hiszem, úgy lesz a legérthetőbb – bólogatott Nováki és a dossziéval a kezében lassan ide-oda járkált a szobában. – Kezdjük mindjárt a ta­valyi túszesettel. Bizonyára emlékszik rá. Németfaluban történt...

– Hogyne emlékeznék rá – szólt közbe Viktor –, de arra is emlékszem, hogy mind a belső ellenőr­zés, mind pedig az ügyészségi nyomozók vizsgá­lata arra az eredményre jutott, hogy nem követ­tem el szabálysér­tést.

– De hibázott... – vetette közbe mutatóujját fel­emelve Nováki.

– Igen, hogy elkerülhető legyen egy sokkal na­gyobb hiba, esetleg egy túsztragédia! – tárta szét a kezét Vik­tor. – Egyébként is érvényben volt a tűzparancs, amikor lőttem...

– De azt maga nem tudhatta, hogy kiadták... – vetett ellent kézfejével a dossziéra csapva Nováki.

– Mint ahogy az a mellettem hasaló kommandós mesterlövész sem tudhatta, akinek helyettem lő­nie kel­lett volna, mert a rádiójának nyolcszáz fo­rintos fülhall­gatója bedöglött... – vágott felettese szavába Viktor. – Egyébként is – folytatta –, a helyzet mindössze néhány másodperc alatt ala­kult úgy, hogy a fegyverhasználat indokolt legyen. A kisgyerek annyira lecsúszott a túszej­tő öléből, már szinte ki sem látszott a vastag kőkorlát mö­gül, így a manus homloka több mint negyven centi átmérőjű szabad térbe került. Ilyen esetben, alig tizen­hat méterről, távcsővel ez nem igazán nevezhető koc­kázatnak – mondta Viktor. Felemelkedett a fo­telból, bőrdzsekije belső zsebéből cigarettát vett elő, és rágyújtott. – De tudja mit, zárjuk ezt a kérdést rövidre. Ha ön úgy látja, hogy ez az eset nagyszerű negatív példája lehet az önfejűségemnek, akkor szerintem is he­lye van abban a bizonyos jellemzésben. Esetleg van még valami más is?...

– Szerintem is jobb, ha ezt a témát most lezár­juk, majd az erre hivatottak minősítik a történte­ket. A másik ilyen története a Nyugati téri, a sajtó­ban – Nováki bele­lapozott a dossziéba –, idézem: ''Halálba kergette a fia­tal gyanúsítottat'' főcímmel került nyilvánosságra. Eb­ben az időben sajnos nem voltam itthon, egy németor­szági tanulmányú­ton vettem részt, ezért csak a vizsgá­lati jegyző­könyvek, a hallott belső és külső információk alapján vonhattam le következtetéseimet.

– Ez december elején történt... – jegyezte meg Viktor.

– Igen – bólintott Nováki.

– És jól sikerült a karácsonyi bevásárlás? – kér­dezte Viktor mintegy mellesleg, s nagyot szívott a cigije vé­géből, amit utána el is nyomott.

– Ezt meg hogy érti? Mert, ha arra céloz,... – vonta össze a szemöldökét Nováki.

– Nem célzok én semmire, pusztán érdeklőd­tem...

– Szóval, az a fiatalember meghalt az ön intéz­kedésének következtében...

– Na, egy pillanat! Azért jobb lenne végre he­lyé­re tenni a dolgokat! – emelte fel a hangját Vik­tor. – Az a fiatalember narkós bélyegeket próbált el­adni két tizen­négy éves gyereknek. Ne szóljon közbe – lépett Viktor Nováki elé mutatóujját rá­szegezve –, elmondom, hogy miképp történt az eset, bár ha figyelmesen végigolvasta volna a jegyzőkönyvet, most egy csomó időt megspó­rol­hattunk volna.

– Kérem – tárta szét a kezét Nováki, de mozdu­latá­ban benne volt, hogy a legkevésbé sem ér­dekli a sztori. Viktor érezte, hogy felesleges bármit is elmondania a történtekről, de ha már beígérte, gondolta meg is teszi.

– Az áruház felől mentem aluljáróba, a kisebbik gye­rekemnek kerestem ott egy jó meleg pizsamát, de nem találtam, így a villamosmegálló felé igye­keztem, hogy elmegyek vagy a Blahára, azon a környéken is van né­hány áruház, meg sok kis üzlet, vagy a Budára, az ot­tani nagyáruházba. Már majdnem elértem a lépcső felé vezető fordulót, amikor kiböktem az általam húsz év kö­rülinek saccolt fiatalembert, aki két gyereknek, mint utóbb kiderült az egyik, a kisfiú tizennégy, a kislány ti­zenhárom évesek voltak, valami albumot mutoga­tott. Először arra gondoltam, ismerve a helyet, hogy telefon­kártya cserebere alakult ki. Erről a nem tiltott dologról gondolom, ön is tud?

– Természetesen – felelt Nováki mosolyogva –, a ti­zenkét éves fiam megőrjít ezzel. Nagy gyűjtő.

– Remek – folytatta Viktor –, nekem viszont fel­tűnt, hogy csak az idősebbiknél van mutatni való, a másik kettő csak nézegeti a választékot. Elsé­tál­tam a metró bejárata előtt álldogáló újsá­gos­hoz és vettem egy délu­táni lapot. Visszafelé úgy vettem az irányt, hogy láthas­sam az album tartal­mát. Elég hosszúra nőttem, nem volt nehéz felfe­deznem a bélyeggyűjteményt. Megfog­tam a fiú karját, orra elé nyomtam az igazolványomat és mondtam neki, hogy maradjon nyugton. Mondta, hogy oké, minden rendben, a csomag nem az övé, tisz­tázzuk a kérdést. Közben kiszúrtam, hogy a pályaudvar felöli folyosón két egyenruhás járőr közeledik. Szóltam a két kölyöknek, hogy sza­ladjanak és hívják őket. Közben a fiatalember hirtelen mozdulattal kibújva dzsekijéből kiszaba­dult, és igen gyors iramban a metró bejárata felé vette az irányt. Utána lendültem és egy becsú­szással sikerült is elfektetnem, de begurult a met­ró területére, ott felpattant, és az üzemen kívüli mozgólépcsőn eltűnt a szemem elől. Nem tudtam kö­vetni, mert a becsúszó szerelésem kö­vetkeztében térd­del a nyitott üvegajtó élének vá­gódtam. Hosszú perce­kig mozdulni sem tudtam, közel álltam a bevizeléshez, annyira fájt az ütkö­zés. Az egyenruhások nyújtottak ké­sőbb némi el­sősegélyt. A mai napig fáj a térdem, ha nyomás éri. Az alagútból feljövő utasok jelezték, na meg a metró ügyeletese, hogy valami baleset történt a szünetelő mozgólépcsőn. A gyanúsított nyakát törte minden külső segítség nélkül. Megjegyzem, ha nem te­szi, és le sem csukjuk, akkor lehet, hogy legközelebb a maga gyermekének kínálta volna a nyalható bélyeget, később a marihuánát, az Extasi-t, a Speed-et, a koka­int, a heroint, meg még mit tudom én mi a francot. Így már tisztább a dolog? Lerohant a kölyök, megbotlott eltaknyolt, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a csi­golyája. Ha nem menekül, még ma is élne, kapna tíz hónapot, és utána ott folytatná, ahol abba­hagyta.

