A. V. Nogel

 

 

BŰNKÖZELBEN…

 

Internetes kiadó:

VENDA R. Ny. V.

 

2002

 

 

A. V. Nogel

 

BŰNKÖZELBEN…

 

  

 

A regényt szerzői jog védi, melynek megsértését akár öt év börtönnel is sújthatja a törvény.

All right reserved.

A jogtulajdonos képviselője:

© Simon Attila

VENDA R. Ny. V.

 

 

Az Internetes kiadás kizárólag személyi használatra engedélyezett. A Felhasználó saját céljára kinyomtathatja, de a nyomatot közreadni, sokszorosítani, áruba bocsátani, vagy ingyenesen terjeszteni nem lehet.

 

A kiadvány más helyen sem elektronikus sem egyéb formában nem közölhető, még részleteiben sem.

 

Bármilyen közlési elképzelés kizárólag a szerző képviselőjének írásbeli engedélyével valósítható meg.

1. Fejezet

Lágyan ringatózva haladt velük a hófehér jacht, vala­hol az In­donéz szigetvilágban. A hajókorlát­nak tá­masz­kodva gyönyörködtek az eléjük tá­rulkozó csodálatos látvány­ban. Az eddig soha nem látott kékségű tengerből zöld ékkőként kiemelkedő ap­róbb s nagyobb szigetek elkáp­ráztattak minden­kit, aki fogékony a természet alkotta valódi cso­dák iránt. Orsolya és Viktor megbűvölten nézték eme tüneményt. Orso­lya – haját időnként meg­borzolta a kellemes ten­geri szellő –, homlokára tolta napszemüvegét, elége­detten nézett végig szépen barnult tes­tén. Ép­pen harminc éves volt. Viktor, a férje pedig harminchat. Színes dinamógatyát és könnyű vá­szoncipőt viselt. Megjelent egy fiatalember hófehér frakkban és ananászkoktélt kí­nált, benne jéggolyókkal. Leemel­tek egy-egy po­hárral a tálcáról, a boy mosolyogva biccentett és in­dult egy másik utas felé. Elsétáltak a fedélzeten sorakozó nyugágyakig és kényelmesen el­helyez­kedtek egy hatalmas színes napernyő árnyékában

– Olyan ez, mint egy hihetetlenül szép álom – mondta Orsolya a férjére mosolyogva.

– Soha sem gondoltam, hogy egyszer ez is megtörténik.

– Pedig látod, itt vagyunk. Otthon meg ép­pen tombol a tél.

– Remélem, Dani nem csinál valami marha­ságot – gondolt ötéves kisfiúkra, akit utazásuk idejére Viktor első felesége vett gondozásba.

– Nem lesz semmi baja, hiszen jó kezekben van – nyugtatta feleségét Viktor.

Lassan partközelbe értek. Lehetőség kínál­kozott a fürdésre, amit a vendégsereg önfeledten ki is használt. A hajó tat­járól hatalmas fejesugrá­sokat bemutatva, nagyokat csobbantak a kellemes hőmérsékletű víz­ben. Orsolya és Viktor sem maradt ki a remek mulatságból. Különö­sen a férfinak volt kedvére a dolog. Később, amikor el­unták a fürdőzést vissza­mentek a nyugágyakhoz és élvezték, ahogy a délutáni nap­sütés simogatja testüket. Viktor kissé el is szundított. A felesége szólonga­tása éb­resz­tette.

– Viktor – hallotta, és furcsán türelmetlennek érezte Orsolya hangját. Kinyitotta a szemét, de az asszony ott feküdt mellette a nyugá­gyon és a tengert fürkészte.

– Viktor – hallotta ismét. Felesége azonban meg sem szólalt.

– Orsi, te nem hallod? – kérdezte.

– A tenger zúgására gondolsz? Hallom és gyö­nyörű.

– Nem, nem arra gondoltam. Mintha valaki a te han­godon szólítana – mondta a férfi elbi­zonytala­nodva. Egy kicsit homályosabbnak látta maga kö­rül a világot.

– Viktor! Mi a franc ez? – hallotta megint a felcsattanó hangot és megre­megett szeme előtt a kép. Mintha a feje is megfáj­dult volna. Mellette Orsolya továbbra is a tengert nézte. Mondott is valamit, de Viktor nem hallott semmit. Valaki megrázta a vállát.

– Viktor, valaki a konyha közepére rondított – jutott el a kijelentés a tudatáig. A me­sebeli táj képe, mint egy berob­banó sokszínű üvegablak, úgy vált semmivé egy pillanat tö­redéke alatt. Egy ru­gó­ra járó profi bicska is elszé­gyellhette volna magát a látványtól, ahogy Viktor felült az ágyon. A szeme még csukva volt.