– Azért, mégsem ilyen egyszerű – vakargatta az állát Nováki. – A sajtó ügyet csinált belőle és bizony nem tesz jót a testültnek sem...

– Nem a sajtó csinált belőle ügyet – vágott ismét fő­nöke szavába Viktor, ezúttal nem is leplezve dühét –, hanem az a nem normális Grotter. A napilapok a té­nyeket közölték, egyik sem vette át ennek az idiótának a cikkét, még utalás sem tör­tént rá. Azt hiszem ez a tény minősíti ezt a sze­rencsétlen Glottert, akit egyéb­ként újságíró-gya­kornok kora óta személyesen ismerek, és akinek feltett szándéka, hogy engem kicsináljon. Tulaj­donképpen lehet rá oka, csak még nem tudom, hogy kik mozgatják.

– Ez is egy kényes pont. Maga egy rendőrségi sajtó­tájékoztató alkalmával nagy nyilvánosság előtt megfe­nyegette Grotter főszerkesztőt, hogy felképeli – lapozott tovább dossziéjában Nováki –, ez is szerepel a negatí­vumok között. A sajtóval, ha nem muszáj, felesleges ujjat húzni. Van éppen elég bajunk nélkülük is.

– Ez a dolog roppant egyszerűen és röviden tisztáz­ható – mondta Viktor nyugodt hangon. – Grotter mar­haságokat firkál. Nem a sajtótájékoz­ta­tó keretén belül beszélgettünk, ha­nem utána a folyosón és nem azt mondtam neki, hogy felképe­lem, hanem azt, hogy fel­négyelem, ha nem száll le a magánéletemről. Pusztán arra kívántam rá­venni, hogy a fotósát rendelje vissza a kertkapum elől, mert mindennek van határa. A nagy nyilvá­nosságból pedig annyi igaz, hogy mindössze két újság riportere hallotta az említett szóváltást, és az egyik megjegyzése mindössze annyi volt, most én is idézek: ''Végre, valaki talán kinyírja ezt a ba­rom Glottert!''. Akire maga hivat­kozik az nem a sajtó, hanem egy idióta! Az újságí­rás szégyene!

– Amit előadott az nem változtat a lényegen – mondta Nováki, és Viktor elé lépett és a szemébe nézve foly­tatta –, az ön ténykedése időnként rossz fényt vet a testületre. A közvéleményben negatív érzelmeket vált ki velünk szemben, és ezt nem engedhetjük meg. Arról nem is beszélve, hogy állományra is dehonesztálóan hat, ha egye­sek csak a saját fejük után mennek, és nem ve­szik figyelembe, hogy amit mi csinálunk az csa­patmunka. Érthető voltam? – fejezte be, de tekin­tetük még néhány másodpercig keményen foly­tatta az immár néma párbajt. Viktor engedett el­sőként, megvonta a vállát, széttárta a kezét és ellépett főnöke elől. Nováki leeresztette a kezébe szorongatott dossziét és az asz­talához ment.

– Azért, talán jobb lenne megkérdezni az állo­mányt – mondta nyugodt hangon Viktor –, hogy mi dehonesz­tálja őket igazán? Az én munkamód­szerem, vagy az, hogy naponta viszik vásárra a bőrüket, tűrnek minden megaláztatást, s közben a számláikat nem tudják kifi­zetni, a kölyöknek egy normális ruhát nem tudnak vásá­rolni, hogy lega­lább a suliba ne kelljen szégyenkezniük.

– Erről nem nyitok vitát! – emelte mutatóujját Viktor felé Nováki.

– Ismerősen cseng... – mosolyodott el Viktor.

– Megnyugtatom, Viktor, hogy mostani beszél­geté­sünk csak megerősített abban, hogy helyes irányt kö­vettem a jellemzését illetően.

– Megnyugodtam, uram, és remélem, hogy an­nak a feladatnak a végrehajtását, amit esetlege­sen nekem szánt az operatív bizottság, önnek kell megoldania. Mint púp a hátamra, úgy hiányzik most nekem egy ilyen vélhetően életveszélyes, időt rabló meló. Távozhatok, uram? – tette az aj­tókilincsre a kezét Viktor. Nováki ar­cán alig észre­vehető felhő suhant át.

– Igen... Igen, persze... Végeztem, elmehet – a hom­lokát dörzsölgetve és Viktor becsukta maga mögött az ajtót.

– Na, mi volt bent, Viktor? – kérdezte kíváncsian a tit­kárnő. A férfi elmosolyodott, és az asszony író­asztalához lépdelt.

– Mondja, Ibolya? Látott már olyan favágót, amelyik felmászik egy jó magas fára, kiül az egyik vastag ágra és nekiáll törzs felőli oldalán fűré­szelni az ágat, amin ül?

– Nem, Viktor, ilyen favágót még nem láttam.

   NNa, Ibolya, akkor nézzen be oda – mutatott Viktor Nováki ajtaja felé. – Kézcsók, Ibolya – mondta és kilé­pett a folyosóra. Feldobott hangu­latban indult a lépcső­ház felé. A Viktor-csoport hi­vatali helyisége egy emelet­tel lejjebb volt megta­lálható, az épület egy eléggé eldu­gott szegleté­ben.

 

''V-CSOPORT'' jelezte a felirat egy megsárgult íróla­pon, amit valamikor fekete tixóval rögzítettek azon az ajtón, amelyen Viktor benyitott. A helyiséget eredetileg ta­nácsteremnek szánták és hosszú ideig annak is hasz­nálták, de úgy hat éve meg­kapta az akkor még tizen­hat, ma huszonegy fős Viktor-csoport. A tízszer tizen­két méteres termet térelválasztó elemekkel osztották fel egyéni mun­kahelyekre.

– Szevasz, főnök! – indult a terem közepe felől Viktor felé egyik helyettese, Halász zászlós, akit csak Horog­nak becéztek valami régebbi pecakalandja után.

– Mindenkinek jó napot – mondta az őrnagy jól hallha­tóan.

– De jó, hogy jössz! – lépett elé Andrea, a cso­port fia­tal adminisztrátora, mindenese –, ezt írd alá légy oly szí­ves.

– Mi ez? – vette át az iratot.

– Harmadik napja rossz a nagyobbik fénymáso­lónk, megrendelném a javítást... – mutatott And­rea a fal mellett álló gépre.

– Németh miért nem írta alá eddig?

– Azt mondta, hogy ez a te hatásköröd...

– Ja... Az más... – bólogatott Viktor és odaka­nyarin­totta nevét a megjelölt helyre.

– Hé, Gróf! – hallatszott az egyik asztaltól Erika, a hu­szonhat éves nyomozó hadnagy hangja. – Megjött az orosz fax fordítása.

– Nagyszerű! – sétált oda Erikához egy izmos, rövid hajú negyvenöt körüli férfi. Átvette a papírla­pot, az ed­dig nyakában lógó fémkeretes szemü­vegét az orrára tette és elmélyült az olvasásban.

– Németh hol van? – érintette meg Viktor az ép­pen telefonáló Bartos zászlós vállát, aki kezét magasba emelve, ujjával Viktor irodája felé muta­tott.

– Kösz – mondta az őrnagy.

– Mocskos kommunista banda! – kiáltott fel Gróf. – Hihetetlen mit képzelnek ezek! Az ember esze megáll! – dühöngött és markába gyűrte a papírlapot.

– Csigavér, haver! – nyugtatta Erika.

– Mi a baj, Gróf úr? – kérdezte az éppen odaérő Vik­tor. – Csőd a tőzsdén?

– Nézd meg, Viktor, mit írnak az oroszok! Ők nem ismerik sem ezt az Oleget, sem pedig a ha­verjait. Egy héttel ezelőtt még ismerték. Most meg nem. Nem vál­tozott ott semmi, komcsik azok még mindig. Most mi a fenét csináljak? – tárta szét dü­hödten a kezét Gróf.

– Ezek rámoltak ki néhány orosz meg ukrán tu­rista­buszt? – kérdezte az őrnagy, és Gróf száza­dos bóloga­tott. – Átadjuk őket a vizsgálati osz­tálynak – mondta némi habozás után Viktor –, ne unatkozzanak ők se.

– Egy darab sértettünk nincs, egy szemtanút nem tu­dunk felmutatni. A károsultak közül egyik sem volt haj­landó feljelentést tenni. Segítséget kértek a követsé­güktől és úgy húztak ki az or­szágból, hogy még mindig látszik a kondenzcsík. Odaát meg nem ismerik őket! Nevetséges! – füs­tölgött Gróf.

– Előbb-utóbb csak lesz egy tettenéréses eset – mondta Viktor és közben tekintete a Dák zászlós aszta­lánál ülő megbilincselt férfi hatalmas hátára tévedt. – Az ki? – bökött szemével abba az irányba.

– A Gyurika – vonta meg a vállát Gróf –, talán egy órája, hogy behozta a Deák.

Viktor odasietett. Megállt a megbilincselt férfi mögött, és a vállára tette a kézét.

– Gyuri, te mi a fenét keresel itt? – kérdezte. Az illető meg sem fordult, csak a fejét emelte maga­sabbra.

– Helló, Viktor! – mondta nyugodt hangon.

– Garázdaságnak tűnik – szólt közbe az asztal másik felérő Deák.

– Gyurika, Gyurika! Már több mint egy éve nem hal­lottam rólad semmi rosszat, és most tessék... Mi a fe­nét csináltál? – csóválta a fejét Viktor, és úgy támasz­kodott háttal az asztalnak, hogy egy­mással majdnem szemben legyenek.

– A ''Kisdeáknak'' már elmondtam a sztorit...

– Deák zászlós úrnak, ha kérhetem – nézett fel papír­jaiból a fiatal nyomozó.

– Szeretném én is hallani – legyintett az őrnagy.

– Elvittem az asszonyt ebédelni. Pechemre pont a Zöld Tó nevű, amúgy rendes helyre mentünk.

– Nem szokás fél tizenegykor ebédelni – jegyez­te meg Deák.

– A Kisdeák meg ne akarja szabályozni az én étke­zési szokásaimat – mondta Gyurika az őr­nagyra nézve.

– Magának Deák zászlós – emelte fel kissé a hangját a nyomozó. Pár pillanatnyi csönd követ­kezett.

– Szóval – folytatta a gyanúsított –, leültünk csendes sarokba és beszélgettünk az asszonnyal. Megittunk néhány pohár italt, és kellemesen éreztük magunkat. Nem sokkal később megren­deltük az ételt. A levesig nem is volt semmi baj, az elfogyott szépen, de közben mögöttünk valami nézeteltérés támadhatott, mert kitört a bunyó. Egész ügyes fiúk voltak, szinte élveztem is a mű­sort, egészen addig, amíg az egyik pankrátor az asztalunkhoz szédelegve beletenyerelt az éte­lembe. Bolognai spagetti volt. Tudod, Viktor, hogy én alapjában véve egy türelmes, mondhatnám talán, hogy szelíd ember vagyok. Na, de tényleg – erősködött Viktor mo­solyát látva –. hisz ismersz már elég régen. Talán nem is lett volna semmi az egészből, ha nincs ott az asszony. De ott volt, és az meg hogy veszi ki magát, hogy valaki büntet­lenül ilyen durván belerondítson a magánéletünk­be. Felálltam, megfogtam a gyerek nya­kát, és belemártottam a fejét a spagettibe. Ennyi. Ré­szemről ezzel rendeződött az ügy.

– Azt feltétlenül meg kell jegyeznem – szólt köz­be Deák zászlós –, hogy a sértett homlokán mint­egy négy és fél centiméteres vágás keletkezett, és a mentőorvos első diagnózisa szerint a sértett enyhe agyrázkódást szenvedett. Továbbá, némi érték is eltűnt a sértett tár­cájából...