– Nem én voltam! – kiáltotta zavartan, de némi bi­zonytalansággal a hangjában. Fejfá­jása jól ér­zékel­he­tően és rohamosan erő­södött. Már pontosan tudta, hogy mi történt: felébredt. Csak éppen nem a jachton, hanem Budapesten egy külvárosi csa­ládiházban. Las­san, óvatosan kinyi­totta szemét, de így sem látott túl sokat. Február közepén haj­nali fél hatkor még éj­szakai a sö­tétség. Csak a hallból szű­rődött be némi fény.

– Akkor esetleg én lehettem? Na, felébredtél végre? – kérdezte Orsolya az ajtóból. Viktor mor­gott valamit ért­hetetlenül, kifordult az ágy szélére és hol a homlokát masszírozta hol, pedig a sze­mét dör­zsölgette. Lehajolt, kotorá­szott a szőnye­gen az ágy előtt, amíg megta­lálta a nadrágját. Nem kevés megerőltetésébe került, hogy magára rángassa. ''Valamelyik állat bevarrta a cipzár­ját'' – motyogta dühösen és kibotorkált a fürdőszo­bába. Csak ott vette észre, hogy az elejét vette hátulra. Hideg víz­zel lemosakodott, a fogmosó poharába be­leejtett egy tablettát, és amíg az oldó­dott elin­tézte minden kisebb és nagyobb dolgát. Utá­na felhaj­totta a löttyöt, megbo­rotválkozott – villannyal –, mert a pengét csak biztos kézzel vette igénybe, fogat mosott és felöltözött. Fo­galma sem volt, hogy mennyi az idő. Tizenkét perc telt el és a gyógyszer csodát művelt ve­le. Bár az agya még enyhén kóválygott, de egyéb­ként teljes mértékig rendbe jött. Maga­biztosan lé­pett ki a fürdőszobá­ból.

– Szia Orsi! – köszöntötte a hallban éppen uta­zócso­magját lezáró feleségét. – Képzeld, milyen gyö­nyörű álmom volt. Valahol, Auszt­ráliától nem messze, az In­donéz partoknál nyaraltunk egy jachton.

– Ez igazán szép lehetett – vágott egy félreérthetetlen grimaszt az asszony –, de mondd csak, hol jártál az éjszaka?

– A Gyurkáékkal elmentünk a Félszeműbe meg­ünne­pelni, hogy megúsztam egy fegyelmit.

– Gratulálok!

– Gondolom, most haragszol...

– Én? Mióta ismerlek, tudom, hogy jólelkű meg­szállott vagy, csak kicsit ütődött... Remé­lem a fi­únk nem ezt örökölte tőled...

– Hol van Dani? – nézett körül Viktor és közben feltűnt neki, hogy a felesége már szinte telje­sen útra ké­szen áll. – És egyébként is! Mi történik itt? Hová készülsz? El akarsz költöz­ni?

– Danit tegnap elvitte a lányod, Petra. Az anyjá­hoz, ugyanis én elutazom Szolnokra ri­portot ké­szíteni, te pedig kiszámíthatatlan vagy. Egyéb­ként gyere csak ki a konyhába! Mutatok valamit!

– Orsi, én esküszöm, hogy nem én hánytam az éjjel – bi­zonygatta Viktor, miközben kelletlenül követte feleségét az előszobán át a konyhába.

– Én ezt egy szóval sem mondtam, csak szeret­ném tudni, hogy miként került ide ez a micsoda – mondta a nő megállva a konyhaaj­tó küszöbénél. Ujja a kövezetre mutatott. – Látod? – kérdezte.

– Kutyaszar – jelentette ki Viktor és kissé maga is meglepődött, de agya köz­ben lá­zasan kutatott az elmúlt éjszaka alig-alig fellelhető eseményei kö­zött

– Ezt nem volt nehéz felismernem, elhiheted – miu­tán Orsolya első férje, akivel Viktor egész éjjel mulato­zott, bocsánat, ünnepelt, a Takács Gyuri kutyatenyésztéssel kereste a betevőt, ez a meg­jegyzés több mint érthető­nek bizo­nyult. Viktornál valami derengeni kezdett.

– Szmötyi! – kiáltotta. Semmi reakció. – Szmötyi! – ismételte, de megint eredménytelenül. Bemen­tek a konyhá­ba, ahol Viktor azonnal a szemeteslapátot meg a seprűt vette kézbe.

– Ha kávét akarsz, csak indítsd el a mikrót – mondta Orsolya. – Ki az a Szmötyi? Csak nem?...

– Szmötyi! – hangzott kedvesen a hívás Viktor­tól. – Lehet, hogy mégis a szabadságot választot­ta.

– Nem hiszem – felelte a felesége –, nézd csak... – Az ajtófélfánál, úgy harminc centis ma­gasságban megjelent egy jellegzetes fe­kete gomb.

– Szmötyi! – szólt oda Viktor. Az érintett hí­vást és rosszallást is kiérzett a hangokból.

– Szmötyi. – Ez a másik hang igazán kedvesnek tűnt, talán csak benne érződő türelmetlenség tette egy kicsit bizonytalanabbá. Orsolyá­nak ugyanis hamarosan in­dulnia kel­lett.