– Jó, istenem, a tányér eltörött, csak az vághat­ta meg a manust, de hogy még agyrázkódást is kapjon... Ha ilyen gyenge egészségileg, akkor meg mi a francnak erőlteti magát?... Ja, és egy pillanat – horkant fel a férfi –, annyi volt a folyta­tás, hogy kivettem a faszi brifkóját, és szóltam a pincérnek, hogy számolja ki belőle a két adag spagetti árát. Annyival csak tartozott, nem? Azt meg nem láttam mennyit vett ki a pincér...

– Szóval a tömegbunyóban nem vettél részt – kérdez­te Viktor.

– Hogy képzeled? Hiszen ott volt az asszony. Nem mondom, ha egymagam vagyok... De nem lett volna illő magára hagynom, és nem is volt kö­zöm az urakhoz.

– Tett feljelentést a sértett? – kérdezte az őr­nagy De­áktól.

– Először akart, de azután meggondolta magát és kijelentette, hogy nem érte kár – felelte Gyuri­kát nézve a nyomozó.

– Vedd le a bilincset – legyintett Viktor és le­szállt az asztalról. Gyurika felállt, megfeszítette magát, mint aki nagyon el van zsibbadva.

– Felhívhatom az asszonyt? –kérdezte.

– Hamarosan – nyugtatta meg az őrnagy. – Most ezt írd alá – mutatott egy gépelt papírlapra.

– Mi ez? – kérdezte gyanakvóan a férfi.

– A jegyzőkönyv. Na, írd már alá, és ne lássalak itt egyhamar – vágta hátba Viktor.

– Elengedsz? – vigyorgott Gyurika és aláírta a lapot. – Azért ez a Kisdeák is rendes fazon, de... – mondta felegyenesedve az asztaltól.

– Deák zászlós! Ha ismételten kérhetem, uram! – hallották a nyomozó ingerült hangját a hátuk mögött, miközben a kijárat felé ballagtak.

Viktor végigment a termen majd benyitott irodája előte­rébe, ahonnan két ajtó nyílt: az egyik mögött hátsólép­cső vezetett a pincébe, és ott, a gépház mellett volt a V-csoport klubszobája, a másik mö­gött pedig az iroda. Valamikor a tanácsterem személyzeti helyiségeként szolgált az a tíz négy­zetméternyi szoba, ahova Viktor belépett. Ez volt most az irodája. Egy kétszemélyes ka­napé, előtte egy kisasztal, két párnázott székkel, a sa­rokban egy zajosan működő ötven literes hűtőszekrény, egy egyajtós akasztós ruhásszekrény, egy irat­szek­rény, a falon egy hatalmas Magyarországot ábrázoló katonai térkép, a másik falon egy mág­neses demonst­rációs tábla és egy ruhafogas. Nagyjából ennyiből állt az iroda kincstári berende­zése. Egy nagyon fontos be­rendezési tárgy kima­radt a felsorolásból. Persze nem véletlenül.

 

Történt még a nyolcvanas évek elején, hogy Viktor, aki abban az időben – mint frissen végzett zászlós –, feladatott kapott, hogy egy kisebb lo­pási ügyben nyo­mozzon egy kicsiny dunántúli te­lepülésen. A tanácshá­za pincéjéből fújtak meg néhány olyan eszközt, ame­lyek hiányában az ifjú­sági (KISZ) klub működése lehe­tetlenné vált. Magnót, erősítőt, hangfalakat, mikrofono­kat, ká­be­leket, egy színes tévét, meg ehhez hasonló­kat. Természetesen az egész falu, sőt, húsz kilo­méte­ren belül minden falu lakossága pontosan tudta, hogy kik lehettek a tettesek, de sem Viktor, sem pedig a helyi rendőri erők soha meg nem ta­lálták őket. Az utóbbin nem is csodálkozott külö­nöseb­ben a helyi lakosság. Viktornak viszont hi­hetetlen nagy szerencséje kereke­dett a nyomozás során, bár erről ő sokáig mit sem sej­tett.

A tanácselnök és két hatósági tanú részvételé­vel szemlézte a pincét Viktor, ahol az elcuppantott dolgokat addig rendszeresen raktározták. A bűnügyi technikusok eredménytelen vizsgálata után, vár­ható volt, hogy semmi újat sem fognak felfedezni. Pedig nem kellett volna messzire menni, hisz egy vadonatúj diszkó nyílt a falu másik végén. Igaz ugyan, hogy azt meg a megyei párttitkár unoka­öccse nyitotta, ezért nem lett volna illő ott kuta­kodni. Egyértelmű volt, hogy a fiatal nyomozó csak alibi a hatóság részéről, jelzés a falu vezető­sége felé, hogy igen, a rendőrség foglalkozik eme alantas, a fiatalságot súlyosan megkárosító bűn­üggyel. A helyi té­esz öt­vennyolcezer forintért új be­rendezéseket vásárolt, amit mellesleg a követ­kező évben szintén elloptak.

Viktor a helyszín szemlézése során egy különös tárgyra lett figyelmes. A pince végében a fal mel­lett állt egy hatalmas porlepte íróasztal. Még so­hasem látott ehhez hasonlót. A két méter hosszú és nyolcvan centi széles asztal négy sarka tizenöt centiméter átmérőjű oszlopokba ékelődött. Az oszlopok alja talpazatban végződött, a tetején pedig hagymakupolához hasonló, aprólékosan kimunkált dísz ékeskedett. Az oszlopok törzsét csigavonalban elcsavart barázdák tették külön­le­gessé. Az asztallapot apró faesztergált elemekből összeállított négy centi magas kerítés szegélyezte há­rom oldalról, megakadályozva, hogy bármi is lecsúsz­hasson róla. Alatta két oldalt a zárható fió­kok tömbje volt látható, amit egy majd arasznyi előlap takart a kí­váncsi szemek elől.

– Kié ez? – kérdezte Viktor a tanácselnököt.

– Tudja a rosseb – felelt az közömbösen – itt rohad már a jó ég tudja mióta.

– Nem eladó?

– Miért? A nyomozó úr talán megvenné? – csil­lant fel az öreg szeme és tarkójára tolta a kalap­ját.

– Ha rendes ára van, akkor igen – mondta Vik­tor, mi­közben végighúzta az ujját a poros asztal­lapon.

– Komolyan mondja, vagy csak tréfálkozik, tisz­telt uram?

– Komolyan mondom, nincs ebben semmi vicc. Na­gyon megtetszett. Persze, csak ha nem túl drága.

– Várjon csak egy pillanatot, nyomozó úr... – mondta a tanácselnök és a lépcsőhöz sietett.

– Hé! Sanyi! Ott vagy? – kiabált a kijárat felé.

– Há' hol lennék – hallatszott fentről egy gye­rekhang.

– Na, akkor kerekezz el gyorsan Márton sógor­hoz, és szólj az ikreknek, hogy azonnal jöjjenek! Érted?

– Ja. És ha nincsenek otthon?

– Akkor átmész a Mosolygóba, mert biztos, hogy ott tekéznek. Na, gyerünk lódulj már!...

– Jó' van, megyek má'... – mondta a gyerek és hallat­szott, ahogy elzörgött biciklijével.

– Övék az asztal? – kérdezte Viktor az öreget.

– Egy nyavalyát – legyintett –, nem volt azoknak ilyesmijük soha...

Viktornak egyre jobban tetszett a bútordarab. Volt benne valami titokzatos, valami különös, még így por­ral, kosszal beborítva is méltóságteljesen állt a fal mel­lett. Kisvártatva megérkeztek a Már­ton ikrek. Két nagy darab, izmos húsz év körüli fiatalember. Illően köszön­tek, és kérdezték, hogy mi lenne az a nagyon fontos dolog, amiért félbe kellett szakítaniuk a tekézést.

– A nyomozó úrnak – mutatott Viktorra a tanács­elnök – megtetszett ez az asztal. Meg akarja venni.

– Ezt? – néztek a fiúk hitetlenkedve a nyomo­zóra. – Azt' meg mi a francot kezd vele?

– Az nem a ti dolgotok! – mordult rájuk az öreg. – A ti dolgotok az lesz, hogy felviszitek a pincéből, felrakjátok a tsz Zsukjára, és elviszitek oda, ahova a nyomozó úr mondja! Ottan meg lerakjátok – mondta tanácselnök.

– Egy pillanat – szólalt meg Viktor –, még meg sem egyeztünk az árban.

– Nekünk útban van, magának meg kell, a fu­varkölt­ség belefér a tsz rezsijébe, az ikrek meg kapnak két li­ter bort és a dolog mindenki mege­légedésével lezárul. Na, mondja a címet, nyomo­zó úr, majd felírom...

 

Így lett boldog tulajdonosa Viktor az asztalnak, amely­ről később kiderült, hogy amerikai vörösfe­nyőből ké­szült a harmincas években. Többen sze­rették volna megvásárolni a helyrepofozott bútort, nem kevés pénzt ajánlva érte, de Viktor nem volt hajlandó megválni tőle. Amikor aztán megkapta jelenlegi helyiségét a Viktor-csoport, nem volt két­séges, hogy hol a helye az asztalnak. Falat kellett bontani, hogy bevihessék az őrnagy irodá­jába, de azóta is ott áll. Rajta két számítógép-monitor, egy mappa, telefon plusz telefax, egy üveggömb, író­szertartó és hamutartó. Mögötte egy modern for­gófotel, melyben éppen Németh százados ter­peszkedett, ami­kor Viktor belépett az irodába.

 

– Á, Viktor – pillantott el a monitorról Német százados mintegy köszönésképpen –, mi újság? – kérdezte, s tekintete már ismét a képernyőt figyel­te. – Azt a kerge­tős játékot kitörölted a gépből?

– Nem, ott van valamelyik floppin – felelt Viktor. Bőr­dzsekijét a sarokban álló fogasra akasztotta, de előbb kivette a zsebéből a cigis dobozt. Leült a kanapéra, rá­gyújtott, és kényelmesen hátradőlt.

– Bassza meg! – kiáltott fel Németh. – Már megint megvert ez a dög. Hát mesélj, hogy van a mi közked­velt főnökük? Mit talált ki már megint roppant elméjé­vel?

– Azt hiszem, most igencsak gondolkodik – vi­gyorgott Viktor és röviden elmesélte a Novákival lefolytatott be­szélgetést. – Ja, és arra szélütött Glotterra, mint a köz­vélemény hangjára hivatko­zott – ért beszámolója végé­re az őrnagy –, amikor azt hozta fel nekem, hogy a munkamódszerem rossz képet alakít ki a testületről a közvélemény­ben.

– Szerintem Glotter lapját csak a Nováki olvassa az egész országban – mondta Németh.

– Nem tudom, de ha ez a nyomorult Glotter a kezeim közé kerül, hát én kitekerem a nyakát.

– És mi készülődik a háttérben? – állt fel az asztaltól a nagy bajuszú, százhatvanhárom centi magas, de meglepően izmos Német százados, akit barátai és köz­vetlen munkatársai egyszerűen Satyának szólítottak. – Egyébként van egy cigid? – telepedett le a kanapéval szembeni fotelbe. Viktor az asztalon heverő doboz felé mutatott.

– Valami titkos szervezkedés folyik az biztos. Állítólag felállt valami operatív vezetési csoport, de igazából senki sem tud semmit. Az biztos, hogy nem csak rend­őrségi ügy. Ahogy Nováki el­mondásából kivettem, va­lakik azt a akarják, hogy mi is bekerüljünk a csapatba, de hogy... – húzta fel a vállát  – ki akarja, miért akarja, egyálta­lán, mi lenne a feladat? Homály.

– Hiányzik ez nekünk? – kérdezte Németh elmé­lázva.

– Kivárjuk, öregem, hogy miként alakul a hely­zet. Mindettől függetlenül a Novákival tele van a tököm – állt fel hirtelen az őrnagy. – Az elmúl hé­ten is két ajánlatott kaptam biztonsági cégektől. Tanácsadónak hívnak. Sej­ted, hogy nem ennyi­ért. Addig packázik velem ez az ember, amíg megunom, és tényleg lelépek.

– Nekem is van néhány ajánlat a fiókomban – dünnyögte a százados. – Apropó, ajánlat. Fejle­mény van a bordéllyal kapcsolatban.

– Valami jó? – fordult felé Viktor.

– Elkaptunk egy alakot, akinél némi port talál­tunk. Nem sokat, de a lényeg az, hogy a bordély­ból jött. Arról nem beszélve, hogy reggel kilenc után pár perccel ment be és fél tízkor már ki is jött. Kocsisék tartottak egy masszív házkutatást a fiatalember lakásán, de kábító­szernek a legkisebb nyomát sem találták.

– Most hol van?

– A vizsgálati osztályon.