Megjelent az ajtóban egy hosszú pofa, két nagy tágra nyitott szem, esetlenül kornyadozó fülek, egy szőrös nyak, első tappancsok, bor­dákig lefo­gyott has, hátulsó tappancsok és egy behúzott fa­rok: Szmötyi. A maga teljes kölyöknyi valóságá­ban. Viktor döbbenten állt kis­lapáttal a kezében, Orsolya csak nézett, ahogy a far­kaskutyakölyök gondosan kike­rülve piszkát hozzájuk lépdelt. Egy kéznyalin­tással elintézte a köszönést Vik­tornál, Orsolya előtt leült, hosszan nézett a nő szemé­be, majd mögéjük került és kicsiny testével helyet szorítva magának kettejük közé telepedett.

– Ő Szmötyi – mondta Viktor még mindig szo­rongatva a szemeteslapátot. – Az éjszaka akad­tam rá, ponto­sabban ő akadt rám. Az autó előtt ült, de olyan állapot­ban, hogy az va­lami elképesz­tő. Ahogy ki­nyitottam az ajtót beugrott és már be is vackolta magát a hátsó ülésre. El is feledkez­tem róla, biztos utánam osont amikor kiszálltam és bejöttem a házba.

– Gyönyörű! – áradozott a felesége. Legug­golt a blökihez simogatta, beszélt hozzá, va­kargatta fültövét. Szmötyi jól nevelten tűrte, nem ragadtat­ta túlzott érze­lemnyilvánításokra magát. – Vidd el Gyuri­hoz, az állat­orvosa majd megvizsgálja és beadja a szükséges oltá­sokat. Nekem most már sajnos ro­hannom kell. Hogy lehet egy ilyen szép­ségnek Szmötyi nevet adni? Sze­rencse, hogy nem tudja mit jelent. Na, puszi! Holnapu­tán jövök, de majd hívlak. És ne nagyon ünnepelj mos­taná­ban! Danit is hívd fel. Petra azt ígérte, biztos, hogy átjön hozzád! Kaját találsz a hű­tőben!  – az utolsó mondatokat már az ajtóból kiabálta vissza.

Viktor egy darabig csak állt kezében a seprűvel és kislapáttal, aztán akkurátusan elta­karí­totta Szmötyi piszkát.

– Ilyet máskor nem szeret­nék látni a lakásban – mondta takarítás közben szinte ma­gában, de azért kihal­latszott –, ha ki kell menned, akkor szólsz. Világos? Nem egy európai megoldás ez öregem. Legközelebb, ha rád jön, ki­ülsz az előszobába az ajtó elé, három vak­kantás lesz a kisdolog, két vak­kantás pedig a nagydolog. Egy vakkantás pedig mindegy, hogy mekkora dolog, de sürgős. Megegyez­tünk? – A jószág nagy ér­deklődés­sel nézte újdonsült gazdája tevékenysé­gét.

– Éhes vagy? – nézett a kutya szemébe Viktor. – Állí­tólag a hűtőben van valami enni­való – foly­tatta, amikor Szmötyi tétován meg­csóválta a far­kát. Kinyitotta a hű­tőszekrényt és valóban, sok lefóliázott tányér, tálca, bögre, tál sorakozott a re­keszekben. Kutyae­ledel nem volt közöttük. Miért is lett volna?

–Találtam fasírtot meg tökfőzeléket. Az utóbbi gondolom, nem izgat, hát különösebben engem sem. A fasírt viszont ga­rantáltan finom. Keresünk egy tányért. Ugye jó lesz hidegen, kisöreg?

– Az én gyomrom még másna­pos... – folytatta a csevegést. Egy süteményes kistányérba ki­szedetett egy jó adag hideg fasí­rozottat és letette Szmötyi orra elé. Az állat óvatosan beleszagolt és fel­nézett Viktorra, mintha en­ge­délyt kérne.

– Nem tetszik? – nézett vissza a férfi csodál­koz­va. – Igazán sajnálom, pedig Orsinak ez az egyik speciali­tása – tárta szét a kezét. A blöki lefeküdt a konyha kö­vére, két elülső mancsával mintegy kö­rülölelte a tányért és hangos falatozásba fogott. Viktor a feje búbját va­kargatta. Órájára nézet, ami hat óra és tíz percet muta­tott. Ráadásul szabad­napja volt. A fürdőszobában egy újabb józanító tablettát dobott a poharába. Amíg a szer oldó­dott, a szobában keresett egy cigit és rágyúj­tott. Eszébe jutott, hogy elfelejtett vizet kitenni az ebnek, megtet­te. Visszament a fürdőszo­bába, felhajtotta a második adag csodaszert és úgy döntött, hogy még ledől egy rövid időre. A hallban lévő kanapét sze­melte ki, a szekrényből kerített egy plédet, le­heveredett és betakarózott. Abban a pillanat­ban el is aludt.

Ismét a jachton találta magát. Orsolya egy ha­talmas adag egzotikus gyümölcsökkel megpakolt parfé­val bir­kózott. A nap arany­színnel futtatta be a csodálatos lát­képet. Vik­tor egy hideg sörtől gyön­gyöző poharat tartott a kezében. Előre él­vezte a torkán lezúduló ital kelleme­sen kesernyés ízét, hűvösét. Egy gyönyörű lány sza­ladt el fedél­zeten, fenekét nem takarta semmi és felül is csak né­hány négyzetcentit tudott elfedni hatalmas melle­i­ből a textília. Viktor elismerően csettintett és szájához emelte a poharat, amikor észrevet­te, hogy a hajó kapitánya egyenesen feléjük tart. Fe­hér öltözet­ben, simléderes sapká­val a fején, szé­les mosollyal az arcán. A bal kezé­ben egy szi­vacsra emlékeztető vala­mivel.

– Remélem, kellemesen telik a szabadság – állt meg előttük.

– Mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, egysze­rűen gyönyörű ez az utazás – felelt Orsi egy ka­nál par­fé után.

– És ön, mister Viktor?

– Nem találok szavakat, uram!

– Igazán örülök – bólogatott a kapitány –, meg­en­gedi? – Úgy látom, megcsípte valami a fülét – mondta gondterhelten és a szivacs­szerű valamit Viktor jobb fülére lapította. – Hamarosan elmúlik – nyugtatta a fér­fit. Viktor Orsolyára nézett, aki még mindig a parfé el­fogyasztásával volt elfoglalva.

Viktor egyre nagyobb forróságot érzett a fü­lén. Egy darabig kellemesnek is tűnt, de ké­sőbb ide­gesí­tővé vált. A kapitány nem enge­dett, határo­zottan tartotta a szivacsos valamit a férfi fülén, miközben egyre csak mosolygott. Hamarosan tor­zulni látszott a mosolya, vad vigyorrá változott, szemei többszö­rösére nö­veked­tek, torkából láng­nyelvek csaptak Viktor arcába.

– Megőrült!? – üvöltötte Viktor, de ez az üvöltés csak az agyában visszhangzott vissza. Hirtelen moz­dulattal a füléhez kapott, melynek érzékei szerint már nyílt lánggal kel­lett volna égnie. Egy langyos, nedves vala­mit érintettek ujjai egy halk, neheztelő vakkantás kísé­retében. Megint feléb­redt. Szmötyi a vál­lán feküdt, feje a tarkóján és forró lehelete az új gazdi fülére zúdult.

Viktor lassan feltápászkodott, rágyújtott egy cigi­re és közben megpróbálta visszaidézni a hajnal­ban történte­ket. A tabletták hatásának köszönhe­tően teljesen kitisz­tult a feje. A bár­szekrénynek titulált fi­ókból kivett egy vodkásüveget, volt még benne olyan harmadnyi. Le­hú­zott egy közepes kortynyit és kiment a konyhába kávét főzni. Szmötyi befészkelte magát az elhagyott kanapé­n maradt takaró kellemes vackába, és a csalhatatlan ösztöne sugallta kellemes érzéssel – jó családba érkezett – elaludt.

Elbabrált a kávéfőzővel, pontosabban annak megtöl­tésével, ugyanis fogalma sem volt a jó ká­véhoz szük­séges kávé-víz arány adagolásról. Ritkán élt a kávé él­vezetével és otthon Orsolya készítette el, a munkahe­lyén pedig csak meg­nyomta a gombot a gépen, és né­hány perc eltel­tével kicsöpögött a fekete lé. Néha azért átfutott az agyán, hogy miként lehet képes egy ilyen ki­csiny gép ennyi kávét kiadni. Meg fogom kérdezni – ha­tározta el. Pár perccel később morogni kez­dett a ká­végép, majd különös hangok közepette kiadta gőzölgő tartalmát. A fekete lé illata minden kétséget kizáróan kávéra utalt. Viktor megtöltött egy decis csészét, négy szem cukrot ejtett bele és miután jól elkeverte lassan, kortyonként megit­ta. Hát, volt már jobb is – gondolta.

Alig telt el tizenöt perc és rájött a hasmenés. Vi­szony­lag ritkán esett meg vele ilyen hirtelen a dolog, de még időben elérte a menedéket jelentő helységet. Éppen túl volt az első rohamon, amikor a szobában megszólalt a telefon. – Dögölj meg! – kiabálta az ülőkéről dühösen. Négy csengetés után automatikusan bekapcsolt az üzenetrögzítő. Jó húsz perc elteltével tudta csak visszahallgatni. A munkahelyéről kereste Döme azzal az üzenet­tel, hogy mihamarabbi visszahívást vár.

– Nováki berendelt fél tizenegyre – hallotta munkatár­sa hangját.

– Szabadnapos vagyok. Mondd meg annak a fasz­nak, hogy nem érek rá. El kell vinnem Szmötyit Rákos­palotára a dokihoz, utána ki kell mennem Újpestre a fi­amhoz nem tudom, mikor végzek.