– Sejthet valamit arról, hogy rajta vagyunk a bordé­lyon?

– Az kizárt. Rutinellenőrzésbe futott egy távo­labbi ke­rületben és a kutya jelezte a kocsijában elrejtett dro­got...

– Holnap meglátogatjuk a műintézményt. Jelöld ki a csoportot és este hatkor mindenki itt legyen! – mondta Viktor elnyomva a cigarettáját. – Megint ezt a hülye já­tékot buzerálod? – mutatott az író­asztal bal oldalán álló monitor felé. Németh meg­vonta a vállát. Az őrnagy a fogashoz lépett, ma­gára vette dzsekijét és az ajtóki­lincsre tette a ke­zét. Azután meggondolta magát.

– Megiszunk valamit? – nézett vissza a száza­dosra.

– Nem egy marhaság – felelte, s közben visszaült Viktor íróasztala mögé. Az őrnagy kinyi­totta az iratszek­rényt, amelybe mindössze néhány poros aktatartó ár­válkodott a hivatalos részt illető­en, viszont többféle egyáltalán nem poros italosü­veg, a gyakori használatról árulkodott.

– Vodka? – mutatta az üveget Németh felé, aki bólin­tott. Kitöltött kétszer másfél deci körüli mennyiséget, amit egy huzatra kiittak.

– Klassz volt – csettintett némi arcfintor után az ala­csony százados.

– Reggel jövök – mondta Viktor visszatéve az üveget, közben megszólalt a telefon. Németh kér­dőn nézett fő­nökére.

– Én itt sem vagyok  – suttogta Viktor, és terme­tét meghazudtoló fürgeséggel elhagyta a szobát. Az elő­térben egy másodperc idejére megtorpant, nem tudta hirtelen eldönteni, hogy a hátsólépcsőn vagy a termen keresztül távozzon. Végül a te­rembe nyitott be, és sie­tős léptekkel haladt a kijá­rat felé.

– Viktor! – hallotta Németh százados hangját, amikor már csak néhány lépésnyire volt az ajtótól. Fejét égnek emelve, szemét behunyva megállt. Lassan megfordult, tekintete a századosra me­redt, és kimért léptekkel elin­dult felé.

Az irodába érve Németh becsukta mögöttük az ajtót.

– Sajnálom – kezdte –, a Nováki telefonált, té­ged ke­resett, mondtam, hogy már elmentél, de gondoltam azért érdekel, amit mondott.

– Persze – bólintott Viktor az ajtónak támasz­kodva.

– Megtalálták a régiségkereskedő öt napja el­tűnt fele­ségét...

– Ez tényleg jó hír.

– A Népligetben, egy padon – folytatta a száza­dos.

– Aha – szólt közbe Viktor –, gondolom része­gen vagy másnaposon, félig megfagyva...

– Igen, igen, ez most majdnem bejött, de ha ra­gasz­kodunk a rideg valósághoz, akkor ez inkább úgy hangzik, hogy leszúrva és meg­fagyva... Most olvaszt­gatják a kórbonctanon. Húsz éves lett volna idén... – bólogatott Németh kezé­vel az asztal figuráit babrálva. – És mi kaptuk az ügyet, összevonva a januári soproni gyilkosság­gal. Nováki határozott utasítására...

– Remek – mondta az őrnagy –, akkor most nem fogsz unatkozni. Kérj be minden anyagot és nyugtasd mag a helyieket, hogy mindenkivel a legteljesebb együttműködésre törekszünk. Reg­gelre minden elké­szíthető szakértői vélemény, meghallgatási jegyző­könyv, meg minden franc az asztalomon legyen.

– Meglesz. Az áldozat férje még nem tud semmit, és hála istennek eddig még a sajtó sem ugrott ez ügyben, bár az eltűnéssel kapcsolatban folyamatos az érdeklődés, hiszen elég ismert em­ber igen fiatal fe­leségéről van szó. Sokat mozgott társasági körökben, csakúgy, mint a januári áldo­zat. Ezt Nováki mondta, meg azt is, hogy próbál­junk diszkréten működni...

– Ennek tényleg elment az esze! A fél ország tud a nő eltűnéséről, a férj felajánlott kétmilliót a nyomraveze­tőnek, és akkor mi legyünk diszkré­tek... Reggelre le­gyen meg, amit kértem, te pedig, Satya, este hatra le­gyél itt az embereiddel. Tudod, a bordély-akció... És én... most megyek...

– Oké, főnök, minden rendben lesz, de mit mondjak a sajtónak? – kérdezte cigaretta után kotorászva Né­meth. Persze, hogy nem talált.

– Azt, hogy dolgozunk... Ja – fordult vissza az őrnagy a nyitott ajtóból –, ha a Glotter érdeklődik, rúgd jól seggbe... – azzal behúzta maga mögött az ajtót. A hát­sólépcsőn ment le a pincébe. Benézett a klubszo­bába, de az üres volt, így to­vábbment a különféle veze­tékekkel, csövekkel zsúfolt folyosón, amíg elért egy vasajtóig, ami mö­gött a rendőrségi garázs és szerelő­műhely volt. Egyenesen a garázsfőnök üvegfalú irodá­jához sietett. A negyven körüli garázsmester, aki kék munkásnadrágot és egy POLICE feliratú atlétatri­kót vi­selt, észrevette, hogy közeledik és elébe sietett.

– Régen láttalak, Viktor! – üdvözölte előrenyújtva két kezét.

– Szia, Győző, barátom. Hát rajtad meg mi ez a kincstári fehérnemű? Már ez is kötelező? – bökött a trikó felé az őrnagy.

– Egy frászt! Ez az egyetlen ilyen darab! A fiam szi­tanyomó és meglepett egy ilyen atlétával. A többieket a guta kerülgeti, mert az asszony is mondta, hogy igen szexis ám! – mondta öblös hangján a garázsmester.

– Hát, nem is tudom. Orsi biztos nem őrülne meg ér­te, de azért jópofa...

– Aztán, hogy keveredtél ide le a mélységbe? – kér­dezte a kopaszodó férfi, kezét Viktor vállára téve, mi­közben az üvegkalitkája felé sétáltak.

– Nem fogod kitalálni!  A segítségedet szeret­ném kérni...

– Valami jó kis bunyó? Tudod, mindig számít­hatsz rám! Emlékszel, amikor Budafokon kitakarí­tottuk a Konkolyt? Haj... Régi szép idők... – sóhaj­tozott a ga­rázsmester.