– Nováki látni akar. Azt mondta, hogy a te érde­ked is.

– Hát a kurva anyját!... Fél kilenc!... Mit képzel ez a... Döme! Küldj értem egy járőrkocsit!

– Ki az a Szmötyi? – érdeklődött Döme.

– Egy véreb. Ő lesz majd a társam, ha felnő. Most vi­szont dokihoz kell vinnem, meg bolhátlanítani, meg ol­tatni, hogy mire Dani haza­jön minden rendben legyen.

– Orsolya mit szólt hozzá?

– Hát, nem örült, hogy a konyha közepére szart, de aztán nagyon jól összehaverkodtak. Úgy öt percnyi is­meretség után. Orsi útban van Szolnok felé... Te, Dö­me, jól elcsevegünk, de jön az az autó?

– Már úton van.

– Mi a helyzet a Lombard utcai bordéllyal?

– Semmi. Figyeljük. Guriga ott dekkol, hamaro­san fel­váltja majd Németh. Andit időlegesen áthe­lyezte a Nováki.

– Elképesztően bunkó... Na, itt az autó. Hamarosan találko­zunk.

Felcsatolta a hóna alá a fegyvertokot, magára kapta bélelt bőrdzsekijét és a szobá­ban felnyalábolta Szmötyit. Az alvásában megzavart kutyakölyök nyugodtan tűrte a macerát, mintegy megé­rezve, hogy ebből nagy baj nem lehet. Megnyalintotta Viktor képét. – Kösz, ez jól esett – borzolta meg a blöki fejét, és igye­kezett dzsekiével megóvni a hidegtől. Becsapta maga után az ajtót, automatikusan életre kelt a biztosí­tórendszer üres házat védő programja.

A rendőrségi Opel kipufogócsövéből párafelhő terjen­gett. Kinyitotta a hátsó ajtót, óvatosan elhe­lyezte Szmötyit az ülés jobb oldalán, majd elhe­lyezkedett mellette.

– Üdv, uraim – biccentett az elöl ülő két egyen­ruhás­nak.

– Jó reggelt, uram – nézett rá a belső visszapil­lantón keresztül a volánnál ülő fiatal rendőr.

– Szia, Viktor! – fordult hátra a társa. – Na! Mi van, hát nem ismered meg öreg haverodat?

– Feri bá’! Hú, de régen nem láttalak. Látom, zászlós lettél.

– Az bizony, de hát huszonhat év után... Nem igazán dicsőség – mondta nevetve a bajuszos zsaru. – Hova megyünk? – kérdezte.

– Rákospalotára.

– Az szép lesz, főnök! Ekkora hóban – jegyezte mag a sofőr és indított.

– Nem akarom elvenni a kedvedet, de fél tizen­egyre vár a főnököm, és előtte még ki fogunk menni a fiam­hoz Újpestre – mondta Viktor.

– Érdekes lesz – válaszolt a fiatalember és be­kap­csolta az összes megkülönböztető jelzést.

Az idősebb zsaru és Viktor igen jól elbeszélget­tek menet közben. Kitárgyalták a lehetséges szakszerve­zeti megmozdulások, rendőr-demonst­rációk lehetősé­gét, szó esett a megélhetési gon­dokról és sok más egyébről is.

– És itt most merre? – szólt közbe a gépkocsi­vezető.

– A következő utcánál jobbra – mutatta Viktor.

– De hát ez nem is utca! – kiáltott fel a vezető. – Ide inkább lánctalpassal kellett volna kiszállni.

– Ott, a második ház. Nincs az olyan messze. Úgy lá­tom le is lett takarítva előttük az út – mondta Viktor. Az autó befordult a harminc centis hóval borított földútra. Bírta a strapát, ám a jelzett ház előtt nem letakarított út, hanem jégpáncél fo­gadta.

– Hát erre én rá nem megyek!

 Semmi gond, én itt kiszállok, forduljatok meg és rög­tön megyünk is tovább – így Viktor. Ismét magához emelte Szmötyit és a kertkapuhoz sie­tett. Nem sikerült lábával benyomni a kaput. Egy vadonatúj kaputelefon díszelgett a kőoszlopon. Alig ért a gombhoz, már hallot­ta is a jellegzetes kapunyitó berregést. Egy má­sodperccel később a ház ajtaja is kinyílt és ott állt Gyula atlétában és hosszú alsóban.

– Viktor! Mi a fenét keresel te itt ilyenkor. És mi ez a rendőrautó a házam előtt? Az asszony még alszik – kérdezte morcosan. Gyula nem volt más, mint Viktor feleségének, Orsolyának az első férje. Kutyatenyésztő. Viktort csak válásuk után ismerte meg és néhányszor kihúzta már a bajból. Gyak­ran eljártak együtt szóra­kozni is.