– De hisz az alig három éve volt... – nézett rá Viktor.

– Mindegy! Akkor is régen volt – rázta meg a fejét Győző.

– Egy kocsi kéne, hogy hazajussak – mondta halkan az őrnagy.

– Ez lenne az a nagy segítség? – a garázsmes­ter hangja nagy csalódásról árulkodott. – Imi fiam, gyere csak ide – üvöltötte el magát. Hamarosan előtűnt vala­melyik szerelőakna mélyérő egy bor­zas hajú fiatalem­ber.

– Igen, mester – mondta, amikor elébük ért.

– Imi fiam, az őrnagy úrnak nagy szívességet tehetsz most – mondta Győző és utána Viktorra kacsintott. – Hozod a bejáratós Mercit és elvi­szed őt, ahova mondja. Megértettem?

– Természetesen, mester, örömmel! – vigyorgott széleset a fiú.

– Remélem, rendben van az autó? – húzta össze szemöldökét a garázsmester.

– Mintha új lenne – bólogatott magabiztosan a fiú.

– Na, akkor gyerünk, hozd azt a gépet...

– Köszönöm, Győző, sokat segítettél. Üdvözlöm az asszonyt és a fiadat! És adja be az ötletét, ta­lán meg­veszi a cég – nyújtotta a kezét Viktor.

– Örülök, hogy segíthettem, de ha bármi komo­lyabb buli adódik, feltétlenül szólj. Hiányzik már egy nagy bu­nyó...

– Efelől biztosíthatlak – intett Viktor, és az idő­közben mellé álló autó felé lépett. Beült az első ülésre és már csikorogtak is a kerekek.

Útközben kellemesen elbeszélgetek. Megtudta, hogy a srác bolondja az autóknak, motoroknak, huszonhá­rom éves és júliusban lesz az esküvője. A nászutat pedig a francia tengerparton fogják tölteni. A meny­asszonya a következő évben fejezi be a kereskedelmi főiskolát és imád motorozni.

– Magán viszont egyáltalán nem látszik, hogy zsaru – jegyezte meg a fiú –, inkább valami rock­zenésznek nézné az ember. Vagy valami mű­vésznek, esetleg... a fene tudja, de zsarunak?...

– Ez benne lényeg – mondta Viktor.

A közlekedési dugók, a csúszós út, és a nyu­godt tempó miatt jó negyven percig tartott az au­tózás. Fél négy lett, mire megálltak Viktorék háza előtt. Az őrnagy behívta a fiút, kávéval kínálta, melynek minőségét ille­tően erős kétségei voltak, és erre felhívta a fiatalember figyelmét is. Neki ízlett, az őrnagynak nem. Elköszön­tek és a Mer­cedes hangja gyorsan halkult.

Viktor lehozott a padlásról egy régebben hasz­nált vastag takarót, és a macska vacka mellett kia­lakította Szmötyi helyét. Utána elégedetten szemlélte művét. ''Remélem, elfogadják egymást'' – gondolta és indult a konyhába, mert egyre erő­sebben érezte, hogy éhes. Kivette a hűtőből a felesége által készített ételt, a mikróban felme­legítette. Zöldborsófőzelék és egy nagy szeletet sült hús volt a menü. Mire befejezte az étke­zést, már négy óra is elmúlt. Elmosta az edényeket, bement szobába, leült a tévé elé. Rágyúj­tott egy cigire és a távkapcsoló gombját nyomo­gatva belené­zett a különböző csatornák műsora­iba. A TOP tévénél kötött ki végül. Hátradőlt és élvezte a halk zenét, a ma­gányt. A legutóbbi gyil­kosság járt a fejében. El nem tud­ta képzelni, hogy mi lehet az, ami összekapcsolja a két esetet. A januári gyilkosságot, amikor szintén egy fiatal nő – huszonegy éves – volt az áldozat, akinek a férje meglehetősen gazdag építési vállalkozó volt, és az utóbbit, amikor egy gazdag budapesti mű­kereskedő fia­tal felesége lett az áldozat. Mindkét esetben kést használt a tettes.

Valaki rángatni kezdte a kertkaput. Nem sokkal ké­sőbb már a ház ajtaján dörömböltek. Viktor fel­pattant a fotelból és sietett a hang irányába. Fel­tépte az ajtót.

– Istenem, de jó, hogy itthon van, Viktor! – mondta az ajtó előtt toporgó idős asszony. – Jöj­jön gyorsan, mert Kárász Pista megőrült! – tördel­te kezét idegesen az asszony.

– Mit csinált már megint – kérdezte Viktor, miközben magára kapta a dzsekijét.

– Még semmit, de ha nem siet, drága Viktor, ak­kor agyonüti az öreget! – sopánkodott az idős nő.

– Az öreget? – visszhangozta a férfi, amikor be­csukta maga mögött az ajtót.

– Hát az öreg Pistát, az apját – szaladt utána a néne.

– Szent isten, teljesen begolyózott az az em­ber? Azért ne aggódjon, Rózsi mama, nem lesz semmi baj – szólt hátra Viktor, és megszaporázta lépteit.

– Hát, ha már is nincs baj, akkor minden jó – motyog­ta az öregasszony.

Viktorék házától az utca átellenében a harmadik porta felől hallatszott a családi perpatvar zaja. A kerítésnél már néhány szomszéd ácsingózott, ki fényes dzsoggingban, ki hagyományos melegítő­ben, de akadt férfi a másik utcából, aki terepszínű szerelésben kísérte figyelemmel az izgalmasnak és mozgalmasnak tűnő eseményeket. Odaérkez­ve Viktor is a kerítésre tá­maszkodott és igyeke­zett mihamarább felmérni a hely­zet súlyosságát. A portán egy középkorú köpcös férfi egy jó mére­tes husánggal a kezében üldözött egy idős, de meglehetősen fürge embert. Az apját. Eddig egy­szer sem tudta megütni.

– Miért nem állították már le? – kérdezte Viktor a mellette könyöklő dzsoggingos férfit.

– Próbáltuk, de hát nem ment el az eszem, azt kiabál­ta az a féleszű, hogy agyonüti azt, aki be­megy a kapun. Egyébként is családi ügy, nem? – felelt a férfi vállat vonva. – Mindenesetre jobb, mint a tévéműsor.

– Pista! – kiabált be az őrnagy. – Mi bajod van a faterral?