– Gyuszi, most nincs sok időm! Itt van ez a jó­szág, szeretném, ha a dokid megvizsgálná, beol­taná, te pe­dig azzal szerkentyűddel bolhátlanítanád. Délután eljö­vök érte... Vagy es­te... – mondta Viktor és letette a konyha kövére Szmötyit.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Gyuszi. – Ez valami tünemény! Orsi mit szólt hozzá?

– Hát, miután teleszarta a konyhát... Képzelhe­ted. Egyébként azonnal megszerette!

– Nem is csoda! Látta, amit én. Az én tanítvá­nyom... Már elnézést.

– A család jól van? Klári?... Ja igen, mondtad, hogy alszik még. Szóval el tudod rendezni a dol­gokat délu­tánig?

– Megpróbálom, de majd felhívlak – vakargatta a fejét Gyula –, nem tudom, hogy a doki hajlandó-e most ki­jönni. Megteszek mindent. Figyelj, Viktor, mi az istent csinálnak kollégáid odakint? Mindjárt kidöntik a keríté­semet! – mutatott az ablak felé Gyula.

– Gyuszika, ki volt az a féleszű vadbarom, aki fel­öntötte előttetek az utat? Hát jégpályává tette az állatja. Ugye nem te voltál – háborgott Viktor, mi­közben nézte, hogy miképp szerencsétlenkedik a rendőrautó. Feri bá’ hol innen, hol onnan próbálta a járgány farát helyes irányba taszigálni, miköz­ben a sofőr tekergette a kor­mányt.

– Én!? Megőrültél? Kettőt találhatsz. Megmon­dom: az anyósom csinált a fiamnak jégpályát a baromi sok agyával. Ott van két vödör hamu, vidd, terítsd szét a kocsi alatt mielőtt tényleg áttörik a kerítést – mutatott az előszoba sarkába. Viktor felkapta a két vödröt, kiro­hant és gyors egymásu­tánban bezúdította a hamut a korcsolyázó rend­őrautó alá.

– Kösz! – kiabálta Feri bá’ hamuszürke arccal.

– Bocs, de így talán könnyebb lesz manőverezni – szólt vissza Viktor és a két üres vödörrel vissza­rohant a házba. Szmötyi az ajtóból kísérte figye­lemmel az eseményeket. Nem volt büszke új gazdájára. De egyre jobban szerette.

– Csók az anyósodnak! Én most megyek. Ezt szép­séget – mutatott az üldögélő kutyakölyökre – nem merd összezárni a vadállataiddal! – emelte fel mutatóujját fe­nyegetően.

– Nyugi, nyugi. Dani hogy van? – kérdezte az álmos házigazda.

– Jól kösz. Most megyek meglátogatni. Orsi el­ment vidékre, nekem meg egy idiótával lesz talál­kozóm. Tessék, még a hó is elkezdett szakadni. A blökire vi­gyázz, majd jövök vagy telefonálok – mondta már az aj­tóból, de aztán visszalépett, le­térdelt Szmötyihez és megsimogatta a fejét, füle tövét. A kölyök búcsúzás­ként ráharapott a kézfe­jére, fogta egy rövid ideig és közben a szemébe nézett. ''Időben gyere!'' – érezte Viktor a jelzést. Kifelé futva megcsúszott a kertben, térdre esett, de már pattant is fel, behúzta maga után a kert­kaput, beült a rendőrautó hátsó ülésére és már vergődtek is kifelé a mellékutakról. Miután kiértek a Pesti útra nekilendült az Opel.

– Mi lesz a következő állomás? – kérdezte a fia­tal zsaru.

– Jussunk el Dráva utcáig, onnan majd mutatom – felelt Viktor. – Ajaj, már fél tíz. Tegyük sürgőssé az ügyet.

– Értem – bólintott vigyorogva a sofőr és felvisí­tott az autó szirénája. Megkérdezte még, hogy az angyalföldi Dráva utcáról van-e szó. Viktor bólo­gatott. Az időjárási körülményekhez képest – szakadni kezdett hó – meg­lepően gyorsan halad­tak.

– Feri bátyám, mióta is vagy te a testületnél? – kér­dezte Viktor az idősebb zsarut.

– Harmincegy éve. Pont húsz éves voltam, ami­kor felvettek. Azért voltak szép idők is... – meren­gett el Feri. – De voltak nagyon ronda időszakok is. Egy olyan embernek, aki nem politizál... Tudod az én apám ke­reskedő volt, amíg nem államosí­tották. Taníttatott és én úgy gondoltam, hogy hasznára lehetek az emberek­nek, ha sérelmeik okozóit felkutatom és törvény elé állí­tom. Aztán rádöbbentem, hogy a törvény előtt az egyenlők között vannak egyenlőbbek is. Akiket a párt nem hagy bűnhődni. A pártcimbora, a pénzt csúsztató vállalati nagyfőnök mindig tabunak számított. És voltak, akiket mindenáron ki kellett iktatni, ehhez a törvényes­ség palástját használták fel gátlásta­lan emberek. Néha megpróbáltam tenni ellene az én szerény eszközeim­mel. Láthatod az eredmé­nyét, ezért vagyok még min­dig csak törzszászlós.

– És ma, hogy látod, jobb a helyzet?

– Jobb? – nevetett fel Feri. – Persze, megbecsü­lik a rendőröket, a lakosság imád bennünket, a bűnözők ret­tegnek a magyar zsarutól, iszonyato­san modern tech­nika segíti a munkánkat, egy­szóval ennél többet hazai zsaru nem kívánhat... Maceráljuk az aluljáróban árusító székely öreg­asszonyokat, miközben a nagyfiúk milliár­dos lóvéval lépnek meg szinte az orrunk előtt. Bevi­szünk valakit garázdaság gyanújával, két nap múlva szabadlábon védekezik. Az ügyész rábizo­nyítja a vád­lottra, hogy két embert megölt és mit kap? Nyolc évet! Ha jól viselkedik öt és fél év múlva kint van! Szép új világ. A parlament meg... Ezt inkább nem is mondom... Az emberek lassan félnek kimenni az utcára, nekiállnak fegyverkezni, mert az állam tehetetlen. Ott is mindenki csak a saját pecsenyéjével törődik! Felmarkolnak olyan pénzeket, amit egy normális ember tíz életen át nem szedhet össze és szerintük ez teljesen nor­mális...

– Jól van, Feri bátyám, azért ne vedd annyira a szí­vedre!

– Persze, ne vegyem! Két hónapja lőtték le a társa­mat! Tudod hány éves volt? Huszonhat. Ér­ted? Hu­szonhat! Két gyereke a felesége mihez kezd. Tudod te, hogy mennyi volt a fizetése? Megmondom, ne talál­gass! Huszonhéttezer nettó! Ennyiért halt meg! Kapott az asszony százezret segélyként, meg százötvenezret biztosításból és kész. Ja, meg állami temetést...

– Nem látsz a szemedtől! Te, hülye buzi! – kiáltott a fia­tal rendőr és félrerántotta a kormányt. Az autó meg­perdült, de elkerülte az ütközést elébe vágó Volvóval. A fiú ügyesen egyenesbe hozta a járművet. – Megfogjuk főnök? – nézett a mellette ülőre.

– Nincs most erre időnk – mondta az öreg, de azért rádión bemondta a szabálytalankodó Volvo rendszámát és a helyszínt az ügyeletre. Néhány perccel később egy érkező járőrautó lekapcsolta az előttük rodeózó őrültet.

– Láttad? A tojáshéj még a valagán, de a fater alája tett egy vagyont érő gépet, és szabadon garáz­dálkodhat. Most a fiúk minden bizonnyal feljelen­tik, és ha ivott bevon­ják a jogsiját... És? Nem okozott balesetet, de papír nélkül is vezetni fog, hacsak az apja le nem ken valakit, hogy vissza­szerezze egyetlen fiacskája jogsiját. Ha meg vé­letlenül felcsavarodik egy fára, akkor meg nincs felelős és a papa meg a mama csak sírdogál... Itt tartunk.

Egyre erősödött a havazás. Több koccanást is láttak menet közben. Nehezen, de átvergődtek a Kerepesi útra, onnan pedig viszonylag egyszerű­en a Dózsa György útra, amin végigszirénázva igen hamar eljutot­tak a Dráva utcáig.

– Merre tovább, főnök? – kérdezte a vezető miu­tán a kereszteződést elhagyva kikapcsolta a szi­rénát és le­lassította az autót.

– Majd mutatom – hajolt előre Viktor.  Néhány kanyar után megálltak egy sorház előtt. – Rögtön jövök – ug­rott ki a kocsiból Viktor, és futott a lép­csőház bejáratá­hoz. Egy lendülettel szándékozott bejutni az ajtón, ám az keményen ellenállt: na­gyot koppant a feje.

– A francba – csapott az ajtóüvegre és a kapu­csengő táblához lépett. – Miért nem tudom soha elsőre megta­lálni azt a rohadt gombot!?

– Ki az? – hallatszott a szerkezetből. Felismerte a lá­nya hangját.

– Viktor vagyok – mondta.

– Milyen Viktor?

– Az apád! Könyörgök, Petra! Nyisd már ki!

– Szia, apu – visította a készülék és felberregett az elektromos zár jellegzetes hangja. Viktor első házassá­gából született Petra, s ennek már tizen­hat éve. Tizen­egy évvel később Viktor és Zsuzsa elváltak, de szinte egy időben ismét házasságot kötöttek, igaz nem egy­mással. Zsuzsát egy számítógépes szakember, Győző vette feleségül, Viktor pedig Orsolyával házasodott össze. A ma­gyar szokásokkal ellentétben a két család nagyon jó viszonyban volt egy mással, sőt. Aztán öt évvel ezelőtt megszületett Zsuzsa és Győző kisfia a Tomi, néhány héttel később pedig Orsolya és Viktor kisfia a Dani. Jelen pillanatban öt évesek.