– Az, hogy mindig elugrik! De semmi baj – felelt futtá­ban a husángos ember –, előbb-utóbb, de eltalálom, vagy kifárad... De ezt úgysem ússza meg. Agyonütöm, az már biztos...

– Hagyd abba, mert bemegyek!

– Akkor... téged is... agyonütlek... – lihegte a férfi.

– Tudod, hogy ez viccnek is rossz volt... – kia­bálta Viktor és hátrébb lépett a kerítéstől, mert az üldözött kisöreg pont előtte mutatott be egy igen ügyes vargabetűt, amire az üldöző nem számított, így az ütésre lendülő bot a kerítés hálóján csattant. Az öregnek mégsem volt szerencséje, mert ettől a hirtelen kanyartól elveszítette egyensúlyát és a földre került. A köpcös már ott állt fölötte és ütésre emelte a husángot. Viktor az utolsó pillanatban – a kapun berontva – állította meg a lesúj­tani ké­szülő kezet.

– Te, barom! Az ott lent az apád! – ordította a támadó képébe. – Elment az összes józan eszed te, hülye? Hát mi a francot csinálsz? Térj már ma­gadhoz te, szeren­csétlen, vagy bevigyelek gyil­kossági kísérletért, te... – rázta meg a férfit, akin már látszott, hogy lassan kezd magához térni.

– Ez a vén hülye az oka – motyogta, szemével a föl­dön fekvő felé mutatva. Viktor kivette kezéből a botot, és elhajította az udvar vége felé. Elengedte a férfi kezét, aki így a ház ablaka alatti lócára ros­kadt, és a földről felkelni próbálkozó öregember felé fordult. Felsegítette és betámogatta a házba, a szobájába. Leültette az ágyra.

– Pihenjen, Pista bá', a fiát majd eligazítom – nyug­tatta az öreget.

– Köszönöm, fiam. Megiszol velem egy pohár pálin­kát?

– Szívesen elfogadnám, de ma még vezetnem kell, talán majd máskor.

– Máskor már nem lesz alkalom, mert ez – intett fejé­vel az ablak felé – véglegesen elzárja előlem.

– Jól van, jól van, most pedig pihenjen! Nem magá­nak való már az ilyen futóverseny.

– Jó – felelt az öreg, és eldőlt az ágyon. – Azért még egy pohárkával tegyél már ide – emelte fel a fejét. – Ott van a szekrény mögött – motyogta. Viktor kihalászta a pálinkásüveget rejtekhelyéről és egy stampedlinyit töl­tött az öregnek.

– Na, jó éjszakát – mondta, a kisasztalra téve a poha­rat. Behúzta maga mögött az ajtót, kiment az udvarra. A környék már teljesen elcsendesedett. Szúrós hideg volt. Csak az ajtó felett világító lám­pa fénye szórta be az udvar kisebb részét. Viktor leült a lócán cigarettázó férfi mellé. Kezét dzsekije zsebébe dugta.

– Nagy marha vagy te, Pista – mondta halkan –, majdnem agyonütötted az apádat. Hát teljesen el­ment a te eszed? Mit ártott neked az öreg?

– Megint ellopta a pálinkámat... – sóhajtott a férfi ki­fújva a leheletének párafelhőjével kevere­dett cigifüstöt.

– Képes lettél volna egy üveg pálinka miatt...

– Mit tudod te, hogy miről van szó! – csattant fel Pista. – Nem sajnálnám én azt a kurva pálinkát a fatertól, sajnálná az öregisten. Három hete hoz­tam ki az öregemet a kórházból. Úgy, ahogy lehe­tett helyrehoz­ták, de megmondta a főorvos, hogy egy korty alkoholt se igyon, és a cigit is hagyja abba, különben bármelyik nap rámehet. Megbeszéltem vele, megígérte, hogy nem iszik többet, és keve­sebbet fog füstölni is. Aztán egy hét múlva meg­fújt egy üveg pálinkát és azzal a másik vén hü­lyével – bökött a szomszéd ház felé – bevedel­ték. Naná, hogy megint rosszul lett. Erre fogtam ma­gam és egy vastag ajtóval elzártam a műhelyben levő tárolót. Gyere, megmutatom – állt fel Pista. Viktor kö­vette az udvar sötétebb zuga felé. Belép­tek a házhoz épített műhelybe.

– Hát nézd meg, nem leverte az öreg a lakatott – mu­tatott a férfi egy nagyméretű masszívnak tű­nő szek­rényre. Odalépett, félre hajtotta az erő­szakosan kifeszí­tett, fityegő lakatpántot és kinyi­totta az ajtót. Viktor megdöbbent a látványon, mert a szekrényben szorosan egymás mellé állít­va hihetetlen mennyiségű egyliteres, úgynevezett golyvásüveg sorakozott.

– Ez mind pálinka? – kérdezte.

– Mégpedig a legfinomabb szilva – felelt büsz­kén a köpcös Pista –, hetvenöt fokos.

– Életed végéig ihatod – mondta Viktor.

– Én?... Útálom a pálinkát, meg nem is bírom – fin­torgott férfi.

– Akkor meg mi a jó égnek gyűjtöd?

– Nem gyűjtöm, hanem eladom. Rendszeres tuti ve­vőim vannak még külföldről is. Mielőtt valami rosszra gondolnál elmondom mi a helyzet. A szeszfőzde, ahol dolgozom, szívesen fizeti a munkabér egy részét ter­mészetben, de csak azoknak, akik így jobban járnak. Én jobban járok. A pia után nem kell adót meg tébét fi­zetni, szám­lát meg nem kér tőlem senki. Nem leszek én eb­ből milliomos, de azért jól elvagyok. Érted? – ka­csintott Viktorra.

– Hát ez óriási! – kiáltott fel az őrnagy és elindult kife­lé. – Na, én itt sem voltam, nem láttam sem­mit. De, Pista, ha megint megzargatod az örege­det, én isten bi­zony felitatom veled ezt sok cefrét.

– Reggel majd elbeszélgetek vele, s ha nem tér ész­re, akkor irány az öregek otthona. De azt a másik vén­embert is seggbe fogom rúgni, ha meglátom az udva­runkban.

– A pálinkádról meg nem tudok – emelte fel ujját fi­gyelmeztetően Viktor –, megértetted?

– Jól van, értem én, de azért fogadj már el egy üveg­gel. Mindenki nagyon dicséri

Viktor behúzta maga után a kertkaput, s a gyengén megvilágított utcán, hóna alatt egy goly­vásüveggel lép­kedett hazafelé.