A második emeletre gyalog rohant fel, az ajtó­ban már várta a lánya. Üdvözölték egymást, de a férfi nem tit­kolta aggodalmát, hogy a lány miért nincs iskolában.

– Tudod, a Tomi torka bepirosodott és hőemel­kedése is lett, ezért anyu elvitte a dokihoz. Én meg itt marad­tam Danival.

– És rendesen viselkedik a kis kalóz?

– Szia, papi! – szaladta ki a szobából Dani. – Én min­dig rendesen viselkedem – mondta, miközben az apja felkapta.  Bementek a nappaliba.

– Orsi elutazott már? – kérdezte a lány.

– Ezt meg honnan tudod? – nézett rá csodál­kozva az apja.

– A múlt héten, amikor nálatok dekkoltam, akkor mondta, hogy vidéki riportra készül. Miért, neked nem szólt?

– De...  Ma hajnalban.

– Találd ki, hogy hol van a Trafó! – bökdöste meg apja or­rát a kiskölyök.

 Hát... Ahogy téged ismerlek kisöreg, biztos valami olyan helyen, amit nagyon nem bír.

– Nem is. Nézd, ott van – mutatott Dani köny­vespolc legfelső polca felé, ahol egy fekete macskakölyök aludt összegömbölyödve. Ő volt a Trafó. Azért hívták így, mert időnként megmagya­rázhatatlan okból felborzolta magát, szőre szá­lanként meredt az égnek, hatalmasra tátotta szájában megvillant piros nyelve, és úgy nézett ki, mint egy izzó vasmagú, tekercsétől megsza­badulni akaró trafó.

– Okos jószág, ott legalább nyugta van tőled – mo­solygott Viktor és letette a gyereket. – Győző mikor lesz itthon? – fordult Petrához.

– Mostanában elég későn jár haza, és itthon is sokáig dolgozik. Valami új dolgot fejlesztenek, azt mondja sok pénzt fog hozni. Kérsz kávét?

– Kösz, de már túl vagyok rajta. Ezt a könyvet kérte Zsuzsa – mondta az asztalra téve a zacs­kót. – Van benne még néhány apróság. – A suli­ban minden rend­ben van?

– Hát persze. Van egy új tanárunk, történelmet tanít, és tök jó fej – nevetett Petra. – És fiatal, csak tavaly végzett az egyetemen. ...És még jó­képű is.

– Na, na, csak lassabban – emelte fel az ujját tréfá­san Viktor, de ugyanakkor végignézett a lá­nyán. ''Kész nő. A francba, és milyen csinos'' – gondolta.

– Na, rohannom kell, vár az elvetemült főnököm, utána meg el kell hoznom Szmötyit. Zsuzsának...

– Szmötyit?... – szólt közbe a lány, arcán értet­lenség tükröződött.

– Ja, még nem is mondtam? Lesz egy új család­tag. A Szmötyi.

– Tesóm lesz? – rohant elő kiabálva valamelyik sa­rokból Döme? – Jaj, de jó! Jaj, de jó! – vissz­hangozta.

– Majd meglátod kisöreg – simogatta meg a gye­rek fejét Viktor. – Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni hozzá Trafó?

Viktor elköszönt a gyerekektől, hagyott Petránál né­hány üzenetet a család felnőttjei részére és már ro­hant is a lefelé a lépcsőházban. A forduló­ban majdnem elsodort egy jól öltözött középkorú férfit.

– Bocs, haver, de nagyon sietek – kiabálta vissza. A férfi közben az ajtóhoz ért, ahol Petra nézett apja után. – Micsoda emberek vannak! – mondta a jól öltözött. – A saját lépcsőházában lö­kik fel az embert. Itt áll a ház előtt egy rendőrau­tó, lehet, hogy szólni kéne nekik.

– Felesleges – vonta meg a vállát Petra –, őt várják.

– Igen? Valami bűnöző, és itt lakik a házban? Remé­lem nem hagyják megszökni! Ön netán is­meri?

– Igen, ismerem.  Az apám! – felelt Petra és bevágta az ajtót az elnyúló arcú lakó előtt.

Viktor kirohant a lépcsőházból, a havas-jeges jár­dán megcsúszott, de ez sem akadályozhatta meg ab­ban, hogy néhány pillanatig integessen az ablak mögött vigyorgó gyermekeinek. Felkászá­lódott a hóból, leverte ruhájáról a fehérséget és beült a már begyújtott motor­ral várakozó rendőr­autóba.

– Na, fiúk, ezzel is megvolnánk! Irány a kapi­tányság!

– Értem, főnök! – vigyorgott a fiatal gépko­csiveze­tő és az autó ide-oda csúszkálva a takarí­tatlan mellékú­ton nekilendült. Meglepően hamar megérkez­tek. Viktor elköszönt a járőröktől, és besietett az épü­letbe. Mindenkinek biccentve el­sietett a recepció (portaszolgálat) mellett és be­szállt a liftbe.